Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Szent István utcája négy képben
- a la recherche-

Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.

 

Már zsenge gyerekkoromban megtanította nekem galambszívű apám, hogy jóba kell lenni a szomszédainkkal. Nem könnyű őket lecserélni, és azt is csak úgy tehetjük meg leginkább, ha mi költözünk el, nem ők. Hosszú évekig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az atyai tanácsnak, mert lakhelyeim ideiglenesek voltak. Nem is kerültem komolyabb összetűzésbe szomszédaimmal, talán azért sem, mert nem volt tétje a dolognak. Eltűrtem az átszűrődő zajt, a beázást, a lépcsőn és a járdán a kutyagumit, de még hosszan sorolhatnám, mi mindent. Ugyanígy nem estek nekem féktelen indulattal a környezetemben lakók, pedig egészen biztosan vannak nekem is kibírhatatlan szeszélyeim. Három éve azonban, amikor hosszabb távra választottunk magunknak lakást a családommal egy többségében tulajdonosok által lakott társasházban, akkor hirtelen átértékelődött a szomszédsági viszony ápolásának kérdése. Már az elején elhatároztam, hogy visszafogom azt az élet egyéb területén fel-feltörő kegyetlen jóságomat, amellyel szándékaim szerint mindenki fejéből kiverném a rosszindulatot és a következetlenséget.

 

— Úristen. Hogy tudsz te ilyenkor inni?
— Milyenkor? Minden napszak ugyanannyit ér, ha nem tudnád. És akinek szokásai vannak, az meg van öregedve, csajszi. Mi az, hogy csak este iszunk.
— Hajnali fél hét. 
— És? Éjszaka meg meló volt. Az normális? Ez csak egy sör.
— Meg két másik, a hátizsákodban.
— De most csak ez az egy van kibontva.
— Akarsz tévézni?
— Akar a faszom.
— Kértelek, hogy ne beszélj csúnyán.
— Bocs.
— És még mit akar?
— Kicsoda?
— Hát a faszod.

 

Egy budafoki kisközért előtt járkáltam. Már kiszámoltam, hogy van annyi apróm; bemehetek egy sörért. Azért tétováztam, mert ez is egyike volt azoknak a kisközérteknek, ahol a rezidens eladó pont annyira arrogáns, hogy kis híján érdemes még két megállót gyalogolni. Tíz lépés oda, tíz vissza, dönteni. De a lábamhoz zuhant egy madár. Először ösztönösen felnéztem, bár tudtam, hogy ötemeletes, hosszú, erkélytelen panelház alatt állok, sehol egy fa, tehát fészek sincs. Butaság. Milyen fészek. A madár inkább kifejlett példánynak látszott, semmint fiókának. Felnéztem.

 

HAT ÓRA, IDEJE FELKELNI, károgta a női géphang a matrac mellől, a Nokiából. Ideje ám az apád faszát. Nyitott tenyérrel csaptam a billentyűzetre.
Április eleje van, a csípős reggeli levegő könnyedén hatol át az ablakszigetelésen, és én rémesen másnapos vagyok. Állítólag Tokióban a középiskolás lányok, ha megszorulnak, csak leveszik a bugyijukat, és eladják pár jenért a legközelebbi szexshopnak, ahol légmentesen záró nejlonzacskóba rakják. Ez ott népszerű árucikk, bejön a japán üzletember illedelmesen, öltönyösen, vesz egyet, meghajol, arigató, konicsiva, és szagolgatja hazafelé a metrón. Hát, a multivitaminnál csak gyorsabb lehet.
A magyar április reggeli levegőben alapból benne van ez az illat. Nemzetünk figyelmét valamiért elkerülik a jó dolgok, gondoltam.
Felülök.

 

A hátsó kertben állt a garázs és a kétszobás melléképület, az egyik szoba valamikor nagynéném fogorvosi rendelőjeként működött, a másikban újdonsült férjével maguk laktak, aztán mikor szolgálati lakáshoz jutva elköltöztek, mindkettőből vendégszoba lett.

A férj neve merő "ferenctorlódás", bár volt neki beceneve is és, ha a Szakirodalom igazat beszél, miszerint Isten megteremtette a férfit, hát akkor ő volt a prototípus.

A hetvenes években még súlyzóztak és nem badibildingeztek a katonaságnál, ennek megfelelően Frenki bicepszét még nem műszerrel tervezték, és összetételében is nélkülözte a szteroidokat. Viszont kurva nagy pofont tudott adni. Akkorát, hogy még diplomás felesége sem szégyellt anekdotázni az esetekről.

 

Köszönni alig tudtunk, olyan lárma fogadott minket az előszobában.

A tévé ijesztően bömbölt; a nappali csukott ajtaján szinte remegett az üveg. A termetes asszony, a házigazda felesége felkacagott, melírozott, rövid frizurás fejét megrázva egy kicsit, és eltűnt az ajtó mögött, hogy lehalkítsa a készüléket. Kezdtük lehúzni a cipőnket. Még mindig nevetett. Húsvét volt, de nem sütött a nap, a balatoni kisváros ebben az évszakban még nem mutatott számottevő életjelet. Apám barátja hívott meg minket.

 

Kíváncsi voltam, mikor veszed észre, hogy a bal kezem minden szeretkezéskor a párnán pihen, azzal nem érintettelek, rugós kést képzeltem a tenyerembe, és simán belefért az életedbe, mikor utána – mindig – azt suttogtam: megöllek. Kis hülye, mondtad. Nevettél. Nem tudhattad, hogy komolyan gondolom. A borostád nem hagyott nyomot a vállgödrömben, pedig, ha kiszámolom, csaknem négy esztendőt töltöttél ott, fogfájós hangoddal onnan próbáltál meggyőzni, hogy ez nem bűn, és ha igen, akkor sem.

 

Sokáig nem éreztem szükségét, hogy kilépjek a kovácsoltvas kapun. A „birtok” kimeríthetetlennek tűnt. Ha friss vakondtúrást találtam, elég volt csak lehasalni a fűbe, és várni. Előbb-utóbb megmozdult a kupac csúcsa, és akkor az ember a tenyerével egyszerűen kifordította a bársonybundás, kapálózó kis fúrógépet. Utána rögtön el is engedtem, mert megunhatatlanul szórakoztató volt, ahogy egy gyorsúszó mozgásával hadarja vissza magát a föld alá. Nagyapa ezt is ostoba játéknak tartotta, a vakond kártevő, ha már megfogtam, akkor miért nem... Úgyhogy leginkább szieszta idején lestem a vakondot.

 

   Nagyon korán ébredt. Igazából csak elszenderedett hajnalban, de fölriadt, mivel rémálmai voltak... Nem ment ki a fejéből a tegnap délutáni telefonbeszélgetése Balázzsal.
 – Én is túléltem a dolgot!... – mondta többek között a barátja. – Te is jobban tennéd, ha önként jelentkeznél... Én megúsztam fölfüggesztettel, csak a vizsgálat idején ültem egy kicsit. 
– Az álnévre szóló papírok sem segítenek? – kérdezte ő bizonytalanul. 

 

   Gábor tompán ült az egyik hátsó asztalnál a kocsma sarkában. Mereven bámult maga elé és időnként kortyolt a fröccséből...
Odaültem az asztalához és megkérdeztem:
 – Mi bajod öregfiú? 
 – Ááh... Túl zűrös az ügy.
 – De mégis... Mitől vagy ma ennyire zombis?
 – Ennyire látszik? De nem, mégsem mondhatom el!... 
 – Mit nem mondhatsz el?

 

Ott kellett volna lennem. Ott melletted, fönn a vonatablakban, nem lentről integetni, a poros falusi állomásépület mellől. De a gyerekekkel mindig ez van: megy, ha viszik, ha azt mondják, maradnia kell, hát integet. Honnan tudhattam volna, hogy soha többet nem látlak? Miért őriz úgy az emlékezet, hogy az a panofixbundád van rajtad, amit annyira szerettem, hogy még mindig itt van a kezemben a műszőrme simulása, ezért szeretek a mai napig is minden szőrös állatot, legfőképpen a macskákat, ha simogatom őket, de még ha csak beszélek is róluk, érzem bal tenyeremben azt a szürkésfekete bundát, amiről azt sem tudom, hova tűnt el, mikor te is eltűntél, nyom nélkül, szó nélkül, magyarázat nélkül azon az augusztusi reggelen.

 

Voltak hamar elunt gyűjtemények, a bélyeg szinte azonnal, a szalvétán száz darab után próbáltam ki az összes ollónkat, aztán sokáig semmi, csak a kavicsok és kövek.
Hétéves vagyok, hetedik tavasz, a bátyám magával visz dolgozni, én vagyok a kabalája. Kabalababa soha életében nem kelt még hajnali négykor. Didergek, hogy a fogam összekoccan, ülök a magas ülésben a teherautóban, nézem az utat. A beton soha még ilyen kék nem volt. A fák soha nem voltak ennyire fiatalok és erősek, az ég még soha nem volt ennyire nyitva és közel. Ámulatba esek abban a pillanatban, beég, életem első igazi ámulata, mert nem kintről jön, hanem egészen belülről. Szívügy. Mohóság. Fel akarom falni ezt az egyszerűséget, belélegezni, letüdőzni, benntartani, menni, most már mindig úton lenni, hagyni, hogy minden elszaladjon mellettünk, nézni oldalra, néha hátra, nézni egyszerre mindent, mindent látni, minden fontosat meglátni, meg nem állni, hagyni, hogy húzzon előre, hagyni, hagyni, mindent elhagyni.

 

Na, most kiugrik a villamosvezető a fülkéjéből, igen, általában ez van, ezért állok mindig az első ajtóhoz, hogy lássák, hogy nem könnyű felszállni a kerekes szatyorral, banyatank, azt mondják rá a fiatalok, de hát nem tehetek én arról. Kosárcipeléshez már szárazak a fonatok a karomon, és hát az az erő sincs már, hova lett, ki tudja.
Magas ez a lépcső, magam még csak-csak felkapaszkodnék, de a kerekes szatyromat nem tudom egyedül feltenni. Ilyenkor vágja ki a sofőr a kalicka ajtaját, megfogja a táska fogantyúját, és feldobja az utastérbe. Jól odavágta most is, csak el ne törjön az alja, ahol a kerék van, tavaly is így törött el.

 


Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj.
Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a Bányászpista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a Bányászpista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról.
El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.

 

 

Meglátod, apádat majd az ördög viszi el , mondogatta Lázárné a fiának.
A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet.
Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.

 

Reggel átfordulok az ágyban, kinyújtom a karom, Péter nem aludt itthon. A konyhába csoszogok kávéért, Macska nyervog egyet álmosan. Az jut eszembe, milyen szépen átvette a ritmusomat. Egyforma álmosak vagyunk, egyformán nyújtózunk, és akarunk valamit reggelire.
Én a kávét, ő az alutasakost. De sosem eszi meg teljesen. Haragszom rá. Kiöntöm a tálkájára a felét, hátha ennyit megeszik. De mint egy diétázó primadonna, most is otthagy belőle. Nem is keveset. Tűnődök, vajon miből él, mitől létezik, ha semmit sem eszik. Szinte semmit. Vagy tényleg semmit.

 

Azokban az időkben, amit máig hol szeretettel, hol meg erősen gyűlölködve emlegetnek a kocsmában, a Községi Tanácson elhatározták, hogy új utcát építenek.
A bánya egyre nagyobb kapacitással üzemelt, egyre többen jöttek távolabbi falvakból, s lassacskán kevés lett az épület. Hiába volt a munkásszálló vagy tizenkét szobával a Kisállomás fölött a főúton, már ott sem fértek a munkások. És hát letelepedni végképp nem lehetett. Meg gondolni kellett a bányamérnök urakra, az irodistákra, mindenkire. Nem lakhatnak örökké az öreganyjuk házában, vagy a templom melletti bérházak szomorú lakásaiban.
Meg aztán volt ott valami kis lehetőség az új utcára szánt pénzekkel. Úgy lehetett forgatni a garast, hogy egy kicsi mindenkinek jusson belőle. A tanácselnöknek, a helyettesnek, a párttitkárnak, a bányaigazgatónak, de még a Piroskának is, aki az előadó volt, vagy micsoda. Ott ült egész nap az irodában, annyi biztos, és elég sok mindent el tudott intézni. Ha akart.

 


Minden este hatkor lecövekel a város valamelyik pontján. Újabban kizavarják az aluljárókból, a Várnál régóta nem próbálkozik, úgyhogy maradnak a kisebb-nagyobb terek, utcasarkok, egy darabig a Deák közelében megtűrték egy éjjelnappali bejárata mellett, de aztán odébb kellett állnia.

Egy éve a joghallgató barátja elmagyarázta neki, hogy engedélyt kell kérni az önkormányzattól, be is adták a papírokat, egy teljes négyzetméternyi igényt, de elutasították közönnyel, szigorral, pecséttel.

 

 

A faluban ilyenkor már nem sokan vannak az utcán. Befordul az esti munkásbusz is a templommal szemközti megállóba, lekászálódnak az utasok, és ha már ott vannak, betérnek a Diófába. Egész napos meló után mindenkinek jólesik egy kis pihenés. Jó a Diófába benézni, meg lehet találni a haverokat, nem kell telefonálni. Aztán van itt tévé, rendes házipálinka, meg ilyenkor estefelé már a Katika. Kicsit később még a Zoli mérnök úr is be szokott nézni. Ez ilyen demokratikus hely, szokták mondani. Itt mindenki egyenlő. Aki fizet. És előbb-utóbb mindenki fizet.

A Diófát persze senki nem hívja Diófának, mert ez a fent van a dombon, szóval Felsőkocsmának nevezik. A falu végén, a domb alján van az Alsókocsma, de az ilyenkor már zárni készül. Meg messze is lenne. Annyi erővel az ember hazáig is elmehet.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal