Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Balázs Csilla Kinga: Do you speak hungarian?

 

 

            Do you speak hungarian?

 

Séta közben a vendéglátóim sokat sejtető kacsintással figyelmeztettek, hogy elérkeztünk egy felejthetetlen, különleges helyre.

– A biztos kiszámíthatóságra törekvő többséggel szemben én imádom a meglepetéseket, főleg azokat a váratlan fordulatokat – magyaráztam a vendéglátóimnak –, amik centripetális erővel sodornak le arról az útról, amin addig jártam.

– Ez ilyen lesz – mosolyogtak, és vállamat szelíden meglökve betoltak egy forgóajtón.

Fél lábbal már a forgóajtóban állva, hátratekertem a nyakam, hogy megnézzem, hova kerültem. Egy hatalmas, fekete, kacsalábon forgó acéltoronyba hoztak, de mire megkérdezhettem volna, hogy mitől olyan különleges ez a hely, a vendéglátóim kissé idegesen, de annál határozottabban betuszkoltak egy óriási liftbe. Iszonyatos robajjal csapódtak rám a szürke vasajtók. Előtte még láttam, hogy a hallban maradó vendéglátóim felemelték a kezüket – mintha búcsúzni akartak volna.

A lift émelyítő gyorsasággal száguldott lefelé. Percekig tartott az út, úgy éreztem, kénytelen leszek elhányni magam, sajnos ilyen vagyok, hányós… Közben észrevettem, hogy nincsenek hívógombok, nem volt semmi, amin keresztül felvehettem volna a kapcsolatot a külvilággal.

– Normálisak ezek az én vendéglátóim – gondoltam –, elevenen temetnek el egy mozgó koporsóba?

Amikor végre kinyíltak az ajtók, egy fehérre meszelt folyosón találtam magam. A falakon cipőnyomok árulkodtak arról, hogy járt már itt előttem más is. Ez megnyugtatott. Zöld nyilak mutatták, merre kell elindulnom. Vajon mihez kaptam zöld utat? – tűnődtem, és ettől a rosszullétem is elmúlt.

Kanyarogtam a szűk, spotlámpákkal megvilágított falak labirintusában, míg végre megpillantottam a sort. Két-három tucat ember álldogált előttem, egy arab kinézetű, középkorú férfihoz akartak közelebb kerülni. A férfi a folyosó végét elkerítő pult mögött állt. Az emberek fekete, lepecsételt borítékot nyújtottak át neki: a férfi ezután vagy a jobbra, vagy a balra nyíló folyosók egyikébe terelte őket. Ablakok sehol, és én hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy hangosan felnevessek. Ha zavarban vagyok, hányok vagy ordítok, vagy fojtogatni kezdi a torkomat a nevetés. Mire az arab férfihez érek, már alig bírok uralkodni magamon.

– Lehet, hogy butaságot kérdezek – szólaltam meg, fel-fel röhhentve –, de elárulná, hogy hol vagyok, kérem?

– A számla, a számla! – hajtogatta az arab kinézetű férfi.

– Milyen számla, a villanyszámla? A GÁZSZÁMLA?! Nincs nálam semmiféle számla, ne ijesztgessen, kérem! – folytattam komolyra fordítva a szót. – Nem tudom, hol vagyok, világosítson fel, legyen szíves!

– Nem érteni, a számla, a számla! – fújta a magáét az arab férfi, de én elszántan közbevágtam:

– Do you speak hungarian?!

Bosszankodtam, mert eszembe jut Bécs, ahol nemegyszer előfordult, hogy a portásokkal, a palotaőrökkel, a recepciósokkal, a pincérekkel, a szobalányokkal, a takarítókkal, a munkásokkal, a jegyszedőkkel, az eladókkal, a múzeumi belépőket árusító személyzettel és a teremőrökkel csak tőmondatokban lehetett kommunikálni, mert alapszinten is alig beszéltek németül. De most a szkíták fővárosában, Budapesten vagyok! Puccufalván, ahogy mondani szokás. Hogy lehet, hogy ez az ember arabnak néz ki, itt él és nem tud magyarul?

– Minit, minit, moment – hebegett az arab férfi. Zavarban volt, mint az olyan emberek, akik meg szokták érezni mások gondolatait. – Isván! – kiáltja –, Isvááán! Proooblem! Prooobleeemmmm!!!

Ekkor egy ügyfelek számára láthatatlan ajtó mögül, mintha a falból lépett volna elő, felbukkant egy pufajkás alak, és odaállt a pult mögé. Jobban mondva: a pufajka alatt öltönyt viselt és egy örök időkre rögzített, nem félrecsúszott, merev, piros-fehér-zöld kockákkal díszített nyakkendőt.

– Na, mi a dörgés? – nézett rám rosszallóan.

Ezen megint elnevettem magam és elmeséltem, hogy ez az arab férfi nem tud magyarul, valami gázszámlát akar behajtani rajtam, de ez nonszensz, nincs nálam semmiféle számla, pénz sincs nálam, pont annyi pénzem van, mint ahány szőrszál a tenyeremben, mit akarnak még tőlem, és egyáltalán: hol vagyok?

– Nem tudja, hol van?

– Nem én.

– Amerika kelet-európai seggében van, kisasszony.

– Kisasszony, kisasszony. Kifosott az ablakon.

– Kikérem magamnak! – kiáltok. – Én már őszülök, és minden ősz hajszálamért keményen megdolgoztam, büszke vagyok rájuk, ne merjen kisasszonynak szólítani többé!  

Amíg beszéltem, egy előttem álló, töpörödött anyóka teljes testsúlyával nekem dőlt, mintha kényelmes fotel lennék vagy kanapé, amin most végre megpihenhet. Megsajnáltam. Sebzett, törékeny madárra emlékeztető teste súlytalannak tűnt. Óvatosan toltam el magamtól, ugyanolyan körültekintően bíztam a levegő áporodott angyalaira, mint tavaly Bécsben azt a kesztyűmre hulló, tenyérnyi kék hópihét. Az anyóka állva maradt, behunyt szemmel, mint aki valami nagyon szépet álmodik.  

– Kövessen! – ordított rám a pufajkás-öltönyös.

Recsegő hangjától a töpörödött anyóka is összerezzent.

– Maga meg álljon meg a lábán, az istenit már, meddig játsszuk még ezt?! – fordult oda hozzá a pufajkás-öltönyös-kockás nyakkendős.

– De én a Boldogasszony vagyok, Boooldooogasszoooony vagyok! – sipított az anyóka.

– Idióták! – legyintett a kockás pufajkás-öltönyös, és megmarkolta a vállam.

Nem tudtam szabadulni a szorításából. Egy ideig maga előtt vezetett. Ablaktalan, szürke folyosókon haladtunk, majd megállt egy fémajtó előtt, és belökött egy rácsos acélketrecbe.

– Na, gondoltam, mielőtt összecsapódott volna előttem az ajtó, ez legalább még értette az anyanyelvemet, ez legalább még beszél magyarul.

Tétován, mint valami dróton rángatott bábu, felemeltem a kezem. Mintha búcsúzni akarnék.

 

  
  

Megjelent: 2017-05-19 16:41:06

 

Balázs Csilla Kinga (1969)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.