Próza

    Szerette ezeket a késő délelőtti órákat. Ilyenkor egy rövid időre besütött a nap a málladozó falú bérház udvarába és végre a körfolyosóra kitett növényei is kaptak egy kis fényt. Maga elé képzelte őket, a levelek erezetét, a bimbókat, a bomló rügyeket, virágokat, a színüket, melyek már megkoptak az emlékezetében, a tudatában. Szinte érezte, ahogy robban bennük a klorofill. Olykor föléjük hajolt, mélyen beszívta az illatukat, ujjbegyével kitapintotta az alig sarjadó új hajtásokat és volt, hogy a tenyerével végig simította őket, mintha csak emberek lettek volna. Emberek, akiket sorban veszített el, emberek, akik elkerülték, míg teljesen magára nem maradt, mert kinek kell egy mozgásában korlátozott vak ember?

Úgy siettem keresztül a portán, ahogy a fontos elvtársaktól láttam, fölszegett fejjel, nem nézve se jobbra, se balra, épp csak egy súroló pillantásra érdemesítettem az ott ténfergőket.

A lift előtt toporogva várt rám Juditka, az osztály adminisztrátor-titkárnőféléje. Már messziről integetve igyekezett magára vonni a figyelmemet, baljában, hivatalbeli fontosságát hangsúlyozandó, egy méretes határidőnaplót szorongatott. Mereven, egész karját előre lendítve nyújtott kezet, s minden áron előre akart tuszkolni a liftbe. A második vagy harmadik szintig emelkedtünk, de ennek, később kiderült, alig volt jelentősége, mert kiszállva azután még a különféle folyosókon nemcsak jobbra, balra kanyarodtunk rengeteget, de időnként félemeletnyi lépcsősorokon föl és le is mentünk, olyannyira, hogy hamarosan fogalmam sem volt, merre járunk, miközben Juditka folyamatosan biztatgatott, hogy türelem, csak még itt kanyarodunk egyet, s ott is vagyunk.

 Használati utasítás

A könyv ajtókitámasztásra, és az ágy lábának megemelésére való alkalmatossága már igen régóta ismert. Ha ön esetleg életében először fog könyvet a kezében, akkor is van esély rá, hogy látta szüleitől ezeket a praktikákat. Akciódús tévésorozatokban már valószínűleg arra is felfigyelt, hogy ha kifaragja a közepét, akkor ékszert csempészhet benne, vagy elrejthet egy pisztolyt arra az esetre, ha a főellensége rajta üt magán, amint épp San Francisco felé tart postakocsival a vadnyugaton.

Imádkozom

Én semmit sem csinálok teljes szívből, mint egy légtornász, csak egyensúlyozom a bent és a kint kifeszített kötelén. Amennyire tudom, a legót mindig szerettem, az egészet mértem, a pőre formát: megtanultam. Szétesett. Szétesnek a dolgok. Irigylem Kiskettőt, az elvakult élni akarását, a spontán örömét, az egyszerűséget, ahogy átdobja a vállán a málhát: parányiságunkat. Nevetni is teljes szívből nevet, nincs mögötte szándék, üt, ha ütni kell, őszinte és kegyetlen, mint a gyerekek. Kiskettő iszik, többnyire pálinkát, a nyolcas telepen mindenki iszik. Tüneti kezelése ez a mellőzöttségnek, a hétköznapok józan abortuszának, tüneti kezelése a megszokásnak. Bele lehet szokni ebbe is, mint a munkátlanok kései fecskesorába a korzón, a csavargásba, ahogy meg lehet szokni a viszketést, a vágyat a sehovába is. Nyugtalan ősz jön, lassan csendesülnek a világ folyosói. Reggelente fájó szívvel gondolok a fecskékre, mégis, emlékezni jó.

Kirityálé

ÍZELTLÁBÚAK TÖRZSE

rovarok osztálya

kérészek rendje

· kirityálék

Génmanipulációs kísérletek során a nászikirittyentő és a létrás-pokálé keresztezésével alkották meg tudósainkk a kirityálét. A kísérletek nem titkolt célja az volt, hogy a kirityálé táplálékláncba bevonásával ellenállóbbá tegyék természetes vizeink hal- és madárállományát a cián és nehézfém-szennyeződésekkel szemben. A laboratóriumi modellezések során semmi nem utalt arra, hogy néhány év leforgása alatt a kirityálék olyannyira alkalmazkodnak a környezeti hatásokhoz, hogy párzási időszakuk, és ezzel egyidejűleg élettartamuk, néhány óráról közel 30 napra kitolódik. Turisták millióit vonzza hazánkba virágzásuk, pedig a kirityálé-les nem veszélytelen túra.

A Trubadúrvarázs két idősíkban játszódik. Janus Pannonius, a meghasonlott költő, aki éjszakánként nem csak a tüdőbajától, hanem rémlátomásaitól sem tud aludni, összeesküvést készít elő Mátyás király ellen. Ráadásul barátja, Galeotto Marzio, azzal gyötri, miért nem ír verset magyar nyelven. A másik színben pedig Szénpataki Ádám, egy képzelt trubadúr a főszereplő, majd háromszáz évvel korábban, Imre király udvarában. Ádám csélcsap fickó, örökké szerelmes, ám keveseinek gyönyörű dalokat ír magyarul, s ezek Janus álmaiban újra életre kelnek. Janus püspök létére szerelmes lesz, és szíve hölgyének Ádám verseivel udvarol.

De Szénpataki Ádám élete sem fáklyásmenet, ő is belekeveredik egy összeesküvésbe, amit Imre öccse, a későbbi II. Endre szervez bátyja ellen. Egy idő után Janus rájön, hogy ki írja a verseket…

A regény a történelmi színek ellenére aktuális, mai problémákat boncolgat. A versbetéteket, jó barátom, Diószegi Szabó Pál költő írja.

    Van olyan feleség, aki anélkül taszít el magától egy kissé típushibás férjet, hogy megtudná, micsoda nagyszerűség is lakozik benne. De ha az a férj egyszer túl magasra esik, konkrét méterekről, könnyen törik a női önérzet, amikor ráesik a választás.

Marcy még akkor is biztos volt benne, hogy csak álmodik, amikor Stephen-el együtt kihurcolták őket a Golgota térre, melynek izgatott négyzetméterein ünnepélyes lincshangulat fogadta. A tömeg által alkotott kör közepén két fakereszt hevert, semmi jót nem ígérve.
– Remélem, nem szédülsz a magasban, drágicám…? – nyálaskodott Anthony-Pápa, mintha nem tudná, hogy mennyire de. Házasságuk alatt alaposan feltérképezte asszonyának félelmeit, fóbiáit, (ki is használta őket) mintha előre készült volna a mai végzetes kivégzésre. Cseppet sem finom kapcsolatuk groteszk fináléja közeledett. Mercer a XX. Sándor előtti életében úgy kezelte asszonyát, mint valami házastárgyat, aki csak egy megszokott rakodófelület a konyhában, melyre akkor borítja ki a forró kávéját, amikor akarja. Mint egy figyelmes férj, a legapróbb részletekig tudta, mivel szomoríthatja el nejét, melyik ruháját tegye tönkre, mikor, mivel és hogyan üssön a legfájósabb lágy részekre, mikor nevesse ki. Saját kudarcát látta a nőben, és ezt a nyomasztó kudarcot ma fel kívánta oldani, ugyanis egy térbeli kudarc feszíthető.

 Vincent és Paul

(„)Hidegvérrel kéne festenem, de én forró vérrel tudok festeni.Nézd a földből kikelő búzaszemeket, a szakadékon lehulló víztömeget, a duzzadó szőlőszemeket, az emberi élet: minden egy és ugyanaz! Az élet egysége nem más, mint a ritmus egysége. Erre a ritmusra táncol minden: a szántóföld a madarakkal. A házak, a nap és a lovak. Ez a szőlőszem és te ugyanabból a tőkéről származtok. Amikor lefestem a földjén dolgozó parasztot, azt akarom érzékeltetni, hogy ő is ugyanúgy azonos a földdel, mint a földből kinövő kalász. Amikor a napfény átjárja a parasztember testét, a gabonaföldeket, az eke elé fogott lovakat, ezek minden energiája egyszer majd visszaáramlik a napba. Csak akkor érted meg az életet, ha megérzed az egyetemes ritmusát. Egyedül ez Isten.(„)

Aztán megérkezett a nyár a szörnyű, perzselő hőséggel Provence-ba..

Lifthóf I.

Lichthof /tévesen lifthóf/ 
Jelentése: világítóudvar. 
Egyfajta belső udvar, ami többlakásos bérházaknál, 
tömbházaknál fordul elő. Rendeltetése egyfelől a szellőzés biztosítása, 
másrészt szolgálhatja a környező helyiségek fényellátását is.
A földszinttől a tetőig húzódik.


In medias res! Ez legyen a jó író jelszava. Sokan, általában a türelmetlen emberek, úgy hiszik, hogy a jó író dolga: belevágni egyenest a közepébe. Nincs szükség hosszas bevezetésre, holmi írott előjátékra. Nem szükséges bemutatni sem a helyszínt, sem a szereplőket, ne rabolja effélékkel az író az olvasók idejét. Én másképp gondolom. Egy ház történetét szeretném elmesélni, lakóinak életét, sorsát megmutatni. Azt hiszem százhatvan évet nem szabad semmibe venni, ilyen hosszú idő történéseiről nem lehet kutyafuttában, pár odavetett mondattal szólni. Jobb, ha a történet komótosan, de célirányosan halad, mint a jóllakott polgár vasárnap ebéd után, kedves kocsmája felé. De talán még jobb, ha a mondatok úgy ballagnak, mint a Jókai után második legolvasottabb magyar mesélő regényében az idő. Lassan, de megállíthatatlanul.

Gyönyörűség, nővel a tengerparton. Csókok, ölelések, a „mikor költözünk végre össze” női tekintet. Némi Campari, medence, más nyelvet nem beszélő pincér, este szex a szállodai szobában. És a „majd meglátjuk, hogyan is lesz velünk a jövőben” vigyor. De még most nem… ugye nem baj? Két hét, ennyi ideig voltam, voltunk távol.

Este érkeztem haza, beléptem a lakásba, felkapcsoltam a villanyt és megláttam az előszoba közepén. A padlón. Szürkészöld volt és nagy. Azonnal ráléptem, halk reccsenést hallottam, kitin, gondoltam büszkén, hogy eszembe jutott a szó, a kitin. Felemeltem a lábamat, néztem, igen, szürkés volt, testes, most lapos lett. Zöldes folyadék vette körül. Zsebkendővel felemeltem, irány a fürdőszoba, a vécécsésze, zubogó víz, undor, kesernyés szagot éreztem, alaposan kezet mostam, aztán megtaláltam a felmondólevelet. Írták, nem kell többé bemennem. Átszervezés meg leépítés. És sajnálják.

A csontleves

- Marci fiamnak -

Az Öreg, hivatására nézve teremtő, a Tinó, foglalkozására nézve kísértő; és a Szálka, munkájára nézve hóhér, egy időben összejártak. Ettek, ittak, muzsikáltak. Züllöttek kedvükre. Melyik dalra fakadt, melyik táncra perdült, melyik komédiázott. Emígy rajcsúroztak, amúgy viháncoltak, végül 'tombolkodtak'. Mikor oszt’ elpilledtek a tivornyában, csak oda ültek, ahova dűltek; maguk alá. Ekkor pompás pletykába gabalyodtak. Elébb Zsófia, Szüle, és Bába női személyek szépségéről, hatalmáról, asszonyi rossz-természetéről disputáltak, majd az emberfajzatok nevetséges dolgai fölött elméskedtek. Mikor aztán kibeszélték magukat, jött a kártya. Tinó uram bibliája. Ámbátor ez utóbbi ficsúr testamentuma a pakli, azért a másik kettő is sikerrel forgatta a lapokat. Szentségtelen, nagy tétekben játszottak. Hol az egyik győzött, hol a másik, hol a harmadik. Az Öreg ugye varázslattal, a Tinó ugye csalással, a Szálka meg csak szerencsével. Egy alkalommal azonban, különös fordulatot vett a játék.

Szegény Ildikó megint munkanélküli segélyen volt kénytelen élni. Három napja csak otthon tengett-lengett. És három kicsi gyereke néha éhezett.

Egyszer otthoni takarítás után – mikor a padlót mosta – elfáradt s leült az asztal szélére – hogy átfésülje a gondolatait.

Egyszer csak azt látja hogy gyerekei kövérek. Feldobta Isten a sorsukat. Kiderült ugyanis hogy Ildikó kaparós sorsjegyen rengeteg pénzhez jutott. Aztán elkezdi lökdösni a karjait Misi, aki panaszkodik hogy éhes, valami ennivalót készítsen már számára. Ekkor jött rá Ildikó hogy álmodta az egészet. Misinek nem túl sokat tudott enni adni, mint ahogy Adélnak és Emesének sem.

Sanyi

Mennyi idős? Közben a mellkasomra kötött csomagra mutat. Remeg az ujja, ösztönösen lépek hátra egyet, végigsuhan az arcán egy árnyék. Düh vagy csalódás, nem tudom pontosan eldönteni, ma nem jók a szenzoraim, nem érzem helyesen a többi embert. Kár volt lejönni, jut eszembe, megbántottam, de hoztam neki friss túrós csuszát, ez a kedvence és a könyvek rendszerezése közben találtam egy-két dupla kötetet. Ő jutott eszembe, ahogyan rongyokba csavarva olvas a drogéria árnyékába fektetett koszos matracon, így találkoztunk először, én könyveket cipeltem, ő vágyakozva nézte a színes gerincű köteteket, még a száját is megnyalta, mintha íze lenne a betűnek.

Poggyász

– fikció –

Húzta maga után a nehéz csomagot, miközben fél szemmel az ülések számát nézte. Mikor végre megtalálta a sajátját, összecsukta a bőrönd fülét, és próbálta a feje fölé emelni a nehéz poggyászt, hogy a pakolóra rakja; de a kezei megremegtek a súly alatt, és vissza kellett tennie a földre, mielőtt hanyatt esett volna vele. Erős, önálló nő volt, büszke arra, hogy soha, senki segítségére nem szorult; ezért is esett neki olyan rosszul, hogy nem ment többé. Egyelőre nem is voltak sokan a vonaton, talán akkor is elfértek volna, ha az ülések között hagyja; de rend a lelke mindennek, ezért tovább próbálkozott. Pihent, lihegett, végül egy dörmögő férfihang ajánlotta fel a segítséget.

A barátság ünneplőbe öltözteti a lelket. Minden találkozás egy rituálé, amelyre készülni kell. Gondosan kiválasztom a nyakkendőmet a fehér ingemhez. A húszból, mindig ugyanazt a szürke csíkosat. Átgondolom, mit fogok mondani, mit fogok kérdezni tőle. Mindig kevés az idő. Átfutunk a témákon, és megállapodunk abban, hogy mindketten nagyon jól nézünk ki, de nekem fogynom kellene. A szemébe nézek, és látom a lelkét, mozdulatai apró rezdüléséből megérzem, ha baj van. Legutóbb két órát beszéltünk. Gyakran az órájára pillantott, diszkréten, alig észrevehetően. Elmondta, hogy időre kell mennie valahova, és most még van egy órája arra, hogy megbeszéljük, amit szeretnénk. Nem akar előbb sem elindulni, mert nem szeret várni, és utál a hidegben ácsorogni. Tehát, egy órám van még. Valami arra késztetett, hogy emlékezetessé teszem ezt a találkozót. A kávémat kortyolgattam, és néztem a szemét, a midig mosolygós, kislányos arcát.

Sehol se jó

Őrjöngve élni akarok! Szorít az ingem, szorítanak a megszokott utak. Karcsibá szerint kortünet, szerintem középszer. Viccesebben középszar, Karcsibá szereti az idétlen vicceket. Illendőségből meghallgatom, de csak röviden, néha iszunk valamit, olyankor régi gólokról mesél, a feleségéről, a lányáról. Néha azt hiszem, a leggonoszabb merénylet, hogy élünk.

    Plangár mama a zsinegről akart levenni egy száraznak vélt alsóneműt, és unokáját kérte meg, engedje le a fregolit. A gyerek ügyetlennek bizonyult, a kampóról leakasztott kötél kicsúszott a markából. A nedves ruhákkal telített fregoli a nagymama nyakába szakadt.

    A robajra a konyhába csődült az összes lakó – Lübkénét kivéve, aki éppen dolgozott –, s egy másodpercig mindenki dermedten nézte Plangár mamát, amint kétségbeesetten igyekszik kikászálódni a nedves ruhák alól.

    Plangárné Lujza ocsúdott fel először a dermedtségből, ám ahelyett, hogy anyósa segítségére sietett volna, a mellette álló Mazuránére támadt.

    – Nem tudta megvárni, míg a mi ruháink megszáradnak? Láthatta, hogy túl sok lesz a fregolin és le fog szakadni. Tessék! Most nézze meg, mi történt!

Vajon hányan merednek rémülten a buszvezetőre, mikor az, egy megállóból kihajtva az ölébe veszi a kormánykereket, lehunyja a szemét, és halkan énekelni kezd?

A busz meg mintha tudná mekkora a felelőssége, kicsit lassít, majd a lámpáit villogtatva szép komótosan hagyja maga mögött a villanypóznákat. A jelzőlámpák, ahogy közeledik a jármű, olyan ütemben adnak szabad utat neki, és állítják meg a keresztirányú forgalmat, és a villamosok is mind elengedik a kék buszt, az meg csak gurul egyenletesen, első ülésén az éneklő vezetővel. Az utasok pedig bámulnak ki az ablakon, és már nem is kapaszkodnak, mert olyan simán halad a gép, mintha repülne, alacsonyan az út felett, hogy még a bogarakon se zöttyenjen meg. Nem állnak meg a megállókban és nem jelez senki, hogy le akar szállni, csak néznek ki az ablakokon, ki-ki amerre éppen áll, és rettegés dülled a szemükben.

    Amint a hőmérő higanyszála nulla fok alá süllyed, és a fák ágai csupaszon meredeznek az ég felé, megtelnek a reumatológiai szakrendelők betegváró folyosói csodára váró, egykor fürge és büszke járású betegekkel. Naphosszat csörögnek a telefonok a rendelési időpontot beosztó betegirányító hölgy asztalán, aki nagyon sokszor valami csendesebb és melegebb helyre kívánja magát mielőtt belebúgja a telefonba hogy „nagyon sajnálom, de erre az évre már nem tudok időpontot adni önnek. Próbálja meg talán januárban…” Erre a páciens vagy elkanyarít valami magyaros gorombaságot, vagy csak lilára vált fejjel lecsapja a kagylót és elkezd számolgatni, hogy mennyibe is kerülhetne mindez a magánrendelőben. Mert ott nincs mentegetőzés, naptár lapozgatás. A bársonyos hangú asszisztensnő legföljebb az iránt érdeklődik, hogy a délelőtti, vagy a délutáni időpont kedvezőbb-e a kedves betegnek. Távozóban akár áfás számlát is kaphat. No, igen… meg kell gondolni, hogy ki lehet-e ezt gazdálkodni a konyhapénzből.

Szatírok

Mókusnak nevezték, mert amikor egy nyáron kopaszra nyíratta a fejét, elfelejtette a füle felső fertályáról leborotváltatni a hosszú, vöröses szőrszálakat. Egy ideig próbálkozott a Hiúzzal, elvégre annak is van pamacs a fülén, de a Mókuson már nem tudott változtatni, szinte napok alatt berögzült. Attól fogva a söténdi Körülszaros teljes törzsközönsége és mind a két pultos lány így szólította.

− Annak legalább nagy farka van – vigasztalta egy borízű hang −, a hiúznak meg csak valami kis csökevény.

− Hát, amelyik farok számomra lényeges, az biztos nagyobbra nő egy hiúznak, mint egy mókusnak, bakker – kesergett Mókus.