Próza

Yesabel Du Anaconde földi űrutazása (bocs, bocs, bocs, bocs, nem a földön űr-utaza, hanem a föld felé) 3.

Yesabel megintcsak mesél, mesél, mesél

Yesabelem szabadja, ím, végre elhangzott,/ ám/ mihelyt dús tessékelési kijöttenek, vastag ajkán,/ szimultán/ ajtója is kinyílt legott,/ nagy meglepetésemre nagyocska, szépecske jómaga tárta ki nékem. Még nagyobb meglepetésemre két földig érő, masszív szexi lábon állt/. Nem, mint egész mostanájg,/: nagyon/  - szinte túl - szexi, felülmúlhatlan feszt, mammut-masszív, de csak balon,/ nem mint holmi felfútt ballon/   (-on)/. Kő - avagy érc-erős, ügyes, okos lánynak formáltatott, formás élő oszlopon,/ mindez azért szemrevételezhető tökéletesen, mert rajtuk nagyon szűk, szoros, testhez, azaz lábhoz álló/ a világos lila bársony nasztró/. Ez ugye közhel vala,/ jól tudjuk mindannyian, (hogy szuper jó virgácsai vannak) blablabla,/ Ilona, lalala. Bordó puhabőr térdcsizma rajta, / most egészen alsólábszárközépig lehajtva,/ de okos-csizma,/ (mint a/… okostelefon, közönség, de mi a fekáliárúl beszélek én most s ily suttyómód) nem buta,/ mint egy pár rendőrcsizma./ Fején strucctollakkal bőven ékesített háromszögletű, csizmája-bordó, a tetején arany csíkkal sújtott kalpag, na meg szintúgy aranyból odatűzve egy horgony merthát mágiscsak áladmirális, azaz altengernagy.

Jó estét kívánok!

- Szeretkezzünk! - mondta Gál Jolánnak, nem túl nagy meggyőződéssel.

- Hogy gondolja Dezső, itt?

- Igen, drága Jolán itt. Megkívántam magát. Itt, ahogy ülünk a padon, nézve a város fényeit, és magácskát, drága Jolán, rájöttem, mi hiányzik az életemből.

- Dezső, nem mondjon ilyeneket! Olyan békés minden, és csendes. Minden kis neszt meghallani.

- Ugyan már! Sötét van, nem lát meg minket senki.

- De mégis, bárki jöhet erre Dezső, ez mégiscsak egy nyilvános park.

- Lehet, de éjfél elmúlt, és itt a kutya se jár ilyenkor. Egy dolog zavar ugyan.

- Mi zavarja, Dezső?

Levelek a Pokolból (2)

Drága barátom,

levele váratlanul ért, mindazonáltal mérhetetlen örömmel töltött el. Hetek óta nem hallottam kulturált emberi szót, és hetek óta nem látok fehér embert. Azonnal válaszolok Önnek régi barátságunk okán, valamint jelenleg igencsak kényszerűen megnövekedett szabadidőm miatt. Bokros teendőim messzire szólítottak kedves otthonomtól, a Medmerry Hill párával gazdag és esőtől nehéz vidékétől. Mostani állapotomban Ausztrália nyugati partjainál fekvő vad és kies Dampier- szigetek fogságában vagyok több társammal együtt. Hetek óta tomboló vihar tartja kis korvettünket a szárazföld nyugati csücskén. Az időjárás kegyetlen hozzánk, több emberem az őrület határára ért, ahogy orvosi gyakorlatom szerint megítélhetem. Nappal mindenki józan, ám az est beálltával, mintha állati ösztön ébredne néhány nehéz sorsú emberben. Van valami visszataszító az emberi minőségben erre felé, ezért magányomat tudós könyveimen kívül nincsen, mi csillapítsa. Nem tudom, levelem biztonságban tudom-e eljuttatni Önhöz, kedves Barátom.

Besztszeller

Minden nap ugyanakkor érkezik.

A pult elé pakolja a csomagjait. Mindene benne van. Egy élet munkája. Az ő életének munkája,  becsomagolva két zörgős szatyorba.

– Józsi úr! Kérnék tisztelettel egy hosszúlépést!

A csapos undorodva löki elé, majd számolás nélkül csapja be az aprót a kasszába.

Az öreg fájós derékkal, nehézkesen lehajol a csomagjáért, felemeli a poharat is  és elcsoszog a koszlott asztalhoz. Ablak mellé ül, itt legalább lát valamennyit.

Az egyik megviselt szatyrából mappát vesz elő. Kinyitja és maga elé veszi. Gyöngybetűkkel teleírt lapok sora kerül elő.

Hányszor van vége a világnak?

ALBI

Kb. két éves korában vette magához a nagyanyám. Csellel, erőszakkal? Őszintén szólva erről semmi bizonyosat nem tudok. A lényeg az, hogy a bátyám korán Petrozsényba, egy füstös kis bányászvárosba került, s ezzel kiszakadt egyrészt apám, másrészt a falu „karmaiból”, amit a najma (nagyanyám) jócskán lebecsült.

– Majd én gondoskodok a gyerekről – hajtogatta kevélyen. – Az én unokámból nem lesz sem paraszt, sem bolând, mint Nagy János.

Mármint az édesapánk. Anyám szófogadó volt, ráhagyta, vagy egyszerűen ő is úgy vélte, egy városban Albika is többet lát, tanul, tapasztal. Itt van mozi, színház. Igaz, hogy román, de legalább románul is megtanul. Bizonyára szép ruhákba járatják, s még, miért ne, fräuleint is vesznek melléje.

Ráncok, fiatal arcon

Én fogom irányítani az ujjait. A kötszer beleragadt a sebbe, a mosdókagyló himalája-hideg, himalája-fehér. Nem nézünk oda. Aztán mégis. Piros pöttyök a kerámiamezőn, megiramló, vörös patak egy nyeldeklő lefolyótorokban.

***

Másnap Plangárné Lujza is felkereste a kórházat. Lübkéné ágya mellett rögtön a lényegre tért.

– A fia nem maradhat egyedül, szülői felügyelet nélkül. A társadalom érdeke is azt kívánja, gondoskodjon róla valaki, nehogy rossz útra térjen. Kilenc éves, könnyen befolyásolható, s talán nem kell mondjam, hogy ez mit jelent. A maga fiát amúgy sem nevezhetjük egy ártatlan báránynak.

    Lübkéné növekvő rémülettel hallgatta társbérlője szavait. Lujza igyekezett sötét és riasztó képet festeni csavargó kölykökről, akikből előbb utóbb bűnöző, a társadalom söpredéke válik. Az elmúlt rendszerben, mondta, senkit nem érdekelt a gyerekek, a fiatalság sorsa. Tudja ő azt nagyon jól, bizonygatta, hogy mi lett azokból, akik ugyan nem önszántukból, de nélkülözték a gondoskodást.

    – Szeretem én a gyerekemet, és gondoskodom is róla – vetette ellen Lübkéné.

Yesabel Du Anaconde földi űrutazása (bocs, bocs, bocs, bocs, nem a földön űr-utaza, hanem a föld felé) 2.

Vágyakozás a velvet dress-re, Yesabel itt még egylábasan, mankótlan, neglizsé, de kardos menyecskés vívótőrösen

Én, Jean-Claude von Vogüssen báró, de UpaniSade márki épp jövék le a kapitányi hídrúl, három okbúl es. Először es, mivel jelenlétem már elősegíté hajónk indulását, ez a hajó már elment (az induláshoz, nem hozzánk képest, mert ugyi mi rajt’ valánk), a magiszteri tengernyi hangtenger alattomos hullámzására, a viadalos harci zajra és semmiképp sem utolsósorban, hanem alapvetően: régen látám már az én/ Yesabelemet, hogy megnézném,/ mi van vélle. Hát, nézém, nézém én e,/ publikomom, Vogüssen és bizony látám/. Bizonnyal megláttam ám/ őt, győzedelmes istennői pózban,/ persze elszállott minden aggodalmam,/ amint szép hatalmas jobb combját, ami mostanság önmagában egy nagyon jól és szépen/ fejlett, csak nem végiglegesen épen/ rettentőn gyönyörű,/ (avagy gyönyörűn rettentő), óriási, szerelem-/ és szépségistennői (fél-futómű?) /

Halásos kór

Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás, nem is testem súlytalansága volt, - egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen -, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a boka ízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke. Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt

Érettségi találkozó

    Az érettségi találkozó után Dobos Pista megkérdezte, van-e valaki, aki vele tartana Pestre? Egyedül jött, van hely a kocsiban. Az asszony nem érezte jól magát az indulás előtti este, inkább otthon maradna ─ mondta. Ő meg nem unszolta. Minek? Ez már az ötvenharmadik találkozójuk. Az ötvenedik után, amikor már elkezdtek fogyni a régi osztálytársak, elhatározták, hogy ezután minden év őszén összejönnek az életben maradottak a régi iskola közelében lévő vendéglőben. Nem vacsorára, hanem ebédre, hogy még a naplemente előtt hazaérhessenek. Minden évben kevesebben jöttek el. Ezen az őszön már csak húszan ülték körül az asztalt. No, meg a velük jött férjek, feleségek.

Levelek a Pokolból (1)

Az írás szerzője ismeretlen

Drága Barátom Hyde,
szerfelett örülök, hogy levelem minden hányattatás ellenére a kezéhez került. Végtelen hála a Teremtőnek! Eltűnésem okában bizonyára a tavalyi hajótörést hiszik barátom, de mindenki téved. Kérdezhetné, hogyan értesültem a hírről, miszerint levelem már jó kezekben van. Nos, kedves Hyde-om, tudja, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Azzal kezdem, és ígérem, rövid leszek, a hely ahol tartózkodom maga a földi pokol, rabságom okán. Mint tudja, utolsó levelem a Dampier- szigetek partjainál íródott, ám a hajótörésben nem vesztette életét mindenki. Ezt Önön kívül senki e kerek világon nem sejti. A lényegére szorítkozom, hisz időm nagyon kevés. Abban a pár órában van módom jelt adni létezésemről, amíg fogva tartóim tanácskoznak, vagy zsákmányszerző portyára indulnak. A lényeg kedves Hyde, hogy a kis korvetten volt egy különös ember, mindig is gyanúra okot adó volt a viselkedése, de a szokatlan körülményeknek, valamint a viharnak tudtam be, pedig a jellemének kellett volna. Nos, ez az ember egyike a híres Pirate Society-nak, mely létezése amolyan városi legendaként ismeretes Londonban. Hittük is meg nem is a létezését, pedig barátom léteznek!

Gizike vállalkozott rá, hogy elmenjen Herberttel a kórházba. Amíg Mazuráné az orvossal tárgyalt a folyóson, Herbert az anyja kórházi ágyán ült és hallgatott. Lübkéné kába volt a kapott injekcióktól és gyógyszerektől, s noha azonnal megismerte és üdvözölte fiát, bővebb szóváltásra már nem tellett erejéből.

    Herbert sem akarta kérdésekkel ostromolni anyját, csendben és türelmesen ült az ágy szélén. Nézte a kórteremben fekvő betegeket, és arra a következtetésre jutott, nincs szörnyűbb hely egy kórháznál.

    Az jutott eszébe, meg kéne mondani az orvosnak, engedje haza az édesanyját, gondoskodik ő róla, megtesz bármit, ha kell. Otthon jobb helye van neki, ezt még az orvos is beláthatja.

„Zaynah. Hasnah. Bahiyah. Jelentésük: gyönyörű. Bár e nevek egyikét bírnám! Édesatyám, kevélységeddel magadra haragítottad Al-Latot! Az istennő sértett hiúsága csúfít engem! Orcám csorba agyagtányér! Szemem kicsiny kavics! Termetem tenyeres-talpas!” – a halandó Al-Lat eképpen panaszolt gondolatban.

Sírva dobta el a tükröt. Bújának kiégett Nefúd sivatagját néma könnyivel itatta.

Az ablakból ezüst fény vetült rá. Felsikoltott azt hívén, hogy Musztafa kandúr egy dzsinn és a csúnyaságot veszejteni érkezett.

Álomnapló
(részletek 2.)

Nagyon későn ébredek, álmosan vánszorgok a konyhába kávét főzni, ám a kávéfilterek papíralja hiányzik, egy csomót át kell vizsgálnom, mire egy megfelelőt találok, hogy betölthessem a hosszú kávéhoz szükséges mennyiséget. Az izgalom hatására magamhoz térek, épp csészét akarok kivenni a konyhaszekrényből, amikor észreveszek egy szép, fiatal nőt az előszobában. Kérdezem, hogy tudott bejönni, nyitva felejtettem az ajtót – feleli. Vizet kér tőlem, de kávéval is megkínálom, sőt invitálom és rááll a közös reggelire is. Amíg kifő a kávé, a reggelihez szükséges kistányérokat szedegetem elő, de érthetetlen módon mindegyikben van valami penészes maradék, paprika, paradicsom, kenyérdarab, rettentően szégyellem a dolgot az idegen előtt, ilyen még nem volt, nem én mosogattam, valószínű ezért ez a baleset. Gyorsan elmosogatom a kistányérokat, a kávé is elkészül, mondom nyissuk ki az ajtót, mintha egy kertre nézne az előszobám, teszek egy-két lépést, igen ez kertes ház. Kimegyünk együtt, de megdöbbenek hogy családi házban lakok. A kertben vaszari romák nyüzsögnek, szedik össze a gallyakat, a fiatal nő a képviselőjük, azért jöttek, hogy a falunapra meghívják a köztársasági elnököt. Kérnek segítsek nekik Pesten tájékozódni, sőt írjak egy rövid köszöntőt erre az alkalomra. Honnan vették, hogy hozzám jöjjenek, azt mondják, az ötletgazda István öcsém, az ő javaslatára jöttek ide, az idősebb ember a kapu felé biccent fejével, hát ott áll kapunak támaszkodva, karba tett kézzel öcsém, várva a fejleményeket.

Ahol a madár se jár

Ide csak a vadkelet legbátrabbjai merészkednek. A folyosó sivatagján indőnként átgurít egy-egy ördögszekeret a szél. Arcomon borosta, nyakamban dögcédula, vállamon tetovált „vadnak születtem” felirat, kezemen anyu keze, nyugtatgat.

– Te következel, sápadt arcú! – szól hozzám Nagy Fehér Köpeny.

Bemegyek hozzá, felültet, a vallató lámpát az arcomba irányítja.

Nem ezt akartam

Gyakran mosolygok, magamon is. Mindig ugyanaz. Látom a röhögő, csapzott királylányok csupa vágy, csupa tűz menetét, a közmunkások magtalan mozdulatsorait, látom a piroslámpa magárahagyottságát, és néha érzem azt a huszonegy grammnyi izomlázas sajgást szívtájékon. Lehet izomláza a léleknek? Ezt még Karcsibá se tudná, minek kérdezzem, se bolondabb, se bölcsebb nem vagyok senkinél.

Nem vezet innen sehova út, éjszaka van, egy kánikula sokadik napja. Az utcákon nyüzsgés, olvadozó testek, tejes mosolyok, meztelen combok alkoholos karneválja. Itt most nevetni kell, itt most inni kell, s én se nevetni, se inni nem akarok, csak ülök a söröm felett, s nézem a sétálóutca lassú hullámait. Mennyi, mennyi vágy, mennyi, mennyi Anna! S egy sem az enyém.

Yesabel Du Anaconde földi űrutazása (bocs, bocs, bocs, bocs, nem a földön űr-utaza, hanem a föld felé) 1.

.

Diadalmas nagycombú, nagy-nagy combhatalmú Yesabelnek jobb comb-teljhatalma, jobb combcsonkja-csókoltatása, bajuszáldozatnak bemutatása őnéki

Úgy érezem nagyon hosszú ideje el és magára hagytuk lányregényem alternatív egzisztenciájában, (ami csak lesz, mármint hölgyfruska-románcom scriptum formázatja, mert most csak mondok, mondok, mondok, szóban mondolatolok) szép, szép, nagyon szép Yesabelemet. (Bár én közelb szép hozzája, mint csodás Brünhildém, nagyon közel, mivel gyönyörű vele maradék hajóján.)

Abbéli foglalatosságában váltunk el tüle, hogy vívótőrit kapná ki gyönyörűséges, megtermett combozatja közzül, az egyik pariszthajszállal revidebb, mint a másik, jelenpillanatában a jobb. Nem is folytatód rettentő és finom térdben, széperős alsó szárban, nem úgy, mint a (b)alsó, a balik. Földi pályafutása idején, nem is oly rég, míg nem tér-idő-vitorlázott ide, - a második Univerzum másként, a közteslét, más- és túlvilág űribe, - pont fordítva vala szegénynek, csak a bal combjábúl akkor a fele se vót mög, mint amennyi mostanság a jobbul. De ez mind ösmétlézetes ösmétlés. Lényeg, hogy a tőr hetykén ágaskodék, hogy ne mondjam, ágáll összeragadott combjai közt. Nem birkóza meg kihúzásával.

 Farkas Pista

Élt egy író, Farkas Pista, aki folyton novellákat írt, ahelyett hogy megkezdett regényét befejezte volna. A regénye remekmű volt. De félkész állapotban. Ám az agya gyártotta a kisprózát. Ezért szívesebben tartózkodott itt.

Amikor a magas gondolatok eluralkodtak rajta, csak akkor írta a kisregényt. Ám amúgy a feje novella témákkal volt tele. Harmincnégy éves, és anyja szerint meg apja véleménye szerint is megérett az első regényre. Tehát nemcsak a novellára. Abból már oly sok volt neki, hogy Hemingway megirigyelte volna.

 Bármikor

Aznap reggel mondták a be a rádióban, hogy az autópályán felborult egy busz, tele volt emberekkel, tíz ember meghalt, sok a súlyos sérült, igen, aznap volt nálam az unokatestvérem és a felesége. Harmincnál is több éve nem láttam G.-t, gyerekkorunkban együtt töltöttük a nyarakat a déli faluban, dombok, pajták, udvarok között, felett-alatt. Kereszt állt a falu végén, apám nővére, G. anyja lakott ott. És G. telefonált, hogy ennyi év után végre, mennyi minden történt, és a felesége kitöltött valami tombolát, jegyet nyertek az Operába. Szállás kellene egy éjszakára, nem gond? A lakás nagy, a hátsó szobában áll a kihúzható kanapé, nem gond, mondtam, várlak benneteket. És jöttek.