Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Úgy döntöttem, zárolom a Hobbes-esettel kapcsolatos bizonyítékok egy részét, s ezekkel együtt az itt álló összegzés is széfbe kerül. A pénzügyi tranzakciókat dokumentáló iratok mellett a csomag tartalmaz egy bűvészmutatványokhoz használt könyvet, illetve háromféle port és két különös kődarabot, melyeknek egyikét sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani.

Alulírott Scott McGrow, az arkhami rendőrkapitányság hadnagya és nyomozója ezennel kijelentem, hogy az alábbiakban foglaltak az utolsó szóig a történtek hiteles elbeszélését őrzik. Esküszöm az Írásra, hogy mindezt testi és elmebeli képességeim teljes birtokában írom, amellett magam is tisztában vagyok vele, hogy az eset számos ponton homályos maradt. A bizonyítékok zárolásának oka pontosan ez; az említett homályos pontok egy megbomlott elme lázálmai közé vezetnek, s szem előtt tartva a feltehetőleg néhai Arthur Hobbes tisztességét, jobb, ha egy időre feledésbe merülnek. Amellett úgy vélem, ha feltépnénk velük a gyászoló özvegy sebeit, azzal csak felesleges fájdalmat okoznánk.

Az alábbiakhoz még hozzá kell fűznöm, hogy az eset jobb megértése érdekében időnként a képzelet tájaira tévedve megpróbálom leírni, mi játszódhatott le Hobbes úrban az egyes események kapcsán.

 

Ryan nem túl lassan, de azért kényelmesen húzta végig a szikét a renyhe mellkason. Figyelte, ahogy az apró penge nyomán felfeslik a bőr, feltárja az alatta rejlő fehér hájat és vörös húst. Az elmetszett erek nedvesen csillogtak, de már nem eresztették ki tartalmukat.

Az orvos szerint a fickót szívroham vitte el, de neki, a kórboncnoknak kellett kiderítenie, hogy valóban így történt-e vagy sem. A rutinnal kezdte: külső vizsgálat, azután áttért a belső szervekre.

Szikével átvágta a hasfalat és egyesével kiszedegette, megnézte a szerveket. A gyomor tartalmát külön zacskóba öntötte. Ezután szövetmintákat vett az egyes szervekből és az egészet becsomagolta, hogy elküldje a toxikológiára. Mindig vigyázott, hogy szabályszerűen járjon el.

Aprólékosan végignézte a bőr, a háj és az izmok keresztmetszetét, hogy talál-e bármilyen elváltozást, de a túlsúlyosakra jellemző lerakódásokon kívül semmit sem lelt. Összevarrta a néhai Gabriel MacCarthyt és letörölgette, majd áttolta a testet a hűtőbe.

 

Mintha valami leszakadt volna odabenn, mintha elveszítette volna egy testrészét, mintha lelke egy darabja kiröppent volna az autó félig lehúzott ablakán, hogy önálló életre képtelenül megsemmisüljön valamely éteri fekete lyukban. Történt valami... valakivel. Sejtelme sem volt, hogy mi és kivel, de a bizonyosság belefészkelte magát a gondolatai közé: valami történt valakivel.
Utoljára akkor érzett ilyet, amikor nagyapja meghalt. Otthon ült és tévézett, a többi átlagos tizenhat éves lányhoz hasonlóan éppen unatkozással töltötte a délután egy részét, amikor a vonat kisiklott és beborította az állomás falát. Több száz sérült, valamivel kevesebb halott, köztük a nagyapja. Csak két nap múlva tudta meg, szülei nem tartották fontosnak, hogy előbb szóljanak − de ő akkor már mindent sejtett. Az a végtelen hiányérzet úgy csapott belé, mintha kést döftek volna a szívébe. Egyszerre okozott tompa sajgást a mellkasában és végtelen nélkülözést, mélységes hiányt lelkében.
Aznap sokszor elbőgte magát, valójában már csak levezetéseként mindannak, amit abban az egyetlen pillanatban átélt. Valószínűleg ugyanabban a pillanatban, amikor a vagon az oldalára fordult és összegyűrődve elpusztította az egyetlen embert, aki akkoriban jelentett valamit számára.

 

Kérem szépen! Igenis bevádolom, megperelem, hatalmi szóval vétetem el mindenit neki! Az az álnok Czukor úr a hibás mindenért, most már teljesen biztos vagyok benne.
Elmondok én mindent, hogyan is történt velem! Igen, találkoztunk! És bolond voltam, hogy teljesen belé estem. Körbevett a mézesmázosságával és nem tudtam ellenállni! Én, Epresi Eperke vállalom, hogy elismerem a bűnösségemet az egésznek az elején. De azt már nem vállalhatom, hogy a Czukor úr helyett is az én személyem vigye a balhét! Már nehogy a vadászpuska vigye a nyulat, vagy hogy! Megértik azt maguk így is!

 

Ment az ember az úton, ment nagy irammal, kereste a gyerekét, a koszvadt kölkét, aki aznap délelőtt kóborolt el. Ilyen gondolatokkal ment, hogy elveri, ha megtalálja, bizony elpicsázza, csak találja meg, azt a koszvadt kölköt, hogy hová kódorgott el már meginst!

Így ment az ember, tettre készen, felbőszülten, így is ért ki a hármashatárkőhöz. Itt aztán heves fejvakargatásba kezdett, hogy kimódolja, miként folytassa útját ezután, hogy eljutott mindhárom falu határába. Merthogy három falu is állt Kislak körül, név szerint Hídvég és Kőhidas a patak két partján, Széplak pedig kicsivel arrébb. Hogy ki és mikor jelölte ki a három falu közös határát, arról már csak a Kislak alapítását elbeszélő mesék szóltak, de a hármashatár a kisváros közepén álló faragott kőtől eddig, a dombok tövében álló másik kőig húzódott, amely előtt a parasztember a fejét vakargatva tűnődött.

Nem mintha nagy dombok feküdtek volna körülötte, épp csak akkorák, hogy ne lehessen átlátni felettük. De nem is kellett igazán, hiszen így is észrevette azt a frissen nőtt fát valamivel arrébb, egy másik dombocska tövében. Ott, ahol azelőtt nem állt ilyesmi. Kisebb ligetek mindenfelé rejlettek a környéken; Kislak falainak tövében ugyanúgy, mint kint, a domboldalakra felkúszó szántóföldeken ― és természetesen, a magányos fák sem számítottak ritkaságnak. Azonban ott, ahol ez a fa állt, azelőtt csupán két domb egymásba olvadó oldala hevert csupaszon, legalább két évszázada megfosztva minden olyan növényzettől, ami az eke útjába állhatott volna. Arról nem is szólva, hogy a fa teljesen kopasznak tűnt, az egyik vaskosabb ágon pedig apró alak ücsörgött.

Az ember abbahagyta a kétes eredményekre vezető fejvakargatást és elindult a fa irányába. Nem kellett sokat mennie, hogy sejtése beigazolódjon; a vaskos faágon fia, Kispratti ült nagy kényelmesen.

 

 

János piréz felnőtté érése akkor indul el, amikor a szerelemmel találkozik, abban is a világban lakozó női értékkel. Iluska mostohája és saját gazdája (mint negatív szülőképek) miatt hamarosan súlyos csalódás éri: el kell bujdosnia. De hát a pirézek sorsa és szülőképe már csak ilyen. Vándorlása során, nagy lelki elsötétedettségében először egy sűrű, sötét erdőn kell átalmennie, ez szimbolikusan a saját lénye sötét oldalának árnyékgazdag, tudattalan, elfojtott területeivel való találkozást jelenti. A János pirézben végig kifejeződik az a lélektani törvényszerűség, mely szerint a férfi-személyiség kibontakozásának két legfontosabb vezérlő csillaga a szerelem-szeretet érzésének megtartása, valamint a benne és a világban lévő agresszióval, előítéletekkel való megküzdés.

Jánost, a pirézt a megkérdezettek 59 %-a nem szívesen látná szomszédjaként. Így hát szegény János piréz egyre csak vándorol, vándorol, amíg a 41 %-ig elér.

A pirézek nem dolgoznak, tehát elveszik előlünk a munkát. Nem lehet ideiglenes intézkedésekkel, három napig posztoló rendőrrel megoldani hosszú ideje mérgesedő pirézkérdést, a problémákon csak az állandó rendőri jelenlét segít, a nap 72 órájában.

A pirézek már a tyúkólban vitézkednek!

Az előzetesben lévő és az elzárt porézeket senki nem alkalmazza majd, azon egyszerű oknál fogva, hogy az előbbiekről nem tudni, meddig maradnak benn, az utóbbiak pedig nagyon kevés időt töltenek a börtönben. Öntsünk tiszta vizet a phára, és töltsünk több időt a börtönben! Minek annyit ide-oda mászkálni folyton? Csak a baj van belőle.

Egy ház udvaráról hét tyúkot vitt el egy piréz, de mint az alapos nyomozás utóbb megállapította, a tyúkok voltak a felbujtók, mert szidták az édesanyját. A független bíróság az édesanyát szigorú megrovásban részesítette.

Hallottak már a pirézmetszésről? Az ötvösök, miután vésővel bemélyítették a piréz felületére a díszítést, próbaképpen befestékezték, nedves papírt nyomtak rá. A papír kiszívta a festéket a pirézek mélyedésekiől, a lapon pedig megjelent a vésett minta tükörképe.

Azt a pirézfán fütyülő pirézangyalát!

Pirézangyal törkölypálinka. Elsőre szép, kellemes, fűszeres illatokkal nyit, amiket a háttérben a tölgyfa hordóra jellemző jegyek és bérletek kísérnek végig. A szájban nagyon harmónikusan lép fel a pirézangyal, erős alkoholos mellékíz nélkül. Kiválóan előjönnek a „törkölyös”, markáns jegyek, remek párhuzamot alkotva a hordós érlelés adta tompa, kicsit kesernyés ízhatásokkal.. Munkánk során folyamatosan felkeressük a neves hazai rézfőzdéket, és az arra érdemes pirézangyalokat szárnyon veregetjük.

Addig szegény János piréz búsan üldögélt a pirézfa alatt és csendesen iszogatta a pirézangyalokkal a piréz nemzeti törkölypálinkát.

Tong, tong – mondta a régi pirézpénz. Szemnek hívták a közepén a lyukat.

A pirézpénz máig is ismert, legáltalánosabb formáját a Vagdakozó Fejetllenségek idején (i.e. 5. sz-i.e. 3. sz.) nyerte el. Ekkortól váltak az érmék kerekké, a közepűkön egy négyzetes lyukkal. A piréz felfogás szerint az érmek köralakja az Égre, rajtuk a négyszögletes lyuk a Földre, a lyuk köré rendezett írásjegyek pedig a kultúrára, azaz magára a jó piréz emberre utalnak. Így tehát e pénzérmék az Ég, a Föld és a piréz ember tökéletes harmóniájának megvalósulását fejezik ki.

Amikor János piréz hazatér, Iluska halála után újabb, még mélyebb, és sokkal alaposabb közvéleménykutatások várnak rá. Mivel a hosszú úton karórája felmondta a szolgálatot, így órásokkal kell megküzdenie, akik az archaikus, primitív, ősi férfierő és az idő korlátlan hatalmának képviselői. Ők a szolgáivá válnak, és a segítségükkel győzi le az újabb ellenfelet, az archaikus női rosszat: a boszorkányokat és a piréz lányokat.

A már megszelídített, uralt pirézia segítségével, egy órás vállán kel át tengeren is, de közben karórája ismét megáll. A végső próba során, Tündérország határánál a kollektív tudattalan ősi rétegeit képviselő medvével, oroszlánnal és sárkánnyal kell megküzdenie. Miután e végső, archaikus erőkkel is megvívta harcát, csak akkor léphet be a csodálatos tündéri világba, ahol végre karórája ismét járni kezd, és pontosan mutatja az időtlenség idejét. De hányattatásai ezzel még nem értek véget, még le kell győznie a hatalmas és gonosz pirézbogarat.

Nappal a pirézbogarak elrejtőznek vagy csak nehézkesen és lassan mozognak a földön.

A pirézbogarak alkonyatkor, különösen meleg és csendes estéken zúgó repüléssel hasítják a levegőt, táplálkozásra és petelerakásra megfelelő rendes kis helyeket keresnek maguknak. Egy, a földön elterülő friss tehénganaj, egy-egy rakás lóganaj vagy hasonló ürülékek vonzzák a pirézbogarakat, mert kedvenc táplálékuk a nagyobb emlősök ganaja. A pirézbogarak a földbe vájt barlanglakásaikba hordják a ganajt és azt itt, e helyen fogyasztják el. Nyugodtan és zavartalanul. Társadalmilag hasznos munkát végeznek, mert nemcsak hogy eltűntetnek nagy mennyiségű székletanyagot, hanem azzal a földet is javítják.

Magyar lótrágyakutatók figyelték meg, hogy egy tarlón fekvő nagy, majdnem 93 ezer négyzetkilométer területű lótrágya, kevés maradék kivételével, egy éjjel folyamán eltűnt a föld hátáról. Az utánjárás, valamint az utánásás megállapította, hogy ezt a munkát 92 ezer nagy pirézbogár végezte el. Azonban nem sokáig ülhették víg lakomájukat a föld mélyében, mert jött János piréz, és pirézbotjával lecsapott.

Meg aztán a pirézbogarak veszélyeztetik a becsületesen gyalázkodó és átkozódó állampolgárok munkahelyét, és ezáltal a társadalmi békét, boldogságot.

Igaz, trágya azért még így is maradt elég.

 

Az utca népe

(írta: Tolvaj Zoltán)

    Nem tudom merről jövök, csak a fényszögek bizonyosak, a küklopszi derű, a delfinalakú motorcsónak a Margit híd alatt, a házfalakra sprézett tört spanyol feliratok, ez a retardált közöny az esőerdei indiánarcokon. Farzsebemben Frazer Aranyága portugál kötésben és a teljes idegsejt-tan. Kevés hetéra kószál az utcán, néhány ismeretlen alkesz, idebent a szabadság féltömény fuvalmai, ahogy a meteorraj-szerű idő lestrapált elmém graduális gönceit semmivé fakítja. Plútói göreb, mondhatnám, ha napok óta le nem váltott zoknijaim ellenére sem éreznék atavisztikus ingereket Frank Zappa kakofóniáihoz méltó kísérőként, szatyornyi söreimmel beállítani derűs szórólapkihordó cimborám üdülőjébe.

 

      
A Duna-parton sétáltam vagy harmincöt éve, amikor szembe jöttél velem. Én veled szembe, te meg velem szembe, mintha direkt így hozta volna a sors. Tudtam, hogy most, rögtön cselekednem kell. Ezért elsétáltam melletted, biccentettünk egymásnak, ennyi. Azóta sem tudom, ki voltál. ki lettél. Vagy voltál-e egyáltalán, ha nem most találtalak ki.

 


Az éjjel váratlanul kimentem a konyhába, felgyújtottam a lámpát, és egy óriási pókot láttam mászni a csempén. Gondolkodás nélkül rácsaptam, és elvettem egy életet, szinte akaratlanul. A pókokat különben is szeretem. Nem félek tőlük, nem veszem le a pókhálót a lakásomban, hadd éljenek a pókok is, és irtsák a szúnyogokat, legyeket, mert azokat viszont nem szeretem. Óriási pók volt, sok legyet és szúnyogot ehetett meg a lakásomban meghagyott hálóin. Hirtelen mozdulat volt, reflex-szerű. Visszajöttem a szobába, s nem hagyott nyugodni ez  a barbár tettem. Aztán, vagy egy órával később, ismét kimentem rágyújtani, s egy kisebb-nagy pókot láttam álldogálni a mosogatómon. Azt is agyoncsaptam. Talán a férje után kutatott, talán őt kereste. Most már együtt lehetnek valami pók-mennyországban, én meg nem tudtam aludni egész éjjel. Ki fog most már pókhálót fonni körém?

 


Nem mindennapi körülmények között kezdődött barátságom Major-Zala Lajossal. Ezért engedjenek meg egy rövid (vagy hosszú) kitérőt.
       1971-ben, pesti egyetemista koromban – ám akkor még jugoszláv útlevéllel – a vakációm alatt autostop-körutat tettem Európában. Sok érdekes kaland és viszontagság után, Olaszországon és Franciaországon keresztül eljutottam a svájci határra, ahol viszont már akkor sem engedték be a pénztelen vándorokat. Valahogyan (bár érdekes história, nem részletezem, mert nem tartozik ide), csak-csak sikerült „besiccelnem” az országba, ám – hiába tettem meg a határon átkelő utat vonaton –, a beutazásnál a határőr/vámos, vagy már minek hívják ott ezeket, figyelmeztetett: rajtam tartják majd a szemüket és igazoltatásokra is számíthatok (ami nem elsősorban az irataim valódiságára vonatkozik – hiszen azokat alaposan ellenőrizték a belépésemkor –, hanem arra, hogy „miből élek meg”, miközben átszelem ezt a földrajzilag kis országot.

 


 
Egyszer sétálgattam a nyolcadik kerületben. Csak úgy, szinte céltalanul. Aztán váratlanul hasra estem. Amikor  magamhoz tértem, nem volt körülöttem senki.  Megvolt a pénztárcám is. Döbbenten ugyan, de tovább mentem. Jobbra néztem, ott egy ház volt. Balra néztem, ott is egy ház volt. Szinte el se hittem, hogy ez a nyolcadik kerület. Házak minden felé. Én meg csak sétálgatok itt, mintha nem lenne jobb dolgom egy másik kerületben. Például.

 


Egyszer, szinte véletlenül, betévedtem egy boltba. Már nem tudom, miért mentem be, talán melegem volt ebben a hőségben és azt hittem, ott van valami klíma. Ehelyett egy klimaxos hölgy fogadott. Igaz, kedvesen kérdezte meg a pult mögül:

- Mit kíván, uram?

Most mit válaszoljak neki? Hogy „mars, fordulj a falnak és húzd le a bugyidat!”, vagy mit kívánok én tulajdonképpen?

 

H. kisváros (egyik) főutcáján sétáltam, vagy talán siettem éppen valahová, amikor centiméterekkel a fejem mellett elhúzva, becsapódott elébem a járdára egy krumpliszsák. Megdöbbenten tapasztaltam (természetesen túl voltam már a katonai kiképzésen), hogy a nagy erejű becsapódás ellenére sem a járdán, sem a cetfogó-hálóba pakolt krumplin nem lehetett észlelni semmilyen sérülést, pedig az olyan erő volt, hogy a légnyomástól a környező épületek ablakai is betörtek. A szomszédos postahivatalból is kiszaladtak a postás- és egyéb kisasszonyok, mondván: „Jesszus Máriám, a NATO ismét leejtett egy krumpliszsákot! ”. Persze, többen is lejöttek a betört ablakú házakból, s főleg arról beszéltek, vajon a biztosító megfizeti-e a kárukat, merthogy nyilvánvalóan nem mindennapi esemény történt H. kisvároskában azon a bizony, bizonyos napon. (Pláne, mivel hétfő volt és kedd is egyszerre, s bár mindkettő hétköznapra esik, mégis furcsállották ezt az emberek.)

 


Ez nem novella.  Nem is dokumentum. Nem krimolett. Ez egyszerűn nem az, ami. Ha ugyanis az lenne, akkor már nem lenne az.Arra ébredtem egy borús/napos reggelen, hogy pisilnem kell. Ekkor még nem vettem észre semmi szokatlant. Még akkor sem, amikor megvakartam a tökömet. Vissza is feküdtem, aludtam még vagy két órát, ami, utólag úgy tűik, súlyos hiba volt, de nem bántam meg, mert szép, szürrealista álmaim voltak, mint általában, amikor nem bánom meg, hogy visszafekszem még két órára.
Ismét felkeltem, kimentem borotválkozni. Nem tükör előtt szoktam, villanyborotvám van, akkus, az arcomat meg már ismerem látásból, bár nem vagyunk mindig köszönő viszonyban egymással.

 

Az idős bácsi felkelt, felöltözött, megkente kicsit a nyakát a pacsulival, amit még a fiától kapott Karácsonyra. Kivett a harmadnapos kenyérmaradékból két szeletet, jó vastagon megkente margarinnal, hogy ne legyen olyan száraz, kolbászt aprított közéjük, egy alig használt szalvétába becsomagolta, betette a kabátzsebébe, és elindult dolgozni.

 

1. Natus

Valószínűleg a rendszertelen étkezés, a mozgásszegény életmód és egy különleges genetikai betegség eredménye, hogy Tarkódon, egy Szeged közeli faluban élő asszony életet adott egy közel egy centiméter nagyságú embernek. A kis szervek hamar, méghozzá egy hónap alatt teljes mértékben kifejlődtek, így a maradék nyolc hónapban az emberkének volt ideje megtanulni járni, beszélni, sportolni, és elolvasni az Egyetemes Anatómiai Enciklopédiát.
Az asszonyt több hónapos apró rosszullétek után elkapták az ötperces fájások, de ez az állapot sem tartott sokáig, egy utolsó, nagy nyomás hatására úgy repült ki belőle az emberke, mint nyálas papírgombóc a köpőcsőből. Ekkor tudta meg az asszony, hogy terhes volt.

 

A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.

 

 


A nő a kórházi asztalon tűrte, hogy az orvos a hatalmas pocakján matat egy ultrahangos készülékkel, közben a hasa oldalát lopva simogatta. A férfi mosolyogva szorította  felesége kezét. Önkéntelenül nevetni kezdtek, amikor az orvos odahívta a nővéreket, hogy induljanak a szülőszobába. Az ágyat tolni kezdték, a férfi loholt utána, de az egyik nővér megállította.
– Maga most nem jöhet.

 

 

Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg:
– Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas.

 

 

Egy párhuzamos univerzumban voltam, ahol a teret folyadék töltötte ki, egymagamban lebegtem. Nem volt mit felfedeznem, nem volt mit tanulmányoznom, sötétség és csend vett körül. Az idő is elvesztette az értelmét, az egyetlen, amiben megmutatkozott, az a saját testem változása volt. Így aztán nincs mihez viszonyítanom, hogy mikor történt, de egyszer csak valami új, valami idegen jelent meg.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal