Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Dolga van valahol?

 

 

Kicsit megemelte a bal vállát és odébb csúszott oldalvást, mert egy kő nyomta a hátát. Közben figyelt, a dereka alatt a nagy zöld betondarabot ingatagnak érezte és nem szerette volna elveszíteni hosszú helyezkedéssel megszerzett, kényelmes pozícióját. Összehúzott szemmel bámulta a vizet és a túlparton a házakat, meg az araszoló kocsisort. Élvezte a majdnem meleg vizet, a reggeli napsütést és a csendet. Egyszer olvasott róla, hogy a hajléktalanok a strandok kiömlőnyílásainál fürdenek, ott mossák a holmijukat, és hogy ez milyen egészségtelen, mert a vécék szennyvize is ezeken a kiömlőkön folyik a Dunába.

Amikor először koszolódott el mindene és választania kellett: elhajítja a szennyes holmiját vagy megpróbálja valahogy kimosni, lejött ide és mosott vagy másfél órán át. Az ingek gallérját homokkal dörzsölte tisztára, kifacsart mindent és kiteregette a cuccait a kövekre meg a fűre. Pár napig félt, figyelte magát, a haja tövét meg a nyakát. Leste az áruló jeleket, pattanásokat, keléseket. Nem történt semmi. Ezen eltöprengett, nem gondolta, hogy szerencsés, azt sem, hogy az immunrendszere erősebb másokénál. Végül eszébe jutott, hogy átadták Csepelen a szennyvíztisztító telepet és reménykedett, hogy a szennyvizet külön csöveken oda vezetik, nem a folyóba.

Mindegy mi volt az oka, ő nem tapasztalt magán semmi változást. Hetente lejött a vízpartra, néha többször is, de mosni csak egyszer mosott egy héten. Szert tett egy kis műanyag edényre, ebbe szórta a mosóport és beáztatta a pólóit, azután az ingeket, már ami még maradt és nem rongyolódott el teljesen. Farmeringeket. Azoknál nem akkora baj, hogy nincsenek vasalva. Tapasztalatból tudta, hogy ha nem mocskos, több helyen megtűrik. Ezért borotválkozott, és ha módja volt rá, lenyíratta valakivel a haját. Sikerült egészen emberformájúnak maradni, ő soha nem volt büdös.

 

Lerázta magáról a vizet, centis hajáról a tenyerével simította le. Állt a napsütésben, nézte magát. A karja, combja vékony, lábszára is. Az éhség, a fehérjehiány lerágta róla az izmokat. Katabolizmus. Az élő szervezetek biokémiai reakciók során történő tápanyaglebontása. Ha a szervezet nem jut elég tápanyaghoz, elkezdi felzabálni saját magát. Örült, hogy emlékszik még ilyen dolgokra, megmaradt agyilag épnek. Igaz, nem piál. Csak cigarettázik. És naponta eszik.

Megfordította a kövekre teregetett ruhát, arrébb pakolta őket más, meleg kövekre, hogy gyorsabban száradjanak. Egy óra múlva elkezdte behajtogatni őket. Alulra a két nadrágot, ezek sem maradtak nyirkosak, tudta, hogy ebben a melegben egy nap alatt befüllednek, összebüdösödnek. Aztán az ingek kerültek sorra, végül a pólói. Alsónadrág, zokni az oldalzsebekbe. Amikor végzett, összehúzta a kopott, katonai málhazsák száját és gondosan megkötötte a barna zsinórt, végül lecsatolta a zsák tetejét. Volt még egy nagy, csíkos bevásárlószatyra, abban négy műanyag sittes zsák. Felkapaszkodott a parti kövekről a futópályára és keresztül vágott a fák közt a ritkás, kitaposott gyepen. Visszanézett, csak úgy, megszokásból, nem akart semmit a parton felejteni.

Elindult a víztorony felé, kicsit megállt az egykori rózsakert helyén. Emlékezett a barna pergolákra és a karók mellé ültetett rózsatövekre.

Fekete - fehér, magas szárú cipő a lábán, fehér zokni és sárga karton anyagból varrott napozó – azt nagyon utálta.

Szalad a kaviccsal felszórt sétaúton, anyja ott guggol a füvön, széttárt karral hívja, fehér nyári ruháján szikráznak a kék virágok. Ő fut, megbotlik és elterül, a kavicsok felsebzik a térdét. Apján szürke nyári öltöny, csontszínű ingének gallérja kihajtva, szemüvegének lencséjén megcsillan a fény, ahogy felemeli, ölbe kapja.

 

Megáll a zenélő kútnál és leteszi a holmiját a pad mellé. Leül, előszedi a kellékeket, hüvely, töltő, dózni. Vaskos, nehéz fémdoboz, nagyapja hívta dózninak, apja mindig tárcát mondott. Ebben tartja a dohányt.

(Csikket szed, ahol csak lehet, azokat szétbontja, a dohányt a dózniba szórja, ebből gyúrja a cigarettáit. Nagy néha, amikor valaki megkínálja, a kapott cigarettát nem gyújtja meg. Megköszöni és elteszi, aztán szétbontja azt is, megy a dohány a többihez.)

Dohányt szór a töltőbe, eligazgatja, tömörre nyomogatja, a fehér hüvelyt a töltő végére illeszti gondosan, ügyelve. Amikor a dohányt a hüvelybe sajtolja nagyon figyel, kell ehhez némi rutin, ha kevés a dohány, a cigi pillanatok alatt végigég, ha sok, akkor nem lehet a hüvelybe nyomni, szétszóródik. Pocsékolni meg nem lehet. Minden fillérért keményen dolgozik, ha rossz napja van és kevés a bevétele, nem futja luxusra. Volt már úgy. Ott lapult a dohány a dózniban, de a hüvely elfogyott. Kínszenvedés volt az estéje.

Most jól sikerül a művelet, fújja a füstöt és nézi a zenélő kutat. Soha nem hallotta zenélni.

 

Lassan ballag a híd felé, a rendőrautó is lelassít mellette, megnézik maguknak. Pár métert kísérik, vele egy tempóban, aztán a sofőr gázt ad, de ő tudja, hogy megjegyezték, hogy figyelnék, ha itt maradna. Aludt egyszer itt, még az elején, éjjel két rendőr felverte álmából és elkergették. Azt mondták, meg ne lássák itt még egyszer. Pedig akkor még nem volt lesoványodva, nem rojtosodott ki a nadrágja szára és nem volt bűncselekmény közterületen élni. Életvitelszerűen. Elmorzsol magában egy káromkodást.

Így visszagondolva, tulajdonképpen szerencséje volt. Először a Népszigeten keresett helyet magának, akkor még jó erőben volt. Este megtelt a víz menti homokpad, tüzek égtek mindenütt. Őt nem ismerték, megpróbálták elmarni, elszedni a holmiját. Kiverekedhette volna magának a helyet, de sejtette, hogy nem győzhet. Előbb vagy utóbb kirabolták volna. Esetleg agyonütik álmában. Tudta, hogy megtörténik, nem is ritkán. Járt a Népligetbe, ott nem lett volna rossz, ha vonzódik a saját neméhez, aztán egy darabig a temetőket járta sorba, kirándult a Hűvösvölgybe.

Megáll, a híd korlátjára könyököl, nézi, ahogy az elpöccintett csikk a folyóba zuhan. Fehér papírdarabot visz magával a víz, tenyér nagyságút.

Az ősz hajú Koltai ott áll a hatalmas, üzemi konyhai alumínium edény előtt, lehet az a lábas vagy ötven literes. Fehér papírtálcára szed két pár virslit, a hosszú fa csipeszt, amilyennel a körúton a főtt kukoricát szedi ki főzőlevéből az árus, maga mellé teszi és ránevet:

– Tormát kérsz, vagy mustárt? - Fejével az öblös szájú üveg felé int. A kenyérszelet kicsit szikkadt, érdes tapintású, de a héja finom. Hullámzik a tömeg a nagyréten, a transzparenseket, zászlókat már teherautóra rakták. Apja áll mellette, kezében sörösüveg.

 

(Nagyapja ott áll az udvaron a nyárikonyha előtt és a kötelet feszíti, nagyanyja hosszú fa csipesszel a kifőzött ruhát szedi ki a mosófazékból a teknőbe.)

 

Éhség mar a gyomrába, szinte érzi a roppanó virsli, meg a kenyér és a torma ízét a szájában. Nagyon távolinak tűnik az este, a vacsoraidő. Maradt tegnapról százharminc forintja. Ha tudná, milyen lesz a mai nap, vehetne fél kiló kenyeret. Elhessenti a gondolatot. Nem engedhet a csábításnak. Ha most kiköltekezik és beüt a csőd, amire van esély, nem is kicsi, este nem lesz pénze ennivalóra. Ha két, vagy három rossz nap követi egymást, legyengül. Járt már így, nem akarja végigjárni ismét azt a poklot. Gyerünk dolgozni! Nagyot nyel és megszaporázza a lépést.

Bemegy a kapun és balra fordul. Köszön a kismamának, aki szokás szerint az ajtóban ül és olvas, előtte babakocsi, benne alvó gyerek. A nő visszaköszön. Bólint, lapoz, rásandít.

Befordul a fedett folyosóra, a sarokban két barna műanyag kosár, bennük dobozok. Sörös, üdítős, leginkább mégis sörös. Szívja a fogát, félliteres alig akad köztük. És csak két kosárnyi, nagyon kevés. Kopogtat a zöldre mázolt lemezajtón, benyit, de nem lép be, csak beles.

– Nincs több? - kérdezi. Zörgést hall, aztán megjelenik Zoli, Zoli haver, neki köszönheti a bevétele egy részét. Záráskor összegyűjti a dobozokat, mikor mennyit, és kiteszi a folyosóra.

– Nem volt valami nagy este, ennyi van. Várj, megnézem mi jött össze reggel óta!

Eltűnik, pár perc múlva jön, kezében zacskó, benne vagy tíz doboz.

– Sajnálom pajtás, ez minden.

Előkotorja a szatyrából az egyik sittes zsákot és beleönti a zsákmányt. Köszön Zolinak, kifelé a kismamának. Dühös. Ez is most ült ki, ő meg lapíthatja a dobozokat kint, az utca végén a parkban. Mert a dobozokat össze kell taposni, hogy kevesebb helyet foglaljanak.

– Várjál, ezt se hagyd itt!

Zoli jön utána, zacskóban hoz egy halom kupakot. – Ezért is adnak pár forintot, nem?

De. Adnak. Kifordul a kapun, felnéz. Ferdinánd söröző. Ferdinánd, a gyalogbéka. Ezért hívják Békának a kocsmát.

Kopog a szeme az éhségtől. Izzad, szuszogva viszi vállán a holmiját és a zsákját, benne a dobozokkal. Töri a fejét. Elmehetne a Dobozi utcába és ebédelhetne az üdvhadseregnél, de akkor biztos, hogy nem telik vacsorára. Mindegy, nem bírja tovább. Megáll, lepakol és cigarettát gyúr. Rágyújt, kifújja magát. Elindul a megálló felé, reménykedik. Ha lesz üres peron ahová felcuccolhat, nem kell gyalogolnia.

Egy óra múlva boldog elégedettséggel ül a Teleki téren és fújja a füstöt. Zöldborsó leves, főtt krumpli, fasírt. Jóllakott. Elnehezül a meleg ételtől, a feje előre csuklik néha, bóbiskol. Körmére ég a cigaretta.

Felriad. Muszáj összeszedni magát, amit eddig gyűjtött, nem ér száz forintot se. Ismeri a környéket, sorra járja a szelektív gyűjtőket, benéz az üveget tárolókba. Óvatosan dönti meg az otromba konténereket, vigyáz, hogy ne csörögjön, ne törjön az üveg. Ne ömöljön a járdára. Mióta tilos guberálni, gyakran megesik, hogy valaki rendőrért, közterületesért telefonál. Megbüntetni egy hajléktalant nem nagyon lehet, de elég az is, ha visszapakoltatják vele amit összeszedett.

Szerencséje van, baj nélkül megtelik két zsák üvegekkel. Gyorsan megy a válogatás, tudja már, melyik üveget váltják vissza, melyiket nem. Igyekszik nem tévedni.

Az üzlet felé menet összefut Lányival. Nagyjából egy korúak, csak Lányi még nála is magasabb.

– Potyára ne menj oda. A Szépzsuzsi szabadságra ment, két hétig a Hápi a góré.

Hangosan és hosszan káromkodik. A kacsaszájú idős nő merő rosszindulat. A Szépzsuzsi simán átveszi a guberálóktól az üvegeket, ha marad tegnapi kenyér, ad belőle. A Hápi ordítva rendőrrel fenyegetőzik.

Int Lányinak és szuszogva cipeli a zsákokat. Előbb leadja a dobozokat, annyival is kevesebb a gond. Benéz a kapun az udvarra, dohos vakolatszag csapja meg. Hangokat nem hall és ez jó, utál itt sorban állni. Kada jön vele szemben, lihegve húzza a kocsiját. Kada seftje a kartonpapír, a környék összes boltjában ismerik, tizenöt éve él az utcán. Jól megy a boltja, igaz, hogy addig hajt, amíg a napi háromezer összejön. Ha estig, hát estig. Ennyi kell naponta ahhoz, hogy kifizesse az ágyát a Kőris utcában és ellássa magát. Kada tudatosan él, tudatosan melózik. Kivétel a szombat, mert akkor az átvevőhely zárva van, tehát Kada délutánra leissza magát. Vasárnap soha, mert akkor hétfőn nem bírná a hajtást.

Bemegy, szó nélkül teszi a mérlegre a dobozos zsákot. Kettőharminc! Kiáltja hátra a mérlegelő ember és ő mehet a pénzéért. Számlaírással nem vacakolnak, ő nem igényli, és harmonikusabb így az adminisztráció. Megkapja a pénzét, köszön, aztán vállára kapja a cuccát és megy az Orczy út felé, ott is ismerős a spárban az üzletvezető. Talán átveszi az üvegeket.

 

Szürkül, hűvösödik a levegő. Vállán a málhazsák, kezében a szatyor a sittes zsákokkal. A zsákok tetején kenyér, hagyma, tepertő, meg két szép paradicsom. Szénhidrát, zsír, vitamin. A fehérjét és kálciumot fél liter tej képviseli. Nem volt rossz nap.

Átvág a fák közt a gyepen, lassan sétál és figyel. Ez most nagyon fontos. Rendőr nem lehet a környéken, mert fáradt és szeretne éjszaka nyugodtan aludni. Odaért a nagy bokorcsoporthoz, alaposan körülnéz újra, aztán félrehajtja az ágakat és a bokrok közé lép. Apró tisztást fognak körül a cserjék, ő úgy hívja, téli palota. Még májusban húzott be ide egy padot, a kertészek biztosan látták, de nem szóltak érte. Lerakodik, leül és kinyújtja a lábát. Cigarettát gyúr, de nem gyújtja meg. Fél, hogy ha mégis rendőr jár erre, észreveszi a füstöt. Úgyis elmegy még a takarókért, majd út közben elszívja a cigit.

Kilép a bokrok közül, megáll és figyel. Nem lát senkit. Rágyújt, sétál a Széchenyi irányába. A gyalogút mellett kis bódé. Ablakán zsalugáter és vasrács. Az ajtót szintén rács védi, rajta réz lakat. Megáll, fújja a füstöt és figyel. Távolabb sétálók, férfiak és nők, férfiak és nők és kutya, gyerekek. Lassan kiürül majd a liget.

Amikor elhatározta, hogy megpróbálja a nyarat itt kihúzni, egy este leverte a lakatot a rácsról és felfeszítette az ajtót. Berakta a téli összkomfortját, aztán az ajtót behúzta amennyire lehetett. Új lakatot tett a rácsra – három napig dolgozott az áráért –, azóta többször megfigyelte, ahogy a rendőrök megállnak és ellenőrzik, nincs-e felfeszítve a rács, leverve a lakat. Jót mulat rajtuk még most is.

Megvárja amíg egyedül marad, aztán a nyakában lógó zsinórról leveszi a lakat kulcsát. Nyitná a rácsot, akkor veszi észre, hogy a lakatot lefeszítették. Kiakasztja a helyéről és benyit. Orrát megcsavarja a maró húgyszag. A két pokróc és az összegöngyölt laticelmatrac a helyén. Csak épp tocsogósra áztatta valaki.

Ül a padon, eszik, lassan rásötétedik. Felnéz, a fák ágai között ott ragyognak az első nyári csillagok. A veszteség nem érdekli különösebben. Meleg van már éjszaka is, hajnalban, ha fázik, magára húzhat még egy inget.

Végez a vacsorájával, a szatyrát a pad lábához kötözi, feje alá igazítja a málhazsákot és hanyatt dől. Rágyújt, besötétedett, már nem látszik a füst. Kinyomja a parazsat a cigarettavégből és a dózniba teszi. Majd reggel kiszórja belőle a maradék dohányt.

Nagyapja ott ül az asztalnál, cigarettát sodor és előveszi a Szabad földet. Vacsora után mindig azt olvassa, ha fáradt, csak egy cigarettányi ideig. Sültszalonna és hagymaillatot lehel a langyos konyha, papa fújja a füstöt, zizeg a papír, ahogy lapoz. Nagyanyja kis barna vesszőkosárban érett, sárga nyári körtét tesz az asztalra. Papa kérdőn néz rá, hát megmagyarázza:

– Zsíros Pali járt itt délután. Kobozta a körtét valami gyümölcstolvajtól de nem volt kedve cipelni, hát itt hagyta a pulyának.

 

Ebéd után lesétált a Tanítókertbe. Átlendült a kerítésen és felmászott a körtefára. Evett pár szem gyümölcsöt, aztán teliszedte az ingét. Már lemászni készült, amikor meglátta Zsírost a kerítés mellett. Ott állt, támaszkodott a biciklijére és őt nézte. Eltagadni a dolgot nem lehetett, lemászott és odament a magas, sovány, szeplős arcú rendőrhöz. Köszönt, az visszabólintott és nézte a kezében az inget, benne a gyümölccsel.

– Hát te? - kérdezte kis idő múlva.

– Körtéztem - válaszolta jobb híján, mert okos dolgot itt nem nagyon lehetett mondani.

– Tudod-e kié a kert?

Hallgatott, nézte földet, aztán a körtefát a kertben.

– Ez a kert az iskoláé, azért is híjják Tanítókertnek. Szóval ha te itt körtézel, az lopás. Tudod-e ki vagyok én?

– Zsíros Pali bátyám.

– Nem így értem. Hanem úgy, hogy mi az én foglalkozásom? Látod, rendőr vagyok.

Az álla alá nyúlt és megemelte a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek.

– Oszt épp ezér', ha valaki lop, azt én elviszem a börtönbe.

Nézte a rendőrt és hallgatott.

– No, nem szólsz semmit? Tudod-e, kik vannak a börtönbe'? Ott tolvajok, meg gyilkosok vannak. Hát nem félsz?

– Ha papám ott van velem, akkor nem.

Zsíros hallgatott egy ideig, aztán elvette tőle az ingét, a körtéket betette az oldalán lógó barna bőrtáskába, az inget meg a markába nyomta.

– Ez a tiéd, de a körtéket elkobozom. Eriggy hazafele és ne lássalak itt többet!

Pár nap múlva nagyapjával bement a kocsmába. Dél tájt járt az idő, Zsíros a pultnál állt. Nem volt szolgálatban, nem egyenruhát viselt, hanem atlétatrikót, meg honvédségi csizmanadrágot. Nagyapja intett a fejével.

– A körtét megköszönhetnéd. - Odaóvakodott a pulthoz.

– Köszönöm a körtét, Pali bátyám.

– Szívesen, kiskomám. Hanem mondanék valamit. Ha legközelebb körtézni mész és látod, hogy arra jövök… Bújj el, hogy meg ne lássalak.

 

Nyáron, hajnalban a nap négy óra körül bújt elő a kukoricaszárak felett. Aztán ahogy egyre emelkedett, éles fénye hirtelen bevillant a szoba ablakán a függöny rései közt, és bántotta a szemét, nem hagyta tovább aludni. Hunyorgott, befordult a fal felé, de nagyapja megrázta… Ébresztő.

 

– Ébresztő!

Durván megrázzák a vállánál fogva. Az elemlámpa fénye bántja a szemét, elfordult, hunyorog. A rendőr ott áll a pad mellett és nézi.

– Tápászkodjon fel és menjen innen. Ne lássam itt többet!

Összenyalábolja a cuccát. Megköszörüli a torkát, rekedt a hangja.

– Megmondaná hány óra van?

– Nem mindegy az magának? Talán dolga van valahol?

 

 

 

 

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.