Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Valahol a távoli jövőben járunk, de csak időben messze, felfogásban nem is annyira. Az állatvédők nyomására a kormány meghozott egy rendeletet, miszerint állatot fogva tartani, pusztán azért, hogy mutogassák őket az embereknek, tilos. Abba még hajlandóak voltak beleegyezni az állatvédők is, hogy a hosszú évek óta ketrecben élő, elkényesztetett példányokat ne vigyék vissza a természetbe, mert ott nem élnének túl, de azok is szép lassan elpusztultak, és a ketrecek kiürültek.

 

Kevés volt, pedig nem akarta. Megszokta, és nem ment a változás. Ő még a régi kor embere volt. Férfi, ha csak egy fokkal is szebb az ördögnél, már jó. A nő, azért tényleg nézzen ki valahogy. Legalábbis nála mindenképpen jobban. Persze, a belső értékek számítanak, és sosem ítélünk elsőre. Csak a látszat alapján. Szerette azt hinni, hogy ő más, mint a többi. Figyel az Emberi Értékekre. Így, nagybetűvel.

 

A Keletiből elfutó sínek, a vas- és a cementgyár választja el a temetőtől a Juranicsot, a húszas években a letépett hazából menekülőknek épített Telepet.

Úgy született oda, hogy csak mesékből, sóhajokból ismerte a siratott otthont, ami fölmagasztosult, elérhetetlen csodavilággá lett, s amit egyszer látott tizennyolc évesen. Ott növekedett a vastörő duhogó dübörgésében, a MUKI hajnali csikorgásában, a műszakkezdésekkor „fújó” szirénák hangjai közt.

Onnan indulhatott hihetetlen álmai valóra váltására.

 

...hol is kezdjem? Legjobb a végén...

Általában akkor dobnak piacra egy járványt, ha már meg van rá az eladható oltóanyag. Ám ha a vírus mutálódik, hatástalan az ellenszer. A baj megtörtént, a Zrika-vírus elszabadult, és pár év alatt letakarította a föld lakosságának zömét, csupán 1 millió embernyi létezést hagyva a bolygón. Magyarország népessége 2 ezerre csappant. Ennyi hoppon maradt adófizető nem sok lóvét dob majd össze az újrakezdéshez - bár nincs is kinek - de legalább családiasabb a hangulat és röhejesen egyszerűbb a népszámlálás...

Nos, ez a 2 ezer emberfő szépen össze is gyűlt a Parlament előtt, egy derűs szerdai napon, hogy együtt kutassák a hogyan továbbot meg a mi legyent.

 

A hatos gyűlölte az egyest. Szúrta a szemét, hogy az a sor elején áll. A május elsejei felvonuláson, amikor az egyes peckesen vezette a többieket, a hatos elgáncsolta és megtaposta. A felbukott szám feljelentette bántalmazóját szándékos testi sértésért.

A bíróság hamar rendezte az ügyet, kihirdették: a hatos bűnös, hát bűnhődnie kell. Amikor letelt a büntetés, a hatos eljátszotta, hogy jó szám lett belőle, többé a légynek sem tudna ártani. Bocsánatot kért az egyestől, amiért korábban olyan csúnyán viselkedett vele, dicsérte alakját, bókokkal halmozta el. Olyan jól csűrte-csavarta a szót, hogy korábbi haragosa végül meghívta vacsorára. A hatos szépen felöltözött, bort vett, becsengetett. Az egyes szexi ruhába bújt, ki volt éhezve, rég nem volt senkije. Beinvitálta a vendéget, hellyel kínálta, ittak, ettek, kacagtak, összemelegedtek, ám közben a hatos bosszút forralt. Hónapokig udvarolt az egyesnek, elcsábította, elvette, de csakis azért, hogy általa befolyást szerezhessen. Úgy tervezte, a házassággal előbbre kerülhet a számsorban. Ám hiába, semmi nem változott. Hónapokkal később is csak a hatodik volt. Depressziós lett.

 

A patak cipelte a tél lim-lomját, a szalmaszálakat, korhadt ágakat és szertefoszló faleveleket s olykor kisodort a partra néhány zacskót, hogy megszabaduljon tőlük örökre. Sóhajtozva nézte az eget, könnyű neki, gondolta, szeretett volna olyan tiszta lenni, mint az égbolt. Hiszen az égbe senki nem dob fel összegyűrt sztaniolt, se gyufát, se almacsutkákat.

Az ég Ura kihallotta a víz csörgedezéséből a szemrehányást és imígyen szólt. Ide is feljut a szenny, sajnos. Ide öntik az emberek az imáikat, a fohászokat, esetleg a káromló elégedetlenséget szintén, elég teher ez nekem. De nem panaszkodom.

 

Üldögélek a Héven nyakig merülve a könyvembe, utasok szállnak fel-le, ajtók nyitódnak-csukódnak, de én csak falom a fejezeteket egymás után, lábammal a kocsi oldalához szorítva a frissen restaurált festményt. Este lakkoztam, hiába bugyoláltam dupla nejlonba, pillanatok alatt megtölti az étert a penetráns terpentinszag, ami nekem ugyan ínycsiklandó csemege, műteremhangulat, hivatásom ambróziaillata, de az utasok egymásra nézve fintorognak, felemelt szemöldökkel továbbadva a kérdést a nemzetközi jelbeszéd szabályai szerint, majd felém biccentik a fejüket, aztán beindul a láncreakció, és a rögtönítélő bíróság döntési mechanizmusával egyszerre sújtanak le rám a pillantások.

 

Anyám szülőhelye. Nagyszüleim faluja.

Kis település, lakják tán kilencszázan. Van református, görög katolikus és római katolikus temploma, iskolája, és persze községháza. Kis kocsma, kis könyvtár, orvosi rendelő és buszmegálló. Meg a vasútállomás, a falutól távolabb, a két hatalmas gesztenyefával.

A hajnali pára cseppekbe gyűlik a gyantaillatú ágak hegyén. Még nem tél egészen, de a szeszgyári árok mellett hajlongó nádszálak tövén már megfagy a víz. Lebegő ezüst tallérok.

Lassú vonat érkezik, kerekei a kanyarban feljajdulnak, talán a nyarat siratják, talán a hótól félnek, nem tudhatom. Fásult állomásfőnökként nézem a vagonok hosszú sorát. A szerelvény utolsót döccen, megáll.

 

 

– Nos, uraim, a peremfutó orsó feltalálóját idézve: „Nyerni, vagy nem nyelni? Az itt a kérdés!” – mosolygott kesernyésen Pistabá és a zsebeit ütögette.

– A válaszom egy határozott TALÁN! – közölte az ulti csapat betli-specialistája.

– Eh, szaktársak, hagyjuk az élcelődést! – ragadta vissza a szót az öreg. – Az a helyzet, hogy súlyosan hóvége van és be kell látnunk, hogy vagy ulti, vagy fröccs, hogy lefordítsam napjainkra a klasszikus Villám Sexpírt.

– Nos, ha így le vannak égve, miért nem játsszák gyufára, hamár így? – kérdezte a bájos, de az ultiban járatlan pultos csaj.

(Kelletlen, erőltetett köhögések, kínos félmosolyok a csapattagoktól.)

– Izé – indított az egyik. – Kedves Judit! A pénz nélkül játszott ulti, nos, az olyan, nos…

Puff!

Erre a dologra egyszerűen nincs hasonlat az Univerzumban! Vannak nagyon durva földi és más civilizációk által konstruált hasonlatok, metafórák, zaxurxytek, egészen döbbenetes fraktálgeometriai megközelítések, de erre…

 

A szépirodalmi szerző egy mindenevő, átlagos méretű, szárnyas állat. Szárnyát csak ritkán, ünnepi alkalmakkor viseli, például szerzői esteken – hétköznapokon lecsatolja, és íróasztala egyik fiókjába rejti. Teste négy részből áll: fej, kéz, potroh, papír. Különleges ismertetőjele a hatodik ujja, amely a darwini törzsfejlődés során jelentősen meghosszabbodott, és úgynevezett tollá alakult. Ha figyelmesen megnézik példának okáért egy költő kézfejét, láthatják, miről beszélek. Ha üres papírlapot lát, a szerzőn eluralkodik az ősi, visszafoghatatlan ösztön, hatodik ujját a papírra helyezi, és ütemesen mozgatni kezdi. Közben ujja hegyéből sötétkék, esetleg fekete színű folyadék szivárog, úgynevezett tinta, amely szabályos vonalakat, szakszóval betűket formáz a lapon. Ezt a tevékenységet szaktudományosan úgy nevezzük: a szerző ihlik.

 

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé ül le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.

 

A polgármester ránézett a naptárára, és ott állt feketén-fehéren: Hanga 100. Megdörzsölte a szemét, de az írás nem akart eltűnni. Ott virított a Jucika gyöngybetűivel: Hanga 100. Mit lehet tenni? Ez az a nap, a jubileum. Hanga néni ezen a napon tölti be a 100. életévét.

 

A Nap sugarai szikrázva pattantak vissza a frissen hullott hóról és a fák ágain ugrándozva kergetőztek, mint afféle tavaszi részegségre ébredt fenyőrigók. Vagy cinegék? – gondolkodott el az ablak előtt állva Baranyai, az író. Igen, ezek a kis sárga hasú tollgombócok, amelyek az ablakpárkányon csipegetik a kiszórt szemet. Durci, a jóllakott tigrisbundás, lusta járású – mit járású, vonulású – házi kedvenc meg ott lapul a belső párkányon a meleg radiátor fölött, és izgalomtól remegő szájjal, nyafogva figyeli őket. Úgy tesz, mintha bármikor átnyúlhatna értük az üvegen. Mintha csupán az ő akaratán múlna a létük vagy nemlétük. Igen ám, de valamennyien tudják, hogy az üveg bár átlátszó, mégsem átjárható.

 

Tüzy, Vizzi és Földi, hajnalban távozván Leég-Váry legénybúcsújáról, Göd város felfedezését határozza el. Pitymallatkor, a váci vicinálisról lekászálódva, hamar rábukkannak a Duna csárdára, ahol kupaktanácsot tartanak. A már összeverődött törzsközönségtől bőséges turisztikai információt nyernek, a sekrestyés a közeli Jézus szíve plébániát ajánlja, Bakó gazda a ló-szépségversenyt a Gusztosi Méntelep és Kancászatnál, míg a már kissé fogatlan és teljesen fehérneműtlen Rózsika kiérlelt, kisüstiben tartósított bájait. A csapos könnyű homoki vinkót és egy szakajtónyi madárcseresznyét, mindkettő biotermés, az öccse kertjéből.

 

Hun vót, hun nem vót, élt eccer egy dicsősséges hadvezér ebbe a dicsősséges országba, ebbe a fényesnagy Magyarországba, ki Máttyás királyunknak igen hív szolgája vala, s mint ember es igen becsülettes, értékes vala. Magyar Balázs vót a neve, hogy maguk es tuggyák, kirül beszélek, ha még ennyibül nem gyöttek reá!

 

Negyedik napja esett. A hideg esőcseppek monoton egymásutánban kopogtak a párkányon, szél tépázta az alig sarjadó muskátlikat az ablakban. Hajnal volt. Sötét és nedves hajnal. Nem mozdult semmi, csak az eső szakadatlan dobolása hallott, meg egy egér neszezése a kamra felől.

Az öregember feküdt az ágyon. Fejét a tarkója alá kulcsolt kezén nyugtatta. Hallgatta az esőt. Gondolkodott. Fel kellett volna kelnie, a nap már régen felkelt, enni kellett volna adni a jószágnak, de nem akaródzott megmozdulnia. Húzta az ágy. Vissza a dunna alá, a száraz melegbe, vissza az emlékek közé, oda, ahol még nem látszott a gond! Ideje lett volna felkelni, begyújtani, hogy a szomszéd ágyon alvó gyerek ne a fogvacogtató hidegre ébredjen fel, de minden mozdulat fájdalmas volt, mintha éles késsel szurkálták volna az oldalát, még a levegővétel is kínkeserves harc volt a saját testével. Mindennek az átkozott eső az oka – gondolta –, miközben mégis megmozdult, hogy szép lassan felöltözzön, magára kanyarítsa a vattakabátját és a jószágok után nézzen.

 

2200-ban járunk, egy elit tudományos konferencián a természettudományok legnevesebb kutatói mutatják be legújabb felfedezéseiket, találmányaikat, kísérleti állataikat. Fogalmuk sincs róla, hogy valaki odakintről figyeli őket. Egy számunkra ismeretlen lény, aki intelligensebb, mint bármelyikünk; és ugyan nem mindentudó, de el sem tudjuk képzelni, mennyivel több intelligenciával bír nálunk. Úgy látja, hogy az emberi faj végre elérte azt a szintet, hogy érdemes legyen bevezetni őket az univerzum igazi rejtelmeibe.

 

Nem tudta hány óra lehet.

 

Arra emlékezett, hogy javában világos volt már, amikor elindultak, igazán nem volt fárasztó a gyaloglás, a sík vidék nem terhelte őket különösképpen. Csak ez a pokoli, fehér ragyogás ne volna.

Hunyorognia kellett, az állandó homlokráncolástól egy idő után megfájdult a feje. Egyre melegebb lett, a kincstári posztóköpeny alatt égett a háta. Megállt, visszanézett, de nem látta a többieket. Biztosan jól kilépett, és messze megelőzte a társait. Magasra nőtt, nem tehetett róla. Eleget köszörülték rajta a nyelvüket, hosszú lába miatt gólyának csúfolták.

 

– Nem azért mondom, de kezdek megéhezni – mondta a pipaszár lábú a barátnőjének. – Mindjárt dél, és nem is reggeliztem.

– Valami azt súgja nekem, nem jön el – válaszolta a barátnő, és az asztal alatt megvakarta a bokáját. Éva nem bírta a harisnyát, de ma kénytelen volt magára venni. Kozmetikusnál is volt tegnap, kiszedette a szemöldökét, feldobatott egy arcpakolást is, mert Sára meghívta őt ma ebédre. No, nem Sára miatt, aki a legkedvesebb barátnője, de Károly miatt, akivel találkájuk volt. Éva tudta, az ilyen titkos találkozók milyen romantikusak, megédesítik az asszony életét, izgalommal töltik el hétköznapjait, akinek a csalás teljesen természetes volt. Károly nem az első barátja, amióta hozzáment Gézához, de biztosan nem is az utolsó. Sokat hallott a férfiról, de még soha nem találkoztak. Tudta, Sára igényes, válogatós nő, a férfi, akit kiválasztott legújabb áldozatának, nem is lehet akármilyen. Biztosan, a legkényesebb ízlést is kielégíti.

 

Az ezúttal következő négy verset a Vakondösveny, minőt a littera túra nevű patinás irodalmi lap tematikus felhívására nyögte ki magából, mint Mátyás bús hadától egykor nyögtek, na majd mindjárt megmondom kicsodák.

 

Ballada az Özönvíz Világnapjáról és a néniről,

aki nem Utnapistim-Úm’napisti-Utana’Istim

 

 

A néni leült.

Az arcára kiült,

hogy leült.

 

A néni felállt,

arcába görcs állt,

az eső meg elállt.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal