Keresés a honlapon:

Csillag Tamás: Nyolcas telep – Imádkozom

 

 

Imádkozom

 

Én semmit sem csinálok teljes szívből, mint egy légtornász, csak egyensúlyozom a bent és a kint kifeszített kötelén. Amennyire tudom, a legót mindig szerettem, az egészet mértem, a pőre formát: megtanultam. Szétesett. Szétesnek a dolgok. Irigylem Kiskettőt, az elvakult élni akarását, a spontán örömét, az egyszerűséget, ahogy átdobja a vállán a málhát: parányiságunkat. Nevetni is teljes szívből nevet, nincs mögötte szándék, üt, ha ütni kell, őszinte és kegyetlen, mint a gyerekek. Kiskettő iszik, többnyire pálinkát, a nyolcas telepen mindenki iszik. Tüneti kezelése ez a mellőzöttségnek, a hétköznapok józan abortuszának, tüneti kezelése a megszokásnak. Bele lehet szokni ebbe is, mint a munkátlanok kései fecskesorába a korzón, a csavargásba, ahogy meg lehet szokni a viszketést, a vágyat a sehovába is. Nyugtalan ősz jön, lassan csendesülnek a világ folyosói. Reggelente fájó szívvel gondolok a fecskékre, mégis, emlékezni jó.

Gyerekkoromban nagyon kíváncsi voltam, mindenhol csodát sejtettem, tünde titkokat, lidérces fényt a sötétben. Aztán az idő meglepő alapossággal smirglizte simára gyermeki tézisimet. Hittem a Mikulásban is, emlékszem, milyen szívremegve őriztem a tisztára súrolt csizmácskát, percenként kérdeztem Anyát, megtörtént-e a csoda. Lestem az ablakot, a hóesést. Arra gondoltam, Apa is így leshet bele valahol a sötétbe az otthon ablakait keresve, muszájból. Dolgozni kell. Kenyérért. Aggódtam, hogy elfelejtettek minket, az utolsó utcát, aggódtam, hogy elfelejtették a hóesésbe feledkező fiút, az utolsó házat.

Félve mártogattam a vacsorakrumplit, félve kavargattam a teát. A kedvenc bögrém egy csorba fehér bögre volt, rajta utasellátó felirat, nyomtatott kék betűkkel. Azt hiszem, a hóesésre gondoltam, hogy minden fehér lesz, mint a kedvenc bögrém, és hogy odakint fázni kell, s reméltem, Apa nem fázik. Telefonáltunk is, pár szót, Anyával hosszabban beszélt, ő soká hallgatott. Nem felejtették el az utolsó házat, izgatottan bontogattam a piros csomagot. Anya mellettem ült, szótlanul figyelte izgatott zsizsgésemet.

– Kicsike ez a csomag, tudod, a Mikulás is szegény, mindenütt szegénység van.

Mostmár tudom: akkor voltam a leggazdagabb. Megsimogatja az arcom, Anya szeme szomorú, Anya szeme könnyes. Figyelem őt az idő szakadékából, s nekem is szűk a torkom.

Nézem a nőket, fiatal anyákat, komoly, tűnődő arccal várják a zöldet, mellettük gyerek. Kíváncsi szemű. Aztán zöld, és ők is eltűnnek. Megkínoz a szépség, megkínoz, hogy elmúlik. A városi fák kibontják nyári kontyaikat, vetkőznek az őszhöz. Végül megvénül minden. Szeretem a szeptember földszagát, az ólmosodó délutánokat, a délutáni beteg, sárga fényt. Télre mind betegek leszünk,s vágyjuk majd a gyógyulást. Nem hiszek istent, pogány sem vagyok. Én a köznapok katedrálisában térdelek, napról napra vakmerőbben, s imádkozom.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-02-08 17:00:23

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.