Videó

Az M5 videója




Keresés a honlapon:


Lajtos Nóra: Fapados találkozás

 

 

Fapados találkozás

„Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!”

(Juhász Gyula: A dóm zenéje)

Egy február végi, hóvirágbujkáló délután történt. Én kedvenc vendéglőjéből távozott épp, majd mielőtt betért volna egy feketére, céltalanul kóborolt a Nagyerdő kopasz kocsányos tölgyesei között. Egy aprócska fénysugár is feltűnt, s érezni lehetett, amint az rügyfakasztó águjjaival cirógatta az eget. „Talán soha nem volt még ilyen áttetsző a természet” – gondolta magában Én. Általában nem tulajdonít nagyobb jelentőséget szürkekalapos hétköznapjainak, de ez a mai különleges volt: szökőnap. Leült egy nyirkos fapadra, de most annak nedvessége sem zavarta. Várt. Nem tudta, kire vagy miféle csodára: Godot-ra vagy egy rózsafodros, horgolt sálú nőre. Közben érezte azt a belső, lüktető, néhol melankóliába hajló, néhol ökörnyálröppenő-szállongó, súlytalan melódiát, amit Solvejg dala idézett föl benne. Ez a belső zenei élmény megnyugtatta, s közben eszébe villantak Schopenhauer szavai, melyek szerint: „az emberi agy veszedelmesebb az oroszlán körmeinél.” Félni kezdett. Az emlékezéstől. Hatvanéves múltjának tükörcserepei már régóta szétszórtan hevertek tudatában, és most félt, hogy eljön az idő, amikor telehold-kerekségű történetté állnak majd össze benne a tegnapok.

Amint most meg egy Chopin-etűdöt dúdolászott csendesen magában, s ujjaival a térdén játszotta a fődallamot, egy – még az emberélet útjának felén járó – fiatalember állt meg előtte, s melléje kéredzkedett a padra. Én behunyt szemmel élvezte a télvégi napfény arcsimogató tenyerének érintését, ezért kissé riadtan fogadta az idegen látogató kérdését. És akkor, abban a szent szempillantásban, ahogyan ez a két ember egymásra tekintett, valami éteri bizsergést éreztek mindketten a szívük tájékán: szavakkal le nem írható, hangokkal le nem kottázható volt a fel- és ráismerés gyönyöre, maga az az áldásos élmény, amikor Én felismerte harminc évvel fiatalabbik önmagát Énkében, Énke pedig heves szívdobogással tekintett három évtizednyi távolságra lévő, későbbi önmagára.  Természetmód megmaradtak rajtuk a barázdált homlok kriszkraszkjai, az arcizmok markáns vonalai, a jellegzetes felső ajak furcsamód vastagsága, s a smaragdzöld szempár élénken ragyogó tekintete, mint amelynek soha nem volt része könnyes olvadásban vagy lelki szárazságban.

Merthogy kétségívül Én és Énke találkozásának lehetünk tanúi, s ez olyan biztos, mint ahogyan olykor-olykor élénkfehéren „kibomlanak a lélek mérhetetlen Arkangyal szárnyai”, s tovaröppennek a múlt és a jövő egén, hogy tetten érjék jelenlegi önmagukat.

Egymásra találásuk alkalmával szavaik hirtelen bennrekedtek, akár egy szelíden haldokló szűz ajkán az utolsó mosolygás. Ugyanakkor tudták, hogy ez a társas szimbiózis igen erős kettejük között, s szeretetteljesen kölcsönös lesz az az időutazás is, amely leginkább egy csillogóan éttetsző kavicsdarabhoz hasonlít, melynek rózsaszínű erezetein végigjárható az út Éntől Énkéig. Harminc év egy fél emberöltőnyi idő: még innen van a túl-okosításon, ami elvárható Éntől, de már erősen érinti azt a mandzsettagombos múltat és jövőt, amelyben megnyilatkozhatnak Énke ítéletalkotásai.

Beszélgetésük tele volt Énke életszerű kérdéseivel és a tapasztaltabb Én válaszadásaival. Énke kezdte azt a termékeny diskurzust, amiből Én is tudott kamatoztatni.

–  Mi az, amit tökéletesen kell megtanulnom? – tért rá lényegre törően Énke az individuum egyik legfontosabb kérdésére.

„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok”: ekképp hangzik nyelvújítónk híres imperatívusza költőtársaihoz elsőként, de általános emberi életelvet is közvetítve. Elsőként ezt tanácsolnám neked kérdésedre, Énke. Mindazt a morális tartást, a Külcsínt és az értéktelített Belbecst, melyeket egyszerre követeli meg tőled is – miként egykoron tőlem is megkövetelt – ez a vendéglétű élet.

Muszáj-e az örökös kihívásoknak megfelelni?

Az életed – tudom jól – tele van, volt és lesz síró metaforákkal és tapsikoló jázminok vigadozó, könnyed táncával, amelyben életed kiteljesedett, ahogyan az enyém is – már nem ki, lassan inkább – beteljesedni látszik. Én a te korodban törekedtem a tőlem telhető legjobb teljesítmény elérésére, hogy a kritika szája tátva maradjon. Énke! Neked is azt tanácsolom, hogy úgy ügyelj az apró részletekre, hogy közben ne kövesd el azt a hibát, amit én követtem el boldogult fénykoromban: a maximalizmus jármából oldást kívánok Neked, ugyanakkor szellemi, transzcendens kötést-kötődést egyszerre. Sokat változtunk: emelkedtünk és süllyedtünk, erősödtünk és gyöngültünk, hangoskodtunk és elnémultunk, másztunk és kapaszkodtunk, növekedtünk és fejlődtünk. A napok pedig gyakran úgy másztak egymás után, mint azok az egykedvű csigák, akik legszívesebben házukba bújnának vissza az élet posványos pocsolyái és viharai elől.

Majd Énke újabb kérdéssel állt elő:

Mikor érek el egy aprócska sikert is?

Szorgos, kitartó, kemény munka árán. Tanár, irodalomtörténész, író, költő lettem, s ehhez éppen a mostani korodban kellett elültetni a magot, hogy az majdan tanulmány- és versesköteteket, monográfiákat, antológiákat teremjen. Fiatal korában még igen ambiciózus a lélek, telve publikálási vággyal és konferenciaszereplési kényszerekkel, de soha ne feledd: a tudomány előtt ott áll a család, a család előtt pedig a gondviselő Isten.

Milyen igaz, Én, amit mondasz! Szépírói és tudományos zsongásban telnek napjaim; nem tudok és merek nemet mondani, s szinte erőm felett próbálok teljesíteni az élet színpadán…

 Igen, és ennek lett aztán olyan súlyosabb következménye, amely életünket egyik partról a másikig terelte. Akkor még nem tudhattad, de mára világosan látszik, hogy már a súlyos bokatörésed is a „megállj”-t parancsolta, jelezvén valahol, hogy ideje a lassításnak. Feledhetetlen évek voltak azok, és még ma is azok, ennyi év távlatából is, amikor évről évre újra és újra meg kellett tanulnunk járni: meg kellett tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit. Majd pedig a kimerültség 22-es csapdájából próbáltunk több-kevesebb sikerrel kikecmeregni. Sok volt a tennivaló, súlyosak a gyászok…

 Bocsáss meg, Én, hogy közbeszólok, de sajnos úgy érzékelem, melankolikus éneddel élek most, s élsz te magad is tovább. Ezért is vallom Juhász Gyulával, amit az öngyilkosságról írt: „Melyik halál szép, amit magam keresek! És mi köze már a halálnak a szépséghez?”

De hát a jó öreg Nietzsche mester (habár annyira mégsem volt öreg a maga 55 évével, mit e földi térben töltött) is megmondta: „csak ahol sírok domborulnak, ott van föltámadás.”

 Egy kissé eltértünk az életről való eszmecserétől, de igazat kell neked adnom neked Énke, hogy az élet mellett a halálról is illik gondolkodni, hiszen éppúgy hozzánk tartozik, mint az éltünk. Én azt gondolom, a halál nem a vég, hanem egy kitáruló kapu, amelyen én és te, Énke is bevezettetünk egyszer. Mert az ember könnyű és lehull.  Még két nagy ellenségre hívnám fel a figyelmedet, Énke: a félelemre és a bűntudatra. Ez a kettő megmételyezheti életkedvedet, ezért kívánom teljes szívemből, hogy elkerüljön a bánat, ami persze lehetetlen kérés, de tudnod kell a szakadék széléig úgy eljutni, hogy ott megállva, abba belenézve ne szédülj bele annak fájdalom-mélységébe…

 Örülök, Én, hogy mit sem változott véleményed a halálról. Én is vallom, hogy egyetlen lélek sem bánja meg, hogy a jelenlegi fizikai formája átalakul, nem bánja, hogy „meghalni” készül. Most pedig engedd meg, hogy én biztassalak! Szabadulj meg a kétségeidtől! Vess ki az elmédből minden negatív gondolatot! Vesd le a félelmeidet!

 Köszönöm, Énke a figyelmességedet! Most viszont ismét rajtam a sor, és szeretném hinni, hogy találkozásunk – elválásunk után is szem előtt tartod a következőket:

Tiszteld Istenedet! Fordulj hozzá olyan bizalommal, mint egykoron én, amikor imáimba foglaltam szeretteim nevét gyógyulásuk vagy sikereik eléréséért. Én már sokat tapasztaltam, és valahol úgy érzem, az élet szekerén ott ül, és velünk együtt utazik az Atyaisten, csak néha nem akarjuk felismerni őt.

Az istenszeretet mellett pedig a legfontosabb a család. Olyan mikrokozmosza a világnak, amely a társadalom alapsejtjeként teljesíti be önmagát. Családban éljük le mindennapjainkat. Óvni és vigyázni kell minden sérülékeny pontját: a nagyszülői-szülői-gyermeki háromgenerációs modell sajnos eltűnőben van, viszont a fejlődő ifjúságba ereszthet örök gyökeret a szeretet és béke. Énke koromban a legeslegcsodálatosabb élmény a te megszületésed volt, majd nevelésed, és az otthon megteremtése.

 Nagyon fontos dolgokra világítottál rá, Én, de sajnos, amit az otthonról szólsz, gyakran szívszakasztó, amikor szinte nincs olyan család, ahonnan az egyik családtag –elhagyva hazáját –, más országban keresi boldogulását. A lehetőségek (ösztöndíjak esetén például) igen csábítóak, de a fizikális távolság még ebben a nethálós világunkban is lélekszikkasztó olykor.

 Valóban így van, Énke, Nekem is lett volna több alkalommal is lehetőségem egy-egy hosszabb tanulmányútra, aztán végül itthon maradtam…  De ne rágódjunk annyit a múlton! Újabb életvezetési tanácsaimra ügyelj még, ha bírod szuflával.

Mosolyogj sokat! Sokkal többet, jóval többet, mint egykoron én. Tedd egész életedet ajándékká: soha ne feledd: te vagy az ajándék! Keringőzd be a táncparkettet! Perdülj és fordulj: legyen a tánc számodra is olyan önkifejezés, miképpen számomra is az volt a zene mellett. Bachtól Mendelssohnon át Bartókig peregjenek ujjaid a zongora billentyűszőnyegén! Élvezd a játékot, hiszen az élet is valahol maga is játék: gyors szárnyakon repüli át a múlt hídpillérén keresztül a jelen hídpillérjét. A jövő pedig már csak annyiból érdekes, amennyit sikerül belőled, Énkéből magába, Énbe, azaz belém transzponálódni.

***

 Két útravaló idézetet szánok most neked végszóként, és vésd jól az eszedbe, Énke, s emlékezzél meg majd rólam, ha teheted.

„Amikor megérted, hogy a virágzás és a szirmok elhullása azt jelzik, hogy a fa kész gyümölcsöt teremni, akkor megérted az életet.”                      (Neale Donald Walsch)

A másik idézet pedig a másik végletről, a Végzetről szól, s közvetít üzenetet számomra s számodra egyaránt:

„amikor fekete árnyam a föld beissza,

gondolj arra az egyre, hogy

csak a Megváltó öt sebe tiszta.”                  (Vári Fábián László)

 

 Hálásan köszönöm kedves Énem, hogy ilyen tartalmas eszmecserét folytathattunk ezen a lassan ködös homályba nyugvó, tovaszökkelő napon. Engedd meg, hogy a Te tarisznyádba is elhelyezhessek szintén két rövid passzust a Példabeszédekből:

„Egyengesd lábaid ösvényit, s minden Te útjaid állhatatosak legyenek.” (Példabeszédek 4: 26)

A másik életbölcselet pedig így szól:

„Az életnek útja felfelé van az értelmes ember számára.” (Példabeszédek 15: 24)

 

***

         Miután Én és Énke befejezték mondandójukat, egyszerre tápászkodtak fel a nagyerdei nyirkos fapadról, s elindultak egy utolsó közös feketézésre, ahol Énke fehér tejszínhabként olvadt bele Én testes-zamatos kávélevébe.

 

  
  

Megjelent: 2017-10-14 16:00:01

 

Lajtos Nóra (Püspökladány, 1977) költő, író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, középiskolai tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.