Próza

A polgármester ránézett a naptárára, és ott állt feketén-fehéren: Hanga 100. Megdörzsölte a szemét, de az írás nem akart eltűnni. Ott virított a Jucika gyöngybetűivel: Hanga 100. Mit lehet tenni? Ez az a nap, a jubileum. Hanga néni ezen a napon tölti be a 100. életévét.

A Nap sugarai szikrázva pattantak vissza a frissen hullott hóról és a fák ágain ugrándozva kergetőztek, mint afféle tavaszi részegségre ébredt fenyőrigók. Vagy cinegék? – gondolkodott el az ablak előtt állva Baranyai, az író. Igen, ezek a kis sárga hasú tollgombócok, amelyek az ablakpárkányon csipegetik a kiszórt szemet. Durci, a jóllakott tigrisbundás, lusta járású – mit járású, vonulású – házi kedvenc meg ott lapul a belső párkányon a meleg radiátor fölött, és izgalomtól remegő szájjal, nyafogva figyeli őket. Úgy tesz, mintha bármikor átnyúlhatna értük az üvegen. Mintha csupán az ő akaratán múlna a létük vagy nemlétük. Igen ám, de valamennyien tudják, hogy az üveg bár átlátszó, mégsem átjárható.

Tüzy, Vizzi és Földi, hajnalban távozván Leég-Váry legénybúcsújáról, Göd város felfedezését határozza el. Pitymallatkor, a váci vicinálisról lekászálódva, hamar rábukkannak a Duna csárdára, ahol kupaktanácsot tartanak. A már összeverődött törzsközönségtől bőséges turisztikai információt nyernek, a sekrestyés a közeli Jézus szíve plébániát ajánlja, Bakó gazda a ló-szépségversenyt a Gusztosi Méntelep és Kancászatnál, míg a már kissé fogatlan és teljesen fehérneműtlen Rózsika kiérlelt, kisüstiben tartósított bájait. A csapos könnyű homoki vinkót és egy szakajtónyi madárcseresznyét, mindkettő biotermés, az öccse kertjéből.

Hun vót, hun nem vót, élt eccer egy dicsősséges hadvezér ebbe a dicsősséges országba, ebbe a fényesnagy Magyarországba, ki Máttyás királyunknak igen hív szolgája vala, s mint ember es igen becsülettes, értékes vala. Magyar Balázs vót a neve, hogy maguk es tuggyák, kirül beszélek, ha még ennyibül nem gyöttek reá!

Negyedik napja esett. A hideg esőcseppek monoton egymásutánban kopogtak a párkányon, szél tépázta az alig sarjadó muskátlikat az ablakban. Hajnal volt. Sötét és nedves hajnal. Nem mozdult semmi, csak az eső szakadatlan dobolása hallott, meg egy egér neszezése a kamra felől.

Az öregember feküdt az ágyon. Fejét a tarkója alá kulcsolt kezén nyugtatta. Hallgatta az esőt. Gondolkodott. Fel kellett volna kelnie, a nap már régen felkelt, enni kellett volna adni a jószágnak, de nem akaródzott megmozdulnia. Húzta az ágy. Vissza a dunna alá, a száraz melegbe, vissza az emlékek közé, oda, ahol még nem látszott a gond! Ideje lett volna felkelni, begyújtani, hogy a szomszéd ágyon alvó gyerek ne a fogvacogtató hidegre ébredjen fel, de minden mozdulat fájdalmas volt, mintha éles késsel szurkálták volna az oldalát, még a levegővétel is kínkeserves harc volt a saját testével. Mindennek az átkozott eső az oka – gondolta –, miközben mégis megmozdult, hogy szép lassan felöltözzön, magára kanyarítsa a vattakabátját és a jószágok után nézzen.

2200-ban járunk, egy elit tudományos konferencián a természettudományok legnevesebb kutatói mutatják be legújabb felfedezéseiket, találmányaikat, kísérleti állataikat. Fogalmuk sincs róla, hogy valaki odakintről figyeli őket. Egy számunkra ismeretlen lény, aki intelligensebb, mint bármelyikünk; és ugyan nem mindentudó, de el sem tudjuk képzelni, mennyivel több intelligenciával bír nálunk. Úgy látja, hogy az emberi faj végre elérte azt a szintet, hogy érdemes legyen bevezetni őket az univerzum igazi rejtelmeibe.

Nem tudta hány óra lehet.

Arra emlékezett, hogy javában világos volt már, amikor elindultak, igazán nem volt fárasztó a gyaloglás, a sík vidék nem terhelte őket különösképpen. Csak ez a pokoli, fehér ragyogás ne volna.

Hunyorognia kellett, az állandó homlokráncolástól egy idő után megfájdult a feje. Egyre melegebb lett, a kincstári posztóköpeny alatt égett a háta. Megállt, visszanézett, de nem látta a többieket. Biztosan jól kilépett, és messze megelőzte a társait. Magasra nőtt, nem tehetett róla. Eleget köszörülték rajta a nyelvüket, hosszú lába miatt gólyának csúfolták.

– Nem azért mondom, de kezdek megéhezni – mondta a pipaszár lábú a barátnőjének. – Mindjárt dél, és nem is reggeliztem.

– Valami azt súgja nekem, nem jön el – válaszolta a barátnő, és az asztal alatt megvakarta a bokáját. Éva nem bírta a harisnyát, de ma kénytelen volt magára venni. Kozmetikusnál is volt tegnap, kiszedette a szemöldökét, feldobatott egy arcpakolást is, mert Sára meghívta őt ma ebédre. No, nem Sára miatt, aki a legkedvesebb barátnője, de Károly miatt, akivel találkájuk volt. Éva tudta, az ilyen titkos találkozók milyen romantikusak, megédesítik az asszony életét, izgalommal töltik el hétköznapjait, akinek a csalás teljesen természetes volt. Károly nem az első barátja, amióta hozzáment Gézához, de biztosan nem is az utolsó. Sokat hallott a férfiról, de még soha nem találkoztak. Tudta, Sára igényes, válogatós nő, a férfi, akit kiválasztott legújabb áldozatának, nem is lehet akármilyen. Biztosan, a legkényesebb ízlést is kielégíti.

Az ezúttal következő négy verset a Vakondösveny, minőt a littera túra nevű patinás irodalmi lap tematikus felhívására nyögte ki magából, mint Mátyás bús hadától egykor nyögtek, na majd mindjárt megmondom kicsodák.

Ballada az Özönvíz Világnapjáról és a néniről,

aki nem Utnapistim-Úm’napisti-Utana’Istim

A néni leült.

Az arcára kiült,

hogy leült.

A néni felállt,

arcába görcs állt,

az eső meg elállt.

Na, ez még jó, ezt még elmesélem, míg várjuk a buszt...

Egyszer türelmesen jártam egy űrhajóssal. Egy Cape Canaveral-i kocsmában futottunk össze, amikor 2009 nyarán Floridában hakniztam. Azt mondta, most nem szexelhet prostikkal, mert tiltja a kilövési szabályzat, hogy űrutazás előtt 24 órával örömlányhoz nyúljon. Ugyanis reggel fellövik. És majd utána folyamodik, addig várjam meg itt és igyak valamit a számlájára. Mire én: „akkor veled tartok. Szexeljünk az űrhajódon!” - javasoltam. Erre azzal jött, hogy nem lehet, mert ezt is tiltja a szabályzat, meg aztán csak unatkoznék odafent és a női hülyeségeimmel nyomasztanám, amúgy is csak egy szokványos űrséta lesz, aztán jön haza. „Kötöm az ebet a karóhoz – mondtam –, megyek veled!”

Anya és lánya fáradtan vonszolták magukat haza a vásárból. A nap lehajló félben volt, az utcán nem sok ember. Betértek a közeli ivóba. Mária egy pohár sört kért, lányának meg egy pohár kólát. Az asztalnál egy középkorú férfit pillantottak meg. Magába roskadt, valami nagy bánata lehetett.

A kislány látta, hogy ez az ember nagyon szomorú.

– Anya, miért horgasztja le fejét az az ember?

– Csendesebben! Mit tudom én! Mi közünk hozzá?

Tompa puffanásra ébredt. Nem, nem eshetett le megint!

Oldalra fordult, könyökére támaszkodva próbálta feltolni elnehezült törzsét az ágyban, – csak most ne essen ki, miért is nem kötöztem le éjszakára, ahogy Magdika ajánlotta? Az ágy szélén ülve erőt gyűjtött a felálláshoz. Nyöszörgést hallott a szomszédos szobából. A két szobát összekötő ajtót mindig nyitva hagyta, de a kis lámpát lekapcsolta. Csak az ablak előtt álló köztéri kandeláber függönyök közt beszűrődő fénye rajzolta körbe a földön fekvő, magatehetetlen testet. Az idős, vékony asszony kétségbeesetten állt a férje felett.

Nem vette észre, mikor fészkelte be magát a fejébe, de már tudta. Egy férfi sem zárta szelíd szavakba. Minden szakítás után vett egy kalapot. Egy híján megszámolhatatlan. Mégis folyton kísérletet tett arra, hogy összeadja azt a fekete karimájút a türkiz tollassal vagy a bíborszalagossal... velük volt egyedül. Legalább egy meleg fia lenne, akit úgy szeretne, mint ahogy a sziklákat szeretik nyaldosni az északi tengerek.

- És valami okosság nincs nálad? Na, ne szórakozz!... Olyan vagyok, mint a finánckutya, egy kilométerről kiszagolom. Egyébként meg csak rád kell nézni: barátnőd a mariska, jól ismered a haska nénit, mi? Elég lenne csak egy gé, az se baj, ha nem túl tiszta. Profin megtekerem a tiedet is. Most azt hiszed, tuti elbénázom, mert hússzal idősebb vagyok? Komolyan? Apa, te még meg se születtél, amikor P. Mobilon meg Beatricén én már sör meg Parkán... Az egy gyógyszer. Mindegy, hagyjuk. Jó, akkor legyen még egy feles. Csak úgy magában. Nem ilyen baromság, amiket ti nyomtok. Búvár... – egy feles poharastul a sörös korsóban. Röhej! Megjegyzem, ezt se ti újítottátok. Nyolcvanhétben a Kéri Frici a Fazekas-kocsmában. Na, az ivott először ilyet. Mert a pultos a mosogatásnál bent felejtette a stampedlist a söröspohárban. Arra csapolt rá. Majdnem gégemetszeni kellett a Fricit... A pultost meg újraéleszteni. Hát a Kéri Frici nem szerette, ha szórakoznak vele. Isten nyugosztalja. Na jó, akkor legyen feles. De kettő. Tudod, mint a Moldovánál: egy rész rum meg két rész rum, de jól összerázva. Az egy könyv. Lapozzunk. Akkor két cseresznye, és gyere, üljünk inkább le, már fáj a könyököm a támaszkodástól. Teniszkönyök, golfkönyök, sörkönyök... Ott éppen felszabadult két hely.

Egész nap esett az eső. A kert örült az égi áldásnak. Virág már nem jutott ide, a kerítés tövébe, de hát elég szépek a fák is. Nem törekszenek föl a magasba, inkább többször is meghajlítják göcsörtös ágaikat, keresik a földközelt, ahol Anteus az erő forrását megtalálta. A teraszfélén egy nyúlánk fekete cica sétált. De igazán furcsa terasz volt ez, négy-öt lépcsőfok vezetett föl a kertből, aztán csak a vörös téglafal. Ajtó nem volt; a teraszról csak a kertbe lehetett visszajutni.

Mindig őt választották. Hagyta, sőt elfogadta. Sodródott, mert ez megfelelt neki. Királylány volt. Amit a lába elé hozott az élet, azért csak lehajolt és felvette: a sikereket, a munkát, a pasikat, a férjet. Nem tett érte, de élvezte. Kockázat nélküli, viszont kényelmes volt így az élet. Nővé érésétől ezt szokta meg. Most már azonban ezt is unta. Úgy érezte, ideje váltani, valami mást kipróbálni. Azért nem nagyon újat, és csak úgy, hogy ami már megvan, ne vesszen el. Ezúttal is biztonsági játékot akart. Ő semmiképpen se sérüljön – és talán – más sem. Önző volt, mint mindig.

(„I hope someday you’ll join us

And the world will be as one”)

Közönséges, szürke, városi galamb volt, az a szemtelen fajta, ami csapatokba verődve lepi el a járdát a cipőd orrától néhány centire, és bosszús megtorpanásra késztet, mindig olyankor, amikor ziháló tüdővel rohansz a munkahelyed felé, igaz, te mindig rohansz, ziháló tüdővel, a munkahelyed felé, imagine no possesions, i wonder, if you can…. Rohansz, mert az ügyeskedő lógás és a trehány, összecsapott munka néha még megbocsátható, de a késés bűn, főbenjáró, látványos, dokumentálható bűn, ami azonnali munkahelyvesztést von maga után, és ez a te esetedben egyenlő lenne a hajléktalansággal és az éhhalállal, wisst ihr, wie einfach es ist, ohne Geld zu leben, man muss nur Brenneseln essen, micsoda képtelenség….(?)

Menekülés

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

Másnap, 2030. március 15-én hajnalban esni kezdett az eső. Alig több mint egy hét telt el az Áramszünet Kezdete óta. Attól fogva mindig így neveztük azt, ami 2030. március 5-én kezdődött, majd 7-én beteljesedett: Áramszünet. Így, nagy kezdőbetűvel. Március 5-ét és 7-ét pedig az Áramszünet Kezdeteként emlegettük. A későbbiekben találkoztunk olyanokkal, akik Végnek, Összeomlásnak, Nagy Romlásnak, vagy éppen − holott nem egy, de két napon történt − Annak A Napnak nevezték a civilizáció egyik pillanatról a másikra bekövetkező megszűnését, mi azonban Kírával mindvégig megmaradtunk az Áramszünet kifejezésnél. Itt, Menedéken is ezt a szót használja mindenki. Találó, pontos és hiteles szó. A tapasztalat bebizonyította, hogy kizárólag az áram tartotta életben azt a régi világot...

Álltam Kíra szobájának ablakában és bámultam az esőt. Világéletemben szerettem bámulni az esőbe. Élveztem, ahogy csorognak lefelé az esőpatakocskák az üvegen, egymásba futnak, egyesülnek, szétválnak, tavacskákká duzzadnak, hogy pár másodperc múltán több ágú csermellyé szakadjanak szét.

Gyermekkorom kézzelfogható bizonyítéka Isten létezésére a dombtetőn állt, a templom előtt. A lemenő nap fényében vörösen izzott. Magas volt, masszív, vörösfenyőből ácsolták. Dúsan faragott díszítése, titkosírással készített fába vésett üzenet. Angyalok szerelméből születhetett. Ehhez foghatót, még soha nem láttam. Egymillió kereszt közül is bárhol felismertem volna.

A faluban takaros kis kerítések sorjáztak, úgy díszítették a portákat, mint csinos gyöngysor a szépasszony nyakát. Amikor a nagyvárosból hazatértem, mindig megszámoltam, hogy az utca elejétől hány kerítésléc szegélyezi az utat a házunkig. Gyerekkoromban szintén ezt csináltam. Terápia volt, megnyugtatott. Az utca elejétől a házunkig pontosan ötszázharminc léc mutatta az utat. Miután elszakadtam a szülői háztól, pánikrohamok gyötörtek. Ilyenkor lehunytam a szemem és számolni kezdtem a kerítésléceket. Tökéletes terápia, tökéletes biztonság: az anyai ölelés, édesapám simogatása, testvéreim kacagása.

Bogáti végighúzta tenyerét borostás arcán, azon töprengett, vajon megúszhat-e még egy napot borotválkozás nélkül? Kézfejével is megsimította az állát, igen sercegtek azok a borosták. Vágjon bele a villám! Utálta a reggeli tortúrát, de muszáj lesz megnyúznia magát, mert az asszony nem állhatja, ha szőrös.

Erőgyűjtésképpen a kredenchez óvakodott, csendben kiemelte a zöld, literes üveget, kihúzta belőle a dugót. Az halkan cuppanva csúszott ki az üveg száján. Óvatlanságáért komoly árat fizetett. Az elsötétített szobából felharsant felesége hangja: - Teszi vissza azt a rohadt üveget? Má korán reggel nem bír magával?