Videó

Hekl Krisztina - Krúdynak igaza volt (Nyugat Plusz)




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

„A macskák bélrendszerében él egy titokzatos parazita” – olvassa a Blikket egy kissé a száját is mozgatva Jutka. Felhúzza szépen szedett szemöldökét, majd a kocsma legmelegebb helyét bitorló vörös kandúrra sandít.
Nem szereti az ilyen szavakat, hogy parazita, meg élősködő, ezek olyan „undi” dolgok. „És pont a macskában?! Az olyan tiszta állat!” – háborog magában. –Te, Feri! – szólítja meg végül a könyvébe temetkező és szintén olvasgató egyetlen vendéget. – A macskában tényleg van olyan izé, na, parazita?
-Mi van a macskában? – értetlenkedik a kissé a megzavart, de a pultos csajhoz mindig készséges delikvens. Aztán összeszedi magát. – Ja, ja! Van némelyikben. Bolha, kullancs, rüh, izé… -sorolja, mert Feri közismerten járatos a témában. Bármilyen témában, ha Jutkának az kell.

 

Az utolsó rakéta „unlock” üzemmódban maradt, ezért a pilóta (régebben vadászpilóta, aztán részeges permetezőpilóta, most emberiségmegmentő pilóta) belerepült az idegen szörnyek hajójába.
Bumm!
Szokás szerint.
- Hát, ez van...- sóhajtott Feri, aki már nyolcadszor látta a filmet, nagyrészt itt, a kocsmában. 
Egyébként rendes srác. Lenyomja a napi nyolcésfél óráját az üzemben, ha meg nagy megrendelés van, akkor szó nélkül túlórázik. Kikapcsolódni jár ide meló, vagy pecázás után, szigorúan esténként.

 

Terpeszben állt a „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” felett, aztán beleköpött.
Ez már a negyedik „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” volt, mert itt mindenkinek az folyik a kertje alján. Érthető, hiszen ez egyféle turistacsalogató attrakció, másrészről meg tényleg több patak szalad össze Marosfőn, hogy a végén összejöjjön az igazi.
A Maros-Mures. Muris.

 

Ült a kocsmában - 2011-ben – és szemlélődött. A retró filing megragadta figyelmét és mosolyt csalt az arcára. 
A kerthelyiségben az asztal betonból volt, ami egy téves elképzelésre alapozott, mármint hogy a beton örök. Hát nem. Betonkorrózió. Új fogalom, valahol a nyolcvanas években honosodott meg. A vasbeton mégiscsak porlad és rozsdásodik, nincs 150 éve, ahogy az Yblön tanulta, aki oda járt. Persze, amikor kiöntötték ezt az asztalt, kéznél volt a beton, mert akkor építették a HÉV-et, a szocializmust, meg ezt a kocsmát. Hehe. Beton is volt a közelben, meg van is. Meg volt rum, meg sör is. Így ment ez.

 

A hetedik napon megpihent az Isten, Grubermájer Áron pedig felépítette Pünkösdfürdő mellett a kocsmáját.
Persze, írhattam volna akármilyen nevet.
A múlt alkoholba áztatott neuronjaiba veszett az első korcsmáros (és kifőzde!) tulajdonosának a kiléte, de most fogadjuk el, hogy így volt.
Grubermájer nem volt hülye, sőt. Sok reinkarnáción keresztül megérezte az idők szavát, ízét és sörét. Így történt, hogy jóval később az Óbuda szélén kialakuló kirándulós, evezős, fürdőzős kispolgárság igényeire adott hatékony választ, valamint gulyást, (idény szerint) sült fogast és csapolt Drehert. (Később Kőbányait, még később megint Drehert. Hja, társadalmi berendezkedések jönnek, mennek, de van, ami változatlan.)

 

A kávéautomatánál áll egy néni. Bazsevaszínű kendőbe bugyolálja időgomolyagarcát.  Csiga száját cuppogtatja. A hónom alatt két flakon Szentkirályi. Akciós. 99 forint. Nézem a nénit. Mindig leesik az aprója. Vagyis beesik a nagy dobozba. Aztán kiadja a kis lyukon. Kávé meg semmi. Flipper a Teszkó előterében. Egy öregasszony játszik. Eklektik retro. Lehangoló egy hely. Ennél bármelyik lepukkant kocsma hangulatosabb. Emberibb. Emberarcú kocsma. Izmus. Tehát a Teszkó előterében vagyok. Ahol semmi nincsen csak egy nagy bazi szemeteskuka. És egy nagy kávéautomata doboz. Meg egy tábla terpeszállásba. Pulyka tokányhús. 1698 forint per. Kilogramm.  Fehér krétával írva. Gondosan formált betűkkel. Mintha a hentes csak ezt a szószerkezetet tudná leírni. Mintha szerelmes lenne a Pulyka Tokányba. Mintha József Attila írta volna le. Flóra.

 


                                                                                                (történet három páratlan zoknifélpárról)
                                                                                                      -  hogy ne mindig olyan szomorút…
   
Mindig elgurulnak. A zoknik. A zokni párok.

Leginkább mosás után. Mikor pározná össze az ember. Nincsenek sehol. Eltűnnek.

Az ember ilyenkor bosszankodik. És inkább a kisgatyákat és a bugyikat hajtogatja be a szekrénybe. A zoknikat. Utoljára hagyja. Hátha megkerülnek.

Hétvégén jól az aljára nyúltam a szennyestartónak. Mostam. Kiteregettem a tiszta ruhát. Estére megszáradtak. Pározom a zoknikat. Gurigákba rakom őket. És találok három zoknit. Felemás. Mind másnak a párja.

 

Este rendeltem egy pizzát. Akkor hívott Zen. Azt mondta. Rosszat fogok álmodni. Üldözni fognak. Megint. Nem éreztem. Semmit. Jó volt. A kiegyensúlyozott. Semmi. A bizonyos. Valami. Ami nincsen. Jól éreztem. Magam. Zen szeret. A mesterem. Úgy hogy nem tanít. Csak van. Mellettem.
Most úgy érzem. Elhagyom érte. Európát. Még sosem éreztem. Azt sem. Hogy az országot kellene. Elhagyni. Úgy fáj. Hogy csak. Akkor tudom érezni. Már. Hogy magyar vagyok. Ha a kabaré csütörtököt. Hallgatom. Pedig fontos. Volt. Most is az. Csak nem tudom. Mibe kapaszkodjak. Csak Zen van. Ő meg világutazó. Mesélek neki. A hunokról. Attiláról. Csodaszarvasról. Meg hogy mennyi. Szentünk. És feltalálónk van. Zen csak mosolyog. Azok is. Világutazók. Mondja. Zen. Megnyugtat. Soha. Senki. Nem nyugtatott meg. Így. Csak anya. Régen.

 


                                                                                                                                    (sugárzás egy váróban)



Még sosem voltam M-án. De már egy éve. Gyakran fájtam. Kaptam egy beutalót.

És elmentem. Az M-re.  Külön elszeparált váróterembe kellett leülni és várni. Míg szólítanak.

Előtte a folyosón egy kis szobába kellett belépni. És megmondani a nevem. Életkorom. Voltam-e már itt. Szültem-e már. Kicsit hülyén éreztem magam. Úgy éreztem. Hogy azt kellett volna mondanom. Hogy igen van gyerekem. Szóval erősen belém szúrt. Hiányzik a nőiségemből. Egy gyerek. Azért fájok. Mindenhol. A női helyeken. Sóhajtok egyet. És olyan kurva esetlennek érzem magam. Mint kamaszkoromban. És eszembe jut. Hogy akkor olyan jó volt. Magányosat játszani. Meg engem nem ért meg senkiset. De most ez komoly. Nagyon komoly. Kiöltem magamból a szerelmet. Ami nélkül élni sem tudtam. Életfeltétel volt. És most kiöltem. Fennakadt a szeme. Rángatózott bennem. És meghalt. A szerelem. A levegő volt. A szerelem.

 

Úgy nyúlt hozzám, mint egy mohó, de intelligens jó tanuló, mint egy ovis, aki már tud késsel és villával enni, mint, aki felhúzza az ingjét a karján és nekilát a nagy lakomának.

Még sohasem kaptam szeretkezés előtt virágot. Engedem, csinálja úgy, ahogy tanulta előttem
vágyakozó nőktől, látom felesége vad gyönyörét, tudom, ő hogyan szerette. Olyan átlátszó férfiöl, olyan setén fogja meg a mellemet, mint bűntudattal felnőtt balkezes. Minden mozdulata tanult, bölcs empirizmus. Sehol egy kreatív póz, sehol egy őrült mondat, csak a bizonyítás és a késleltetés küszködő módszertana. És a rendszer működik, mint a tavasz, csörög, csattog, pattan, feszül, kipukkan.

 

 (a vadgesztenyearcú)

A temetőben kiraktam a sírra. Teamécsesekből egy szívecskét. Nagyinak. Lesepertem a kesztyűmmel az avart. Szenteltessék meg a Te neved. Mondom.  Egy könnycsepp. A halál tengerébe. És indulok. Olyan szép a temető. Sziget. Sétány. Falevél-korzó. Olyan rendezett. Olyan egyértelmű minden. Semmi félreértés. Semmi sipítozás. Csendek és tények. És a falevelek. Díszítőnek. Látszik a leheletem. Olyan mintha cigiznék. Meg is állok. És lehelgetek. Lassan jólesőn. Mint egy nikotinista. Mintha egy kávéház hatalmas teraszán lennék. Leültetnek egy sírboltozat elé. És megkérdezik mit iszom. Egy csupor életet egy kis rummal. Mondom kevésbé meglepetten.

 

„Ha megmentesz egy életet, egy világot mentesz meg...” – mondta valamelyik bölcsünk, de mit tegyen az az ember, aki menteni akart, mentett, de úgy érzi, nem eleget? Hogyan találjon utat saját békéjéhez azon a múltján keresztül, amelynek során a legsúlyosabb és legsürgősebb helyzetben a több száz lélekből csupán egyet-kettőt menthetett meg? Hogyan múlassa el azt a legbelső fájdalmát, amelyet később jótékonysággal, önkéntességgel, önmagát nem kímélő segítséggel próbált enyhíteni, s mégsem sikerült, mert a múlt sötét bugyra állandóan visszaröhögött: „bármit teszel, menthetsz ezreket is most már, ha akkor nem mentettél többet”.

 

Z. az idősebb testvérétől örökölte a biciklit, aki viszont az édesapjától, aki a saját apjától, aki megint a testvérétől, aki viszont születésnapra kapta a nagyamamájától.

Az öreg biciklinek sáros a nyoma. Z. minden egyes tekerésnél erőt fejt ki s fegyelmezett. Élete egy batyuban, a hátán.

Egyre csak hajtja, tekeri, olykor megáll, hogy pihenjen, egyen, majd folytatja útját. Erdőn-mezőn-falun-városon keresztül, tengeren át, sziveken s elméken keresztül, egyre csak biciklizik. Z. rájön, hogy összes eddigi ismerete, sőt, jómaga nem több, nem más, mint öreg biciklijének sáros nyoma vagy éppenséggel nyoma a sárban. A nyom az nyom, s mindig csak mögötte marad. Ha körbeteker, akkor a saját nyomában haladhat egy ideig, átírhatja, szépítheti. De egyébként soha nem lesz előtte a saját nyoma.

 

Több napon át egyfolytában esett az eső, unalmas ütemben. Miközben a nagyváros kátyús járdáit rótta, ügyelvén arra, hogy ne lépjen bele a pocsolyákba, le-lehajolt, hogy a járdákra tévedt csigákat a senki biztonságos, virágos, parlagfüves földjére helyezze. A járókelők megmosolyogták. Ha falun élne, a falu bolondja vagy boszorkánya volna. Így csupán egy kótyagos, szórakozott, gyermekded vénkisasszony, aki a kutyáknak köszön, a gyerekekre kacsint, és nem vesz tudomást a világról. Idő és tér kérdése.

 

Magdolna azt állította, azért lépett le eredeti szakmájáról és azért választotta ezt a jól fizetőt, mert világéletében ruhákat nélkülözött. Értelmiségi szülei olcsó táborokba küldték, iskolatáskája nem különbözött a többiekétől. Panellakásukban ugyan volt saját szobája, de iskolái befejezését követően pénzt kellett gyűjtenie saját otthonának megalapozásához, szüleinek erre már nem futott. Ügyesen férjhez ment és folyamatosan befektetett. Az útjában állókat, akik megakadályozhatták volna a gyermekkori traumáinak sajátságos kezelését, gyors úton eltakarította. 

 

A férfi csüggedten ment haza a műhelyéből. Ma sem történt több annál, mint tegnap, és holnap sem fog. Bármennyit dolgozik, ugyanott van, ahol azelőtt is volt. Barátai már mind házasok voltak, gyermekeiknek örvendeztek, neki mindezekből a földi boldogságokból nem jutott egy falatnyi sem. A faluban már minden házasulandó lánynak megvolt a vőlegénye, a hagyományoknak megfelelően. Ő valahogy kimaradt a hagyományból, pedig minden parancsolatot a legjobb tudása szerint teljesítette. Amikor még fiatal volt, olykor vádlón kérdezte az eget, miért, miért, miért, kereste a választ szüleinél, szüleitől, de nem kapott megnyugtatást, ígéretet. Mára már nincsenek kérdései, csupán éli életét, egyik napról a másikra, nem kérdez, csak teszi a dolgát.

 

Kati körülnézett a füstös szórakozóhelyen. Gyomra erősen korgott, bordája alatt a hasa beesett a napok óta tartó éhezéstől. Jánosék néhány hónapja kidobták a pikszisből. Hiába volt bomba, szórakoztató is, megunták, helyette három vidéki lányt látnak vendégül, fizetik nekik az albérletet. Ugyanúgy, mint annak idején neki. Műköröm, tequila, tízezresek. Még szerencse, hogy félrerakott a részeg pénzből egy kicsit, ki tudta húzni a szűkös telet, de most már nagyon fogytán van a pénz. Luxus lakásán, ruháin, sminkjén a nincstelenségnek nyoma sincs. Látszat mindenek felett – ez volt a mottója. 

 

Az elvált asszony alakja láthatatlan mendemondákból szőtt, titokzatos fátyollal van borítva. Időből font nehéz rétegei puha öleléssel leplezik az asszonyi lélek feneketlen kútjában rejtőző titkait. Akárcsak az aranybarna szemű, elvált asszonyként élő Fehér Emíliáét. Hajadonként nap mint nap hallgatta a magában csak varjaknak nevezett, hatalmas gyékénykosaraikat biciklire pakoló, mesék boszorkányaira emlékeztető, faluról falura járó, kontyaikat fekete kendő alá rejtő kerítőasszonyok babonás tanácsait, amint a kék hegyek csendjében álmodó leányoknak apró csecsebecséket árulván megsúgták, hány imát mondjanak, hányszor térdeljenek, hányszor fésüljék át hosszú, selymes hajukat éjjelente, hányszor sétálják körbe pontban éjfélkor a templomkertet azért, hogy a Teremtő végre elhozza a nekik szánt embert.

 

Egy szobából jövünk, egy házból, egy vérből, egy világból. Jóval idősebb, mint én. Felnőttnek mondják, én meg gyerek vagyok. Hat építőkocka hever előttem, színesek, fából vannak, egy-egy évem mind, a gyerekkorom. Hat kockából építeni nehéz, kérincsélem, adna az övéből kölcsön valamennyit, bármennyit, neki úgyis már annyi van, na, igazán, naaa, annyira vágyom rá! Nem ad, nem adhat. Dobál a vízbe inkább, mintha ott kioldódhatna majd belőlem valami, vizes gyerekhajam napfényben izzó sárgarézdrót, három marék szeplő pirosló gyerekarcomon, feje fölé emel, visítok, mert visítani kell, hogy ne halljam odabentről a szörnyű hangokat. Hat kockámból tornyot építek, de nem köti össze az ő várával az én tornyomat semmi sem.

 

Már rezidens volt, amikor elcsapták. Nem a szaktudásával volt probléma. Kitűnő diagnosztának bizonyult, nagy jövőt jósoltak neki a professzorok. Ám egy szép napon látásvizsgálatra jött hozzá egy elegáns úr. Mindenáron jogsihoz akart jutni. Vastag borítékot csúsztatott a fiatal doktor zsebébe, aki nem tiltakozott. Inkább kvízjátékot csinált a vizsgálatból. Odaállította ugyan a pácienst a számjegyekkel teleírt lap elé, de kérdésekkel segítette. „Október hányadikán ünnepeljük az ötvenhatos forradalom évfordulóját?” „Hány éves korig érvényes hazánkban a tankötelezettség?” És így tovább.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal