Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Miután megitta tejeskávéját, beült a taxiba s a városba hajtott. A taxis érezte a parfüm illatát.

– Milyen szép idő van végre! – mondta.

– Igen, tegnap esett.

A taxis érezte, hogy ez az ember randevúra megy, hisz még a szemei is csillogtak az örömtől és a boldogságtól. A városba vitte, a kozmetikushoz. Bandinak valami rossz érzése támadt. Kiszállt a taxiból s kereste Kornéliát. Egy középkorú nő volt Kornélia helyén.

– Hol van Kornélia? – kérdezte Bandi

 

Szűk utcán, esőben, a Keleti pályaudvar felé. Lassú léptekkel, át a Csikágón. Csöpög az eső, de az csak víz, engem nem zavar. Nézem a kopott házakat, a behúzott nyakkal és élettelen arccal siető embereket meg a hajléktalan asszonyt, aki megterített magának a sarkon, egy narancsszín szemétgyűjtőn, és arcát úgy dugja nejlonszatyrába, akár ló a zabos tarisznyába. Amikor mellé érek, kicsit kiemeli fejét a szatyorból és rám néz. Szájára morzsák ragadtak, haja ősz és zsíros, a tekintetében nincs semmi emberi. Elmegyek mellette, ő eszik tovább.

 

Sötétben indulunk el bátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Szabadon lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztetjük testvéri gátlásainkat.

Holdbéli táj. Zső fölényes ábrázattal nézi a térképet. Nem találjuk az utat.

Zső eldobja a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben. Mondja: "Nézd ezt az Adidas-t!" Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz tudja ő, hogy mindez elpusztul. Semmitmondó arckifejezéssel teszi hozzá: " Fáradok, a francba! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!"

Kráterek, félhomály. Nincs megfelelő térkép vagy irány, csak az ösztön súgja merre.

 

Hagyd már abba bogaram! Rossz hallani, ahogy szidod, szidod a bunkó parasztját, az érzéketlen állatot, hogy sajnált csak.

Sajnált, mikor mondtad neki, hogy késik, hogy csak sajnált az abortuszért, hogy oda neked kell menni egyedül, és csak neked fog fájni, neki nem. Pedig jó ember az, te is mondtad sokszor, csak most tél van, fogytán a pénze, még a magzatelhajtásra se tudna befizetni téged. Hiába mondod, hogy többet nem fogsz lefeküdni vele soha ebbe’ a büdös életbe’, amiért azt mondta, hogy sajnál, és nem örült és nem futott, nem rohant el, hogy babaruhát vagy kiscipőt vegyen, amit kirakhatsz, nem tudom hová, mert közös otthonotok az nincsen. Legfeljebb a nyakadban hordhatnád a kis tipegőt szülésig, hát állj meg! Hagyd abba a szidást, mert akkor is tél van, és ha melléd állok a szidásban, úgyis véded, ha pedig azt mondom, jó ember, akkor újra szidni kezded, még jobban.

 

Eccer vót, de nem is olyan régen vót, élt eccer egy király, kinek országában igencsak elszaporodott a sok csaló, meg a sok szélhámos. Kicsit hókabóka vót a király tán, vagy csak eccerűen becsülettes, s mindent elhitt? Az a mesém szempontyábul teljessen érdektelen!

No, eccer a királyi udvarba érkezett messzi fődrül egy idegeny, ki olyan híreket hozott, hogy amerrül gyött, ott egy aranyért adnak egy olyan paripát, hogy még a csillagos eget is lerúgja, ha kapálózni kezd a patájával! Hejj, de megkívánta a király azt a lovat, s menten továbbvitte a látomássát, s mán egy egész ménest látott ilyen paripákbul a királyi udvarba! Szinte mán látta a sok írigyet is, kik őtet fogják süvegelni a csodaszép méneséért, meg a hatalmas eszéért, hogy eztet a dógot leszervezte.

 

Annamari lecsupaszított válla, melle volt a hold. Attila szemből jól mutatott.

Ágyából nézte, ahogy a nő félmeztelenül az ablakon kinéz.

Annamari előrehajolt, mellei, mint két üres, bánatos tarisznya csüngtek mellkasán. A férfi szánakozva nézte-kívánta.

– Ez milyen templom itt? – kérdezte az asszony bizonytalanul.

 

Vanda Brün épp csillagvizsgálójában üle, de nem az eget kémlelé, hanem aszteroidája túlsó végén lévő gigantikus űrkikötője felé pillantgatott, ahol az Argó és Magister funerális díszűrhajója is rostokola. Magister szócsöves Brünhilda-csalogató, majd -fenygető zengeménye az ő egyebként denevérien sőt delfinien s még azon es ultra túl messzehalló, szép füléig is eljuta. E dörgedelem csalogatá fel obszervatóriomába messzelátójához, hogy amúgy is nagyon messze-messze-messze látó, azúran transz-terensz-hill-kék szemeivel még alaposabban szemügyre vehesse a magisteri szócsőt és forrását, magát a Magistert és környékét: űrjáróművet, humánt egyaránt, de csak az űrrepülési eszközt láthatá, mert mint tudjuk Vérpirospozsgás és ügynökei nem bújtanak elő űrtekenőjökből. Távcsöve egyszercsak egy rezidenciája teteji űr-kikötője leszállópályáján botorkáló (salvador) dali/ás/, sudár (del)nőalakba akadt bele, le nem tudta messzelátós messzilátó szemét róla venni, mert nagyon asszimmetrikusan haladt ő feléje.

 

Ha teheti, messze elkerüli ezt a helyet, ezt a bántóan neonfényes csodaboltot a kifogyhatatlan kínálatával, meg a milliónyi óriástévé agresszív vibrálásával. De most nem teheti.

Tömény elektroszmog, állandó embertömeg; napokig kell pihenni utána - ha vagyonokat fizetnének, sem dolgozna itt egy percet sem. Már, ha még fiatal lenne. De amúgy sem. Kizárt. Ezt a pár percet is alig éli túl.

Papírzacskóba csomagolt alkatrészt szorongat, hiába, a szükség az szükség, senki sem csinálja meg helyette. Már csak meg kell találni ebben az útvesztőben a kávéfőző gépeket, meg egy eladót, aki hajlandó szóba állni egy bizonytalanul toporgó idős asszonnyal, papírzacskóval a kezében. De ezek olyan elfoglaltak mind, hiába írják ki az egyen pólójukra, hogy segíthetnek-e. Úgy rohangálnak, hogy lehetetlen őket megszólítani is.

Fiatalember, szól az egyiknek, de az csak feltartott mutatóujjal és padlóra szegezett konok tekintettel jelezte, hogy rettentően fontos személy, aztán már el is tűnt a végtelen sorok között.

 

Hegedűs Gézát mindenki ismerte, mindenki szerette – mert Hegedűs Géza majdnem mindenkit ismert és majdnem mindenkit szeretett.

Sziporkázóan okos és szellemes volt ez a busa fejű, tömzsi kis ember, ezt a fajtát nevezik Angliában wit-nek, hamvahulló cigarettája mellől ontotta a bölcsességeket, aranyköpéseket, irodalmi és színházi adomákat, bon mot-kat. Ahol föltűnt enyhén gyűrött öltönyében, megállt az élet, férfiak, nők, ifjak, vének gyűltek köré, és elbűvölten hallgatták, hogy áradó szavai nyomán megelevenedik előttük az emberiség történetének színes mesevilága. Teljesen mindegy volt neki, hol beszélhet, csak legyen hallgatósága, folyosón, tanórán, utcán vagy osztályteremben, bárhol megállt, megrángatta rendszerint fölgyűrődött mellénykéjét, előkapott egy mezítlábas cigarettát, nem mindig kifogástalan tisztaságú ujjaival betuszkolta elmaradhatatlan szipkájába, rágyújtott, élvezettel kifújta az első slukkot – s már indulhatott is az agytekervényeiről végtelenített szalagon ömlő ismeretanyag. Egyébként láncdohányos volt, egyik cigarettájáról gyújtott a másikra, s csak erre a rövid időre szakította meg kiselőadásait, de az első füstpamacs kibocsátása után töretlen lendülettel folytatta: – Hát kérem szépen…

 

Szerinted megtörténik, hogy délután van, egy óra és nagy meleg, olyan nagy, hogy az úttest a templomtól az iskoláig megolvad, és olyanná válik, mint egy nagy fekete, hullámzó sírkő?

És ebbe a nagy fekete hullámzásba beleragadnak a falevelek, a bogarak, a madarak, a macskák, a kutyák, és mind elmerül egy-egy cuppanással, pont, mint a főzelék rottyanásai. Csak a biciklisták nem süllyednek le, ők tengelyig az olvadékba, eldőlni sem bírnak, csak felhúzott lábakkal kalimpálnak, és ordítanak, mentené ki őket valaki.

És erre a lármára nyílnak az ablakok, az üzletekre kikerülnek a RÖGTÖN JÖVÖK táblák, az iskolából tódulnak a gyerekek, a tanáriban lefő a kávé.

 

A város szélén konzerválódó házban több család lakik, mégis, mintha üresen állna.

A lakók kísértet módján távoznak és érkeznek haza. Nem társalognak, nem kötik meg kioldódó cipőfűzőjüket, nem pislognak...

Ez a környék egyetlen épülete. Ablakai a gyalog húsz percre lévő városra néznek. Keleten csupán egy elhagyatott bányató terül el, melynek közelében szeméttelep bűzölög. Ezeket a területeket mindig köd borítja. A szemétdombokon lesoványodott kóbor kutyák ráncigálják ki a maszatos nejlonzsákokból a rothadó élelmeket.

A fénytelen lépcsőház fala és kövezete mintha egybeolvadna. A reggel távozó lakókat nappalra beszippantja a város. Csupán néhány idősebb múmia marad.

 

Hűvös októberi reggel volt. A gyerekek szállingóztak az iskola ajtaja felé, akárcsak a hópelyhek, amikor először hullnak a földre november utóján. Már megkezdődött a második óra, mikor egy alacsony, piszkos cigányasszony lépett be az ajtón. Kezét egy csöppnyi leányzó fogta, és a nő mögé bújva kémlelte a meleg, családias környezetét. Az asszonyhoz fordultam, majd megkérdeztem:

– Kit keres?

– Az igazgatóasszonyhoz jöttem. Az orvos küldött. Azt mondta, a lányt be kell adni iskolába, mert elveszik.

– Most órán van. Várja meg. Az iratok megvannak? Keresztlevél és az anyuka személyije?

– A jánynak van , de az anyja elhagyta a paszportját.

– Orvosi igazolás?

 

A káposzta nehéz, téli étel, főleg ha rendesen megbélelik. Hús, kolbász, szalonna legyen benne bőven. Azon már lehet vitatkozni, hogy milyen hús. Oldalas vagy csülök, attól a jég is felolvad. Hozzá egy pohár bor, úgy értem, egyszerre mindig csak egy. Összesen hányszor? Számolgassa, akinek kedve van. Somlaiból több, badacsonyiból kevesebb.

 

A fene se tudta, hogy az barom rendőr nem tud úszni. Talán – de csak mondom –, talán akkor minden másként történik. Az a szadista asszony is élne még, noha őérte ma sem hullajtanék könnyeket.

1962 nyara volt, augusztus eleje, tikkasztő hőség. A Dunára jártunk le hűsíteni magunkat, s persze úszkálni nagyokat meg fejest ugrálni az uszályokról. Akkoriban még sóder, terméskő és farakások uralták a pesti Dunapartot, átellenben a Margitszigettel. Volt, hogy hat-nyolc uszályt is kikötöttek a parti vascölöpökhöz, kettőt-kettőt egymás mellé. Míg az uszályosok a kabinjaikban hűsöltek vagy a földszintes épületek valamelyikében zsugáztak a telepőrrel, addig mi kölykök egyre-másra ugráltuk a fejeseket a belső uszályokról, aztán csorogtunk le a vízzel, néha egészen a Margit-hídig. Aznap is öten mentünk le a partra, ebéd után, haverok. Ingünket, gatyánkat ledobtuk a lépcsőre, s már vetettük is magunkat a vízbe. Két lépcsővel arrébb, a Margit-híd felé egy öregúr horgászott, mellette két hölgy süttette magát a budai hegyek felől tűző nappal. Rajtuk kívül csak két rakodómunkás támasztotta lapátját, cigarettáztak, a kutya sem törődött velünk.

 

Nekem elvtársam Wittgenstein. Ha élne, leülnék vele beszélgetni egy internet café teraszán. Jakab apostol a Bibliában kendőzetlenül beolvas a nyelvnek, ami Wittgenstein traktatusait juttatja bennem szóhoz. Mai terminológiával szólva nincsenek illúziói a bűnbeesett ember „nagy” szájára vonatkozóan, amelyre folyamatosan ráférne egy kis megzabolázás: avagy szájkosár. Jakab isteni ihletettség (theopneusztosz) által közli: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, az képes az egész testét megtartóztatni, féken tartani.”

 

Mint a hirtelen jött gyerekkori láz, úgy rohanta meg őket a pecázás vágya. A tanév első biológiaóráján a halakról volt szó, az öreg tanár elérzékenyült hangon beszélt a horgászásról is, fiatalkori élményeit idézgette, amikor a szülőfaluja határában levő folyócskából kapkodták ki a keszegeket. Úgy mondtuk akkor, „aprítottuk őket”, emlékezett finom mosollyal a derék, idős bácsi, aki nem sejtette, hogy Sanyiban és Laciban mi indult meg hirtelen.

 

Hát a funerális dísz űrhajójával űr-kikötött Magister nem jöve ki, sem emberei galaxis- és csillaghalmazközi utakra alkalmatos űr-alkalmatosságából. Még a vérmes, dezertőrvér-szomjas Vérpirospozsgás Magister is tartott a hírhedt heroina frontharcos, gátlástalan renegáttá eszmélt, lázadt acél-combfojtással, roppant térde riadalommal is ölő Hatalmas Aphrodité hasonmás, Vésztőy Brünhildától s egy mindent betöltő zengzetű szárdonix-kadmium-tellúr ötvözet szócsövön zengedezett - mely dart véderi maszk-sisakjának csőrihez csatlakoztatva - egyenesen Brünhildához. Funerál űrhajóból kitódulás és Vésztőy dezertőr alezredes kadétkisasszonyra reárohanás, partizánná pártosodott hadapród úrnőt lerohanás nélkül.

 

Ebédidő van. A vendéglő megtelt a környéken dolgozó munkásokkal. Befizettek ide, nem drága, ki lehet bírni. Egy jó pörkölt galuskával, vagy egy gulyás friss kenyérrel, elég is. Tele hassal nem lehet fizikai munkát végezni. Egy hideg sör, egy kis pihenés, beszélgetés az árnyékban, és mehet a délutáni műszak. Vacsora a szálláson, egy könnyű kis lecsó, vagy az otthonról hozott kenyérszalonna hagymával, vörösborral megöntözve. Másnap kezdődik minden elölről. Pálinka, még út közben, a szállásról a munkahely felé. Legtöbben délig kibírják, az alkohol erőt, energiát ad délelőttre. A hétvégén jöhetnek a hazai ízek. Rántott csirke uborkasalátával, jó hazai bor. És ott az asszony is, este már nem is kell több a kiéhezett férfiembernek.

 

Vót eccer a világon egy gazdag ember. Élhetett vóna ez bárhol es, mer ahogy szegények, ugyanúgy gazdagok es élnek minden pontyán a világnak. Hejj, de igenigen fösvény vót ez a gazdag ember, ahogy az mán lenni szokot azval, kinek sokat adott az Isten. Zsugori vót, kapzsi, hát gyült néki rendessen a vagyon. Ámde féltette a pénzit magánál tartanyi, vagy a bankba tennyi, de féltette a párnacihába varrnyi es, meg féltette a pityerébe akasztanyi es, de elkőtenyi es, hát fogta magát, oszt kiment az erszényivel egy erdőbe, s ott egy magos, odvas fába bétette az öszves arannyát. Hazament, oszt élte a világát tovább egyelőre arany nélkül, míg öszve nem gyűlik néki egy újabb erszénynyi.

 

Álmosan főzött magának kávét. Csak pár falatot reggelizett. Író barátja, a halott Jenő járt a fejében. Szájában a falatok összeestek. Valami gondolat nem hagyta nyugodni. Jól ismerte az ezotériát. Szerinte Jenő szelleme megszállta. Nagyon közel álltak egymáshoz. Így Vilmos azt gondolta elmegy egy táltoshoz. Bár pénze nem nagyon volt az ilyen szellemlevételekhez. De tulajdonképpen nem volt biztos benne. Kideríteni viszont szerette volna. Aztán úgy döntött Vilmos úr, hogy kimegy hozzá a temetőbe. Legutóbbi halottak napján sem járt nála kint. Talán ezért is van ez az egész.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal