Próza

A fene se tudta, hogy az barom rendőr nem tud úszni. Talán – de csak mondom –, talán akkor minden másként történik. Az a szadista asszony is élne még, noha őérte ma sem hullajtanék könnyeket.

1962 nyara volt, augusztus eleje, tikkasztő hőség. A Dunára jártunk le hűsíteni magunkat, s persze úszkálni nagyokat meg fejest ugrálni az uszályokról. Akkoriban még sóder, terméskő és farakások uralták a pesti Dunapartot, átellenben a Margitszigettel. Volt, hogy hat-nyolc uszályt is kikötöttek a parti vascölöpökhöz, kettőt-kettőt egymás mellé. Míg az uszályosok a kabinjaikban hűsöltek vagy a földszintes épületek valamelyikében zsugáztak a telepőrrel, addig mi kölykök egyre-másra ugráltuk a fejeseket a belső uszályokról, aztán csorogtunk le a vízzel, néha egészen a Margit-hídig. Aznap is öten mentünk le a partra, ebéd után, haverok. Ingünket, gatyánkat ledobtuk a lépcsőre, s már vetettük is magunkat a vízbe. Két lépcsővel arrébb, a Margit-híd felé egy öregúr horgászott, mellette két hölgy süttette magát a budai hegyek felől tűző nappal. Rajtuk kívül csak két rakodómunkás támasztotta lapátját, cigarettáztak, a kutya sem törődött velünk.

Nekem elvtársam Wittgenstein. Ha élne, leülnék vele beszélgetni egy internet café teraszán. Jakab apostol a Bibliában kendőzetlenül beolvas a nyelvnek, ami Wittgenstein traktatusait juttatja bennem szóhoz. Mai terminológiával szólva nincsenek illúziói a bűnbeesett ember „nagy” szájára vonatkozóan, amelyre folyamatosan ráférne egy kis megzabolázás: avagy szájkosár. Jakab isteni ihletettség (theopneusztosz) által közli: „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, az képes az egész testét megtartóztatni, féken tartani.”

Mint a hirtelen jött gyerekkori láz, úgy rohanta meg őket a pecázás vágya. A tanév első biológiaóráján a halakról volt szó, az öreg tanár elérzékenyült hangon beszélt a horgászásról is, fiatalkori élményeit idézgette, amikor a szülőfaluja határában levő folyócskából kapkodták ki a keszegeket. Úgy mondtuk akkor, „aprítottuk őket”, emlékezett finom mosollyal a derék, idős bácsi, aki nem sejtette, hogy Sanyiban és Laciban mi indult meg hirtelen.

Hát a funerális dísz űrhajójával űr-kikötött Magister nem jöve ki, sem emberei galaxis- és csillaghalmazközi utakra alkalmatos űr-alkalmatosságából. Még a vérmes, dezertőrvér-szomjas Vérpirospozsgás Magister is tartott a hírhedt heroina frontharcos, gátlástalan renegáttá eszmélt, lázadt acél-combfojtással, roppant térde riadalommal is ölő Hatalmas Aphrodité hasonmás, Vésztőy Brünhildától s egy mindent betöltő zengzetű szárdonix-kadmium-tellúr ötvözet szócsövön zengedezett - mely dart véderi maszk-sisakjának csőrihez csatlakoztatva - egyenesen Brünhildához. Funerál űrhajóból kitódulás és Vésztőy dezertőr alezredes kadétkisasszonyra reárohanás, partizánná pártosodott hadapród úrnőt lerohanás nélkül.

Ebédidő van. A vendéglő megtelt a környéken dolgozó munkásokkal. Befizettek ide, nem drága, ki lehet bírni. Egy jó pörkölt galuskával, vagy egy gulyás friss kenyérrel, elég is. Tele hassal nem lehet fizikai munkát végezni. Egy hideg sör, egy kis pihenés, beszélgetés az árnyékban, és mehet a délutáni műszak. Vacsora a szálláson, egy könnyű kis lecsó, vagy az otthonról hozott kenyérszalonna hagymával, vörösborral megöntözve. Másnap kezdődik minden elölről. Pálinka, még út közben, a szállásról a munkahely felé. Legtöbben délig kibírják, az alkohol erőt, energiát ad délelőttre. A hétvégén jöhetnek a hazai ízek. Rántott csirke uborkasalátával, jó hazai bor. És ott az asszony is, este már nem is kell több a kiéhezett férfiembernek.

Vót eccer a világon egy gazdag ember. Élhetett vóna ez bárhol es, mer ahogy szegények, ugyanúgy gazdagok es élnek minden pontyán a világnak. Hejj, de igenigen fösvény vót ez a gazdag ember, ahogy az mán lenni szokot azval, kinek sokat adott az Isten. Zsugori vót, kapzsi, hát gyült néki rendessen a vagyon. Ámde féltette a pénzit magánál tartanyi, vagy a bankba tennyi, de féltette a párnacihába varrnyi es, meg féltette a pityerébe akasztanyi es, de elkőtenyi es, hát fogta magát, oszt kiment az erszényivel egy erdőbe, s ott egy magos, odvas fába bétette az öszves arannyát. Hazament, oszt élte a világát tovább egyelőre arany nélkül, míg öszve nem gyűlik néki egy újabb erszénynyi.

Álmosan főzött magának kávét. Csak pár falatot reggelizett. Író barátja, a halott Jenő járt a fejében. Szájában a falatok összeestek. Valami gondolat nem hagyta nyugodni. Jól ismerte az ezotériát. Szerinte Jenő szelleme megszállta. Nagyon közel álltak egymáshoz. Így Vilmos azt gondolta elmegy egy táltoshoz. Bár pénze nem nagyon volt az ilyen szellemlevételekhez. De tulajdonképpen nem volt biztos benne. Kideríteni viszont szerette volna. Aztán úgy döntött Vilmos úr, hogy kimegy hozzá a temetőbe. Legutóbbi halottak napján sem járt nála kint. Talán ezért is van ez az egész.

Fent és lent, fent és lent, fent és lent. Mint egy őrült hullámvasúton, óriási sebességgel száguldva, ugráló gyomorral. Szünet nélkül, végtelenítve, kiszállni nem lehet. Ha mégis, akkor az a halál. Nincs megálló és a pályának nincs vége sem. Meg kell tanulni így élni. Hogy mindig koncentrálni kell, hogy nem lehet pihenni. Fejre nem állni, de mindig zuhanni. A szemet nem becsukni és nem kapaszkodni. Nem a saját döntésedből szálltál fel, belöktek. A zuhanásokat meg kell tanulni csillapítani, de nagyon nehéz.

Két házasságból öt gyerekkel áldott meg az úr.

Ahogy mondani szoktam, van néhány fiam, meg egy lányom. És – bár így nem kezdünk mondatot –, azt az áldást néha verésnek éreztük az anyákkal, meg a nagyszülőkkel, különösen akkor, ha az ifjú terroristák ön- és közveszélyes akciókat hajtottak végre, almát loptak a piacon, esetleg egymás fejét zúzták be éppen.

A sorban második fiam három esztendős múlt, amikor egy este letörten feküdt a KRESZ-pályás szőnyegen, a padlón. Vacsorázni hívtam, de azt mondta: inkább lefeküdne. Ő, aki három helyett falt, akár egy éhes kapás, és ágyba kényszeríteni csak komoly atyai erőszak kilátásba helyezésével lehetett. Sóhajtva néztünk össze párommal: – Te, vagy én?

Mármint, hogy melyikünk viszi reggel orvoshoz a sarjat. Reggelre jelentkezett a láz, enni továbbra sem…

Mi van? Hogy is van? Hogy visszacsempészik a rokonok a halottjukat a temetőbe? Hát mit csináljanak vele?

A halott a temetőbe való. Igaz, haza is vihetnék őt. De ott még nem tartanak. Szegénynek szegények ugyan, temetésre már nem telik. Hamvasztásra még csak-csak, de urnafalba helyezésre és cécóra, esetleg papra vagy valakire, aki csak úgy elmondaná a halotti beszédet, vagy legalább néhány keresetlen szót, arra már nincs pénz.

Szerinted milyen gyakran ébred úgy az ember, hogy az ablakon kinézve első pillantása a Holdra esik? Már világosodik, az éjszakai felhők reggeli lilasága is kezd megszűnni, de a hatalmas sárga folt még ott virít a házak felett, mint egy elkésett fényreklám. Az ébredező hajlana is rá, hogy elhiggye, rossz időpontban hagyta abba az alvást, szendereghet még egy órácskát, és már csukná is le szemhéjait, ám akkor, árnyékos tekintete egy emberre ragad, aki a szemközti ház tetején egy hosszú bottal kezdi piszkálni a Holdat.

Ez is ugyanúgy indult, mint a többi nap. A sárga színű busz háromnegyed hétkor indult el a megállóból. Azon a gödrös úton haladt, amire már évek óta ígérik, hogy pénzt szánnak és leaszfaltozzák. De az ország romokban hever, erre nincs keret.

Megállt. Az ajtók kinyíltak. Felszálltam. A járási kórház előtt néhány ember várakozott. Utoljára egy idős asszony lépett fel. Nehéz volt a járása, átadtam neki a helyem. Leült. Sokáig kutatott táskája alján, majd valami iratot és a pénztárcáját szedte elő. Nyugdíjas igazolvány volt. Átnyújtotta a sofőrnek, az pedig mérgesen nézett rá.

Kovács Gy. Huba, szoftverfejlesztő 2008-ban született Budapesten, egy metróaluljáróban, Olajos Alajos hajléktalan filozófus második személyiségeként.

A harminckét éves koldus hónapok óta gyötrődött rémes választásain az életben, szomorú sorsán, és hogy legjobb szándékai ellenére mennyire lecsúszott a társadalom aljára. Éjszakákon keresztül nem bírt aludni, amikor meg mégis tudott volna, a rendőrök állították fel, igazoltatták, és tessékelték át másik helyre, amit ők úgy határoztak meg, hogy "bárhova, csak ne ide". A testileg és lelkileg megeröltető időszak előhozta Alajos legrejtettebb mentális problémáit is, és a hatalmas vágynak többé ellent mondani nem tudó agya új, mérnöki beállítottságú személyiséget hozott létre, Hubát, ami hamarosan el is hatalamasodott a gyenge szervezet felett.

A szokásos reggeli szöszöléssel kezdődött a nap. A kávé után telefonok, a telefonok után újságok, könyvek lapozgatása. Szerette ezeket a hosszú perceket, mindent a maga kedve és szájíze szerint csinálhatott. Meg hát húzta is az időt. Pedig a penzum, az penzum. Nemrég egy hosszabb fordítást vállalt, ha nem is rémisztően, de sürgetni kezdte a határidő. Nagy adagot tervezett mára, tudta jól, ez egész napos munka.

Na, fogjunk hozzá, döntötte el. Maga mellé tette az angol nyelvű könyvet, majd a már lefordított szövegbe olvasott bele. Egy bekezdést hosszasan javított. Tetszett az új megoldás, jól érezte magát, hiába, elkezdeni nehéz valamit, aztán már megy, mint a karikacsapás… Nem rossz az itthoni munka, ha nem is aranybánya manapság a fordítás, gondolta, s az angol szövegbe mélyedt.

Ekkor szólalt meg a telefon: ezzel szemben védtelen volt! Zavarta ugyan, de nem merte kikapcsolni: ki tudja, hátha egy újabb megbízás, netán a céda média; esetleg barátai közül került valaki bajba, vagy éppen ellenkezőleg, örömhírt akarnak vele megosztani. Nem volt bosszús, inkább csak rezignáltan, leheletnyi türelmetlenséggel hallózott a telefonba. A szokásosnál hosszabb idő után, mintha valaki erőt gyűjtene, érkezett meg a hang.

Az ajtó fölött, a kirakatban és minden létező helyen ott volt a felirat: Szeretettel várjuk a boltban! Plattkoppnak felcsillantak a szemei. Ez az! Mindig tudtam, hogy nekem a szeretetre van a legnagyobb szükségem. Jó nagy szeretetre gondoltam, nem baj, ha túlsúlyos. Ha nem olyan, mint a Szokol rádió. Haha, ez vicc volt! Nem én találtam ki, de azért jó. Nem érted? Hát a Szokol nem arról híres, hogy világvevő, hogy is mondják ezt svábmagyarul, Wellenreiter. Minek az, úgyse kapcsolnám be. Elég az, ami a szomszédból áthallatszik. Höj te, milyen szomszédjaim vannak nekem, az összes brazil elmehet a sunyiba, a leszállópálya a legelőször. Nem az kell nekem, hanem a szeretet. Reggel kolbászos rántotta sok szalonnával, délelőtt szalonna és fehér kenyér, délben egy kevés hús, nem több, mint negyven deka, melléje dobhatnak egy kakastaréjt - jól van, na, már álmodozni se szabad? Hizlal az is?

Hallották maguk aztat az esetet, mikor a Teremtőúristen bűrruhába őtöztette vót az első embereket? Akkor vót e, mikor kiűzte űköt a Paradicsombul, valami átkozott kelgyó, meg egy szép piross alma miatt. Mikor Ádám apánkat s Éva anyánkat az Úristen felőtöztette bűrbe, igen jónak tanálták aztat a ruvát. Persze hogy jó vót, hájszen maga az Úristen atta a recipét a bűrnek a kikészíttéséhez, megtöréséhez, zsírozássához. S ű maga szabta, ű maga varrta. (Ezér es mongyák az okosok, hogy a legősibb foglalatosság a bűrös munkája vala.)

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végre elkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miért ébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – vallják napjaink illetékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egy belső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett! Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszont ha ő sem érdeklődik többé iránta… Jaj, arra már nem is mert gondolni! Ha elkel a regénye, vesz egy rend ruhát magának, a feleségének porszívót, és persze könyveket. Sok-sok könyvet, azok helyett, amiket eladott, mióta a közügyet jelképező könyvek is piaci áruvá változtak. Ezzel a gondolattal aztán el is aludt Kiss Jónás.

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

Figyelme nem irányul semmire, ő teremtett mindent, min csodálkozzon?

A hófehér kőpadlón magányos egyforintos. Nem illik a harmóniába.

*

Izzadtan húzom magam után beleimet Függedi úr pazar villája felé. A Fővárosi Vízművek alkalmazottjaként kötelességem leolvasni a világ végén rejlő vízmérőket is.

„Csak ne lenne olyan irdatlanul meredeken!”

Véget nem érő szolgalmi út vezet a milliárdosok lakta hegyoldalból ehhez az egyetlen fránya címhez. A húszpercnyi szakaszon hatványozódnak a zavaró körülmények, épp egy dühödt tacskóféleség igyekszik bokámat szaggatni.

Alig bírok már lépni, amikor végre feltűnnek a grandiózus birtok kontúrjai. Korábban azt hittem, hogy Függedi úr csupán egyetlen ingatlannal rendelkezik. Dehogy! Akad neki bőven irigye a csak milliomosok között is. Tőlük halottam, hogy övé még két villa a Bimbó úton, egy négylakásos társasház a Törökvészin, és új panzióját a Hármashatár-hegyen építteti. Az egyik távol-keleti nagykövetség is az ő rezidenciáját bérli.

Ez. Ez itt egy kuka előtt álló ember. Férfi.

Ez, ez itt egy ház inkább. Zsíros, csomós, természetadtán, zsírosan rasztás haja a tető. Sisakforma, jól záró, a kúpos kunyhókra hajaz. Jó zárt, gondolom, és esőpergető. No, ez alatt biztosan nem ázik el a fejbőre, nem fázik meg a koponyacsontja.

Az öve meg, mintha ajtón ki-bejárnának civilizációnk jelképei, tele mütyürrel. Lóg ott minden, ami kell, amire szükség lehet. Valami szőrmók, apró állatfigura valami régmúlt vagy aktuális meséből. Kapaszkodó, vigasztaló a morc, a zord reggelekhez, amikor is elrúgja magát az ember a földtől, a vacoktól, az éjszakától, a helytől, ahol az éjszakát megbújva töltötte. És van ott még más is, talán zseblámpa, és igen, zene, kisrádióból szóló zene, friss, táncolható, valahol az összebújás retro-, és a szívritmust döngve mímelő hang között. És van ott még egy sor más apróság is, lógva, lógatva az övön, mint a halak a damilon, mint halász büszke öröme körben a derekán. Végül is jó kis civilizációs halász ez, kéznél van minden, amire szüksége lehet éppen, nem kell neki se fészer, se kamra.