Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Lifthóf (1. részlet)

 

Lifthóf I.

 

Lichthof /tévesen lifthóf/ 
Jelentése: világítóudvar. 
Egyfajta belső udvar, ami többlakásos bérházaknál, 
tömbházaknál fordul elő. Rendeltetése egyfelől a szellőzés biztosítása, 
másrészt szolgálhatja a környező helyiségek fényellátását is.
A földszinttől a tetőig húzódik.


In medias res! Ez legyen a jó író jelszava. Sokan, általában a türelmetlen emberek, úgy hiszik, hogy a jó író dolga: belevágni egyenest a közepébe. Nincs szükség hosszas bevezetésre, holmi írott előjátékra. Nem szükséges bemutatni sem a helyszínt, sem a szereplőket, ne rabolja effélékkel az író az olvasók idejét. Én másképp gondolom. Egy ház történetét szeretném elmesélni, lakóinak életét, sorsát megmutatni. Azt hiszem százhatvan évet nem szabad semmibe venni, ilyen hosszú idő történéseiről nem lehet kutyafuttában, pár odavetett mondattal szólni. Jobb, ha a történet komótosan, de célirányosan halad, mint a jóllakott polgár vasárnap ebéd után, kedves kocsmája felé. De talán még jobb, ha a mondatok úgy ballagnak, mint a Jókai után második legolvasottabb magyar mesélő regényében az idő. Lassan, de megállíthatatlanul.

Plutzer Joachim nagyszülei Svábföldről települtek Magyarországra. Joachim, velük ellentétben, nem a gazdálkodásban kereste a boldogulás lehetőségét, végül is nincs az sehol megírva, hogy a fiúnak mindenben követnie kell a szüleit. Kitanulta a bőrkikészítés mesterségét és cserzőműhelyt nyitott. Tíz év alatt meglehetősen sokra vitte, segédeket tartott, megházasodott, házat épített. Igaz, gyermekük későn, a szabadságharc évében, 1848-ban született. 
Joachim mester sváb létére ki nem állhatta a pökhendi osztrákokat. Meg aztán Magyarországon született, s bár saját nyelvét jobban beszélte, magyarnak érezte magát. Természetes volt tehát, hogy jelentős mennyiségű bőrt szállított a honvéd seregnek, hiszen számtalan nyeregre, szíjra, bakancsra, miegyébre volt szüksége a katonáknak, és ezek a holmik mind bőrből készülnek. Az is természetes volt, hogy hitt a magyarok győzelmében, tehát a leszállított áruért kapott magyar forintot - Kossuth bankókat - örömmel elfogadta. Aztán jött Világos, a fegyverletétel, és Plutzer mester egy napon azt hallotta, hogy pénzének semmi értéke nincs, azt a császár egy tollvonással kivonta a forgalomból, más pénzekre átváltani tehát nem lehetett. Egyszóval a Plutzer család tönkrement. Joachim mester józan, két lábbal a földön álló emberként nem ismerte a kétségbeesést. De ugyanúgy nem ismerte a hatalom kiszolgálóinak természetét sem. Azok pedig nem feledve a rebellis seregnek tett szolgálatait, eltiltották mestersége gyakorlásától. Bőrt még csak kaphatott volna hitelbe, de az ipart nem folytathatta tovább. Pár nap gondolkodás után arra jutott, hogy újra kell kezdenie mindent. Ott a család, és neki valamit hagyni kell majd örökül a fiának, aki épp járni tanult. Felszámolta hát a cserzőműhelyt, eladta mindenét, s feleségét - fiát rokonokra bízva nekivágott az Alföldnek. Akkoriban egyedül Debrecen városa több, mint húszezer vágómarhát adott el évente különböző vágóhidaknak, mészárszékeknek. Plutzer mester értett a bőrhöz és sokat ismert azok közül, akik annak feldolgozásával foglalkoztak. Két év kemény munkával elérte, hogy azok is megismerjék őt. Nyersbőrt vásárolt előbb kis tételekben, később nagyban. Eladta a feldolgozóknak, és elindult a vagyonosodás rögös, de biztos egzisztenciát ígérő útján. 1852. tavaszán aztán úgy határozott, hogy befekteti összegyűjtött pénzét. Telket vásárolt Pesten, igaz, nem nagyot, épp egy házhelynyit. Ahogy a ház tervei elkészültek, építési vállalkozót keresett, sorra járta a budai kőbányákat, pesti téglagyárakat, fatelepeket. Alkudozott, szorított ha arra volt szükség, és engedett, ha épp az kellett. Kétkeziekben nem volt hiány, az épülni kezdő város az egész országból magához vonzotta az embereket. Ásták az alapot, egy méternél is vastagabb falat raktak, vasgerendák közé ékelt téglákból készült a pincefödém. Ahogy elérték a talaj szintjét, elindultak a fogatosok és hordták a méretre faragott budai mészkőtömböket. Állványzatot építettek az ácsok, falazott a pallér, vastag, fűrészelt - bárdolt gerendák készültek a közeli fűrésztelepen. Állt a tető, helyükre kerültek az ajtók, ablakok. 1855. tavaszán aztán beköltöztek az első bérlők. Plutzer Joachim háztulajdonos lett.


A kezdetek


Három kis lakás ajtaja nyílt a ház udvarára a kapubolttól balra, és négy jobbra. Az udvar végében, a lakásoktól távolabb, deszkából ácsolt, de cseréppel fedett reterát állt, és egy meglehetős méretű mosókonyha is a lakók kényelmét szolgálta. Igaz, közvilágítás még nem volt az utcán, és tavasszal - ősszel, meg télen is ha megenyhült az idő, a sár lehúzta az emberek csizmáját vagy a nők lábbelijét. Csatornának és vezetékes víznek hírét se hallották ezen a környéken, de minden délelőtt felhangzott a szekérkerekek nyikorgása és a rekedt hangú kiáltás:
- Tana vóss! Tana vóss! - Ami persze helyesen így hangozna:
- Donauwasser! Donauwasser! - Már ha a vízhordó pilisi sváb lenne és nem Nógrádból ideszármazott tót, aki mind a német, mind a magyar nyelvet kegyetlenül kerékbe törte. De mindegy az, a lényeg, hogy mindenki értette. Mint ahogy értették a budakeszi svábot is, aki ugyancsak szekérrel érkezett, de azon nem hatalmas hordót hozott, hanem valami sárgásfehér kupacot. A ló a fogattal lassan ballagott, a sváb legény pedig a kapukon át bekiáltott az udvarokba:
- Kép horr! Kép horr! - vagyishogy kőpor! Egyebük nem lévén, az asszonyok ugyanis azzal csiszolták fényesre az evőeszközt, a kilincset, és azzal súrolták tisztára a fazekak alját, ha netán belekozmált az étel.

A csendesen egyhangú márciusi eső még az este kezdett cseperegni. Az idő nem volt se hideg, se szeles, csak olyan szürke, vigasztalan. Inkább vastag, mint magas férfi kerülgette a sáros úton a pocsolyákat. Lábán ormótlan parasztcsizma, abba tűrve a fekete nadrág. Kék inge felett fekete mellény, rövid posztókabátot vetett a vállára, fekete volt az is. Fején karimás kalap, fekete, mi más? Megállt a zöldre festett masszív kapu előtt, zsebéből hatalmas kulcsot húzott elő. Csikordult a zár és a kapu kitárult. A férfi végigsétált a kapubolt alatt, az udvaron felnézett az ott álló egyetlen akácfára. Ezt nem engedte kivágni. Úgy gondolta, hogy egy udvarban, még ha nem túl nagy is, legyen egy fa legalább. Elsétált a ház fala mellett, zsebéből újabb kulcsot húzott elő és kinyitotta a harmadik, egyben utolsó lakás ajtaját. A földbe ültetett kaparóvason levakarta csizmája talpáról a ráragadt sár nagyját. Belépett a konyhába, körülnézett, bólintott. Benyitott a szobába, orra megráncolódott a fintortól. Kinyitotta az utcára néző két ablakot. Várta, hogy a huzat kiseperje a mész erős szagát. Megnézte a sarokban álló fekete vaskályhát, nem mintha most látná először, inkább azért, hogy azzal is teljen az idő. Gondolkodott egy ideig, végül visszament az udvarra és sorra kinyitotta mind a hét lakás ajtaját. Hátra ballagott a telek végébe és szemügyre vette a reterátot is. Visszament a házhoz, kinyitotta a pince ajtaját. Csizmája hangosan döngött az erős falépcsőn. Végigjárta a homályos pincét, amelyet gyalulatlan fenyődeszkákból összerótt válaszfalak osztottak hét rekeszre. Állt a férfi a hideg, nyirkos homályban, rövid, fekete szivart vett elő a mellénye zsebéből, apró kis késsel levágta a végét és megpróbálta, hogy jól szelel-e, végül rágyújtott. Lassan lépdelt föl és alá a pince hosszában, közben arra gondolt: lám, hát ez is megvan. Felépült a ház és jönnek a lakók. Hét lakó, öt forintot fizetnek havonta. Nem nagy összeg, de nem nagyok a lakások sem. Gazdag lakója aligha lesz, de mégis… Harmincöt forint hasznot hajt a ház, minden hónapban. Két évig, talán még tovább, költeni rá nem kell. Minden hónap elsején beszedi a lakbért, aztán járhat a dolga után. Ha jó áron tudja megvenni a nyersbőrt a kunsági, békési mészárosoktól és még jobb áron tudja eladni Pesten, két év múlva talán épít egy másik házat is, beljebb, valahol a Kerepesi út környékén. Nagyot, emeleteset, benne akár húsz lakással. Ötven évesen visszavonulhat, vehet valami kis földet a város mellett. Talán szőlőt. És megnyugodhat - van már mit hagynia a fiára. Úgy belemerült a jó, szinte puha és meleg gondolatokba, hogy nem hallotta a kocsi zörgését. Csak az udvarról tompán leszűrődő kiáltozásra kapta fel a fejét. Felsietett a lépcsőn és kilépett a háza udvarára. Kopott kabátos, kopott arcú, kucsmás férfi toporgott az esőben, mellette a felesége.
- Jó napot - nyújtotta a kezét a kucsmás embernek. - Csorbáék?
- Mi vagyunk, Plutzer úr kérem. Megjöttünk.
- Hát, csak hurcolkodjanak, pakoljanak be.
Egy kopott stelázsi, fekete, néhol rozsdásodó tűzhely, asztal és négy szék, meg két nagyobbacska ládában az edények. Öreg, darabokra bontott ágy, egy szekrény meg egy homályos foncsorzatú tükrös, két másik ládában és vastag lepedőkben batyukba kötve a ruhanemű. Fél órát se tartott a hurcolkodás. A két fuvaros morogva eltette a bérét és köszönés nélkül elódalgott.
- Fát hozattak-e? - kérdezte Plutzer Joachim. Átvette az első havi lakbért, kezet fogtak, kölcsönösen jó egészséget kívántak egymásnak és Plutzer már ki is fordult a kapun. Nemsokára dél, és délután vissza kell jönnie, mert még két lakója érkezik.

Három nap alatt megtelt a ház. Csorba afféle mindenes volt. Korán reggel elment otthonról, ahogy ő mondta: munkát vállalni. Ami általában sikerült is, mert már sötétedett, amikor hazaért. Huszti, egy fiatal, sovány férfi egy asztalosműhelyben volt segéd, a felesége is eljárt hazulról, egy varrónőnél segédkezett. Koczó, az ács, néha napokig se jött haza, ha valahol Budán, vagy még távolabb kapott munkát. Nagydarab, kevésbeszédű ember volt, igaz, a felesége beszélt kettőjük helyett is. Reinhoffer egyedül élt. Hajnalban elment a vasút melletti istállóhoz, ahová a lovát kötötte éjszakára. Befogott az öreg konflisba és egész nap járta a várost. Köszönt mindenkinek, de nem állt szóba senkivel. Rezes orrán látszott, hogy nem ellensége a bornak, igaz viszont, hogy részegen nem látta senki. Dancs és Jeszenák a közeli fatelepen dolgoztak, vasárnap együtt indultak el otthonról, aztán az Üllői útnál elváltak, mert Dancs a Fekete hattyúba, Jeszenák meg a Fehér ökörbe szeretett beülni. Haza megint együtt jöttek - inkább botorkáltak -, végighallgatták az elkerülhetetlen asszonyi sirámokat és lefeküdtek. Az utolsó lakás bérlője Haumanné volt. Öreg, nagytestű, foghíjas asszony. Nem lehetett tudni miből él, munkába nem járt. Néhányan tudni vélték, hogy fiatalabb korában pénzért árulta a szerelmét. Mások azt mondták, örömtanyát tartott fenn. De miután senkivel nem volt se jóban, se haragban, egy idő után a pletyka elült és nem is támadt fel újra.
Elmúlt a bizonytalan tavasz és június végén megjelent a házban Koncérné. Haumanné épp teregetett, Koczóné pedig a reterátról igyekezett vissza a konyhájába, amikor egy alacsony, fésületlen, karikalábú nő jött be az utcáról. Köszönt a másik két asszonynak, a karján lóbálódzó gyékényszatyorból kulcsot húzott elő és benyitott a mosókonyhába. Megvizsgálta a tűzhelyet, és ahogy jött, el is ment. Kis idő múlva egy goromba fuvaros vagy két öl fát hordott be és lehányta a mosókonyha fala mellé. Behozott még két istentelen méretű üstöt meg két ugyancsak jól megtermett fateknőt, ezeket ledobta a farakás mellé és köszönés nélkül eltávozott, már ahogy a fuvarosok szokták. Valamivel később a karikalábú asszony is előkerült. Nagy nyögések és sóhajtások közt kipakolt a hatalmas gyékényszatyorból, és begyújtott az üstházba. A ház lakói ennek semmi értelmét nem látták, mert víz, amit forralhatott volna, nem akadt egy csepp sem, de a karikalábú rakta a tüzet rendületlenül. A nagyszájú Koczóné egy ideig bírta, de egy fertályóra múlva odaténfergett a mosókonyha ajtajához, mintha csak véletlenül járna arra, és szóba elegyedett a karikalábúval. Estére az egész ház tudta, hogy Koncérné, havi előre fizetendő három forintért bérbe vette a mosókonyhát, amit eddig senki nem használt. Másnap reggel egy fiatal, púpos hátú cigányfiú, egy iromba taligán még egy üstöt, nagy vesszőkosárban pedig faggyút hozott. Az üstöt Koncérné megtöltette dunavízzel, belekeverte az előző napról az üstházban maradt hamut, valahonnan szódát kerített és azt is a keverékhez adta, aztán a hatalmas edényt nyögve a tűzhelyre emelte. Kisvártatva felforrt benne a víz, akkor egy bárddal darabolni kezdte a faggyút és a fortyogó üstbe hányta. Délután az egyik teknő színültig telt szappannal. Attól kezdve a karikalábú asszony mosott, teregetett, vasalt, minden nap kora reggeltől délutánig. Nyolc, de meglehet, hogy több környékbeli, jómódú család cselédei hordták hozzá a szennyest. Minden csoda három napig tart. A lakók is napirendre tértek a változások felett és élték az életüket, jobbára csendben, néha összezörrenve. Plutzer Joachim minden hónap első napján megjelent, beszedte a lakbért, néha elbeszélgetett a lakóival, ha jobb dolga nem akadt. Mindenki ismerte a környéken. Tisztelték, emberséges ember hírében állott. Néhányan talán megmosolyogták ormótlan parasztcsizmáját, kék ingét, karimás kalapját, és rövid, fekete posztókabátját, amit télen - nyáron egyforma hányavetiséggel a vállára vetve viselt. Megmosolyogták, de csak néha, és csak a háta mögött.

Elmúlt a nyár, aztán az ősz is. Leesett az első hó, veszett hideggel köszöntött be a november. Reinhoffer, a fiákeres egy este szédelegve jött haza és másnap hajnalban nem tudott lábra állni. Zihálva kapkodott levegő után, izzadt, egy merő láz volt az egész ember. A szomszédjai megszokták, hogy néha napokig nem találkoznak, hisz Reinhoffer hajnalban indult, késő este érkezett. Senkinek nem tűnt fel, hogy beteg. Csak hát, egy fiákeres a taksából él, amit a fuvarok után a kuncsaftoktól kap. Tehát ha nem ül a bakon naphosszat, az álla felkopik lassanként. Reinhoffer pedig már egy hete lebegett az ájulás és ébrenlét mezsgyéjén, amikor egy este Csorbának szöget ütött a fejébe, hogy napok óta nem látta. Bekopogott a bérkocsis ajtaján, de miután választ nem kapott, épp visszaindult saját konyhája melegébe, amikor meghallotta Reinhoffer köhögését. Benyitott a sötét konyhába, ahol hidegebb volt, mint odakint. Már sejtette, hogy nagy a baj. Lámpát gyújtott és közelebbről is szemügyre vette a félig éhen, félig szomjan halt szomszédot. Csóválta a fejét és gondolkodott erősen. Be kell fűteni, az biztos. De a tél nem kedvez az alkalmi munkának, amivel a kenyerét keresi, a fa pedig nem olcsó mulatság. Mindegy, Reinhoffer nem maradhat ebben a jégveremben. Arra gondolt, hogy végigjárva a lakásokat, mindenkitől kikunyerál egy kis fát. Az udvarra lépve azonban meglátta a szép magas farakást a mosókonyha oldalánál, tétovázásra meg nem volt idő. Ne szépítsük a dolgot - meglopta Koncérnét. Kicsit furdalta a lelkiismeret, de a fellobbanó tűz, és kisvártatva a meleg elaltatta az aggodalmát. Megitatta az elesett szomszédot, utána hazafutott és köménymagos levest főzetett a feleségével. Két nap múlva Reinhoffer állapota javult valamelyest, nem csekély mértékben köszönhetően a Dancs és Jeszenák szomszédok által belédiktált méregerős törkölypálinkának, amelyről tudvalévő, hogy egyetemes hatású medicinája a kedélybetegségnek épp úgy, mint a köszvénynek vagy éppen a kezdődő tüdőgyulladásnak. Ám ha az Úristen az egyik kezével ad, a másikkal bizonyosan elvesz. Most sem volt ez másképp. Mert a bérkocsis Reinhoffer állapota javult, de Koncérné állapota éppen hogy nem! Már a tüzelő elorzását követő reggelen sem tetszett neki a dolog, de akkor még elűzte magától a gyanút. Hátha téved, talán rosszul emlékszik. De másnap már nyilvánvaló volt, hogy meglopták. Mérhetetlen harag lángolt fel benne hirtelen. Szóval így állunk! Most kimutatta a foga fehérjét a díszes társaság. Érezte ő az első pillanattól, hogy nem szívelik a ház lakói. De hogy a drága pénzen vett fát megdézsmálják… Erre nem talált szavakat. Sötétedéskor hazaindult, ahogy máskor is, ám késő este, hátán egy vastagra tömött szalmazsákkal visszaóvakodott. A matracot leterítette a mosókonyha kövére és csendben felszította a tüzet az üstházban. Végül elhelyezkedett, azzal a szándékkal, hogy éberen figyel, és a legkisebb neszre előugorva nyakon csípi a fatolvajt. Tizenegy óra körül pedig megjelent Csorba szomszéd, hogy némi fát vigyen Reinhoffernek. De valami nem tetszett neki. Mintha fényt látna derengeni a mosókonyhából, homályos, remegő fényt. Aztán meg az ajtó üvege. Párás! Valami azt súgta neki, hogy ebből még nagy baj lesz. Igen ám, de Reinhoffert sem hagyhatja megfagyni! Belekotort a nadrágja zsebébe. Harminc krajcárt talált. Az pedig épp egy fél forint. Halkan osont a mosókonyha ajtajához, mint a havon vadászó róka. Hallgatózott, figyelte a párás üvegen átszűrődő gyenge, vibráló fényt. Végül elszánta magát és bekopogott.
Reggel Koncérné kendőbe bugyolálta a fejét és karikalábát óvatosan emelve eltotyogott a vastag havon, valamerre a Temető utca irányába. Egy óra múlva került elő. Először Dancsnétól kért kölcsön egy kisded fazekat és a mosókonyha tűzhelyén felforrósította benne a tíz fillér ára bort, amit a kabátja alatt hozott egy üvegben. Egy nagyobb csomagból kenyeret, szalonnát és hagymát szedett elő. Végül vesszőkosarába tisztességes mennyiségű fát rakott, a tetejére ültette a fazék forró bort meg az ennivalót és benyitott Reinhoffer legénylakásának ajtaján.
Itt a kaland véget is érhetett volna, de a Jóisten nagy mestere a bajkeverésnek is. Így aztán májusban a ház lakóinak száma eggyel megnövekedett. Reinhofferhez beköltözött Reinhofferné, korábbi nevén Koncérné.

Telt az idő. Lakók mentek, jöttek helyettük mások. Házak épültek sorban, már volt közvilágítás, vastag pallókból elkészült az első gyalogjáró, pár év múlva pedig hatalmas földhányásokat kerülgettek az utca lakói. Egy időben érte el a környéket a vezetéken érkező víz és a csatorna is, amely a használt vizet és az esővizet, hólét elvezette. Végül a gyalogjáró, és az úttest is kőburkolatot kapott. 
1890. őszén, nyolcvankét éves korában meghalt Plutzer Joachim, örökül hagyva fiának, Plutzer Frigyesnek, két házat. Egy földszintes kicsit, és egy húsz lakással bíró egyemeletes nagyot, közel a Kerepesi úthoz. A Plutzer fiú, ahogy a környéken hívták, alapos, józan és mértékkel élő ember volt, akár az apja. De ő már nem jött elsején a lakbérért, amely az idők folyamán havi tizenöt forintra emelkedett. Egy kerekképű, szeplős, kicsit pocakos fiatalember intézte a házak ügyes bajos dolgait és pénzügyeit, bizonyos Tényi Ede. 
1898. egy langyos, márciusi reggelén Rigó Mihályné épp anyjához készült, amikor egy férfit látott bejönni a kapun. Az illető elegáns kalapot, kockás zakót és barna, az új módi szerint élesre vasalt nadrágot viselt. Hóna alatt barna bőr mappát tartott és határozott léptekkel ment a pince irányába. Rigóné figyelt és várt. Végül türelmetlenségében kiállt az udvarra, mintha ezzel gyorsabb cselekvésre ösztönözhette volna a jólöltözött urat, aki még mindig a pincében tartózkodott. Persze előkerült azért egy idő után. Rigóné, aki nem volt érzéketlen a férfiúi erényekkel szemben, kellemes zsibbadást érzett szívtájékon. Mert ez a férfi valódi úriember, a vak is láthatja. A megjelenése makulátlan, sem a zakóján, sem a kalapján, de még a cipőjen sem akadt egy porszem sem. Bezzeg Rigó Mihály! Annak öt perc is elég a pincében és nyakig mocskosan keveredik elő. Rigóné kedvtelve nézegette az ismeretlen csinos arcát, pödört bajuszkáját. Az visszanézett rá, finoman és alig észrevehetően mosolygott. Jobb keze két ujját kalapja karimájához érintette és halkan azt mondta: van szerencsém, asszonyom. Bólintott egyet elegánsan Rigóné felé, aztán határozott léptekkel végigment a kapubolt alatt, kifordult az utcára és eltűnt. Rigóné hosszan bámult utána, végül nagyot sóhajtott. Még hetek múlva is megborzongott, ha az elegáns ismeretlenre gondolt. Istenem, a szeme… a bajusza… és a hangja… Rigóné kénytelen volt beismerni - persze csak magában -, hogy ez a férfi a férfi. Aki miatt megrendülhet az a bizonyos házastársi hűség. 
Szegény Rigóné, ha tudta volna…

Plutzer Frigyes az íróasztala mellett ült és pénzügyi helyzetét igyekezett áttekinteni, amikor Tényi Ede megérkezett. Diszkréten megköszörülte a torkát mielőtt belépett, jelezve ezzel, mennyire tekintettel van főnökére, akit esetleg meglephetne az ő váratlan felbukkanása. 
- Jó napot kívánok, Plutzer úr kérem - Plutzer felnézett, bólintott.
- Jó napot, Tényi úr.
Zavart csend következett. Plutzer arra várt, hogy Tényi előrukkoljon jövetele céljával, amaz viszont arra várt, hogy megszólítsák, mintegy bátorítva a beszédre. Végül Plutzer Frigyes nem állhatta tovább ezt a csendet.
- Tehetek valamit magáért, Tényi barátom?
- Nos, ami azt illeti, igen. De nem elsősorban értem, hanem önmagáért, Plutzer úr.
- Úgy… és mi lenne az?
Tényi habozott, de csak egy pillanatig.
- Megengedi, hogy leüljek, Plutzer úr kérem? - Plutzer a fejével az asztala mellett álló karosszék felé biccentett és amikor Tényi leült, csak annyit mondott: - Hallgatom.
- Plutzer úr, amint bizonyára méltóztatik tudni, konjuktúra van. A város épül, fejlődik, gyarapszik. És nekem egy ideám támadt, egy olyan gondolatom, amely az ön hasznára lehet, nem is kis mértékben.
Plutzer Frigyes alaposan szemügyre vette az emberét, aki a kezdeti elfogódottságát szinte elfelejtette, ahogy beszélni kezdett. Kíváncsi volt, hová fognak kilyukadni, meg aztán kedvelte is ezt az igyekvő, értelmes, fiatal férfit. Elmosolyodott és bíztatóan biccentett, mintha azt mondaná: - Csak rajta barátom, hallgatom.
- Plutzer úrnak van ugye az a kisebbik háza. Jó, ház, nem öreg, masszív, vastag alapra épült. Nos, azt forgatom a fejemben, hogy talán érdemes volna a ráépítésen gondolkodni. Két emeleten még tíz lakás. Két tágas szobával, nagy, utcára néző ablakokkal, cserépkályhával és fürdőkabinnal, angol vécével, a mostani módi szerint. Megkockáztatom, akár gázvilágítással.
Plutzer nem volt kapzsi, de nem volt ellenére a jól kalkulálható, biztos, kevés kockázattal járó haszonszerzés sem. Ugyanakkor megtanulta azt is, hogy semmi nincs ingyen. Figyelmesen nézte az emberét és azon töprengett, mi lenne mindannak az ára, amit Tényi ilyen lelkesen felsorolt. Végül úgy döntött, mondja el ő maga.
- És mi lenne ebből az ön haszna, Tényi barátom?
- Az én hasznom… az én hasznom Plutzer úr, hogy úgy mondjam, másodlagos. Tessék arra gondolni, hogy a város szűk. Lakáshiány van kérem. Tehát a befektetett összeg akár öt év alatt megtérülhet.
- Ezt értem. De mégis… érdekelne, mi ebben a maga része?
- Nos, ha már így szóba jött… Nősülni szeretnék. Az illető hölgy árva, és a gyámja egy építész. Ha én egy ilyen volumenű munkát biztosíthatnék a számára, az nagyban fokozná irántam való hajlandóságát. Természetesen az építési vállalkozót, a szükséges szakembereket is én ajánlanám. Az ő hálájuk pedig már kézzelfogható. Így biztosítva lenne a jövőnk. Már úgy értem…
- Ne folytassa, Tényi! - nevette el magát Plutzer Frigyes.
- Pontosan tudom, hogy érti. És hát…végül is, ki vagyok én, hogy a maguk boldogságának az útjába álljak?

Két hónap múlva a ház lakóit kiköltöztették. Ki itt, ki ott talált új otthonra. Egy közös volt valamennyiükben: egyikük sem jött vissza többé. A ház tehát kiürült, és elkezdődött az építkezés. Két emeletet húztak a régi, földszintes épületre. Emeletenként öt - öt lakást, két tágas, világos szobával, vízöblítéses vécével és fürdőkabinnal, no meg cserépkályhával. A mérnök, Tényi Ede jövendőbelijének gyámja - egyben a titokzatos férfi, aki megrendítette Rigóné hitét a házastársi hűségben -, jó építész volt. Világítóudvart is tervezett. Igaz, hogy nem a szokásoknak megfelelően, a földszintig. Nem, ez a lichthof az első emeleten kezdődött.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-02-01 17:00:46

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.