Próza

A játszótér felé vezető úton egy kisfiú közeledett az anyukájával. A gyerek, aprócska biciklijével pár méterrel előrébb járt, mint anyja, de még így is folyamatosan kérdezgetett.

– Ne menj olyan gyorsan, még valami bajod esik – szólt utána a nő, mire a fiúcska megállt egy pad előtt. Elmélyülten nézett egy, a padra kiterített, majd ottfelejtett sakktáblát. Soha nem látott még hasonlót, így azonnal faggatózásba kezdett.

– Ez mi ez?

– Ez játék – ért mellé az anyja épp időben, hogy a kérdést megválaszolhassa.

– A kurva anyját! – hördült fel és rátaposott a fékpedálra. Görcsösen markolta a kormányt, de az autó még így is megcsúszott, kisodródott az útkereszteződés közepére. Észre sem vette a stoptáblát.

Szerencséjére mind a két utca kihalt volt, s még nagyobb szerencséjére, rendőr sem volt a közelben.

Letekerte az ablakot, arcát megcsapta a friss levegő. Ez mintha nagyobb óvatosságra intette volna. Lassabban hajtott tovább, a megengedett sebességnél valamivel lassabban.

A lány miatt duzzogott még mindig, aki az istennek sem volt hajlandó beülni mellé, mondván, túl sokat ivott, nem fogja kockáztatni az életét egy részeg mellett. Még arra is rá akarta beszélni, ő se üljön a volán mögé, hívjanak egy taxit, a kocsit majd felveszik másnap.

Méghogy részeg!

Na, most aztán elég. Elegem van ebből a nőből. Én a buddhizmust szerettem, tetszett a szabadsága, sokszínűsége, bölcsessége, de amióta te tanulmányozod, drágám, amióta te merülsz el benne, te incselkedsz vele, azóta megutáltam. Utálom, utálom a kényszeres szerzetesi szokásait, hogy semmi se jó a mesterednek, hogy bárhogy csinálod-csináljuk, lehetne máshogy is, hát mi vagyok én, gésa? Hát hogy lehetnék én gésa, hogy sétálgathatnék én a család-konyha és munkahely között két golyóval a hüvelyemben? És utálom benne a teljes meghatározatlanságot, az ember és a mindenség meghatározhatatlanságát. Hát mi ez, ha nem totális háború az ember ellen, énellenem, lassan már nem tudom, ki vagyok, ki vagyok neked, drágám, és lassan vagy egyre gyorsabban – attól félek -, te se fogod tudni, és akkor oda a házasságunk, oda a kapcsolatunk vagy mifenénk szentsége; amit még a kereszténységben kötöttünk vagy abban sem, mert templomi esküvőnk az nem volt, de egye fene, huszonegy éve történt, vagyis hát nem történt, fátylat reá. És utálom a hegyeket, folyókat, fákat és virágokat, ahova esténként elvonulsz, az irodádba megvilágosodni a könyveiddel.

A magyar színház és dráma állapota a hetvenes években szorosan összefüggött a társadalmi nyilvánosság korabeli sajátosságaival. Addigra, az ötvenhatot követő megtorlások után, ez a nyilvánosság bizonyos fokig átrendeződött. A máshol alig érzékelhető enyhülés a kultúra területén jelentős változásokat hozott. A puha diktatúra a színházakban azt jelentette, hogy a napi politika könnyedén maga alá gyűrte a művészetet, cserébe viszont biztosította a középszerűek megbecsült fönnmaradását. Az akkori színházban, bár kitűnő, sokszor kockáztatva is kísérletező művészek építgették pályájukat, sem megbukni, sem igazán megdicsőülni nem lehetett, katarzis nélküli hellyé vált.

Anyu a kanapén ült, és a körmeit vágta.

– Mi a baj, nem tudsz aludni? – kérdezte.

– Valami van az ágyam alatt.

– Kicsim, már túl idős vagy ehhez! Tudod jól, hogy nincsenek szörnyek az ágyad alatt!

– Én nem mondtam, hogy szörny, de valami mozgott.

– Jól van! – sóhajtott fel. – Megyek, és megnézem.

Jött hazafelé bánatosan, ezer sérelem érte, talán valamelyik nagyon régi tavaszon jött így tizenegy évesen, de már azóta kissé megkeseredett. Mikor hazaért szomorúan vette le a kabátot s akasztotta a fogasra, a cipőt súlyfeleslege miatt nehezen húzta le magáról, s nadrágot cserélt.

Író volt, s most rádöbbent, hogy már nagyon régen nem írt semmit, ezért a számítógép helyett fogott pár füzetet s tollat, és a konyhába vonult. Elővett egy üveg bort, hozzá egy poharat. Azon tanakodott, milyen témába vágjon bele. Emlékezett, hogy most van annak húsz éve, hogy írni kezdett. Ha visszaemlékszik azokra a régi rossz időkre…

Ahogy mondani szokták, az a legnagyobb dicsőség, ha már a pultoslány is minket olvas… Végre ez a pillanat is eljött az életemben. Beismerem, volt egy kis hatásom rá, felhívtam a figyelmet magamra, de meglepő módon vette magának a fáradságot, hogy utánam nézzen. Nekem régi vágyam volt, hogy nő is kerüljön a legnagyobb arcok sorozatba, de idő híján mindig halogattam e nemes feladatot. És most már pótolnom kell az ő hiányát is, elkerült a Nemzeti Dohányboltba. De mielőtt ezt tette volna, esztétaként kritikai megjegyzésekkel látta el munkáimat.

Amikor elváltak, azt hitte, nekik ez is menni fog. Ment a szerelem, a gyerek, a közös élet, a kölcsönös hazudozás, a megcsalás, az elhidegülés, a szétköltözés. Azt gondolta, az együtt-nem-működésük kiállta az idő próbáját. A válást is menedzselik.

A sértettség mindkettejük döntéseit korlátozta és befolyásolta. Elmerültek a gyűlöletben. A kudarcért a másikat okolták. Az együtt töltött évek összes nézeteltérése, vitája, anyázása előkerült újra. A másik miatt. A másik hibájából. Azért, mert a másik egyáltalán létezett. Az életüket ott rontották el, hogy találkoztak. Nagyon régen történt, egy egyetemi buliban. Ott indult minden, a kudarcok kezdete. Szépen sorban, egymás után megbánták az összes lépésüket, sőt inkább az egészet. Néha még a gyereket is. Úgy látszott, innen már nem találhatták a visszautat. Se egymáshoz, se a családhoz, melyet ők hoztak létre. A külvilág számára azonban ügyesen eljátszották a közös gyermekért felelősséget érző szülőket. Mindenki bevette.

Elmondok nektek egy történetet barátaim...

Az 1910-es években történt

Egy gyönyörű szombati napon nagyapámék elindultak az orosházi lóvásárra.Nagyapám 17-éves kamasz volt. Az apja mindenhova vitte magával, annak rendje és módja szerint. Ahogy azokban az időkben kellett, tanította a nagyapámat az üzlet fortélyaira.

Ez ment is a fiatal fiúnak, profi módon csinálta az üzleteket, úgy, hogy a vásárba járó cigányok hamar megismerték a rafinált, dörzsölt cigány fiút.

No, azon a szép nyári szombaton egy vidéki, ismeretlen család is ott volt a vásáron, és a saroglya tele volt gyerekekkel, egyik szebb, mint a másik. De ült ám ott egy gyönyörű hosszú hajú lány is, Vorzsa.

Értelek én, kislányom, értem én, hogy fáj. Fáj, hogy összetörték, hogyne érteném. Én ne, aki láttam, aki láttalak. Láttam, hogy kuporgattál rá, hogy gondoltál rá, pedig még meg se volt.

De gondoltál rá sokszor. Mindig, ha lecsípni lehetett egy kicsi pénzt rá. Silányabb üdítőt vettél, vagy lespóroltad a reggelit, de volt, hogy az ünneppénzt raktad el. Azt, amit azért adtam, hogy ünnepeljelek, hogy te tanuld meg ünnepelni magad, ha valahol odakint sikert érsz el. De te ezt a pénzt is félre tudtad tenni. Te úgy ünnepeltél, hogy egyszer majd egy még nagyobbat ünnepelhess. Hogy egyszer saját gitárod legyen.

1956 október 28-án egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.

Elmondom, mit kell tudni az egészről. Az összes olyan Angliában bejegyzett cég, amelyik Anglián kívül végez tevékenységet, nem fizet adót. Namármost. Másfél millióért bejegyeztettem egy angliai céget, aminek két megbízott ügyvezetője van, és én vagyok a tulajdonos. Az anyavállalat egy panamai cég. Eddig tudod követni? Az angol cég esetében a legfőbb kérdés az volt, hol legyen a bankszámlaszáma. Olyan országot kellett találnom, ahol a banknak nem kell bejelentenie a számlán lévő pénzmozgást. Ez a hely régebben Luxemburg, vagy Lichtenstein volt, de most már egyik sem jó, kiadhat információt. Sok fejtörést okozott, hogy merre induljak, kelet felé, vagy esetleg a Karib-tenger irányába.

Ez az este nem olyan volt, mint a többi. Az asszony tudta, ma valami különleges történik vele. Nem készült fel a találkozásra, de elfogadta a meghívást. Az elmúlt napok azzal teltek, hogy megpróbálta meggyőzni magát arról, még egy esélyt megérdemel. Nem bízott a változásban. Tudta, az évek nyomot hagytak benne, a vágy tompult, csak halványan éltek már emlékezetében ifjúságának rajongásai. De jó volt játszani a gondolattal. Talán, ez most másképpen alakul. Volt tapasztalata, ismerte az embereket, a foglakozásával járt, hogy meggyőzze őket.

Az idő képes szemléletet váltani. Váltócipőt húzni. Szoknyát fölvenni, képes kihúzni szemceruzával a szemöldökét. Képes bevenni egy Aszpirint, amikor észleli öregedését a tükörben. Nekem, akinek telik, csodálatos látvány az. Olyan vagy nekem, mint egy elvetett mag. Mondom neki, amikor az ölembe kuporodik. Van súlya. Nem sovány, de szép arca van. Mint testnek a kenyér.

Az író a padnál ült a parkban. Mellette egy iskola épülete, ahol éppen óraközi szünet volt. Hallotta a kisgyerekek esztelen ricsaját.

Öreg volt, haja tiszta ősz. Megvárta, míg befejeződik a tanítás. Amikor egy negyedikes kislány közeledett feléje, az író sírva fakadt. A kislány persze megsajnálta.

– Miért tetszik sírni? – kérdezte a kislány.

– Mert nekem is volt egy kislányom, csak meghalt súlyos betegségben.

A kislány nagyon megszánta.

– Hogy hívták?

– Dórának! Mindig örömteli kislány volt, imádott játszani, de olvasni is.

Az Üveghegyen túli szél zúgatta nagyerdőbe beköltöztek a szarkák. Először csak úgy próbaképpen repültek egy-egy kört a fák ágai közt, de a kacagó gerlék elkezdtek hahotázni, amikor meglátták őket. Egymás hasát fogták a röhögéstől, mondván, hogy miféle színehagyott, tarka varjak ezek? Csak nem albínók szegények? A göndör szőrű mangalicák úgy vélekedtek a dologról, hogy feltehetően elfogyott Természet Anyánk ibrikjében a fekete festék, amikor őket alkotta, ezért maradtak itt-ott fehérek. Hasonlóképp jártak ők is, hiszen a vadmalacok festése közben is elfogyott a csík, és az ő porontyaikra már nem jutott.

‒ Majd én kiderítem, miféle varjak ezek ‒ mondta a róka. ‒ Az enyémnél biztosabb módszer nem létezik. ‒ Ezzel előkapott a farzsebéből egy darab sajtot és a szarka csőrébe adta. Az meg csak nézegette, kóstolgatta, és egyre jobban ízlett neki.

‒ Azt mondják erdő szerte, hogy gyönyörű hangod van, varjú bébi ‒ hízelgett neki a róka a fa alatt. ‒ No persze, hiszem, ha hallom…

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél.

– Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.

De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jött a különböző küldöttség az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

Ez egy olyan történet, amelynek minden szereplője a sírig hallgatott róla. S amelynek mottója lehetne: semmi sem változik, csak az emberek cserélődnek.

Oldalkocsis motorkerékpár verte fel az út porát. Nyomában egy fekete Packard gépkocsi, amelyet két másik oldalkocsis motorkerékpár követett. A furcsa konvoj a kőház előtt állt meg, s a motorkerékpárokról katonák ugráltak le. Fegyvereiket lövésre készen tartva egy szemvillanás alatt körbefogták a hatalmas autót.

A járművek felkavarta por lassan ülepedett le, akár egy szürke, elejtett fátyol, amelyik hosszas libegés után terül el a földön. Az út jobboldalán, félig beroskadt kerítés mentén, alig ötven méternyire a kőháztól vízhordó asszonyok baktattak, mindkét kezükben vízzel színültig telt bádogvödrökkel. Fejüket lehorgasztották, az ibrikek súlya húzta vállaikat, amitől meggörnyedtek, mint a fák töveit fürkésző gombaszedők. Négyen voltak, és a kútról igyekeztek a kőház felé. A gépjárművek zajára megtorpantak, és vödreiket a földre eresztve felpillantottak. Tekintetükkel előbb a mellettük elhaladó járművek útját követték, majd sanda pillantást vetettek a poros földút másik oldalára.

Ez a fejezet a narkotikumokról szól. Persze, ha szigorú akarok lenni magamhoz és mindenkihez, akkor minden a narkóról szól. Még ez is, amit most teszek. Az írás is olyan, mint a narkó. Alig várod, hogy hozzájuss és nehéz róla lejönni.

A számtalan tevékenységnek, amit álcaként borítunk mindennapjainkra, csak az a célja, hogy napjaink csúfsága ne borzasszon el minket az élet folytatásától. Az államilag támogatott narkotikum, az orrvérzésig tartó munka a legnépszerűbb és a leghasznosabbnak ítélt szenvedélybetegség fogyasztói társadalmunkban. De akit ez nem elégít ki, az bulizhat és elektrosokk-partikra járhat, ahol a szórakozásnak nevezett igénytelen popzenére való rángatódzással élheti ki magát, aztán ott van a tévé, amely százötven csatornával is eláraszthat minket, a számítógépes játékok, az internet, az autók, az extrém sportok és még ki tudja minden. Minden működhet úgy, mint a narkó.

Arra ébredt, hogy zaklatja a szüzessége. Azt duruzsolta a fülébe: sosem szabadulsz meg tőlem, majd a képébe röhögött. A lány több éves szenvedés után elhatározta, kinyírja a szüzességét.

Szombaton a szűz vásárolni indult. Séta közben, lopva a kőre ejtette szüzességét. A használt rágójával is ezt szokta tenni. A szüzesség eleinte nem értette, mi történt vele, de miután többen is rátapostak a járdán, rájött, a szűz szándékosan veszítette el. Ezt a hülye nőt, vinnyogott, miközben kivakarta magát egy hótaposó talpának mély barázdáiból. Minden barátomat tisztességes körülmények között ágyban, vagy egy autó hátsó ülésén veszítették el, engem meg csak úgy eldobnak, mint egy taknyos papír zsebkendőt, dühöngött. Aztán megrázta magát, csinált néhány törzshajlítást és karkörzést, majd gazdája nyomába eredt. Egy gyorsétterem előtt érte utol, a lány halálra rémült, amikor meglátta a laposra taposott szüzességét, aki megpróbáltatásai ellenére virgoncabb volt, mint valaha.