VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
PrózaApuci rajzoljunk!
2.
Első emlékem nem az anyámhoz fűződik. Megyek apám mellett, fogja a kezem. Szénszagú és füstszagú. A keze is fekete, a ruhája is… Néha félek tőle, mert ennyire sötét, néha meg szeretem, ahogy rám mosolyog. A völgy hosszú, észak-dél irányú. A patak vidáman csörgedezik benne. Szénpatak, így hívják, a szénégetőkről. Apám is velük dolgozik. Ezért hívnak így: Ádám, a Szénégető fia. Czengely Zsuzsanna alig valamivel a háború kitörése után ismerte meg leendő férjét. Az idősebb Herbert Lübke hajógyári mérnök volt Warnemündében, és cége megbízásából érkezett Magyarországra a Ganz Hajógyárba. Néhányszor elfogadta egy magyar kollegája vacsorameghívását, s az egyik ilyen társasági összejövetelen találkozott Czengely Zsuzsannával, akiről sokan mondták, hogy elkényeztetett. Ez csupán annyiból volt igaz, hogy – hála jómódú családjának – soha nem nélkülözött, semmiben sem szenvedett hiányt. Csakhogy igényeit mások – szigorú papa, erélyes mama – alakították ki, óhajait is mások formálták teljesíthetővé. Soha nem került olyan helyzetbe, hogy ez ellen lázadnia vagy tiltakoznia kellett volna, már csak azért sem, mert mindig egyetértett a környezetében élők döntéseivel. Így aztán az is természetesnek tűnt, hogy behódol a jó svádájú és magabiztos német mérnöknek, aki ráadásul Czengely papa tiszteletét is kivívta magának. Noha Zsuzsanna apja egyáltalán nem volt németbarát, elismeréssel adózott a mérnök szaktudásának, önerőből elért pozicíójának. Nem mellesleg anyagi helyzetének is. Jó szívvel adta hát áldását a házasságra.
Én nem vagyok ilyen!
– Most mi legyen ezzel a kígyóval?! – Tartsd erősen a bal kezedben, a jobb kezeddel meg húzd hátra a bőrét! – Van, aki átvágja, van, aki legyártja a gordiuszi csomókat – teszik hozzá kacsintva. A kígyó koromfekete. Vastagra sodort, fél méter hosszú tésztahurkára emlékeztet. Tátogó állkapcsokkal vonaglik a kezeim között, hegyes fogain és néma torkában bágyadtan motoz a reggeli nap nyálkás fénye. Ezek ott mellettem, lágy mozdulatokkal dolgoznak, gyorsak, precízek.
METAMORFÓZIS – Andrássy-Dzsugasvili, retúr – 1. A vers = Fogadónapon szobraiknál a folyóparton Az áldozat örökké látja az izzó vasat, amellyel megvakították. Nem panaszkodhattam, akkoriban a verseimet, alighogy befejeztem azokat, szerkesztőségi pártfogóim akadékoskodás nélkül elfogadták, s különféle fórumokon hamarosan meg is jelentették, ám ezzel egyidejűleg egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy maradandó, netán remekmű kerül ki a tollam alól. Peckesen jártam, de szomjúsághoz hasonlítható elégedetlenség mardosott szüntelen. Az olyan forrófejű, hebrencs fiatalembereket, mint amilyen voltam akkoriban én magam is, a megszilárdult Kádár korszak pozícióba kapaszkodott hű béresei jobbnak látták szorosabb, szűkebb száron tartani, sőt zablát is szorítottak a pofájukba – a vérnek akkor is vas íze volt! -, hogy apró, ideges rándítással alkalomadtán a szerintük megfelelő irányba fordíthassák őket.
Álomnapló (részletek)
Hosszú idő után véletlenül találkozunk egy állomás füstös várótermében, nem ismerjük fel hirtelen egymást, de gyanúsan szemléljük a másikat. Annyira belefeledkezek gondolataimba, hogy a váróterem padján felejtem egyik csomagomat, ahogy észlelem a hiányt, nyargalok vissza érte, nehogy lába keljen. Ő még mindig ott van, ahogy észreveszi jöttömet, kezembe nyomja a csomagot, de nincs is időm figyelmességét megköszönni, szomorú mosoly kíséretében, nyújtja a kezét, önkéntelen nyújtom a magamét, és csak annyit mond, induljunk, menjünk a jövőnkbe kicsit.
***
Van egy kiskutyám, beteges, akárcsak én, naponta gyógyszerezni kell, ám a bestia kiszagolja ételében az idegen anyagot, meg sem kóstolja azt. Nagyon ragaszkodik hozzám, bármerre megyek mindig a nyomomban, vagy a lábam alatt van, igen keservesen vinnyog, bizonyára éhes. Mentőötletem támad, a nagyon drága húsos kutyaeledelt nagyon szereti, megpróbálom abba csempészni a keserű, gyógyító cseppeket, így talán megeszi az étellel együtt. Nagy hirtelen megveszem a kutyaeledelt, de szédülök, szomszédasszonyom mentőt hív, azt mondja, nyugodtan rábízhatom az állatot. Mielőtt elmondanám, hogy adagolja a gyógyszert a kutyának, már el is vezetnek a mentősök. Séta a Montmartre-on
Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy, ahogy a franciák nevezek „Place du Tertre”, az-az a „dombra” csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacrecoeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy ismeretlen idős úrral osztoztam az egyik csenevész fácska melletti padon és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak. Hetek, hónapok tolultak egymásra megállíthatatlanul, arcok váltogatták egymást, ismerős cipősarkok kopogtak a köveken, képek, hangok váltogatták egymást végeérhetetlenül. Gondolataimból ezúttal még az erényeiket olcsón árusító lánykák kacér, félre nem érthető gesztusai sem tudtak kibillenteni.
ha dohányoznék, mindig mástól kérnék tüzet
Harci helyzet!
Az öreg Franky a hadiszekrényéhez lépett, mely tele volt mi mindennel, pohos megannyisággal, emlékkel. Gyakran nyitogatta és gyakran üldögélt előtte, hogy kitüntetéseit fényezze: köpött és törölt, a múlt tarolt. Megtartotta magának. A szeme kívánta. A szokás és a rab találkozása. Kiakasztotta egyenruháját, amit akkor viselt utoljára, amikor a Shau-völgynél állomásozott a vietnámi háború során. Azóta ki se mosta! Raferty ezredessel és az osztaggal hevert a porban. Istenem, mennyit lőttek akkor! Az ám! Elterjedt a rettenet, az biztos! Az egyik fiatal férfi üvöltve lőtte a másik fiatal ellenség-férfit. Bár az a csata Észak-vietnámi győzelemmel zárult, de legalább ott volt! És csak kicsit futamodott meg. Újabb második univerzikális kis antropológia (Mér’ kis, mer’ nem nagy - 2.)
Minden transz-humánnál mind űreszközös pszeudo-, mind közönséges, mind inkarnatív materializáció esetén, ha sérthetetlen homlokukon lövetnek akár egy közönséges földi fegyverrel is öntudatukat veszítik, pontosabban, teljes öntudatnál maradnak, csak a materializált testbe, mint börtönbe lesznek zárva. Nem tudnak kapcsolatot teremteni a külvilággal és ki se tudnak szállni e testből s visszatérni a másik univerzum középső tartományába, Asztrállakába, mert meghalni se tudnak, mert nem is éltek mint földi lény, mivel nem inkarnálódtak abszolúte, hanem csak materializálódtak s addig e test-fogság, míg ki nem szabadítja őket egy másvilági társuk. A Gellérthegyi remete
Október végére fordult az idő, amikor megérkeztem. Valamikor ezen a környéken laktam. Nagyokat sétáltam a Ménesin, a Somló úton, a macskaköves lépcsőkön. A házak falán láthattam a második világháborús lövedékek nyomait. Szerettem a Vincés papok Szent Gellértről elnevezett kápolnáját. Fügefák, házak falára erősített, hervadt koszorús emléktáblák és az Eötvös Kollégium – hívószavak húsz éves önmagamhoz. Eger melletti apró faluból kerültem az Eötvös Kollégiumba, mint magyar-olasz szakos hallgató. Sajátságos mikrovilága sokat csiszolt rajtam, a műhelyek, előadások, az állandó intellektuális vibrálás, versenyek és borozások, meg a középkori irodalom iránti eszeveszett rajongásom elszakítottak a – valóságtól.
Hibernáció Fázott. A legelső dolog, amire eszmélt, hogy fázott. Fájni kezdett a feje, azt jutott eszébe, hogy előző nap megint túl sokat ihatott; csak szépen lassan kezdett derengeni, hogy nem fogyasztott alkoholt, amióta belépett az űrprogramba. Tisztultak az érzékei, és felfigyelt rá, hogy mellette egy hangszóró ismételgeti magát: „Ön a Jupiter-1 űrhajó fedélzetén van. A számítógép felébresztette önt a hibernációból, mivel hamarosan szükség lesz a szolgálatára. Ne ijedjen meg, ha most még nem emlékszik mindenre! Ez teljesen normális. A kijáratnál talál ruhát és számítógépes terminált az eligazításhoz. Óvatosan keljen ki a hibernációs fülkéből, a végtagjai nem úgy fognak mozogni, mint ahogy azt megszokta. Maradandó károsodása nem lesz.”
Szövethullámok, pokrócráncok Papírsaláta
Vérvörös táblafilccel írtam fel a tanterem táblájára: gyufa, talpbetét, arcszesz és bérlettok. Babapiskóta, nápolyi, citrom és májkrém. A bevásárlási listámat tettem közzé. Azaz: vártam a szakkör tagjait és egyedül tanítottam. „ Ma Istenről fogok nektek előadást tartani. Arról a személyről, aki öröktől fogva van. Volt és lesz. Azaz, már az idő és az időszámítás előtt is létezett és egyszer csak gondolt egyet, kívül minden világon és teremtett egy Univerzumot.” Pancúrafuksz - részlet -
Taomorzen feje előrebicsaklott. Szürke arca valamivel halványabb árnyalatot öltött a szokásosnál, homlokráncain mintha vasalót húztak volna végig. Figyeltem a szemkörnyéki izmokat, ahogy egyre intenzívebben remegtették szemhéját. Ajka szegletének apró rándulásai szinte vibráltatták a levegőt. A szabadságától megfosztott mosoly kétségbeesetten próbált előbújni maszkja mögül. Hirtelen eszembe jutott, hogy még sosem láttam szívből nevetni. Mások kiegyensúlyozott, derűs embernek tartották, egyedül engem nem csaphatott be. Túl régóta ismertem, még abból az időből, amikor a bolszik szimbiózisban éltek szivárványhártyáján az egenszikkel. Nem is emlékszem arra, hogy mikor döbbentem rá: elindult nála a visszafordíthatatlan folyamat. Egyszer csak belém nyilallt, a könnycsatornák kiszáradásának óhatatlan következménye a bolszik és egenszik végleges elvándorlása. Nehéz volt kívül rekednem, de elfogadtam, hogy rosszul végzem dolgom, nem tudom megvédeni a gombaként rátelepedő szürkeségtől.
Lifthóf II. Belle Époque
Tokaj szőlővesszein… Jószerével senkit sem ismertem Tokajban, amikor az Írótábor kurzusán először föltűnt imbolygó árnyékom. A kilencvenes évek közepére datálódik ez, kétségek között szálltam le a vonatról: most aztán hatalmas írók közé kell besomfordálnom, tapintattal, szinte észrevétlen, nehogy rossz néven vegyék, hogy asztaluk mellé óhajtok telepedni − egyetlen nyamvadt kötet! −, de majd csöndben leszek, és szerényen beérem a morzsákkal, melyeket Ők elhullajtanak. Némiképp oldódott bennem a görcs, amikor összeakadtam az Új Bekezdéses fiúkkal, Vass Tibivel, a Kabai fivérekkel, Vincze Csabával. Őket korábbról ismertem, az előző évi Fiatal Írók Fesztiválján, Miskolcon volt hozzájuk szerencsém. Zajos jókedvvel fedeztek fel, amitől némiképp meglepődtem, de jólesett, hozzátéve, melyet később tudtam meg, hogy a frenetikus üdvözlés hátterében egy dévaj éjszaka zsongott még, melyet meghosszítottak egy reggeli rátöltéssel. − Szeva!! Egyenesen Dorogról? Repülővel jöttél! Hihihi! Pálinkát hoztál?! − lehelték rám cefreszagukat. CSAK EGY KUTYA Délután öt óra. Berki úr kilépett a számítógépből, és elköszönt a főnöktől. – Mi az már megy, Berki úr? – Öt óra, de ha kívánja, maradok. – Menjen csak! Ezek a hivatalnokok mind egyformák. Egyik sem szeret ráhúzni, mégis folyton fizetésemelésről gagyognak. – Hát akkor viszontlátásra, Huszti úr! Ezek a főnökök mind egyformák. Mindegyik azt szeretné, hogy ráhúzzon, de a fizetését egyik sem emelné. – Na, hogy ment? Leégett már a levéltár? – tréfálkozott vele otthon a felesége. A szemüveges férfi fáradtan roskadt a fotelbe. Kopaszodó, szikár ember volt, arca beesett, vállai keskenyek. – Még nem, hacsak fel nem gyújtom én egy szép napon. Újabb második univerzikális kis antropológia (Mér’ kis, mer’ nem nagy - 1.) Úgy vélekedém, hogy most már igazán eljött az ideje annak, hogy ejtenénk pár szót a transzhumán lények földre, azaz a Földbolygóra kerüléséről, jutásáról, netán utazásáról, - ha már a föld-felé-űr-odüsszeiájuknál tartánk, - persze materializációjukról, részleges inkarnációjukról kell beszélnünk bizonyos esetekben, - nos, egyetemlegesebben fizikális, másként (durva) anyagi szférába bocsátkozásukról. Jelesül itten az emberfeletti lények két csoportjáról lenne szó, mert a román(c) jelenlegi állásánál két kitüntetett lény-species jöhete szóba, ugye az asztrálisok; a démoniták; azon belül daimoneusok: például Vérpirospozsgás Magister és a démonizált runiták mint Tammarg és Mirdroff, illetve az éteroidok azaz a milóiak, kiknek ehelyti képvisel(l)ője Hilda Geröyk Brün azaz Vésztőy Brünhilda renegát alezredes hatalmas Vénusz 2. Ja, hogy el ne felejtsem magam-magam (Vogüssen bárót, alias de UpaniSade márkit) és drága Yesabelemet jelenleg admirálist, gróf kisasszonyt, ex-hercegnét, kapitányait egyben legénységét, kik szimpla humánként a jó öreg emberi nem egyénjei vagyunk, na meg a belém injektált Fyrk kapitányi tudatot, ki meg loron fajzatú vala. Anti-apokalipszis (unortodox világvége)
A terápia Prágai Tamás emlékére
„Bizony mondom néktek, hogy egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában.” (Lukács evangéliuma 4., 24) Mi van akkor, ha ő valóban Jézus, mereng a pszichiáter, akinek tavaly egy szeánszon megjelent elhunyt anyja. A szellem közölte vele, orvosi műhiba áldozata lett. A pszichiáter beperelte a klinikát, a kártérítésből nyitott egy kis rendelőt. Azóta hisz a csodákban. 
|