Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ott kellett volna lennem. Ott melletted, fönn a vonatablakban, nem lentről integetni, a poros falusi állomásépület mellől. De a gyerekekkel mindig ez van: megy, ha viszik, ha azt mondják, maradnia kell, hát integet. Honnan tudhattam volna, hogy soha többet nem látlak? Miért őriz úgy az emlékezet, hogy az a panofixbundád van rajtad, amit annyira szerettem, hogy még mindig itt van a kezemben a műszőrme simulása, ezért szeretek a mai napig is minden szőrös állatot, legfőképpen a macskákat, ha simogatom őket, de még ha csak beszélek is róluk, érzem bal tenyeremben azt a szürkésfekete bundát, amiről azt sem tudom, hova tűnt el, mikor te is eltűntél, nyom nélkül, szó nélkül, magyarázat nélkül azon az augusztusi reggelen.

 

Voltak hamar elunt gyűjtemények, a bélyeg szinte azonnal, a szalvétán száz darab után próbáltam ki az összes ollónkat, aztán sokáig semmi, csak a kavicsok és kövek.
Hétéves vagyok, hetedik tavasz, a bátyám magával visz dolgozni, én vagyok a kabalája. Kabalababa soha életében nem kelt még hajnali négykor. Didergek, hogy a fogam összekoccan, ülök a magas ülésben a teherautóban, nézem az utat. A beton soha még ilyen kék nem volt. A fák soha nem voltak ennyire fiatalok és erősek, az ég még soha nem volt ennyire nyitva és közel. Ámulatba esek abban a pillanatban, beég, életem első igazi ámulata, mert nem kintről jön, hanem egészen belülről. Szívügy. Mohóság. Fel akarom falni ezt az egyszerűséget, belélegezni, letüdőzni, benntartani, menni, most már mindig úton lenni, hagyni, hogy minden elszaladjon mellettünk, nézni oldalra, néha hátra, nézni egyszerre mindent, mindent látni, minden fontosat meglátni, meg nem állni, hagyni, hogy húzzon előre, hagyni, hagyni, mindent elhagyni.

 

Na, most kiugrik a villamosvezető a fülkéjéből, igen, általában ez van, ezért állok mindig az első ajtóhoz, hogy lássák, hogy nem könnyű felszállni a kerekes szatyorral, banyatank, azt mondják rá a fiatalok, de hát nem tehetek én arról. Kosárcipeléshez már szárazak a fonatok a karomon, és hát az az erő sincs már, hova lett, ki tudja.
Magas ez a lépcső, magam még csak-csak felkapaszkodnék, de a kerekes szatyromat nem tudom egyedül feltenni. Ilyenkor vágja ki a sofőr a kalicka ajtaját, megfogja a táska fogantyúját, és feldobja az utastérbe. Jól odavágta most is, csak el ne törjön az alja, ahol a kerék van, tavaly is így törött el.

 


Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj.
Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a Bányászpista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a Bányászpista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról.
El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.

 

 

Meglátod, apádat majd az ördög viszi el , mondogatta Lázárné a fiának.
A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet.
Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.

 

Reggel átfordulok az ágyban, kinyújtom a karom, Péter nem aludt itthon. A konyhába csoszogok kávéért, Macska nyervog egyet álmosan. Az jut eszembe, milyen szépen átvette a ritmusomat. Egyforma álmosak vagyunk, egyformán nyújtózunk, és akarunk valamit reggelire.
Én a kávét, ő az alutasakost. De sosem eszi meg teljesen. Haragszom rá. Kiöntöm a tálkájára a felét, hátha ennyit megeszik. De mint egy diétázó primadonna, most is otthagy belőle. Nem is keveset. Tűnődök, vajon miből él, mitől létezik, ha semmit sem eszik. Szinte semmit. Vagy tényleg semmit.

 

Azokban az időkben, amit máig hol szeretettel, hol meg erősen gyűlölködve emlegetnek a kocsmában, a Községi Tanácson elhatározták, hogy új utcát építenek.
A bánya egyre nagyobb kapacitással üzemelt, egyre többen jöttek távolabbi falvakból, s lassacskán kevés lett az épület. Hiába volt a munkásszálló vagy tizenkét szobával a Kisállomás fölött a főúton, már ott sem fértek a munkások. És hát letelepedni végképp nem lehetett. Meg gondolni kellett a bányamérnök urakra, az irodistákra, mindenkire. Nem lakhatnak örökké az öreganyjuk házában, vagy a templom melletti bérházak szomorú lakásaiban.
Meg aztán volt ott valami kis lehetőség az új utcára szánt pénzekkel. Úgy lehetett forgatni a garast, hogy egy kicsi mindenkinek jusson belőle. A tanácselnöknek, a helyettesnek, a párttitkárnak, a bányaigazgatónak, de még a Piroskának is, aki az előadó volt, vagy micsoda. Ott ült egész nap az irodában, annyi biztos, és elég sok mindent el tudott intézni. Ha akart.

 


Minden este hatkor lecövekel a város valamelyik pontján. Újabban kizavarják az aluljárókból, a Várnál régóta nem próbálkozik, úgyhogy maradnak a kisebb-nagyobb terek, utcasarkok, egy darabig a Deák közelében megtűrték egy éjjelnappali bejárata mellett, de aztán odébb kellett állnia.

Egy éve a joghallgató barátja elmagyarázta neki, hogy engedélyt kell kérni az önkormányzattól, be is adták a papírokat, egy teljes négyzetméternyi igényt, de elutasították közönnyel, szigorral, pecséttel.

 

 

A faluban ilyenkor már nem sokan vannak az utcán. Befordul az esti munkásbusz is a templommal szemközti megállóba, lekászálódnak az utasok, és ha már ott vannak, betérnek a Diófába. Egész napos meló után mindenkinek jólesik egy kis pihenés. Jó a Diófába benézni, meg lehet találni a haverokat, nem kell telefonálni. Aztán van itt tévé, rendes házipálinka, meg ilyenkor estefelé már a Katika. Kicsit később még a Zoli mérnök úr is be szokott nézni. Ez ilyen demokratikus hely, szokták mondani. Itt mindenki egyenlő. Aki fizet. És előbb-utóbb mindenki fizet.

A Diófát persze senki nem hívja Diófának, mert ez a fent van a dombon, szóval Felsőkocsmának nevezik. A falu végén, a domb alján van az Alsókocsma, de az ilyenkor már zárni készül. Meg messze is lenne. Annyi erővel az ember hazáig is elmehet.

 


Nem várt, makacs kellemetlenségekhez vezethet, ha az ember szájában megül a kő, márpedig megül. Mindenkinek megül, és ennek ezer oka van, hogy mást ne mondjak, a savas étrend – el vagyunk savasodva, drágáim –, a cigi, a koffein, az édes, a sós. Bő nyállal viszont minden jobb, azért ezt leszögezhetjük.
Jóban vagyok a fogorvosommal – már amennyire az ember jóban lehet egy idegennel, aki a szájában turkál –, így hát bátran az  arcomba, pontosabban a torkomba mondja, hogy nem jól mosom. Hogy harmincöt évesen kell megtudnom, mondom neki, miután kiszáll a számból, ez elég ciki. Nem ciki, mondja, van, aki hetvenévesen tudja meg. És van, aki sosem, gondolom én.
Összesen három alkalom, először megnézzük, aztán megtanuljuk, végül leellenőrizzük az eredményt. A technika a fontos, hogy azt jól sajátítottam-e el, mondja. Meg fogom tanítani a gyerekeknek is, legyen technikájuk még idejében.

 

Ha író volnék, Luca, írnék neked egy egész könyvet. Megírnálak nekem. Magadnak. Te volnál a nőalakom. Mosolyogsz, azt mondod, bolond vagyok, tudom, hogy annak tartasz, mikor az összes regényes szépségedet csak tapogatom az anyagokban. Mindig, mindegyikben. Látod, ugye?
Ha beléd vágytam, és te épp a piacon diskuráltál a zöldséges fiúval, kifaragtalak káposztatorzsából. És sárgarépából. A gyerekeknek tetszett. Mohón felfaltak.
Olyankor mintha sosem lettél volna velem, újra csak megpróbáltalak elképzelni. És elkezdtem formázni az arcod, agyagból tapasztottalak össze, agyagból, anyagból gyúrtalak, és féltékenyen pofoztalak vizes kézzel. Sikamlós ajkakat formáztam rád, vártalak, aztán csak csépeltem az arcod.
Aztán a zöldségesre gondoltam, és a tíz ujjamat merítettem beléd, ökölbe szorult a kezem a koponyádban.

 

Hétfői ebéd (A menü: Zellerkrémleves, félelemmel; B menü: Zellerkrémleves, bizonytalansággal)

Már megint az a ronda, bizonytalan, erőtlen érzés… délután háromkor jött. Ültem az étteremben, ebédelni próbáltam, de az első kanál zellerkrémlevessel már ott is termett a gyomromban: a félelmet éreztem.
Mintha megint valahol máshol kellene lennem. Megint az az eszeveszett taxi toporogna az ajtómban „változtass” rendszámmal.

Újra mennem kell valahova? Egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy valahol máshol kellene lennem. A második kanál zellerkrémleves a bizonytalanságot küldte egész a gyomromig.

 

– Na és a jegygyűrűt mikor veszed meg? – kérdezte párom nagynénje.
– Nem telik rá, diákok vagyunk – válaszolta a barátom abban a reményben, hogy ezzel lezárja a 
témát, de a néni nem tágított. 
– Adok nektek háromezer forintot, de aztán jegygyűrű legyen belőle!
Akkoriban ennyi pénzért egy vízi járművet is lehetett volna venni. Nem is bírta ki az ifjú sportember:

 

A szülőszobába érve valótlanul magas, sikoltozó hangokat hallottam az elfüggönyözött rész mögül:

– Ányóm, ányóm, édesányóm, mér szűté á vilógrá!

Aztán pillanatok alatt felcsendült egy még magasabb hangocska, válaszolva a megkínzott mamájának. Mikor kitolták az anyukát, a tolókocsin egy bájos fiatal cigányasszonyt pillantottam meg, aki ráadásul palóc dialektusban beszélt, mosolyogva, boldogan, hogy túl van az egészen. 
Így aztán én is derűsebben néztem a megpróbáltatás elé.

 

    Az öreg, sánta harangozó, Borissza Pista bácsi nem cáfolt rá a nevére, egész életében hősiesen vedelte az alkoholt,de dicséretére legyen mondva, legrészegebb állapotában is föl tudott mászni a korhadt, rozoga falépcsőn a toronyba. Nagy erejű ember volt, az állandó haranghúzás megedzette.
      A falu lelkésze szintén híres volt nagy erejéről, hiszen ott segített, ahol tudott: összevágta a magányos öregasszonyok fáját, segített kihordani a bútorokat meszeléskor, eltalicskázta terményeiket, cipelte zsákjaikat, hiszen mit ér a prédikáció Isten szeretetéről, ha nem érzik a maguk bőrén. 

 

        A hajdani karácsonyok emléke úgy lengi be az eltelt időt, hogy szinte tapintható közelségben érzem a hatalmas karácsonyfát, hallom a csillagszórók sercegését, érzem a bejgli illatát, mindazt a varázslatot, titkot, amit a karácsonyvárás jelentett.
Szüleink az ötvenes évek legnagyobb nélkülözései ellenére is vigyáztak arra, hogy ne veszítsék el a humorukat, játékos kedvüket. Hatgyermekes lelkészcsalád lévén jóformán nem is pénzből éltünk, hanem Isten kegyelméből.

 

Március 15-én körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié, közben lelkesen énekeltük a Kossuth-nótákat, egyiket másik után: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;

közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta ezredét rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel, hogy segítségére siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni, mit tesz kockára a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját gyakran nézegettük a vitrinben, miniatűr émail portréja megidézte személyiségét, példaképpé vált, mint Baradlay Richárd, akinek alakját róla formálta meg Jókai a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva naplójegyzeteit;

 

        Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát.
Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember.
        Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről:
- Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát!
A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.

 

        Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban. 
        Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra. Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt. Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.

 

Örkény István: Tavaszi napfürdő

Első nap

Május. Verőfényes délután. Bent hideg, kint meleg. Nosza, gyerünk napozni! Kiviszem a napozóágyat a teraszra. Levetkőzöm, napozom. Hű, de meleg van! Felöltözöm, bemegyek. Hű, de hideg van! Újból kimegyek, levetkőzöm, napozom, utána megint be, és megint ki. Végül már le sem vetkőzöm.

Második nap

Micsoda pazar verőfényes délután! Irány az erkélyünk! Hű, de meleg van! Felöltözöm, bemegyek, utána megint ki, és megint be, ruha fel, ruha le stb. Végül már fel sem öltözöm.

Harmadik nap

Egyre melegebb van, miközben benn szó szerint vacogunk. Talán jó lenne kimenni egy picit napozni!
Maradok.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal