Fehér a világ. Az ágyak, pontosan három, egymás mellett, öreg darab mind. Kurblival emelhető a fejrész, a tüdőbeteg nem fekszik vízszintesen, ha akarna sem tudna, kurblizik inkább, hörögve, köhögve állítja be az ágyat, majd beledől, miközben színes karikákat vizionál a plafonra. A fejeknél oxigén bugyborékol, vékony, zöld csövekre kötve fekszünk itt, mint gyufaszálak a dobozban, csendesen, fejünk egy vonalban, bármikor ellobbanthat bárkit az élet. Később mesélik majd, a szomszéd szobából fekete takaróval leterítve tolták el a Terikét, így megy ez, hallom a könnyeket a hangjukban, a félelemmel átszőtt megkönnyebbülést, ma nem én, valaki más

Dosztojevszkijről kell írnom

Hűvös este volt. November közepe, az ősz javában járt. Este úgy gondoltam sétálok. Csak egy doboz cigit vittem magammal. Állok a ház előtt s a hidegben úgy gondoltam rágyújtok. Csípte a hideg az orromat, az egész arcomat. Nem láttam senki emberfiát. A házunkkal szemközt egy autó-center állt de az őrt se láttam. Jól éreztem magam. Nem messze volt itt egy kis kocsma is, már bántam, hogy nem hoztam magammal egy kis pénzt, hogy egy szokásos cherry likőrt megigyak. De ahogy láttam, már épp zártak azok is be. Aztán némaság lett úrrá az utcasarkon, mintha a temetőben álltam volna egy szál magam.

Épp arra gondolok – otthon írnom is kéne valamit – ezért elnyomtam a csikket, de egy fura fazon megszólít:

– Hát te?

– Én? Mi van velem?

– Még mindig írogatsz?

– Honnan tudja? Egyébként nem írogatok, én már a szakmában igenis elfogadott vagyok!

Feketeruhások

A vállát rázzák, arra ébred.

–  Béla! Ébredj már! Jönnek a hivataltól, mindjárt tíz óra.

Valamit dünnyög, hogy nem hagyják aludni, de azért nem neheztel az asszonyra. Végül is igaza van, ilyenkor már régen fenn van, a kávéját is megitta, és átlapozta a reggeli lapokat. Tegnap messze járt, későn jutott haza. Éppen csak lezuhanyozott, bekapott néhány falatot, és már aludt is.

–  Na, tessék. Már itt is vannak. – mondja az asszony feldúlva.

–  Nem tudod, mit akarnak?

–  Nem mondták. Valami felmérés, vagy ilyesmi.

–  Na de ilyenkor?
– Ezek akkor jönnek, amikor akarnak. Még jó, hogy szóltak előre.

Víkereszt

Jézus második eljövetele évében az Úr egyetlen intésére porrá válnak a városok romjai, s a szelek a port széjjelszórják.

A tüzek kialszanak, a kormos ég megtisztul, a füst eloszlik, s a sötétséget elűzi a fény.
Eleven-vörös vér bugyog fel a tömegsírokból, s vörös ingovánnyá válnak a csataterek.

    Az előtérben posztoló rendőrrel akarta megértetni mit akar.

    - Entschuldigen bitte… - kezdte, de a folytatás elmaradt. Egy szó sem jött a nyelvére.

A rendőr egykedvűen ült magasított székén, bamba arckifejezéssel bámult rá.

    Ettől se várhatok segítséget, gondolta bosszúsan. Már azon volt, hogy visszafordul, amikor mentő ötlet jutott eszébe.

    - Ungarische – mondta reménykedve.

    Akár a falhoz beszélt volna.

Turay elkeseredetten nyugtázta: ezzel se jut sokra.

    A rendőr azonban bólintott, mintha eljutott volna tudatáig, mit is akarnak tőle. Magasba lendítette karját, és egy folyosó felé bökve mondta:

    - Zwei und zwanzig.

    Most ő vághatott bárgyú képet, mert a rendőr nyomatékosabban megismételte.

    - Zwei und zwanzig.   

    - Danke schön - motyogta zavartan, s elindult a jelzett irányba.

Zugló - vasútállomás, december 31.


–  Jó reggelt.
–  Magának is. Üljön le nyugodtan.
–  Köszönöm. Büdös ez a váró, de kint lefagy az ember keze.
–  Büdös, pedig minden reggel forró, hipós vízzel felsikálom.
–  No. Maga takarít itt?
–  Itt, meg a pénztárban és a büfében. Aztán lent a kocsmában is, nyitás előtt.

Ül a két ember a kopott, várótermi padon. Kopott a kabátjuk, egyformán kopott az arcuk, kopott sapka a fejükön.
–  Kér egy jó, forró kávét? – kérdezi a takarító.
–  Ne fáradjon, csak nem késik a vonat ilyenkor is.
–  Nem fáradság, a kocsmában ingyér kapom, jó meleg. Hozok egyet magának is. A vonat meg késik, mert annak mindegy, milyen napot írunk. Késik, ilyen a természete. Szilveszterkor is.

Történetünk a nem túl távoli jövőben játszódik a jól szituált K. család zuglói villájában. K.-né egy reggel felriad álmából. Nem madárcsicsergésre, búzakalász suhogásra vagy hűs tengeri fuvallatra ébred, hanem arra, hogy elaludt. Talán gyerekkorában történt vele ilyen utoljára. Kinyitja a szemét. Az  elektrokromatikus ablaküveg fekete, ezért nem lát ki rajta és azt sem tudja megállapítani, hogy melyik napszak lehet. Felül az ágyban, és lábujjával próbálja megtalálni a papucsát. Szerencsére az automata éjszakai jelzőfények kigyulladnak előtte, így egyedül is kitalál a konyhába. A konyhában már nappali világosság fogadja. Ahogy belép az ajtón, valami rosszat sejt. Nem csal a megérzése, hiszen a vízforraló nem kommunikál a kenyérpirítóval. Egy lábasba vizet önt, felteszi az elektromos tűzhelyre, és a kezelőfelületen megnyomja a bekapcsoló gombot. Igazán mérges csak akkor lesz, amikor a tűzhely sem indul, éppen szoftvert frissít, de a frissítés nem fejeződik be, el sem kezdődik, megáll nulla százaléknál. K.-né idegesen a fridzsiderhez rohan, de kinyitni nem tudja, mert az nem fogadja el a pinkódot.

Nem tudta mióta áll ott, a mécsessel a kezében. Magasan fölötte összeborultak a jegenyék. Jellegzetes, zizegő énekük, zeneként festette alá a sírok közt sétáló árnyékok mozgását. Összemosódtak a testek a márvánnyal, nem tudta már hol kezdődik a hús, hol ér véget a halál. Gyűlölte ezeket a napokat. A rokonok hideg, vörösre fagyott kezét, a mécsesek forró illatát, a krizantémok fényesen ragyogó fehérségét. Szerette a temetőket. A csendet. A soha nem ismert, ízes neveket a fejfákon. Az évszámok hideg realitását.

Nem gondoltam volna, hogy írok. Nem így, nem neked, nem nekem.
Rímekben, ritmusban, magamban − soha, sehol sem neked.

*

Nem történt semmi másnak különös, csak sétáltam az utcán. A lámpák
ugyanannyira megszokottan szórták a fényt, ahogyan a csillagok szúrják
át az éjszaka diszkréten hallgatózó fülét. Díszek egy emberen, nem
mosolyok, csupán a díszek.

*

– Kolcov! Melyikőtök Kolcov?

A szőke nő orrára csúszott szemüvegét igazgatva próbálta túlkiabálni az óriási lármát. Kétszáz gyerek ünnepelte lelkesen, hogy elállt az eső. Korához képest magas, erős felépítésű fiú lökdöste félre a többieket, és megállt a nő előtt.
– Én Kolcov vagyok, de van itt két másik Kolcov is.
– Te jöttél Omszkból?
– Én – válaszolta a fiú.
Az asszony a kezét nyújtotta:
– Üdvözöllek a Téli Táborban, Kolcov pajtás. Szólíthatlak Pjotrnak?
A magas gyerek megilletődötten szorította meg a felé nyújtott kezet.
– Marija Ignatyeva vagyok, de szólíts nyugodtan Maruszja néninek. Édesapáddal évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Nemrég beszéltem vele telefonon. Megkért, hogy ügyeljek rád. – Kolcov „pajtás” egyik lábáról a másikra állt. Nem igazán értette, mit is akar tőle ez a nagydarab nő, azt sem tudta, mit mondhatna neki. Legszívesebben ő is tombolt volna a többiekkel együtt, ünnepelve, hogy tisztul az idő. Nagy szó táborba jönni a Fekete tenger partjára. Még nagyobb csoda, hogy egy szál vékony kabátban rohanhatnak a tengerparton, decemberben. Otthon, Omszkban, november elején esett az első hó, sál, sapka, kesztyű és vastag kabát nélkül senki nem merészkedik az utcára. Itt meg épp kisütött a nap. Ez azt jelentette, hogy van remény az esti tábortűzre.

Már tegnap járt nálunk a Jézuska. Kettőt csengetett, mert postás képében jött. Meghozta első, saját okostelefonomat.
Ma reggel félálomban bekapcsoltam rajta a rádiót, hogy halljam a híreket. Mindig egyszerre akarok mindent, pedig nem tudok több dologra figyelni. Már olvastam volna egy engem érdeklő írás újabb fejezetét, de kánonban a kvótamegállapodás részleteivel: nem ment.
Tovább hajtottam hát a Bartókra, ahol Beethoven Egmont-nyitánya szólt.
Két taktus után előjött minden: újra éreztem az agyrázkódást, a hányingert és a végtelen szédülést.
Egy zene intenzívebben előidéz egy korábbi eseményt, mint bármelyik fotó.

    A fene se érti a főnököt - gondolta magában, miközben fölfelé ballagott a kis mellékutcán a nővére házához. - Egyik nap  olyan, mint egy harapós kutya, szólni se lehet hozzá, mert leüvölti az embert. Másnap meg akár kenyérre lehetne kenni... Ha nő lenne, azt mondaná az ember, hogy a klimax. No, de hát férfi az istenadta! Nagydarab, szőrösképű, pocakosodó férfi. Afféle új vállalkozó a második menetben. Igen, a másodikban. Egyet már elvesztett. A rendszerváltás idején, valamikor kilencven körül beleugrott egy káeftébe. Azóta se árulta el, kik adták az üzlethez a pénzt. Ő volt az igazgató. Nyugati kocsit bérelt, fogadásokat adott, csinos, fiatal titkárnő szolgálta föl nála a kávét. Aztán egyik napról a másikra tönkrement a cég. Elúszott minden, még a házat is elárverezték a feje fölül. Otthagyta  a felesége, messziről elkerülték a régi barátai. Egy ideig még fel - feltűnt egyik - másik vendéglőben, aztán mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt a városból. Azt rebesgették, Ausztriába ment teherautó sofőrnek.

 ...na, mit kaptam Mikulásra? Náthát. Pedig nem azt kértem. Kirakóst kértem. Olyat, ami már eleve össze van rakva, gyárilag kész, és nekem már csak kreatívan szét kell szórnom a szőnyegen. Weborvosom tanácsára letöltöttem a torkomba egy C-vitaminos alkalmazást, ami sajnos a vécében lett telepítve, mert átfutott rajtam a program. Aztán szóltak, hogy nem szájon át kellett volna bevinni a szervezetbe, de ott, ahova dugni kellett volna, akkor éppen USB-lázmérő volt. Jelenleg két megabájt lázam van! Alig alszom, dugulok, izzadok, forgolódok, már csak formatálni jár belém a lélek.
Rendeltem egy Egészség ZIP-et, de anyu azt mondta, csak karácsonykor szabad majd kicsomagolni. Ez a fajta nátha pillantással terjed, monitoron át. (A lemeztelenített merevlemezek megfázhatnak?) Már biztos, hogy valaki egy baktérium telepet telepített a gépemre, ezért hatástalan ellene a vírusirtó, hiszen az nem baktériumölő, kár is futtatni.

Brünhilda illetve Magister és ügynöki más-más utas bár nem 2001. űr-odüsszeiája a fizikális szférába avagy a Földre

Vésztőy Brünhilda – Mirdroffot saját csapdájába ejtvén, hogy milói-fogoly-felsugárzója által sugároztatá saját személyi reppentyűjibe - futó lépésben a Fizikális Testet Öltető Terminál egyszerűen FITÖT vagy inkarnáló állomás bejárata felé vevé az irányt, átalsuhana rajt’ s egyazon lendűlettel beléveté magát, a vertikális elhelyezkedésű létszintváltó fénykörfolyosóba, a finomtestrészecskerezgés-lassítóba, mint búsuló juhászleány a mély s hideg gémeskútba vetné magát, ha hófelhős kedvvel borongana Donna dunna-Holle után.

Százhetes busz, csúcsforgalom, a Gellért tértől Pest felé. Idősebb hölgy száll fel, mögötte negyvenes anyuka, két és fél éves forma kislánya kezét fogja. Az idős hölgy szabad helyet lát meg, megtorpan, helyezkedik, a kislány beleszalad a néni vásárlós kocsijába, a földre huppan. Hezitál, hogy fáj-e, megütötte-e magát igaziból, ahogy azt a két és fél éves forma kisgyerekek szokták.

Édesanyja közben a jegylukasztásra figyel, így későn kapcsol, amikor a világ legfelhőtlenebb hangján mondja: "Semmi baj, semmi baj, nincs baj, megyünk tovább, megyünk tovább, kislányom." A kislány anyukájára néz, gondolkodik, majd - vélhetően a reakció késlekedése miatt, - gyanút fog, átverést neszel, "mégiscsak kéne fájjon" - dönti el, és sírni kezd. A világ legpanaszosabb zokogásával, az összes valaha volt tragédia minden fájdalmával, szívszaggatóan sír, égszínkék szeme csupa könny.

Tudom, hallottam már. Utazva, ülve, háttal és fekve, erdőben, betonban. Ott igen. Az a meg nem fogható, eléggé halk kis hang, ami vagy belülről jön, vagy befelé halad.

Megrezegteti az ablaküveget, titokban megcsillan a kirakatüvegeken. Megbújik a buszok motorzajában, ott sodródik a vonatok zakatolásában. Ott van abban a pillanatban, mikor a madarak már elhallgattak, de még nem dörrent meg az ég.

    Nem fogja elrontani az estémet!, gondolta dühösen Bozóky Miklós, amikor barátnője kijelentette: nem érzi jól magát, elfáradt, és egyébként is, mindenre lesz még idejük, nem csak ezt az estét fogják New Orleansban tölteni.

    A fenének hozta el magával? Egyedül jobb lett volna, mint egy ilyen nyűgös libával. New York az más volt. Ott még megértette, hogy Ibuska nem akar egész éjjel csavarogni a hosszú repülőutat követően, hisz akkor őt is elkapta a jetleg, a hat óra időeltolódás, nem is bánta, hogy tíz óra előtt már visszatértek a hotelbe. Nem volt nehéz kiszámítani: otthon már hajnalodott.

    - A szobában akarod tölteni az egész estét?

Pengeéles szájú, kórószerűen filigrán nő volt. Vele szemben a piknikus alkatú, de azért erős munkásember és egy hozzá hasonlóan hízásra hajlamos gömbölyded asszony ült. A köztük zajló beszélgetés láthatóan holtpontra jutott. A beállt csönd tovább növelte a feszültséget, végül a rövid szünetet a férfi karcos hangja törte meg.

– Azt hiszem, Berkes asszony…

– Kisasszony – helyesbített a tanárnő.

– Kisasszony – javította ki magát a szülő – azt hiszem, nem értett meg minket. Marcinak fizikából és matematikából is szüksége van az ötösre. Mindkettőt ön tanítja. Nem elég ezekből a négyes, mert úgy nem juthat állami ösztöndíjhoz és nem lehet belőle orvos. Nekünk nincs félévenként egymillió forintunk, hogy bejuttassuk a térítéses helyre. Igazság szerint semennyink sincs. Ezeken a tantárgyakon kívül mindenből ötöse van, csak ön osztályozta négyesre. De nekünk színötös bizonyítványra van szükségünk, csak akkor finanszírozza az állam a fiúnk tanulmányait.

 Ami közeleg

Megírta a listát, beállította a neveket a címsorban, apró, kerek mozaikfejek, egymás mellett. Egy-két nap múlva ezek a mosolygó fejek felháborodva hívják majd telefonon, számon kérve rajta az ünnep szentségét, a meglepetés erejét, az ajándékozás örömét, a vásárlás izgalmát. Talán igazuk is van. Talán rossz ötlet. Csak egyetlen percre bizonytalanodott el, mielőtt megnyomta a küldés gombot. Nem akart újra olyan karácsonyt. Tavaly, tavaly előtt. Mióta is? Már meg sem tudja számolni. Nem emlékszik, mióta lett általános a gyomorgörcs, a rossz szájíz, a jajjistenemmegintkarácsony sóhaj a fejében. Szerette ezt az ünnepet. Szerette az illatokat, a díszeket, a készülődést, a rejtjeles mosolyokat, a titkos félrenézéseket, amik pontosan megmutatták, hol is kellene keresnie, amit nem keresett meg 8 éves kora óta.

Rendőrkocsi állt meg a ház előtt. Az arra járók kíváncsiak lettek. Hangos veszekedés rázta fel a lakókat. Az ittas apa tányérokat tört össze. Ennek fele sem volt tréfa. Ahogy a rendőrök kopogtattak Imre, az ügyvéd úr megijedt.

– Ki hívott ide rendőrt? – kérdezte

– Nem tudom! – felelt Margit

– Nyissanak ajtót! – mondták azok

Margit ajtót nyitott. Két rendőr jött be. Feltérképezték szemeikkel a bútorokat, az egész lakást – pillanatok alatt.

– Mit keresnek itt? – kérdezte Margit

– Kedves Hölgyem és Uram! Felverik az egész ház nyugalmát.

– Ki hívott rendőrt? – kérdezte Imre

– Az egyik lakó.