Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

 

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

 

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

A gyerek nevetett, csak akkor lepődött meg, amikor az anyai tenyér nagyot csattant gömbölyű fenekén.

– Nem szégyelled magad? Jó legyél, mert elvisz a sárgabusz!

Ettől megijedt, sírásra görbült a szája. Nyáron a bolt előtt felszökött a távolsági buszra, az meg elindult vele. Azóta fenyegetik ezzel, ha gazemberkedik: elvisz a sárgabusz.

 

Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.)

 

Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.

 

Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.

Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)

 

Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.

 

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

 

Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, zörgő fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek.

 

kenyérAnyám

– Ilonkám, megkaptam.
– A gyerek majd leszalad érte, Ancsa.
Dühös voltam. Az a gyerek én leszek, ez nyilvánvaló. Egyke vagyok, az egykeség minden negatívumával. Nálunk szinte naponta válik valósággá a klasszikus pesti vicc. Anyám felsóhajt: – Valaki leszaladhatna a szeméttel…
Mire apám, engem nézve szigorral: – Nem hallottad, mit mondott anyád?
Én is vagyok valaki a családban.

Ancsa a tejcsarnok eladója és vezetője egy személyben. Inkább széles, mint magas, szőkére hidrogénezett haját hatalmas kontyba fésüli és akkora mellei vannak, de akkorák! A prepubertás kor mohó érdeklődésével bámuljuk minden nap, tíz év körüli életkorban a szexus még talány, megfejtésre váró rejtély, de azért vannak homályos elképzeléseink, másod-, sőt harmadkézből származó információink. Ezek valódiságáért persze senki nem szavatol, ebből később, három-négy év múlva lesznek majd galibák, de még nem tartunk ott. Most, aki teheti lopva bámul befelé az üzletbe mint Ábrahám az ígéret földjére, melynek határát az Úr rendelése szerint nem léphette át.

 

A padlón guggol, onnan pillant fel rám. Feltette a nagy kérdést, és várja a választ. Rezzenéstelen maradok; nem hagyhatom, hogy olvasson a gesztusaimból.

– Na? – kérdi. Ívbe húzódik a bal szemöldöke, ahogy féloldalasan néz.

Lassan lehajtom a fejem, épp csak annyira, hogy a szemüveg kerete felett nézek rá. Talán összehúzhatom a szemöldököm is, csak ne vegye haragnak. Igen, azt hiszem, egy félig-meddig összevont szemöldök még nem szolgál a szándékommal ellentétes célt. Határozott pillantást kölcsönöz, de nem jelent kinyilatkoztatást. Kivárásra játszom, hátha magától eláll a tervtől.

Úgy tűnik, eléggé semleges maradtam, de ő még nem vetette be minden fegyverét. Számítok rá, hogy a mosoly következik.

Jól sejtettem. Halványan elmosolyodik, ezzel akar megpuhítani. Kedves ajka hangyamászás-sebességgel húzódik oldalra, azután a sarka elindul felfelé.

 

Úgy döntöttem, zárolom a Hobbes-esettel kapcsolatos bizonyítékok egy részét, s ezekkel együtt az itt álló összegzés is széfbe kerül. A pénzügyi tranzakciókat dokumentáló iratok mellett a csomag tartalmaz egy bűvészmutatványokhoz használt könyvet, illetve háromféle port és két különös kődarabot, melyeknek egyikét sem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani.

Alulírott Scott McGrow, az arkhami rendőrkapitányság hadnagya és nyomozója ezennel kijelentem, hogy az alábbiakban foglaltak az utolsó szóig a történtek hiteles elbeszélését őrzik. Esküszöm az Írásra, hogy mindezt testi és elmebeli képességeim teljes birtokában írom, amellett magam is tisztában vagyok vele, hogy az eset számos ponton homályos maradt. A bizonyítékok zárolásának oka pontosan ez; az említett homályos pontok egy megbomlott elme lázálmai közé vezetnek, s szem előtt tartva a feltehetőleg néhai Arthur Hobbes tisztességét, jobb, ha egy időre feledésbe merülnek. Amellett úgy vélem, ha feltépnénk velük a gyászoló özvegy sebeit, azzal csak felesleges fájdalmat okoznánk.

Az alábbiakhoz még hozzá kell fűznöm, hogy az eset jobb megértése érdekében időnként a képzelet tájaira tévedve megpróbálom leírni, mi játszódhatott le Hobbes úrban az egyes események kapcsán.

 

Ryan nem túl lassan, de azért kényelmesen húzta végig a szikét a renyhe mellkason. Figyelte, ahogy az apró penge nyomán felfeslik a bőr, feltárja az alatta rejlő fehér hájat és vörös húst. Az elmetszett erek nedvesen csillogtak, de már nem eresztették ki tartalmukat.

Az orvos szerint a fickót szívroham vitte el, de neki, a kórboncnoknak kellett kiderítenie, hogy valóban így történt-e vagy sem. A rutinnal kezdte: külső vizsgálat, azután áttért a belső szervekre.

Szikével átvágta a hasfalat és egyesével kiszedegette, megnézte a szerveket. A gyomor tartalmát külön zacskóba öntötte. Ezután szövetmintákat vett az egyes szervekből és az egészet becsomagolta, hogy elküldje a toxikológiára. Mindig vigyázott, hogy szabályszerűen járjon el.

Aprólékosan végignézte a bőr, a háj és az izmok keresztmetszetét, hogy talál-e bármilyen elváltozást, de a túlsúlyosakra jellemző lerakódásokon kívül semmit sem lelt. Összevarrta a néhai Gabriel MacCarthyt és letörölgette, majd áttolta a testet a hűtőbe.

 

Mintha valami leszakadt volna odabenn, mintha elveszítette volna egy testrészét, mintha lelke egy darabja kiröppent volna az autó félig lehúzott ablakán, hogy önálló életre képtelenül megsemmisüljön valamely éteri fekete lyukban. Történt valami... valakivel. Sejtelme sem volt, hogy mi és kivel, de a bizonyosság belefészkelte magát a gondolatai közé: valami történt valakivel.
Utoljára akkor érzett ilyet, amikor nagyapja meghalt. Otthon ült és tévézett, a többi átlagos tizenhat éves lányhoz hasonlóan éppen unatkozással töltötte a délután egy részét, amikor a vonat kisiklott és beborította az állomás falát. Több száz sérült, valamivel kevesebb halott, köztük a nagyapja. Csak két nap múlva tudta meg, szülei nem tartották fontosnak, hogy előbb szóljanak − de ő akkor már mindent sejtett. Az a végtelen hiányérzet úgy csapott belé, mintha kést döftek volna a szívébe. Egyszerre okozott tompa sajgást a mellkasában és végtelen nélkülözést, mélységes hiányt lelkében.
Aznap sokszor elbőgte magát, valójában már csak levezetéseként mindannak, amit abban az egyetlen pillanatban átélt. Valószínűleg ugyanabban a pillanatban, amikor a vagon az oldalára fordult és összegyűrődve elpusztította az egyetlen embert, aki akkoriban jelentett valamit számára.

 

Kérem szépen! Igenis bevádolom, megperelem, hatalmi szóval vétetem el mindenit neki! Az az álnok Czukor úr a hibás mindenért, most már teljesen biztos vagyok benne.
Elmondok én mindent, hogyan is történt velem! Igen, találkoztunk! És bolond voltam, hogy teljesen belé estem. Körbevett a mézesmázosságával és nem tudtam ellenállni! Én, Epresi Eperke vállalom, hogy elismerem a bűnösségemet az egésznek az elején. De azt már nem vállalhatom, hogy a Czukor úr helyett is az én személyem vigye a balhét! Már nehogy a vadászpuska vigye a nyulat, vagy hogy! Megértik azt maguk így is!

 

Ment az ember az úton, ment nagy irammal, kereste a gyerekét, a koszvadt kölkét, aki aznap délelőtt kóborolt el. Ilyen gondolatokkal ment, hogy elveri, ha megtalálja, bizony elpicsázza, csak találja meg, azt a koszvadt kölköt, hogy hová kódorgott el már meginst!

Így ment az ember, tettre készen, felbőszülten, így is ért ki a hármashatárkőhöz. Itt aztán heves fejvakargatásba kezdett, hogy kimódolja, miként folytassa útját ezután, hogy eljutott mindhárom falu határába. Merthogy három falu is állt Kislak körül, név szerint Hídvég és Kőhidas a patak két partján, Széplak pedig kicsivel arrébb. Hogy ki és mikor jelölte ki a három falu közös határát, arról már csak a Kislak alapítását elbeszélő mesék szóltak, de a hármashatár a kisváros közepén álló faragott kőtől eddig, a dombok tövében álló másik kőig húzódott, amely előtt a parasztember a fejét vakargatva tűnődött.

Nem mintha nagy dombok feküdtek volna körülötte, épp csak akkorák, hogy ne lehessen átlátni felettük. De nem is kellett igazán, hiszen így is észrevette azt a frissen nőtt fát valamivel arrébb, egy másik dombocska tövében. Ott, ahol azelőtt nem állt ilyesmi. Kisebb ligetek mindenfelé rejlettek a környéken; Kislak falainak tövében ugyanúgy, mint kint, a domboldalakra felkúszó szántóföldeken ― és természetesen, a magányos fák sem számítottak ritkaságnak. Azonban ott, ahol ez a fa állt, azelőtt csupán két domb egymásba olvadó oldala hevert csupaszon, legalább két évszázada megfosztva minden olyan növényzettől, ami az eke útjába állhatott volna. Arról nem is szólva, hogy a fa teljesen kopasznak tűnt, az egyik vaskosabb ágon pedig apró alak ücsörgött.

Az ember abbahagyta a kétes eredményekre vezető fejvakargatást és elindult a fa irányába. Nem kellett sokat mennie, hogy sejtése beigazolódjon; a vaskos faágon fia, Kispratti ült nagy kényelmesen.

 

 

János piréz felnőtté érése akkor indul el, amikor a szerelemmel találkozik, abban is a világban lakozó női értékkel. Iluska mostohája és saját gazdája (mint negatív szülőképek) miatt hamarosan súlyos csalódás éri: el kell bujdosnia. De hát a pirézek sorsa és szülőképe már csak ilyen. Vándorlása során, nagy lelki elsötétedettségében először egy sűrű, sötét erdőn kell átalmennie, ez szimbolikusan a saját lénye sötét oldalának árnyékgazdag, tudattalan, elfojtott területeivel való találkozást jelenti. A János pirézben végig kifejeződik az a lélektani törvényszerűség, mely szerint a férfi-személyiség kibontakozásának két legfontosabb vezérlő csillaga a szerelem-szeretet érzésének megtartása, valamint a benne és a világban lévő agresszióval, előítéletekkel való megküzdés.

Jánost, a pirézt a megkérdezettek 59 %-a nem szívesen látná szomszédjaként. Így hát szegény János piréz egyre csak vándorol, vándorol, amíg a 41 %-ig elér.

A pirézek nem dolgoznak, tehát elveszik előlünk a munkát. Nem lehet ideiglenes intézkedésekkel, három napig posztoló rendőrrel megoldani hosszú ideje mérgesedő pirézkérdést, a problémákon csak az állandó rendőri jelenlét segít, a nap 72 órájában.

A pirézek már a tyúkólban vitézkednek!

Az előzetesben lévő és az elzárt porézeket senki nem alkalmazza majd, azon egyszerű oknál fogva, hogy az előbbiekről nem tudni, meddig maradnak benn, az utóbbiak pedig nagyon kevés időt töltenek a börtönben. Öntsünk tiszta vizet a phára, és töltsünk több időt a börtönben! Minek annyit ide-oda mászkálni folyton? Csak a baj van belőle.

Egy ház udvaráról hét tyúkot vitt el egy piréz, de mint az alapos nyomozás utóbb megállapította, a tyúkok voltak a felbujtók, mert szidták az édesanyját. A független bíróság az édesanyát szigorú megrovásban részesítette.

Hallottak már a pirézmetszésről? Az ötvösök, miután vésővel bemélyítették a piréz felületére a díszítést, próbaképpen befestékezték, nedves papírt nyomtak rá. A papír kiszívta a festéket a pirézek mélyedésekiől, a lapon pedig megjelent a vésett minta tükörképe.

Azt a pirézfán fütyülő pirézangyalát!

Pirézangyal törkölypálinka. Elsőre szép, kellemes, fűszeres illatokkal nyit, amiket a háttérben a tölgyfa hordóra jellemző jegyek és bérletek kísérnek végig. A szájban nagyon harmónikusan lép fel a pirézangyal, erős alkoholos mellékíz nélkül. Kiválóan előjönnek a „törkölyös”, markáns jegyek, remek párhuzamot alkotva a hordós érlelés adta tompa, kicsit kesernyés ízhatásokkal.. Munkánk során folyamatosan felkeressük a neves hazai rézfőzdéket, és az arra érdemes pirézangyalokat szárnyon veregetjük.

Addig szegény János piréz búsan üldögélt a pirézfa alatt és csendesen iszogatta a pirézangyalokkal a piréz nemzeti törkölypálinkát.

Tong, tong – mondta a régi pirézpénz. Szemnek hívták a közepén a lyukat.

A pirézpénz máig is ismert, legáltalánosabb formáját a Vagdakozó Fejetllenségek idején (i.e. 5. sz-i.e. 3. sz.) nyerte el. Ekkortól váltak az érmék kerekké, a közepűkön egy négyzetes lyukkal. A piréz felfogás szerint az érmek köralakja az Égre, rajtuk a négyszögletes lyuk a Földre, a lyuk köré rendezett írásjegyek pedig a kultúrára, azaz magára a jó piréz emberre utalnak. Így tehát e pénzérmék az Ég, a Föld és a piréz ember tökéletes harmóniájának megvalósulását fejezik ki.

Amikor János piréz hazatér, Iluska halála után újabb, még mélyebb, és sokkal alaposabb közvéleménykutatások várnak rá. Mivel a hosszú úton karórája felmondta a szolgálatot, így órásokkal kell megküzdenie, akik az archaikus, primitív, ősi férfierő és az idő korlátlan hatalmának képviselői. Ők a szolgáivá válnak, és a segítségükkel győzi le az újabb ellenfelet, az archaikus női rosszat: a boszorkányokat és a piréz lányokat.

A már megszelídített, uralt pirézia segítségével, egy órás vállán kel át tengeren is, de közben karórája ismét megáll. A végső próba során, Tündérország határánál a kollektív tudattalan ősi rétegeit képviselő medvével, oroszlánnal és sárkánnyal kell megküzdenie. Miután e végső, archaikus erőkkel is megvívta harcát, csak akkor léphet be a csodálatos tündéri világba, ahol végre karórája ismét járni kezd, és pontosan mutatja az időtlenség idejét. De hányattatásai ezzel még nem értek véget, még le kell győznie a hatalmas és gonosz pirézbogarat.

Nappal a pirézbogarak elrejtőznek vagy csak nehézkesen és lassan mozognak a földön.

A pirézbogarak alkonyatkor, különösen meleg és csendes estéken zúgó repüléssel hasítják a levegőt, táplálkozásra és petelerakásra megfelelő rendes kis helyeket keresnek maguknak. Egy, a földön elterülő friss tehénganaj, egy-egy rakás lóganaj vagy hasonló ürülékek vonzzák a pirézbogarakat, mert kedvenc táplálékuk a nagyobb emlősök ganaja. A pirézbogarak a földbe vájt barlanglakásaikba hordják a ganajt és azt itt, e helyen fogyasztják el. Nyugodtan és zavartalanul. Társadalmilag hasznos munkát végeznek, mert nemcsak hogy eltűntetnek nagy mennyiségű székletanyagot, hanem azzal a földet is javítják.

Magyar lótrágyakutatók figyelték meg, hogy egy tarlón fekvő nagy, majdnem 93 ezer négyzetkilométer területű lótrágya, kevés maradék kivételével, egy éjjel folyamán eltűnt a föld hátáról. Az utánjárás, valamint az utánásás megállapította, hogy ezt a munkát 92 ezer nagy pirézbogár végezte el. Azonban nem sokáig ülhették víg lakomájukat a föld mélyében, mert jött János piréz, és pirézbotjával lecsapott.

Meg aztán a pirézbogarak veszélyeztetik a becsületesen gyalázkodó és átkozódó állampolgárok munkahelyét, és ezáltal a társadalmi békét, boldogságot.

Igaz, trágya azért még így is maradt elég.

 

Az utca népe

(írta: Tolvaj Zoltán)

    Nem tudom merről jövök, csak a fényszögek bizonyosak, a küklopszi derű, a delfinalakú motorcsónak a Margit híd alatt, a házfalakra sprézett tört spanyol feliratok, ez a retardált közöny az esőerdei indiánarcokon. Farzsebemben Frazer Aranyága portugál kötésben és a teljes idegsejt-tan. Kevés hetéra kószál az utcán, néhány ismeretlen alkesz, idebent a szabadság féltömény fuvalmai, ahogy a meteorraj-szerű idő lestrapált elmém graduális gönceit semmivé fakítja. Plútói göreb, mondhatnám, ha napok óta le nem váltott zoknijaim ellenére sem éreznék atavisztikus ingereket Frank Zappa kakofóniáihoz méltó kísérőként, szatyornyi söreimmel beállítani derűs szórólapkihordó cimborám üdülőjébe.

 

      
A Duna-parton sétáltam vagy harmincöt éve, amikor szembe jöttél velem. Én veled szembe, te meg velem szembe, mintha direkt így hozta volna a sors. Tudtam, hogy most, rögtön cselekednem kell. Ezért elsétáltam melletted, biccentettünk egymásnak, ennyi. Azóta sem tudom, ki voltál. ki lettél. Vagy voltál-e egyáltalán, ha nem most találtalak ki.

 


Az éjjel váratlanul kimentem a konyhába, felgyújtottam a lámpát, és egy óriási pókot láttam mászni a csempén. Gondolkodás nélkül rácsaptam, és elvettem egy életet, szinte akaratlanul. A pókokat különben is szeretem. Nem félek tőlük, nem veszem le a pókhálót a lakásomban, hadd éljenek a pókok is, és irtsák a szúnyogokat, legyeket, mert azokat viszont nem szeretem. Óriási pók volt, sok legyet és szúnyogot ehetett meg a lakásomban meghagyott hálóin. Hirtelen mozdulat volt, reflex-szerű. Visszajöttem a szobába, s nem hagyott nyugodni ez  a barbár tettem. Aztán, vagy egy órával később, ismét kimentem rágyújtani, s egy kisebb-nagy pókot láttam álldogálni a mosogatómon. Azt is agyoncsaptam. Talán a férje után kutatott, talán őt kereste. Most már együtt lehetnek valami pók-mennyországban, én meg nem tudtam aludni egész éjjel. Ki fog most már pókhálót fonni körém?

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal