Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Csillag Tamás: Nyolcas telep - Előszó helyett

 

Télen születtem, februárban, még a rendszerváltás előtt. Azt mondják: ordítós gyerek voltam, elhiszem. Később cseperedve bejártam a grundot, tapostam a bőrt. Aztán jött az első feles a búcsúban, akkor még nem értettem, hogy költő leszek. Kiskettőt Pesten ismertem meg, filozófiája mindig gyakorlatiasabb volt az enyémnél. Részeg voltam, ő vért hányt. Gyomorgyulladás, mondta, nevetett, hogy meghalunk. Felsegítettem. Vigyáztam, hogy ne legyek véres, legnagyobb elesettségemben is vigyáztam az öltözékemre. Nem mintha értelme lett volna, a bal cipőm beázott, lyuk volt a talpán, a sarkánál… Akkoriban sokat gondolkodtam rajta, hogy az életen is lyuk lehet saroktájon, mert az is dohos, és mindig beázik. Nem volt pénzem és nem ismertem senkit, naivságom fehér trikóját nagyon hamar összekoszolta a krákogó, köpködő város, nem tudta senki, hogy hős vagyok, hogy a városba győzni jöttem. De nem, nem, mint legkisebb fiú, sem mint szegénylegény, sosem hittem a népmesei fordulatokban. Tulajdonképpen igazmondásomat is kikezdte az első nélkülözéssel teli hét. Azt hittem, hogy a munkásszálló már a nyomor, később derült ki, mekkorát tévedtem, az idő lassan, de alapos módszerességgel pontosította nekem a köznapok alapvető fogalmait.  Amikor először szembesültem az egyedülséggel, amikor először kaptak belém a kiszolgáltatottság lepedékes őrlőfogai, nagyon hiányzott anyám, a régi szoba, régi mosoly, a nem-tudok-többet-mondani csönd, az a szép donnatekintetű nő, aki azt hiszem, értett. Persze a csend velem maradt, csak motozással, léptekkel, autózajjal lett terhesebb. Az ember zsigerei befogadják ezeket a nyugtalanító- eleven csendeket, hozzáfáradnak az idegek, hozzáfárad a fej. Egyfajta mániás apátia ez, ilyenkor hazamentem volna, ilyenkor rendre azt gondoltam, hiba volt elveszni a város büfögő emésztőrendszerében, de szerencsémre nehéz helyzeteimben épp ez a szenvtelen elemző, töprengő magatartás lendített át. Vagy a szuicidum. Foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata, utoljára a naivitásomat öltem ki magamból, jól emlékszem a napra, ott fordulhatott jobbra a szerencsém. A kritikus pillanatokban sokszor elgondolkoztam rajta, mit csinálna a régi Csipesz, ha lopni kell,vagy szemrebbenés nélkül hazudni kell egy nőnek, aki pont ezért a vélt naivitásért akart megmenteni. Valószínűleg igazat mondana. Szerencsémre a nők mindig kedveltek engem valami megmagyarázhatatlan módon, nem voltam soha különösebben szép, se különösebben megnyerő, sokszor befelé tekintettem leginkább, ne kínozzon meg a glóriájuk, ne fulladjak bele szemeik csarnokvizébe. Persze voltak köztük pillarebegtetők, ismertem lakótelepi madonnákat is, volt, hogy szerelmes is voltam, nem tagadom. Talán a miliő, vagy a szavak… Igen a szavak, a verseim. Hányan mondták, csináld fiú, ne hagyd abba, nagyon jó fejed van hozzá, és a furcsa istenadta delejes erő, amit nem lehet tanulni. Kiskettőtől tanultam meg a legfontosabbat, azt mondani, kapjátok be. Ez a sikátorok költészete, a gyomorgyulladásból fel-felköhögött, eleven költészet. Tulajdonképpen Kiskettő segített, kaptam munkát, lett egy talpalatnyi albérletem is, de micsoda talpalatnyi hely volt az! Nem voltam nagyigényű, egyszerű volt, de tiszta, tulajdonképpen egy szoba, kopott-régi kanapéval. Szerettem azt a kanapét, ha leterítettem valami pléddel, egész takaros kanapé lett, és nem látszott az ágyterítő alatt a múlt, nem látszottak a szakadozó szövet májfoltjai, nem látszottak a szakadások. Megint piros. Tocsogok a hólében. Talán mehettem volna még egy megállót a villamossal, de sétálni mindig jobb szerettem. Innen már csak pár sarokra van a nyolcas telep.

 

  
  

Megjelent: 2016-10-19 16:00:00

 

Csillag Tamás (Gyula, 1987), költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.