Próza

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

Figyelme nem irányul semmire, ő teremtett mindent, min csodálkozzon?

A hófehér kőpadlón magányos egyforintos. Nem illik a harmóniába.

*

Izzadtan húzom magam után beleimet Függedi úr pazar villája felé. A Fővárosi Vízművek alkalmazottjaként kötelességem leolvasni a világ végén rejlő vízmérőket is.

„Csak ne lenne olyan irdatlanul meredeken!”

Véget nem érő szolgalmi út vezet a milliárdosok lakta hegyoldalból ehhez az egyetlen fránya címhez. A húszpercnyi szakaszon hatványozódnak a zavaró körülmények, épp egy dühödt tacskóféleség igyekszik bokámat szaggatni.

Alig bírok már lépni, amikor végre feltűnnek a grandiózus birtok kontúrjai. Korábban azt hittem, hogy Függedi úr csupán egyetlen ingatlannal rendelkezik. Dehogy! Akad neki bőven irigye a csak milliomosok között is. Tőlük halottam, hogy övé még két villa a Bimbó úton, egy négylakásos társasház a Törökvészin, és új panzióját a Hármashatár-hegyen építteti. Az egyik távol-keleti nagykövetség is az ő rezidenciáját bérli.

Ez. Ez itt egy kuka előtt álló ember. Férfi.

Ez, ez itt egy ház inkább. Zsíros, csomós, természetadtán, zsírosan rasztás haja a tető. Sisakforma, jól záró, a kúpos kunyhókra hajaz. Jó zárt, gondolom, és esőpergető. No, ez alatt biztosan nem ázik el a fejbőre, nem fázik meg a koponyacsontja.

Az öve meg, mintha ajtón ki-bejárnának civilizációnk jelképei, tele mütyürrel. Lóg ott minden, ami kell, amire szükség lehet. Valami szőrmók, apró állatfigura valami régmúlt vagy aktuális meséből. Kapaszkodó, vigasztaló a morc, a zord reggelekhez, amikor is elrúgja magát az ember a földtől, a vacoktól, az éjszakától, a helytől, ahol az éjszakát megbújva töltötte. És van ott még más is, talán zseblámpa, és igen, zene, kisrádióból szóló zene, friss, táncolható, valahol az összebújás retro-, és a szívritmust döngve mímelő hang között. És van ott még egy sor más apróság is, lógva, lógatva az övön, mint a halak a damilon, mint halász büszke öröme körben a derekán. Végül is jó kis civilizációs halász ez, kéznél van minden, amire szüksége lehet éppen, nem kell neki se fészer, se kamra.

Mindvégig a nő kezét figyeltem. Nem volt sem hang, sem zene és az sem érdekelt, hogy a gyerekek ordítanak. Hátul ültem, a terem legvégén, mégis kiszúrtam, amit lehet, hogy más nem vett észre rajtam kívül. Csak figyeltem. Akarva, akaratlanul megakadt a szemem rajta, bárhogy próbáltam elfordítani a fejemet. Mi lehet vele? Miért olyan? Zenetanárnő, mióta az eszemet tudom. Több hangszeren is játszik, az imént be is bizonyította.

Isten belelehelte az első ember orrába az életet. Nem a szájába. Hiszen nem mesterséges lélegeztetést hajtott végre, hanem épp teremtette a világot. A Mennyei Atya, akit én eddig csak az írás regiszteri között láttam, mint a hibátlan beszéd egyedüli tulajdonosát, megjelenni, most mintha közelebb jött volna. Épp, hogy megpillantottam, már el is tűnt. De az egyszeri alakmás, az élettől duzzadó atmoszféra megérintett. Mintha én lettem volna az, akinek megtelt a lelke az Ő leheletével.

Amúgy a szerkesztőségben rendszerint éjfél felé végeztem, ezért vacsorázni kijártam az egyik közeli, makacsul helyét kereső vendéglőbe – akkoriban, szerencsémre, még nem tudott dönteni: kedélyes, nagyfröccsös kerthelyiséges, vagy proccos, műfenyős koktélbár legyen belőle, az átmeneti paraszt-mondén stíl éppen megfelelt a hozzám hasonló, visszatérő futóvendégeknek. Ha volt szabad hely, a csöppnyi teraszon ültem le, magam lehettem az asztalomnál, de a szűkös tér következtében mégis csak félkönyéknyire a körülöttem otthonosan zajongó társaságtól.

Egyik este telt házat találtam, s már fordultam is vissza a teraszról, amikor széket kínáltak az egyik asztalnál. Két középkorú, zömök úriember közé szólt az invitálás, mindkettő cipzáras fekete bőrdzsekit viselt, s mindkettő előtt félig ürített söröskorsó apadozott. Attól, hogy csak egyikük elegyedett szóba velem, akár még ikrek is lehettek volna.

– Nem látta a kutyámat itt a közelben? – kérdezte a fekete dzsekis férfi.

– Nem! – válaszolt ridegen Roland

A férfi kétségbeesett. Mintha egy embert vesztett volna el. Roland csak annyit mondott:

– Nézzen itt körül, az utcákon. Biztos itt van valahol.

A fekete dzsekis hallgatott.

„Mi lett a sok nóta vége?
Kivitték a temetőbe…”

Apró falu felé tartottunk a Bakonyban, a nevére már nem emlékszem. Arra igen, hogy feltámadt a szél, úgy, ahogyan csak a Bakonyban tud. Eleinte nem zavart különösebben, ebéd után tetemes mennyiségű, tájjellegű veresbort fogyasztottunk. Kívánta a parázs felett, nyárson pirított szalonna.

Egy idő után azonban az a bizonyos szél kezdett orkán-szerű méreteket ölteni. Rázta, csavarta a fákat az út mentén, a port félelmetes erővel vágta a szemünkbe. Néha pár pillanatra elcsendesedett, de csak azért, hogy utána ködkürtre hajazó bőgéssel csapjon le ismét.

Ez már nem volt tréfa, nem is vettük annak. Az ég először sötétszürkére majd tinta-kékre váltott. Megálltunk, mérlegeltünk. A térkép szerint az úti célul kitűzött faluig még hat kilométert kellett megtennünk. Próbáltuk kitalálni, a várható zivatar lesz-e annyi belátással, hogy kivárja, amíg fedél alá kerülünk.

(Csudálatos köszöntő beszédem ékes kivonata, a valamikori valamilyen díjam átvételén ÉS/ VAGY más bárki fotókiállítással, pogácsával összekötött valamilyen megnyitóján fog elhangozni tényleg.)

Élek és irodalom! Mert a szépírók támogatása nagy zene! Egyszerre nézek most két irányba, s kikerekedve látom, hogy a jelen, múlt, jövő hatványozott csizmákban dübörög felibém. Végignézek rajtatok és lágy részeimhez kapva, azt mondom neked: maradj egyenesen, ne tévedj el. Mert ha letérsz a kitaposottról húsevő szörnyek várnak a mélyén. Feltérképezetlen barlangrendszer vagyunk mindahányan, igen, barlangos testecskék: én alulról sztalagmitok, ti felülről sztalagtitok, a múltak és jövök pedig egyenesen hegyesednek felfelé. A cseppkövek nem bánthatnak már, a víz sem bánthat már. S ha felveszed a fejedre a bukósisak+lámpát és bevilágítasz oda, ahova kell, láthatod, hogy ennek a Barlangnak némely üregében egy-egy nagyon is szép figura ül. Ez a figura te vagy. Minden szépségeddel s vélt hiányoddal együtt, te. Te, lyukbúvó, tollal.

Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.

Álmodtál már kubai lányokról? Mert én igen. Napokig, hetekig tartó álom volt, álom éjjel, álom nappal. Úgy kezdődött, hogy újra Szegedre került Dani barátom fölkért engem esküvői tanúnak, s kubai lányokat ígért cserébe. Ahogyan ő fogalmazott: mindenre kapható, gyönyörű, kávébarna fenekű kubai lányokat.

Dani barátomról annyit, hogy évekig koptatta a szegedi egyetem padjait és a szegedi kocsmák székeit. Nyelvtehetség volt, meg is tanult rendesen néhány nyelvet, köztük spanyolt és portugált is. Amúgy acélos jelleme – kedvenc íróját, Rejtő Jenőt és őt idézve – csupán két dologtól oxidálódott az egyetemi és a később évek során: az alkoholtól és a nőktől. Oxidálódott, ám mégis megmaradt; mi sem bizonyítja jobban, hogy több esztendős kemény italozás után, ha nem is dalolva, de önként bevonult az elvonókúrára – és végleg letetette a poharat. S mivel nem volt ostoba, csak korábban erősen iszákos, Pesten új, absztinens korszakában alaposan beletanult a piálással kapcsolatos dolgokba, olyannyira, hogy egy alkohológiai központban kötött ki, s itt széles nyelvtudását és tapasztalatait fölhasználva alkalmazták. Röhögve mesélte: hivatalosan kikerült Franciaországba valami konferenciára, ahol egykori orvosa, aki kigyógyította a vedelésből, ilyen szavakkal üdvözölte, amikor összefutottak az előadások szünetében: Kolléga, olyan ismerős, mondja, hol találkoztunk korábban? Ő meg mormogott valamit, hogy hát a szakma az szakma, annyi helyen megfordul az ember…

El akartam mondani, mit érzek, de akkor Gabriel csellel próbálkozott. Két lánnyal voltam, férfiasságom delén, tele önbizalommal. Kell-e ennél jobb indítás egy hazafias beszéd bevezetéséhez? Tartsuk be a hármas egységet, intettek tanáraim, amíg még elég fogékonynak látszottam irodalmi dolgokban. Írtam verseket, főként szerelmeseket, de próbálkoztam a drámai hangvétellel is, az eposzig azonban, soha nem jutottam el. Prózai botladozásaim rendre az elején összeomlottak. – Nem baj – simogatták a buksimat az okosok -, majd úgy hatvanévesen, talán. Addigra megérik a próza is, ha akar. A bevezetés még csak ment valahogy, de a tárgyalási szakaszban rám akarták bizonyítani a fiatalkorúak megrontását. A befejezés siralmas volt. Csak az apa volt biztos, az anya személyét mindig homály fedte.

Hamupipőke kinyitja a lencsekonzervet, tányérba önti, beteszi a mikróba. Bámulja a piros számokat a kijelzőn. Depressziós, mióta felszámolták a lencseválogató üzemet, ahol férje, a Herceg halála óta dolgozott. Csipog a mikró, kiveszi a konzervkaját, leül a konyhaasztalhoz. A viaszosvászon terítőhöz ragad a könyöke a több hetes mocsoktól, elmegy az étvágya. Pálinkát tölt, megissza, tegnapi kávéval kíséri le.

Hamupipőke egy éve özvegy és nincstelen. Férje halála után, a pénzéhes rokonok elüldözték a kastélyból, dohos albérletbe költözött, a városba. Gyakorlott lencseválogatóként felvették a lencseválogató üzembe, de egy hónapja az is csődbe ment. Hamupipőke sehová nem kell, a borsóválogatóknál létszámstop van, a babválogatók szerint elavult a szaktudása. Otthon sírdogál és piál. Két napja az utolsó forintja is elfogyott.

Mintha egy angyal öltözködne két ajtó között. Rilke a tükör előtt áll és belebújik a zakójába épp. Pont jó rá, begombolja. Bekapcsolja a rádiót. Etűd szólal meg, keringő formában. Belép a szobába Mallarmé. Beszél magában. „Olyan Rilke lakása, mint egy vers.” „A rózsát elnémítom és csendet öntök a helyébe.”

S hirtelen megszakad a zene és egy kellemes bariton hangja szól a készülékből: „Mint éj-ajkak közé férkőzött nyelv. Érzi a hús a sötétség zamatát, ahogy belekóstol a múló időbe. Csak szöveg a gondolkodás, suttogja a szél, mire elherdálja lényegét, ősz lesz. Viszi az elmét a korpusz. Hordozza a terhet. Mint feszültséget a szelep. Szolgál a fejnek. S maga se érti, milyen eszméket kerget.”

– Ez Paul. – jegyzi meg Rainer Maria. Mallarmé bólint. – Angyal érkezik gabonahágcsón.

ÖI múlt században elhunyt író feleségével együtt elment egy mobiltelefonboltba, hogy megvegyék életük – pontosabban haláluk – első készülékét. Az eladó meglátva őket azonnal tudta, hogy fel kellene őket ismernie, mert mind a ruhájuk, mind a bőrük fekete-fehér volt; ilyen pedig általában akkor történik, ha valamelyik kortárs író vagy költő feléleszti példaképét egy-egy mű erejéig. A pár illedelmes köszönés után megkérdezte tőle, mit tudna ajánlani. Az eladó gyorsan visszaszívta a taknyát, és mutatta is az elsőt.

– Ha most ismerkednek a modern technológiával, akkor ezt a típust tudnám ajánlani. Android operációs rendszer, hat megapixeles kamera, csak négy gigabájt memória, de bővíthető, és fogja a rádióadást is.

– Félreértett, fiatalember! Mi telefont szeretnénk vásárolni – reagált ÖI.

A tizenkettedik VIT-re – ártatlan korosztályok számára: Világifjúsági Találkozó – 1985-ben, Moszkvában került sor. Erre a káprázatosnak ígérkező rendezvényre a világ békeszerető fiataljait hívták meg a vendéglátók – hazájuk politikai rendszerétől függetlenül. Hogy mennyire és mitől lehet független ez a tömegdemonstráció, azt a helyszín megválasztása eleve eldöntötte. Ezeken a szabadnak tűnő nemzetközi jövés-menéseken, ha átmenetileg is, de politikai meghatározottságok jelentéktelenedtek el, társadalmi különbségek foszlottak szét, addig áthatolhatatlan kulturális távolságokra lévő osztályok, vallások különböző bőrszínű fiataljai gyorsan, felszabadultan – még neve sem volt akkoriban az AIDS-nek! – bújtak egymás ágyába.

…2009 nyarán volt egy igen kerge ügyfelem. Az Oktogon sarkán torpantott meg. Elmarta elegáns könyököm és így szólt belém:

– Kisasszony, mondja, mennyi a sex?

– Completten?

– Completten....

– 1000 euró – mondom.

Most, hogy otthon már mindenét eladta, végleg felszámolva mindent, nem volt visszaút. Eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha nem mozdulna, ha itt maradna. Venne egy nagy lélegzetet – az még ingyen van –, vagy egy hagyományos angol esernyőt, ami persze nem éppen olcsó mulatság, és stílusosan bekopogtatva az arra illetékes kormányhivatalba, politikai menedékjogot kérne. Ebben persze sem előrehaladott életkora, sem a nyelvismeret hiánya nem akadályozhatta meg – lévén, hogy már közel volt a hetvenhez és csak magyarul és trágárul beszélt. Már rég nem érdekelte a maga mögött hagyott ugar, a föld túlmelegedése, nem foglalkoztatták kvantummechanikai kérdések, az elveszített álmok, az ellopott ifjúság, már csak egy dolgot akart. Maradni. Mert milyen világ is az, ahol az asszony vezeti a trolibuszt és a férj van otthon gyesen, ahol kormányaink asszisztálása, hallgatólagos jóváhagyása mellett szabadon fosztogathatják az idegen bankok az állampolgárokat, milyen világ az, ahol negyvenöt, keményen ledolgozott év után sorsukra hagyják, az éhhalál szélére lökik az öregeket, miközben a híradások felemelkedésről és a jólétről szólnak. Nem, már nem akart visszamenni, minden porcikája tiltakozott ellene.

Ezt a te mindent kifürkésző szemfüles fél szemed miatt tettem, céda admirális, mivel feltötte a dugúval ellűtt szép szemét takaró szömtapaszt, (ugye emlíkeznek) froclizá az előtte fürgén, derekasan, fél lábon ugráló - mintha világ éltében így közlekedett volna -Yesabelt. Osztán megint szólt hozzája: te, tengernagyi maca, felettébb profin szökdécselsz, kacarászott (mert valahol fája néki, hogy ő nem lött admirális, mivel űrgárdafőtisztképzői tanulmányait megszakajtva cibálták ki a frontbolygóra, a gyöpbolygóra, ez a kis földi, mitugrász, kalóz spinyé pedig az, admirális). De nem is ezt akarom mondani, az elébb valami olyasmit gügyögtél, hogy fogok én még önamputáltan bicebócázni a te planétádon. Mit jelentsen ez, nagyokos? (Most ültetődött ugyanis a bogár csinos fülibe, hogy, miként menekülhetne meg dezertőrsége miatt hosszú távon a fenn említett lábügy kapcsán, de erről majd később). Kisanyám, balezredes, mert a bal tipegőd fog majd teljes hosszában és szélességében pórul járni a Föld nevű bolygón, azaz nem fog járni, csak a jobbal tudsz majd tám bot kíséretében, mert bal nem lesz. De csak homályosan látok a jövőbe az én Vogüssenem agyán s irományán keresztül, (a drága most rólam beszél) de ezt az egész mizériát közvetetten valahogy te fogod előidézni. Vogüssen? Ki az? Így Vésztőy alezredes. Hamarosan megismered a hajómon. Emígy Du Anaconde grófné-exhercegné-admirális. Ne aggódj, csak kölcsön veszem a ruhádat és a hajódat, első lesz, hogy elviszünk a lopakodó űrhivatalba.

Jól kezdődött a nap, egy nagy blöffel sikerült a vizsgája. Amúgy nem volt rossz tanuló, általában sikerrel vette az akadályokat, az utolsó pillanatokban összekapta magát, belehúzott, éjszakázott – s meglett az eredmény. Úgy került egyébként Szegedre, a tanárképzőre, hogy nem vették föl Pesten a bölcsészre, ami nem csoda, mert nem készült rendesen, ráadásul rengetegen jelentkeztek: Ratkó-gyerek volt. (Itt szólal meg először a krónikás: a Rákosi-korszak egészségügyi miniszterét Ratkó Annának hívták, nevéhez fűződik az abortusztilalom és a gyermektelenségi adó, így érhető, hogy később rengetegen tolongtak a főiskolák és egyetemek kapui előtt.) Szóval: hősünk mint annyian abban az időben (a hetvenes évek elejét írjuk, jegyzi meg a krónikás), elment dolgozni, muszáj volt, ha nem teszi, s nincs semmi a személyi igazolvány bizonyos rovatában, semmi, tehát sem iskola, sem munkahely, bizony komoly bonyodalmak keletkezhetnek, ha – mondjuk – igazoltatja őt egy rendőr.