Próza

Kora hajnalban kelek. Reflexek, beidegződés. Nyúlok a cigarettáért, csukott szemmel tapogatok, nem találom. Eszembe jut, négy éve nem dohányzom.

Fürdőszoba. Nézek a tükörbe, ismerős arc néz vissza rám. Láttam már valahol.
A borotva életlenül szántja végig az arcomat, a fájdalom is. Kezdem szokni. A gőz beteríti a kis, szellőzetlen helyiséget. Jólesik a forró zuhany. Gondolkodom. Ilyenkor reggel, ez nem tűnik okos dolognak. Bosszant, hogy nem ismertem fel a tükörből visszanéző arcot. Biztos, hogy láttam már valahol.

Zénón komótosan kigomolygott a szelencéből. A márványpadlón talajt fogva körbeszimatolt a hivatal dohos papír és nyomtatópatron illatú előterében, hatalmas ásítással, jólesőn nyújtózott, megropogtatta gémberedett tagjait, megigazította tógája foszlott ráncait, felcsippentette a szelencét – egy pillanatra megszemlélte a fedélen lévő feliratot, το έόν – az iktató leeresztett ablakához lépdelt, ott ujjaival megkócolta a sötétített üvegben visszaderengő fürtjeit, közelebb hajolva a csipát is kipiszkálta a szeme sarkából, röviden összpontosítva elmélyült kifejezést importált az arcára, aztán határozottan bekopogott.

– Türelmet kérek – hangzott bentről – még az előző ügyfél beadványát ügykezelem. Szíveskedjék helyet foglalni!

Na, ez jól kezdődik!

Egyedül ült az asztalnál. Nem ismerte még Reményik versét, sem a kegyelmet úgy általában. Kinevette volna az egészet, az nem úgy megy, hogy egy csillag szembesétál, főleg magától.
Csak egy vékony, hosszú hajú alak jött felé, nem a tenyerébe hullt, hanem leült mellé.
A pultos egy mozdulatára a hangfalakból szívet bénítóan tombolt a kemény basszus. Maximum hangerő, mint mindig, ha Pantera szólt.
Cemetery Gates. A lány nem mert a temetőre gondolni. Inkább dobolta a ritmust a combján, pont olyan ütemben, ahogyan az intenzíven apja infúziója csepeghetett éppen.
A fiú nagyon halk volt. Amíg ez a dal ment, esélyük sem volt beszélgetni.
Csak a szemkontaktus maradt. Kapaszkodott a tekintetébe.
Még kint is, mikor a nyár éjszakai szellő úgy fújta a hajukat, mintha lassított felvételt látna.

Minden út vezet valahova

(Az Öreg Sam ciklusból)

     Nagy hirtelen kisütött a nap. A túlsó járdán egy bőrdzsekis férfi lépdelt az Audija felé, s amikor megnyomta a markában szorongatott slusszkulcs piros gombszemét, az autója vidám visongással válaszolt, mintha köszöntené a gazdit, s amikor megint nyomott egyet, a kocsija készségesen visszakacsintott rá. Lágyan rugózott egyet a volán mögé telepedő súlya alatt az elegáns jármű, s ettől a visszapillantó-tükrön himbálódzni kezdett a ráaggatott ezüstfehér CD-lemez, éles sugárban verte vissza a koradélutáni napfényt.

Bársonyos bőrű, szép szőke leány volt, haja vállig érő, szeme nagy és kék, mint a búzavirág. De nemcsak szép volt, hanem intelligens is, erkölcsös, szorgalmas, csak…
Beteg? Nem. Szegény? Például és emellett kissé púpos is, attól kezdve, hogy a nagyapja kiejtette az öléből. Szegény és púpos. Na igen, a kettő közül már egy is bőven elég ahhoz, hogy valakit kipipáljanak az emberek. Egyelőre mindebből semmit sem vett észre Keresztes Imola, mi több, kifejezetten boldog volt. Társai olyannak fogadták el, amilyen. Egyikük sem kérdezte gazdag-e, szegény-e, vagy mi az a különös dudor ott a háta közepén. Ágnes asszony, egy végtelenül jólelkű, alacsony, de erős testalkatú édesanya, szorongva figyelte Imola ismerkedését a világgal.
– Vajon meddig marad ilyen boldognak? – tört ki belőle egyszer az aggodalom.

...Évi kérdezte, hova settenkedek ilyen sebesen azzal a dinamitrúdszerűen összeszigszalagozott sárgarépacsokorral? Hova-hova? Hát elmondtam neki hova-hova: a dolgomra! 2012 óta vagyok zöld terrorista, s Évi kérdezte minap, hogy minek? Elmondom, minek. Az átlagember csak fogyaszt, herdál és szenved, bele se gondol, mibe kerül földi léte a Földnek. Füstöl, kipufog, pusztít. A tengerek romokban hevernek. Ha elsüllyed egy olajos tankhajó, akkor a dölyfös nagyvállalat rögtön, de vállvonva, a tenger mélyére siet, hogy mentse, ami menthető, fütyül az óceán ökológiájára, csak a saját bőre mentőcsónakra helyezése, meg a hordónkénti stabil dollárja izgatja. Szóval, Évi kérdezett, én meg szakítottam vele aznap.

1. Forró szél

Ahogy nyílt a hámló plüss-ajtó, megjelent a kisvárosi könyvtárban a plébános, kicsit dülöngélt, a könyvespolcot súrolta a vállával, de nem esett el, az utolsó pillanatban megkapaszkodott a Ki kicsoda? lexikonban. Néhány szál haja az égnek állt, csuklott egyet majd megszólalt Őze Lajos hangján: Benéztem egy elhagyatott gazdaságba, „valamikor gőgös birtok lehetett”, a kúria portájának oszlopait két gipszoroszlán díszítette, az udvaron rozoga csűr állt, de a kunyhó falán még mindig arannyal bevonva csillogott a napóra, a puli felugrott az ölembe és összesározta a táskámat, amit magam elé tartottam ijedtemben, de nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy bekanyarodtam egy kis utcába, három házból állt az egész, az egyik kis kunyhó előtt egy fiatalember a Suzuki karosszériáját mosta Intuíció oldattal, bemártotta a szivacsot a kocsi mellett álló vödörbe azután szétkente vele a múltat, a piszok a habbal elvegyülve lecsorgott a kocsi oldalán és az épület mögött két rozsdás vetőgép állt. Mind a kettőről hiányoztak a kerekek. Ebben a pillanatban hallottam meg a zúgó szelet, a hátamat kezdte simogatni.

I.

–    Esküszöm neked, hiába komámasszony, gyűlölöm azt a cselédet!
–    De mégis miért?
–    Mert egy koszos, utolsó cigány.
–    Bagoly mondja.... És te mi vagy? Te sem vagy fehérebb!
–    Vicc ami vicc, de a cigányok között is van különbség! Figyeld meg, hiába a testvérem felesége, a családot össze sem lehet hasonlítani. Miatta még az öcsém is neki kezdett inni.
–    Ez a testvéred felesége?
–    Bár ne az lenne, de ez van, anyuka hiába kérte, hogy ne szűrje össze a levet ezzel, mégis megszöktette, pedig pénz volt, nem kellett volna ezt csinálniuk. Mi nem táboros cigányok vagyunk, ezt te is jól tudod, én is dolgozok hivatalos munkahelyen.

Ezen az álmos, fülledt nyári délutánon biciklit lopni indult Lajos. Vagy ahogy ő mondta a maga sajátos nyelvén; biciglit. Ilyenkor mindig végigjárta a város üzleteit, kocsmáit, meg a vásárcsarnokot (pontosabban ezek bejáratait), hátha talál valahol egy lezáratlanul hagyott drótszamarat, amire föl lehet pattanni, mintha a sajátja lenne. Aztán? Mit aztán? Aztán foghatják azt a bizonyos botot, és üthetik vele a nyomát. Még soha se tudták rajtakapni a lopáson, pedig jó néhány éve űzi ezt a szakmát. Hát persze, mert nem hülye ő, hogy követhető nyomot hagyjon maga után. Csak akkor lép akcióba, ha biztos benne, hogy be is tudja fejezni, és senki nem foghatja fülön a személyi tulajdon elidegenítése miatt. Néha maga is elcsodálkozik rajta, milyen szépeket, meg okosakat tud mondani, de hát azért profi a profi, hogy ismerje a szakma minden csínját-bínját. Ide értve a jogi vonatkozásokat is. Végtére is ebből él az ember…

Egy kora tavaszi verőfényes reggelen – ha jól meggondolom, szinte minden jelentősebb döntésemet, ideértve a világrajövetelemet is, hasonló időjárási és fényviszonyok kisérték vagy éppen provokálták – megrendült addig sziklaszilárdnak vélt hitem, hogy ezután szüntelenül a könyvtári katalóguscédulák egyébként önmagukban is, de társaikhoz kapcsolásukkal kialakítható rendszerükkel különösképpen lenyűgöző logikájának szolgálatára kell áldoznom amúgy eredendően dévajkedvű, derűs ifjúságomat.

A kisállatkereskedést inkább csak kívülről figyeltem. Főleg a kaméleon nyerte el tetszésemet végtelen nyugalmával a kirakatba meredő faágán. Sosem tudtam, él-e, kitömött-e – erre mozgásából végképp lehetetlen volt rájönni. A SPAR-ba siető vásárlók talán ezért sem vetettek rá pillantást, nem lévén érzékük a filozofikus életszemlélethez.

A boltból kiáramló szagot kevésbé szerettem. A faforgácstól kezdve bizonyos némely ürülékszagig keveredett benne sokféle, számomra azonosíthatatlan, de kellemetlen szag. Rosszabb, mint az otthoni vécénk némelykor. Ide se mennék be – megtagadva gyermeki vágyaim és álmaim, amikor még egy asztal alatti teknőben szorongva Eszli Laci barátommal erdésznek készültünk, teljes óvodai hevületben.

Egészen addig fogalma sem volt róla, amíg merevedése nem lett. Nem gondolt bele különösebben ilyenekbe; fontosabb volt számára tanulni, focizni, vasárnaponként templomba járni a szüleivel; mindez kitöltötte eddig az életét. Annyira természetesek voltak számára így a mindennapjai, eszébe sem jutott, hogy egy csapásra véget érhet.

Épp csak annyi történt, hogy zuhanyzás közben átnézett a szemközti fülkébe, és ahogy meglátta a csapattársát szappanozni magát, izgalomba jött. Nem volt mögötte semmi szándék, a kamasz test önhatalmúlag vért pumpált a hímtagba.

Hát hajják, kinek pénze vagyon, nem biztos, hogy esze es vagyon véle. Erre szójjon ez a mese!

Eccer egy uraság igen sok lovat tartott. Hol sok lú van, ott sok széna szükségeltetik, s hol sok széna van meg lú egybe, ott biza sok ganyé keletkezik. Merhogy azok ganyéznak állandójan. E mán csak így vagyon az emberekvel es. Szóval, felhatalmasodott az lúistállóba a ganyé. Mit vót mit tenni, az uraság elé állottak a szógák, lovászlegények, kocsissok, oszt kérdik tülle:

Van egy állat filmötletem! Kozmetikai! Elmondjam? Elmondom! A címe: Kegyetlen elváltozások. Vagy: Savas kémhatás.

...egy párhuzamos világban játszódik, ami pont olyan, mint a mienk, azzal a különbséggel, hogy itt a star-ok hiúsága nem ismer határokat. És mi tesz egy star-t első sorban látványossá? A bőre. Ha csökken a star-ban a bőr feszességéért felelős elasztin-és kollagén-szint, viharosan elkezd öregedni. Szóval, ebben a párhuzamos dimenzióban ezek a star-ok elérték, hogy törvénybe iktassák, hogy minden 8 évnél fiatalabb gyermekektől friss kollagént és elasztint szívjanak le szurival, hogy azt a száradó star-ok bőrébe juttatva kitolják a fénytelenség időpontját. Hiszen a star-ok tömeggyönyörködtető munkaeszköze a feszes bőr. Ez nekik is üdvös, meg a reájuk tekintő lakosságnak is. A leszívás egy kellemetlen procedúra, bár nem fáj annyira, mint gondoljuk, de hát melyik gyerek örül a rendszeres szurinak?

Este behunyom a szemem és gif-eket látok magam előtt. Azt játszom, hogy magam találom ki őket. Még szorosabbra zárom a szemem, erősen koncentrálok, hogy pár másodpercben olyan képzeletbeli dramaturgiát állítsak össze, ami kifejezi a jelent.

De nem létezik ilyen képsor.

Elengedem magam. Mindig az jut eszembe, hogy nem akartál görcsösen író lenni, mégis az lettél. Ez megnyugtat, hagyom én is történni az estét.

„Öröklött kis házban lakik,

nem ismeritek, a neve Tulip.”

– ezt a két sort dünnyögte egész álló nap. Saját dallammal, önmagáról, elégedetten.

Tett-vett, ahogy kell. Nem zavarta az egyedüllét. Akkor is egyedül kellett megvívnia minden harcát, ha sokan voltak körülötte.

Az öröklött kis ház megsüllyedt, mert nem volt alapozása. Az egyik ablakot újságpapír fedte, a Kisalföld elsárgult régi számát zizegtette a szél, olyasféle hangot keltve, amilyet a kukoricalevelek szoktak vihar előtt. Vihar pedig bármikor közeledhetett, még az olyan jámbor lélek életében is, mint Tulip.

Az éjjel betörtek Kovácsék Zöldalma úti villájába. Amint a rendőrség helyszínelés előtti első jelentéséből kitűnik, valószínűleg nem besurranó tolvaj volt a tettes. Már csak azért sem, mert az elkövetés időpontjában, azaz péntek reggel hat óra tíz perc, és kedd este húsz óra három perc között senki sem volt otthon, aki a besurranónak nyitva felejthette volna az ajtót. Így hát az a szerencsétlen kénytelen volt betörni. Hogy miért éppen éjszaka? Mert akkor feltehetően kevesebb rendőr jár az utcán, és nem annyira feltűnő, ha valaki az arcán viseli a harisnyát. Mivel hogy így nem kopik annyira.

Dehogy akar ő öngyilkos lenni. Vagyis meghalni, így mondtátok, mert ereje az tényleg nincs már annyi, hogy elég lenne egy önkezű halálhoz. Legfeljebb egy nagy, végső leguruláshoz az ágyról.

Ha el tudna menni a falig és onnan rugaszkodna el. De ez, de ő a falig se már. És hiába mondtátok, hogy meg akar halni. Mert én úgy látom, akarni nem akar ez már semmit. De jól behúztatok, az biztos, engem is a csőbe. Már-már elhittem nektek, hogy lát, mindent lát, s ezért úgy látja, jobb halni neki. Hogy jótett lenne, ha halna. Ha kihalna a lakásból, hogy helyet adjon a dédunokájának.

Van egy vitrinem.

Sötét, diófa borítású, lakkozott ajtajú, széles, kétpolcos üveges kirakattal. Tükör sosem volt a hátára függesztve. Hordoztam magammal, bárhová is mentem, velem jött. A család öröksége. Anyámé, nagyanyámé, dédnagyanyámé és így tovább. Amikor már valakinek nem kellett, továbbadta. Így kaptam meg én is.

Felemelte a pisztolyt, és a térdelő, reszkető férfi homlokának szegezte. Számára sem volt világos, miért teszi, de a legbennsőbb énje vágyott rá, biztatta.

– Ki maga egyáltalán? – hallotta a zokogó embert.

Nem válaszolt, hiszen nem ismerték egymást. Tudni akarta, milyen kioltani egy ember életét, ehhez keresett kísérleti alanyt. Olyat nem választhatott magának, aki bármilyen szinten hozzá lett volna köthető, de mivel egy vadidegenen végezte el a tesztet, kizárt, hogy rátaláltak volna.