Zápor György: Kérdőív (5. részlet)
Milyen gyakran eshet meg az, hogy a vásárcsarnok előtt a buszmegállóban, száraztésztát, házi paradicsomlevet, meg egy kevéske zöldséget áruló öreg néni felnéz a homlokzatra, és az ott látható két tátott szájú szoborfejnek kezd köszöngetni?
Az egyiket Halkiáltónak szólítja, mivel a fej alatt halak tekeregnek kőbe formázva, a másikat Gyümölcskiáltónak a lentebb domborodó zöldségek, gyümölcsök miatt. Külön-külön köszönti őket, kínosan ügyelve rá, hogy egyik se kapjon kevesebb tiszteletet, mint a másik, és a kabátja gombjain számolja, mint egy rózsafüzéren, hogy megvan-e már az aznapra szabott köszönési penzum. És ha végigért a gombokon, akkor visszaáll a portékái mellé, táskájából egy régi zsebrádiót húz elő, megigazítja a hozzágumizott laposelemeket, bekapcsolja a szerkezetet, majd a füléhez emeli, és mosolyogva ringatni kezdi magát a kiszűrődő zenére. Az emberek meg csak nézik, és nem szólnak egy szót sem, pedig mindegyik olyan szívesen súgná oda a másiknak, hogy biztosan meghibbant az öreglány, de csak figyelik a szemük sarkából, és toporognak egy kicsit, hogy siettessék a busz érkezését. Közben egy másik öreg néni lép a rádiózóhoz, felemel egy kis zacskó levestésztát, és mondja, hogy megvásárolná, ha lehet, majd mivel nem kap választ, ő is odahajol, és ketten ringatóznak tovább a zenére. A várakozók, pedig egyre jobban feszengnek, mivel úgy tudják, az ilyen dolgokból jobb kimaradni, és mielőbb utazni szeretnének már. És akkor a zebrán átszalad egy széplány, és abban a pillanatban beáll a busz a megállóba, sziszegve kinyílnak az ajtók, emberek hömpölyögnek le a lépcsőkön, a lent állók még egy utolsót szívnak cigarettájukból, majd fellépnek a járműre, és bent fújják ki a füstöt. A lány meg a futás ellenére sem ér oda időben, az orra előtt csukódik be az ajtó. Zavartan úgy tesz, mintha nem is ide rohant volna, néhány lépést továbbsétál, míg el nem tűnik a busz a kanyarban, majd visszalépked a megállóba, és táskáját maga előtt lóbálva várni kezd. A két öreg néni, abbahagyja a ringatózást, egymásra mosolyognak, egyikük elővesz egy füzetet, kinyitja az „Sz” betűvel jelölt lapnál és a „Széplány” bejegyzés mellé, kis kuncogás közepette behúz egy strigulát. Azután kinyitva felemeli és a szobrok felé, felmutatja az írást. Azok alig észrevehetően bólintanak egy picit, éppen csak akkorát, hogy a rajtuk álló galambok elreppenjenek. És kőszemeikkel egy vevőt irányítanak a tésztászacskók felé.
Megjelent: 2016-10-21 16:00:49
 |
|
Zápor György (Karcag, 1970 – Budapest, 2010) költő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
