Videó

Hekl Krisztina - Krúdynak igaza volt (Nyugat Plusz)




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Kollégista korában fedezte fel szónoki képességeit. Szobatársa elszabotálta volna az esti fogmosást, erre ő hatásos kiselőadást tartott neki a fogszuvasodás folyamatáról. Miközben beszélt, fokozatosan változott meg társa tekintete. Aztán amaz keservesen felcihelődött ágyáról, fogta fogkeféjét, és szó nélkül kivonult a fürdőszobába.

Ám kétséges, hogy a szavak hatalma ott tartja – e az üzemben. Három hónapja dolgozik ott,mégis képtelen teljesíteni a normát. Múlt héten a főnöke kollégái előtt szégyenítette meg. Ő pedig műszak végén odasomfordált hozzá, és bocsánatot kért tőle teljesítménye miatt. Az rá se nézett. Művezető vagyok, nem gyóntató pap, vetette oda a férfinak nagy sokára.

 

      – Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang.
    Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat? Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a vénség, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint: 
      – Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel!
      – Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.
      - Ez egy elátkozott hely – búgott vészjóslón Samantha.

 

      Vanda mindenesetre már nem türtőztethette magát, ez (mármint kartalan fürdőköpenyujjának célzatos, sőt gunyoros birizgálása) volt az utolsó csepp méregpoharába, haragkelyhe betelt, majd kiborult – jaj, jaj, jaj – ennek egyenes következménye lett, hogy jobb kezét ökölbe szorította – jaj, jaj, jaj – s hatalmas lendülettel Brünhilda gyönyörű orcájába csapott – jaj, jaj, jaj. A hölgy a nagy erejű ütéstől leperdült a kerevetről s elterült a kövezeten. Ettől a hatalmas ökölcsapástól az Első Univerzumban napszél támadott és szupernovák kezdettek robbanni, minek folyományaként mellesleg, (mivelhogy Vandának két nem elhanyagolható, mitöbb egyenesen tekintélyt parancsoló melle is vagyon) új naprendszerek keletkeztek, a külső sötétségben, a földön, pedig lemeztektonikai és szeizmológiai tevékenység indult meg az istenhölgyi indulat miatt. Ám Szép Irén legnagyobb megrökönyödésére Hilda nem maradott tovább pár deuterouniverzális (abszolút) másodpercnél a földön, – ugyanis egyéb istenségeket egy hasonló erejű ütéssel egy abszolút (másodikuniverzális) órácskára az öntudatlanság birodalmába szokott száműzni, – hanem fektéből kettőt hátrabukfencezett, s máris talpra szökkent, mint valami macskaféle. 

 

     – Épp jókor érkeztünk, nézd csak ezt a nagy-nagy ünnepi diadalmenetet, milyen monumentális, szervezett és rendezett, csodálatos, csodálatos!!!
     – Látom, Ghabbal a díszfelfordulást, bocsi, díszfelvonulást, mi akar ez lenni valójában?
     – Ez a Shahin, a vezír diadalmenete.
    – Gondolom a Shahin az két és fél méteres pali, aki csicsás harciszekéren dülleszti mellkasát, ezüst vörös tolltarajos sisakban, vörös palástban, oldalán vöröslézer karddal, kocsiját négy sudár jaguár vontatja.

 

     Hát indult a két lány...,de nem virágot szenni. Brünhilda könnyű léptekkel, bár bal lábát kicsit fájlalva, melyet Szép Irén oly cefetül helyben hagyott. Vanda csúnyán sántítva, falábát erősen húzva, szegény csak egész karcsú, izmos testének minden erejét, lendületét bevetve tudta azt mozgatni, ugye csípőízület híján is, de azért hősiesen tartotta az iramot, így egyszerre értek Irén áramvonalas, testre szabott, kétszemélyes suhanójához. Csak hát a kalóznő kénytelen volt falábát lecsatolni, mert az űrjárómű pilótafülkéjébe csak behajtott lábbal férhetni, a vendégláb leszerelését egyébként fél kézzel is könnyedén oldotta meg, s le az ormótlan fatuskót csípejérűl. Akkor az iromba bal láb procuratort felkapta, a mellyihez szoríjotta, majd ugyanazon lendülettel Brünhildához dobta ily szók kíséretében:
– Tedd a suhanómba, szépségem.

 

Egy mikroaionnal később, az Abüsszoszon, hova mindenek odavonattak kiváltképp az elveszettek

     Az Öreg Kapus hajának szálait valami láthatatlan mágnes az égbolt delelője felé vonzotta. Ez az apró jel árulta el felfelé és befelé irányultságát, mintegy metakommunikációs szimbólum közölte a külvilággal, hogy önnönmaga leglényege a jelenségvilág mögötti esszenciális tartalmakra éhes. Két élőlényt vezetett kézen fogva éjjel és nappal, mióta azok becsapódtak udvarába, mint egy meteorit vagy mennykő. Egyikük a humanoidok esetleg az antropomorf istenek képviselője volt, jól fejlett fiatal nőstény, magas szőke, kék szemű. A másik Küklopsz, neme bizonytalan, óriás, rőt, kétfejű. Az aggastyán fülét egyszer csak macskafinomságú lépés és tompa kopogás váltakozása csapta meg. Hátratekintett, mert a különös, felemás zörej a háta mögül érkezett, így most már láthatta is a zaj okozóját, nos az érzéklet fején fekete csuklya volt, felső testét tengerésztiszti egyenruha fedte, valamelyik lábát pillanatnyilag, egészében egy ormótlan fatuskó helyettesítette. Aranysújtásos zubbonyának egyik ujját végénél fogva zakójára tűzte, mint egy kitüntetést / Természetesen nem volt benne kar silány Nelson admirális-utánzat /. A fekete csuklyán halálfej fehérlett. Agresszíven zörgetett a bölcs ajtaján, vagyis: hüvelykujját az öreg misztikus homlokán vízszintes irányból megkocogtatta. Ugyanis az Öreg Kapus, a Hetedik Vén már teljesen feléje fordult csatolt részeivel együtt (értsd olvasó úgy, hogy a szőke nővel és a küklopsszal egyetemben, kiknek ugye a kezit szorongatta éjjel és nappal).

 

Odabotorkál az ablakhoz. Szétnyitja a zsalut, világosságra vágyik. Nehezen szokik hozzá a szeme, hetek óta úgy él, mint egy vakond. Hunyorog, bántja szemét a fény, persze, hiszen jó ideje nem mozdult ki a lakásból. Kinéz az ablakon, akkor is, mert levegő kell, meg kék ég, hadd szűrődjék be a retinán, a bőrén keresztül valami. Bármi.
Milyen egyenesek a házfalak! Régóta csak görbének, körvonaltalannak érzékelt mindent, magát is. Ha a szomszédot nem hallaná időnként köhögni, még azt gondolhatnám, hogy néhány percre boldognak is érzi magát. Nem, mégsem, az az átkozott köhögés nem hagyja, zavarja, sebzi a fülét. Becsukja az ablakot, hátha akkor tompábban hallja a ritmikus, bosszantó harákolást. De akkor meg nincs levegő. Napok óta nem szellőztetett. Minek? Ne jöjjön fel ide senki. Szégyell idehozni bárkit is, mondjuk ki.

 

Kevéssé, sőt alig ismert élettörténeted, családfád, akár mint Melkisédeké, mi Urunk előképéé, 
                                                            Te, szentté tett szent a szentek gyülekezetében.

Történeted szálait, aranyból, legendából, aurából, vagy inkább aureából szőtték későbbi századok!? 
Te, aranyfüstölésű ikonja Krisztusnak. 

Már születésed napján felálltál fürdőkádadban, és a böjti napokon csak egyszer szoptál,
                                                             Te aszkéta-kisded.

 

– Gyermekeim, leányok, milóiak, hadapródok és egy(begy)ben űrnők – persze (hogy) felemelkedett ekkor a tábornok 215 centi hosszú s legalább 170 centi széles besűrült, asztrálpetyhüdt valósága a szép leányok (az Univerzum leendő legrettegettebb katonanőnépe) és Wong áhítattal szegezték reá tekintetüket –, bennetek van minden bizodalmunk, Thanotodozor őmikroszentségének és fönnségének, a Forgásgépagy Alapítvány Soros Ölelnökének, az Intergalaktikáris Fő-világosító Bizottmány Fejének, a Minden-Hatóság Mindenerejének, a Rend-Űrség kozmikus Űr-rendfőnökének, a démoniták Corpus Grandiosusának avagy Főürdüngösének, a daimoneus generálisok Generálisszimuszának és Daimónjának, a dágoniták Élének, a Nép Biztosának, a Köz Rendjének, és az ő felséges nejének ,királynő anyánknak, Matéria Anyatrösztnek, és az ő Magisterüknek, kik a dolgozó hímosztály fenséges egyenlőségének jóvoltából és megbízásából köz-elhatalmazottként közhatalmasok, és a daimóneusoknak, dágonitáknak, a daimonoidok élfajának és a dolgozó férfinépnek tán utolsó reménye, csodás csodafegyverei!

 

        – Helló Vanda, hát téged is lehet látni? A Szvarga-Olümposz-Valhalla-Avalon hiperszomatikus mennyeknek hála, hogy újra egészben vagy. Kezdettől fogva tudtuk, hogy te képes leszel visszaszerezni. Milyen boldog lesz az öreg tábornok, ha megpillant bal tipegővel felszerelkezve, ő is bízott benned, sőt drukkolt neked és hát, íme eredményesen drukkolt, – zümmögte a két dáma, kik most a görög drámákból a kart terjesztik ki, helyesebben pillanatnyilag jobb híján helyettesítik. 
        – Mindig te voltál a kedvence – vette át a szót s most már egyedül beszélt tovább a nyúlánkabb, magasabb leány. Elfogódottan átölelte Hildát, jobb és bal orcájára leánypajtási csókokat cuppantott.

 

Vésztőy Brünhilda csak ámult-bámult, amikor megérkezett a Dágonra, s meglátta a lenyűgöző gigantopoliszt, Abbadont, a Daimoniai Világ(egyetem)birodalom fővárosát. Ez az egész hiper- és megaváros rettentőn fölfelé törekve, mivelhogy csupa felhőkarcolókból álla, melyek a maguk 1500-2000 emeletjével, átlag tíz mérföldes hosszúságukkal már önmagukban kitesznek egy metropoliszt, többmilliós lakosságukkal így egyenként egy egész hivatalkörzetet; hatóságokat, tribunátusokat, milittáns szervezeteket, áruházláncokat, szórakozónegyedeket és természetesen lakószektorokat foglalnak magukba. Mert a démonok (vagy ahogy magukat szeretik hivatni: a daimóniaiak) sokan vannak, mint az ízeltlábúak, a gonoszok, az oroszok meg a sáskák, siserák hadai, mintegy tízmilliárdan ezért kell nékik ily nagy-nagy, kilenc és háromnegyed milliárdos főváros, ily hosszúságos épületekkel a maradék kétszázötven milliócska tanyasi viszont szórványtornyokban őgyeleg, Daimóniaszerte, köztük és körülük, pedig az aboriginális kéjrabszolganép, kínszülőtt, szanszkülott zavandalák.

 

        Ekkor a bokrok sűrűjéből egy daliás, világos hajú, meleg-kék szemű, kifejezetten jóképű fiatalember lépett elő. Kezeire fémanyagú, ezüstösen csillogó robotkéz vala erősítve melyből, ha akar akár célzatos villámot, sőt még koncentrált fényt is bocsáthat ki, na meg természetesen a százhegyű robottüsketőrt, a kerekded öldöklő sünit, (ahogy magok közt becézve nevezik) minővel a Vén Gazember és Fia Rt.-t felszámolta az elébb, egyszóval a haramiák életét kioltotta. De ez a gépesített fémkéz az előbb felsoroltakon túl arányosan izomzatos karja sebességét tízszeresére gyorsíthatja, ha kell, ilyenkor ökölcsapásai ökörcsapásnak minősíthetők, oly bődületesek. Erős felsőtestén, robosztus mellkasán lila trikó feszült (mint Amandáén is) lábain valaminő különös anyagú, testhez tapadó, lilaárnyalatú elasztikus plasztiknadrágféle volt. S el ne felejtkezzünk ama metalloszi robotcsizmájáról, melynek antigravitációs szerkentyűje lehetővé teszi tulajdonosa levegőbe emelkedését, mitöbb hogy fergeteges sebességgel cikázhasson fel-le, előre-hátra. 

 

A fekete mén többször bíztatta, combjaival szorítsa erősebben. A bükkök között beszűrődő fény csipkét rajzolt lóra, lovasra.

Belemarkolt sörényébe, a megtermett állat fejét dobálta kínjában. Gyorsult a vágta, mégis zsongító biztonságérzet töltötte be, mintha anyja karjában pihenő gyermek lenne.

 

Abigél vagyok, és nevem alapján sokan a „Matula gimnázium” kertjébe képzelnek, kezemben kőkorsóval, amibe Vitay, Kiss és Torma Piroska dugdossa a segélykérő papír fecniket. Bár Szabó Magda Abigéljéhez hasonlóan jómagam is méltányolom a karitatív munkát, az életem mégis mozgalmasabb egy leányinternátus kőszobráénál.

 

 

Először hatévesen csaltam. A nevelőnőm azt mondta, felsős koromig az Isten megbocsát. A bátyám, Ati vett rá, hogy tapsoljak össze-vissza a zenetanárnőnél. Együtt jártunk volna zongoraórára, de én sem akartam. Amikor skáláztam, a spaletta résein át fénycsíkok szöktek a tanárnő szobájába. Hangjegyek libegtek azon, le-föl bucskáztak kis kötéltáncosok. Olyan hideg volt nála, akár a pincénkben, ahol mindig féltem (mégis lementem), például a szellemektől, bár soha nem láttam egyet sem, csak az őrangyalom egyszer a szobámban, ahogy a parketta fölött lebegett áttetsző fátyolban, és hosszú haja a plafontól a csillárig ért. Épp megnézte a villanykörtét. Én is meg akartam többször. A bátyám egyszer széttört egyet. A zsebrádiót meg kibelezte.

 

 

Csak ha egyedül lehetek őrszem! Itt várj!, nyomtam le húgomat a templom lépcsőjére. Még kicsi, hazudni se tud!, érveltem. Bent Sanyi a szenteltvíztartó előtt négykézlábra ereszkedett, Peti a hátára lépett, és hamarosan hallottam a csurgást. Szerettem kislányként a fiúkkal játszani.

Másnap Kati már majdnem pityergett, amikor elfogyott a padlásajtó kutyának kivágott körén besugárzó fény, és a cserepek résein át beszűrődő napsugár még nem készítette el felfelé a fényjárdát. Mit akarsz mutatni? Hogy itt lakik a Mumus. Az meg mi?, törölgette szemeit, amikor felért. Hosszú ősz hajú öregember, és gyerekeket eszik!, bizonyításként a gerendáról lecsüngő kolbászokra, sonkákra mutattam. Megfogta nedves kezem.

 

      Pontosan az Akadémia bejárata előtt landoltak. Beléptek a hatalmas korinthoszi oszlopokkal keretezett kapun. Ott bévül számtalan szőke, barna, vörös, eltérő magasságú, nagyjából Ghabbal E'kr Firaz küllemét formázó humanoid típusú hímegyedet, tiszti kadétújoncot, ekronit, loront runt, kicsit tőle különböző daimóneus dágonitát, és nagyon más sadagánt és gegót terelgettek a fekete öltönyben feszítő, bikanyakú, tenyésztett izomzatú leloy biztonsági őrök (ők a leloyok másik nagy csoportja az aktatáskás dolgozók mellett) a nagy számú személyi felvonó felé.

 

 

Hatévesen hazudtam először, amikor első nap az iskolába értem jött anya. Pár nap múlva nagymama kérdésére, hogy szeretem-e. Nem szerettem a lehelete szagát. Olyan volt, mintha mindig kelkáposzta főzeléket evett volna. Azért jó volt nála, mert gyakran mesélt. Ültem vele szemben a kisszéken. Csak a Bibliából olvasott fel, de az „Ábel tornyos” tényleg tetszett. Az udvaron a homokozóban próbáltam építeni. Sikerült, leomlott! Télen megcsináltam azt a „sómárványt” is az utcán hóból, napokig állt. Amikor összedőlt, a bátyám kesztyűjét eldugtam az ágyban. Nem láttam, válaszoltam neki. Tőle tanultam hazudni. Nem rombolta szét, állította anyának. De másnap visszakapta a kesztyűt, mert nagymama temetésén sírt. Egymás mellett álltunk, kicsit hozzádőltem, kezünk összeért, mint felhővel az ég.

 

Hatévesen loptam először. Nagymama megkért (nálunk nyaralt), hogy hozzak neki a sarki trafikból tíz szem dianás cukorkát. Itt van a nagymamád?, kérdezte mosolyogva a trafikos, akinek akkora mitesszerek voltak az orrán, mint katicán a pettyek. (Már meg tudtam volna számolni.) A jéghideg-forró (mentolos-édes) lé égette a nyelvem hazafelé, de a márványmintás cukorpalást nagyon tetszett. Nagymama nem számolta meg a fehér papírzacskóban lapuló kilenc cukorkát. Másnap bevallottam anyának. Nem az első eset, mondta. Kétévesen a kutya tányérjából ettél, vér­hast kaptál, be sem engedtek hozzád. Éjszaka amőbákról, baktériumokról álmodtam. Nem értettem, miért nevet.

 

 

A tornacipő. Emlékszel? Amilyet 68-ban. Mindkettőnknek egyforma volt, fekete vászon fehér gumi szegéllyel. Bokazoknit hordtam hozzá, a farmerszoknyás, lófarkas kamaszlány. Anya szekrényében elbújtunk a tűsarkúk között. Titokban felpróbáltam párat, illegettem magam a tükör előtt. Üvöltöztünk Katival az utcán. Forradalom helyett, koncertekre rohantunk, minden egyszerűnek tűnt. És olyan okosak voltunk, ismertük Fellinit, Jannis Joplint, a Beatlest, színészeket, írókat, festőket, és a piacon mintás otthonkájában a kofát; Manci nénit, láttuk a hentes véres kezét, amint fehér kötényébe törli, és a templomban a padokat. Többször játszottunk paposat. Megfogtad a nyelvemmel szétlapított rágót, majd felemelted, és valamit mormolva visszatetted a számba. Egyszer csókolóztunk is ott, a szenteltvíz-tartóhoz nyomtál. Utána hazakísértél. Kioldódott a tornacipőd.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal