Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Csengődi Péter: Őrfény

 

I.

 

ÖI múlt században elhunyt író feleségével együtt elment egy mobiltelefonboltba, hogy megvegyék életük – pontosabban haláluk – első készülékét. Az eladó meglátva őket azonnal tudta, hogy fel kellene őket ismernie, mert mind a ruhájuk, mind a bőrük fekete-fehér volt; ilyen pedig általában akkor történik, ha valamelyik kortárs író vagy költő feléleszti példaképét egy-egy mű erejéig. A pár illedelmes köszönés után megkérdezte tőle, mit tudna ajánlani. Az eladó gyorsan visszaszívta a taknyát, és mutatta is az elsőt.

– Ha most ismerkednek a modern technológiával, akkor ezt a típust tudnám ajánlani. Android operációs rendszer, hat megapixeles kamera, csak négy gigabájt memória, de bővíthető, és fogja a rádióadást is.

– Félreértett, fiatalember! Mi telefont szeretnénk vásárolni – reagált ÖI.

– Hát igen, ez az... is... többek között.

– De akkor miért nem arról beszél, hogy milyen a hangminősége?

– Bocsánat, fogalmam sincs. Lapozom a műszaki leírást, de egy szó sem esik róla.

– Milyenek a saját tapasztalatai?

– Pontosan annyira jól hallani a túloldalt, mint húsz éve.

– Azt hinné az ember, hogy ennyi év alatt fejlődött a tudomány – fejtette ki a véleményét RZs is.

– Fejlődött is, asszonyom! A kamera fényérzékenységét például nagyban javították az elmúlt években.

– Az miért fontos egy telefonnál? – vette át újra a szót ÖI.

– Hát... tudja... például hogy a vécén a szokásos dolgok mellett egy szelfit is nyomhasson.

RZs fintorogva jelezte, hogy nem ínyére való az efféle humor, ÖI is húzta illendőségből a szája egyik sarkát, a másikon viszont láthatóan alig tudta visszatartani a mosolyt. Azért nem kerülte el a figyelmét kedvese reakciója sem, úgyhogy udvariasan elköszönt, és távoztak.

– Tudja, ahogy én gondolom, ebből vásárlói panasz lesz – közölte RZs.

– Tudja, ahogy én gondolom, ebből egyperces novella lesz – közölte ÖI.


II.

 

ÖI múlt században elhunyt író belátogatott egy romkocsmába. Az emberek iszogattak, beszélgettek, internetezgettek a telefonjukon. ÖI elővett egy cigarettát, hogy rágyújtson, de még mielőtt sikerült volna, az egyik pultos szólt neki, hogy ezt már nem szabad. Eltette hát, és körbenézett, hogy talál-e okot a maradásra. Az egyik asztalnál meglátott egyedül ücsörögni egy alakot, aki – hasonlóan hozzá – tetőtől talpig fekete-fehér volt. Közelebb lépett, hogy jobban megnézhesse. Akkor látta, hogy PS tizenkilencedik századi forradalmár költő az. Odament, és izgatottan megszólította.

– Bocsánat, nem akarom zavarni, de leülhetnék én is az asztalhoz?

PS kortyolt még egy kicsit a vörösborból, majd kezével a szék felé mutatott, jelezve, hogy szabad.

– Fantasztikus! – örömködött ÖI. – Egy asztalnál ül velem maga PS! Tudja, számomra ön már történelem, az iskolában tanultam magáról. Irodalom órán a verseit, történelem órán a cselekedeteit. Soha nem is gondoltam volna, hogy egy 2015-ben írt novellában személyesen is találkozhatunk!

– Én viszont nem tudom, maga kicsoda.

– Igen, igen, logikus, hiszen ön “már” nem élt, amikor én “még” nem. Látom, végzett a borral, netán hozhatnék mégegyet?

– Ha úgy gondolja! – válaszolt PS.

ÖI odament a pulthoz. Éppen rendelt, amikor meghallotta ezt a rövid párbeszédet:

– A szokásosat!

– Kilenc deci bor, egy deci szóda?

– Úgy van!

Oldalvást nézett, és akkor látta, hogy KGy gesztikulál, lengeti fekete-fehér ujjait, mellette pedig MK és MZs írók álltak. ÖI megkapta a bort, és tudta, el kell vinnie PS-nak, de azért sóvárgón nézett az író-trióra.

– Parancsoljon! – nyújtotta az italt PS-nak. – Látja azokat az írókat a pult másik végén?

– Igazából őket sem ismerem!

– Igaz, igaza van, újfent.

– Jóságos ég! – kilátott fel PS. – Az csak nem CsVM?!

ÖI még fel sem tudta kapni rendesen a fejét, amikor PS már ott legyeskedett CsVM körül.

– Úgy örülök, hogy találkozhatunk! – mondta PS. – Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is lehetséges lesz!

– Ne haragudjon, de fogalmam sincs, maga kicsoda! – válaszolt unottan CsVM.


III.

 

ÖI múlt században elhunyt író órákig válogatott a könyvek között. Szerette volna tudni, miféléket írnak manapság az írók, ezért kiválasztott egy kortárs – nekünk kortárs, nem neki – kötetet, és a pénztárhoz vitte.

– Mondja, mennyibe kerül ez a könyv? – kérdezte a pénztáros hölgyet.

– Magának ingyen van!

– Ezek szerint felismert?

– Hogyne! Tudja, a maga könyveivel támasztották ki a szüleim az ajtót.

– Ez azért nem túl hízelgő...

– Akkoriban nem értem még fel a szekrényajtót, de a maga könyvei a földön voltak, azokkal játszottam. Buzgón forgattam őket, de még csak akkor kezdtem el ismerkedni a betűkkel. Szép lassan megtanultam olvasni, igaz, el kellett telnie pár évnek, hogy meg is értsem az egyperceseket. Mondhatni magán nőttem fel.

– Így már egy picit jobb!

ÖI belenyúlt a táskájába, kutatott picit, majd elővette saját kötetét.

– Megtisztelne, ha dedikálná!

– Félek, nem értem! – mondta a pénztáros. – Hiszen ez a maga könyve, miért dedikálnám én?

– Tudja, egy könyvet megírni bárki képes, de a többi fekete-fehér író sárga lesz az irigységtől, ha megtudják, hogy ilyen lelkes olvasóm van.


IV.

 

ÖI múlt században elhunyt író egy tábortűz mellett ücsörgött, és egy könyvet olvasott. Ahogy végzett teljesen egy lappal, kitépte a könyvből, és a tűzre dobta. Egy férfi ment arra véletlenül, és megszólította.

– Mondja, maga a...? – kérdezte kicsit elbizonytalanodva, mert nem teljesen úgy nézett ki, mint a fényképeken. Az irók, költők által feltámaszott példaképek ugyanis sosem tisztán olyanok, mint a példakép vagy a feltámasztó, hanem mindkettőből egy kicsi.

– Igen, én vagyok – válaszolta ÖI.

– Jól látom, az a maga könyve?

– Igen, így van.

A férfi leült mellé.

– Miért csinálja?

– Csak gondolkodom. "A szó elszáll, az írás megmarad", mondják mindig. De mostanában az emberek mindent az internetre írnak. Az internet nem egy tárgy, nem papír. Ha egyszer csak úgy elmenne az áram, eltűnne minden.

– Azért vannak még könyvek...

– Amiket nem olvasnak. Vajon megmaradtnak számít-e az az írás, amit senki nem lát? Vajon engem is elfelejtenek majd a könyvekkel együtt?

– Nem hiszem. Szerintem önről évszázadok múlva is beszélni fognak.

– Beszélni? – döbbent meg egy kicsit ÖI a szóhasználaton, majd egy újabb lapot rakott a tűzre. – Milyen furcsa lenne, hogy ha akkor is beszélnének rólam, hogy ha már minden könyvem elpusztult. Elégett vagy megpenészedett. Ha a szó megmaradna, miközben az írás "szállna el". – Közben egy papírból származó pernye reppent fel az ég felé. – Az lenne csak igazán az abszurd!

– Megmarad a szó is, az interneten fellelhetőek hanganyagok, amikben színészek olvassák fel például az ön egyperceseit is. Le lehet játszatni őket, újra és újra, a végtelenségig.

Beszélgettek még egy kicsit, aztán a férfi elment. ÖI még kitépgetett pár lapot, aztán a maradékot is a tűzre dobta. Felállt, leporolta nadrágját, és elindult a városba.

Mikor beért, nem csinált semmit, csak figyelte a mozgolódó embertömeget. Ott állt a járdán, idegessében gyűrögette sötétbarna zakóját, szorongatta sárga borítójú könyvét, fázott, ajkai kékek voltak, orra kipirosodott. Mindenki más fekete-fehér volt körülötte, a ruhájuk is, a testük is.

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.