VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Erika
Erika Imádom az Erikát. Fiatalkorom nagy szerelme volt. Anyunak kellett valami a munkájához, de akkor még nem terjedtek el ennyire sem a számítógépek, sem a nyomtatók; ezért vett egy Erika 50-es táskaírógépet. Szerettem, ahogy kopácsol. Szerettem, hogy nem volt egyszerű lenyomni a gombokat; tényleg úgy éreztem, hogy minden leütött betűnek súlya van. Imádtam a trükköket, amiket alkalmaztak vele; például az ezret mint számot nem számjegyekkel gépelték le, hanem egy kis L betű mögött kis O karakterek sorakoztak. Sosem értettem, hogy miért nem a nagy O-t használták; valamiért ez volt a szokás; mindig is tiszteltem a szokásokat. Imádtam azt is, ahogy a sor végén megszólalt a csengő; mintha a szöveg leírásának a titkolt, valódi célja az lett volna, hogy a csengő végre elhangozzék. Valahányszor megláttam, sosem bírtam ki, hogy ne kezdjek el valamit írni rajta. Magam sem tudtam, hogy micsodát, nem volt igazából mondanivalóm; mégis mindig éreztem a késztetést, hogy folytassam órákon keresztül. Híres írók helyébe képzeltem el akkor magamat, ahogy ülnek az erkélyen, szemben a tengerrel, távolban látják a lemenő napot, és kopácsolnak a saját Erika 50-esükön. Ahogy felnőttem, a novelláimat is kizárólag rajta írtam. Emlékszem, ahogy hosszú órákon keresztül ültem a számítógép előtt, és csendben szenvedtem; viszont amint befűztem az újabb papírlapot az írógépbe, gondolatok hosszú tekervényei jelentek meg a fejemben. “Marci, te totál hülye vagy”, mondogatták mindig a barátaim, “az írógép egy rakás szar. Nem lehet benne kjavítani a szöveget sem. Ezt-azt ki lehet törölni, de az is egyszerűen igénytelenül néz ki. Haladj már a korral te is!” “Nem az a lényeg, srácok”, válaszolgattam mindig, “hanem hogy mi hozza meg az ihletet. Egyébként is, néha külön jó, hogy nem lehet javítani, mert úgy megmarad a papíron az első változat, a színtiszta intuíció, az átfűtött érzelem.” Már három napja járkáltam fel-alá a szobámban, mert valami nagyon kikívánkozott belőlem, de fogalmam sem volt, hogy mit is akarok igazán mondani, csak éreztem, ahogy a gondolatok szétfeszítik a mellkasomat. Három nap után végül elővettem az Erikát. Megtekertem egy cigit. Kétféle papír irányítja az életemet: amit beletekerek az írógépbe, és amibe a dohányt tekerem bele. Meggyújtottam, a csendes szobában hallani lehetett a sercegést, ahogy égni kezd az aprított dohánylevél. Mindig szívtam két erőset, hogy biztosan ne aludjon el, utána tettem csak rá a hamutálca szélére. Befűztem a másik papírt a gépbe, és ott pihentettem. Tudatosan megálltam, és gondolkodtam; nem lehet csak úgy belegázolni a szavak tengerébe. A gondolat megszületése mindössze egy pillanat; de kell az idő, hogy az emberben megérjenek a mondatok; zamatos gyümölcsként kell őket leszüretelni, hogy az olvasó érezze az ízüket, amikor beléjük harap. Gondolkodtam, agyaltam, közben szívtam a cigarettát, majd időnként levertem róla a hamut; mint valami kátrányos hó, úgy hullott le a tálca aljára. Mindig annyi szempontra kell odafigyelni, néha magam sem tudtam, hogy a született mű jól átgondolt volt-e, vagy csak beleuntam a latolgatásba, és írtam, ahogy az ösztönöm súgta. Ezúttal jól megrágtam, hogy milyen stílust akarok felvenni, az írás melyik részénél vezessem be a konfliktust, és hogyan tarthatom meg az egyensúlyt a hétköznapi, mindenki által érthető nyelv és az irodalmi mondatszerkesztés között. Mikor már egy ideje csak egy csikk füstölgött a kezemben, elnyomtam, és gépelni kezdtem:
Kedves szomszéd!
Elegem van a kib---ott kutyájukból! Hallgattassák el azt a rühes korcsot, vagy kihívom a rendőrséget! Felőlem nappal annyit ugattatják, amennyit akarják; de rendszerint korán kelek, és éjszaka szükségem van a pihenésre.
Üdvözlettel: P--- Ödön
Igazából nem volt kicenzúrázva semmi. Utólag gondolkodtam rajta, de az írógépen nem lehet kijavítani a szöveget, és néha talán pont ez a jó.
Megjelent: 2017-06-21 18:00:00
|
