Próza

Álltam a sír szélén.

Körülöttem fekete ruhába öltözött, síró madarak. Embermadarak, akik küzdöttek a fájdalommal, a kétségbeeséssel. Fájt a búcsú nekem is, valahogy mégsem tudtam haladni a szertartás menetével. Egy-egy szófoszlány el-el jutott a tudatomig, de a gondolataim máshol jártak.

Álltam a sír szélén és a tekintetem a távolba révedt. Mennyire kicsiny vagy gyermekkorom faluja! Hány évet, majd nyarat töltöttem el itt, ezek között a házak között, a dombok között. Ismertem itt minden szegletet, minden kaptatót, minden botjára támaszkodó öreget.

~ Az ágy=sziget (M. Leiris) kijelentésen töprengeni ébredés után. Utána azon, hogy milyen lehet az élet saját ágy nélkül. Ezután azon gondolkodni, ki mindenki aludt ebben az ágyban, lakásban... Halt-e meg valaki a szobában? Igen? Mit láthatott a haldokló? Egyedül volt-e, vagy orvos, rokonok álltak az ágy mellett? Közben a mennyezet nézni.

~ Felkelni, felöltözni. A fürdőszobában nem nézni a tükörbe, arra gondolni, hogy ma egész nap nem tudom, milyen az arcom.

Azt hitte, hogy egészen egyedül van az örök hó világában, ahol minden csendes és fehér. Szerette volna elhitetni magával, hogy egyedül van, nem várja lenn a völgyben fegyveres kíséret, díszes gyaloghintó és királyt megillető pompa. De azon a ponton, ahol most állt, valóban nem látszott semmi, csak a hó. Egyedül vagyok, gondolta. Kicsit fájt a szíve, ugyanakkor elégedett volt. Valamennyi ellenségét legyőzte. Megérdemli ezt a kevés nyugalmat, a hóország magányában.

A három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat, „Szegletfa...” ismételte háromszor, majd folytatta. „Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek találta közölni.Leugrottak, bizonyos társaságban húsz éves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje.

– Kell egy csésze kávé? – kérdezte Emília Nem, inkább egy forró tea!

Emília hozzálátott a tea elkészítéséhez. Reggel volt, kilenc óra körül járt. Zoli éppen munkanélküli, Emília meg náthás volt, ezért volt betegszabadságon. Reggeliztek. Zoli minden falatot alaposan megrágott.

Együtt végezték a háztartási munkát is. Nemcsak Emília mosogatott és főzött, hanem Zoli is besegített. Jól elvoltak kettesben, így jobban odafigyelhettek egymásra, hiszen egyikük sem dolgozott.

– Remélem nem kapom el tőled a náthát! – mondta Zoli.

– Ne aggódj, holnapután már úgyis dolgozol, és a náthám nem veszélyes!

Az öreg minden szerszámát a kocsiderékba pakolta, amikor elindultunk a tanyavilágba. Nem volt sok belőlük, csupán egy negyven centiméternyi vasútsín, az volt az üllő, két-három kalapács, egy kecskebőrből készült fújtató, meg különböző formájú reszelők és harapófogók. Ezek voltak a kenyérkereső eszközei. Szaktudását elismerték az apró falvakban, a távoli tanyákon és a majorokban.

Fúrókészítő mester volt, az én megfogalmazásomban igazi művész, aki úgy formálta a vasat, mintha gyurmából lett volna az anyag. Aztán csodálatra méltó ügyességgel borotva élesre reszelte a fúró orrát, annyira, hogy amikor bele fúródott a fába, szinte harsogva sodorta ki a faforgácsot maga után. Nem volt olyan fa, amelyikben elgörbült volna a fúró hegye, még a legkeményebb akácfa is engedelmeskedett.

A Gellért téren találkoztunk. A Zsolnay kút mellett állt, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Menyasszonyi ruhában jöttél, mondta, és adtunk egymásnak két puszit. Valóban fehér, földig érő ruha volt rajtam, a munkahelyen azt mondták rá, tóga. Megpróbáltam benne átlépni a szökőkutat övező keskeny vizes árkot, de az alja beleért a vízbe, és a bokámhoz tapadt.

Mi legyen a program, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy sétáljunk fel a Gellért hegyre, felelte. Elmondtam neki, hogy a baleset óta nem jártam hasonló helyeken, ám tetszik az ötlet, próbáljuk ki, bírom –e. Ő azonnal visszakozott, de én hajthatatlan voltam, elindultam felfelé az aszfaltjárdán, ő utánam. Alig bírom tartani a lépést veled, nevetett. Egy lépcsősor aljához értünk. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Nem tógában és szandálban jött, mint én, hanem szépen vasalt ingben és nadrágban. Megadta a módját, mint mindig. Talán túl csinos is volt. Ne rohanj már. Kaján mosollyal hátranéztem. Mi az, nem bírod? De, én bírom, csak arra gondoltam, hogy megárthat a lábadnak. A nála lévő bőrtáskából elővett egy fél literes ásványvizet, megitta a felét, majd engem is megkínált. A nap tűzött, július volt, délután egy óra.

Pörölyként emelkedik és zuhan a csizmájuk – állapította meg mély értelműséggel Zé a régi találkahelyen, a Kossuth tér sarkán megállva. Díszőrök. Szolgálat. Szolgálnak. Bárkit, bármikor. A reggeli szürkületben a galambok már belefagytak a félcentis hóba. A karácsonyi kalácsillat itt felejtett maradéka rádermedt a hegyláncként tornyosuló országház zuzmóira; az ablakok barlangnyílásokként sötétlenek, bennük itt-ott tüzek fénylenek.

A lány fellépett a villamos lépcsőjén, és körülnézett. A zsúfolásig megtelt kocsiban nem számított ülőhelyre. Megállt az ajtó melletti ülésnél, és megkapaszkodott a hideg fogantyúban. Az eső reggel óta szakadt, és az úton keletkezett hatalmas víztócsák megnehezítették a közlekedést. Nem volt rosszkedvű, inkább kellemesnek nevezhető érzések járták át egész nap. Nem tudta az okát, de ma korán, és vidáman ébredt. Még a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvét a délutáni sétától.

Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét. Akkoriban még volt háromezer dollárjuk a bankban, s legalább a feléért vehetett volna majdnem kétszáz részvényt. De nem vett. A részvénytőzsdét mindig is afféle szerencsejátéknak tartotta, ahol az ember többnyire veszít, s ahonnan csak nagyon kevesen távoznak nyereséggel. Larry Allen a kevesek közé tartozott. Nemcsak beszélt, de ő maga vásárolt is ötszáz darab United Works részvényt. És igaza lett. Több mint tizenötezer dollárt keresett alig egy év alatt.

/részlet Abdul „Kovács” Farakh naplójából/

December 24.

Hallom, hogy 10 centis hótakaró borítja a kabuli mecset tetejét. Szomorú vagyok. Nem a rendkívüli klímaváltozás miatt, azt már megszoktam, mert egye fene, legyen fehér dicső Afganisztánunk, a gyerekek imádják a havazást. Engem az európaiak elégedetlensége zavar. Már 200 éve, hogy Európa az Iszlám Állam zászlaja alatt egyesült, a maradék keresztények mégis mozgolódnak, zúgolódnak, semmi nem elég nekik, pedig kaptak a forró budapesti decemberre légkondis sátor-templomokat, hordozhatót, kerületenként egyet. Ott karácsonyozhatnak. Mit akarnak még? Újabb fejvesztést? Esküszöm, ezek szeretnek a tévében szerepelni. Már annyi a kivégzés, hogy szinte csak az tölti ki a Déli Müezzin teljes adásidejét! A próféta szakállára mondom: nem értem. A hamburgi, a párizsi, a bécsi és a genfi keresztény-sejtek csendben ünnepelnek, béke van, nyugi van, de a magyar keresztények képtelenek erre.

Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.

HURKOT VETNEK

Helyszín Nagyvárad a ’80-as évek körül. Itt, helyesebben, Várad környékén dolgoztam magyar- és romántanárként. Húsz-negyven kilométerre a lakásomtól, vagyis viszonylag messze és mindig másutt keringtem-forogtam az akkor divatos rotációs elv törvényei szerint.

Hogy mi a rotációs elv? A néhai diktátor egyik találmánya, melynek értelmében időszakonként mindnyájunkat áthelyezett, megingáztatott, vagy átképezett. A tanárt tanítóvá, a tanítónőt takarítónővé, szövőmunkássá... így lett belőlem is tanító, idegenvezető, gebines, aminek persze sem a tanulók, sem én nem sok hasznát láttuk. Eltekintve a tanfelügyelőségtől, aki, kihasználva a munkanélküliségben rejlő lehetőségeket, minden katedrát áruba bocsátott. A nők természetben fizettek, a férfiak pénzben, elsősorban a szuplinitorok (ideiglenesen helyettesítő tanárok), akik, noha ugyanolyan diplomájuk volt, mint bármely „befutott” pedagógusnak, az oktatók legkiszolgáltatottabb rétegét alkották. És alkotják ma is Romániában, főleg az, akinek se pénze, se protektora, ezzel szemben gerinces és magyar.

Kik ezek az emberek? Nem emlékezett arra, hogy társaságot vár. Igaz, mostanában egyre nehezebben emlékezik. A múltkor is... Mikor? A napok olyan egyformák. Talán valakinek a születésnapja… Igen, ez lehetséges, összejött a család, ünnepelni. Kiét? Az övét biztosan nem, neki ugyanis októberben van. Most pedig május. Hársfavirágzás. Szegény, megboldogult ura, mennyire szerette a hársvirág illatát! Esténként kiültek a kertbe a csillagos ég alá…

Itt hagyta egyedül. Idejét sem tudja, mióta él egymagában. Talán az egyedüllét miatt. Rokonok, akik úgy gondolták, megtörik az egybemosódó napok monotonitását.

Milyen figyelmesek! Körülötte állnak. A magas fiatalember. Valamit magyaráz. Mit mond? A ház már az övék? Miféle ház? Egy papírt lobogtat a kezében…

Ott állok a polc előtt és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

A monitor újra zsizsikes, a szemüveges, kissé verejtékszagú alak rákönyököl az asztalra, nem kér, inkább utasít, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, akkor elengednek, úgyis minden ellenem szól, nem úszhatom meg, de ugye, az enyhítő körülmények. Én mondom, hogy a felvételen nem látszik semmi a feltételezett lopásból, meg nálam sem találtak semmit, még táskám sincs, amiben rejtegethetném a holmit, csak egy bankkártya volt, és van a zsebemben, tehát nem írok alá, és engedjenek el, vagy hívjanak rendőrt, de akkor ügyvédet is, mert vegyék tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban. Némileg kifulladtam, így, egy szuszra kicsit hosszú volt, de érzem, hogy nyeregben vagyok, ezek csak kekeckednek.

Hol volt, hol nem volt, talán itt, vagy valahol másutt egy kislány, aki szeretett volna találkozni a betlehemi kis Jézussal. Kiszaladt az utcára, és keresni kezdte a betlehemi csillagot. Az majd engem is elvezet hozzá, - gondolta. Nézte, nézte a csillagokat, kutatta közülük a legfényesebbet. Bizony hiába, mert szinte minden csillag egyformán világított. Csüggedten visszafordult, amikor észrevette, hogy egy sokkal fényesebb csillag szaladt fel az égre. Megtorpant, és ujjongni kezdett. Megvan a csillagom, elindulok utána! Ám a csillag nem mozdult. Töprengett a kislány: - Ez meg hogy lehet?

Talán a Hold tette, talán a nedves hideg, nem tudta, csak ment sétálva és fütyörészett.

Lassan baktatott végig a gyalogjárón, amelyet egykor, a történelem előtti időkben apró, sárga gyöngykaviccsal hintettek be. Ezek a kavicsok azután lassanként a földbe nyomódtak, milliónyi talp tiporta már őket, nem voltak sárgák, valami piszkosszürke árnyalatúra változtak, alattuk megállt az olvadt latyak, trágyalé színű.

Kerülgette a pocsolyákat, lóbálta a táskáját, fütyörészett. Csak úgy, hang nélkül, magában, magának. Nézelődött. Nem mintha sok látnivaló akadt volna, igazság szerint a park kihalt volt, decemberben a hajléktalanok is elhúzódtak innen, nem tudni hová. Most nem alszik a padokon senki. Nem köd szitált, valami finom, ezüstös pára lebegett a fák közt, fénylő, nyirkos mázzal vonva be az üres padokat, a kandeláberek kopott fémtestét. Nyirkos volt az arca, a kabátja, a kalapja. A hideg bekúszott a ruhája alá, merev keze alig érezte a cigaretta parazsának melegét. Ha most valaki sípcsonton rúgná, olyan hangot adna, mint az összekoccanó kristálypoharak.

Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás női láb jelent meg a szűkülő résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofőr rokonságát pocskondiázó női fej tolakodott elő a lépcsőn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind rábólintottak.

─ A jó édes anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem, csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─ Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen!

Holnap karácsony és még egy csomó ajándék hiányzik. Sok mindent elkészítettünk házilag, ötlet is lenne még bőben, de már nincs rájuk idő. A nagy közös ünneplésre eljön a rokonság apraja-nagyja, mintegy ötven-hatvan ember, mindenkinek kell, hogy jusson valami meglepetés. Igaz, Jézus megszületését a közös igeolvasással, énekléssel is bensőségesen meg tudnánk ünnepelni, de egymás megajándékozásának tradíciója már hozzátartozik a karácsonyhoz, többször próbáltuk egyszerűsíteni, de az örömszerzés igénye mindig visszavarázsolja a fa alá egymás iránti szeretetünk tárgyiasított relikviáit.

A nagypiacon sürögtek-forogtak az emberek. Családostul, kislánnyal, maszatos szájú kisfiúval, és voltak bottal járó öregasszonyok is, vagy olyanok, akik csak magányosan nézelődtek.

Egy negyven év körüli, kicsit borostás arcú férfi épp paradicsomot lop, amikor a kofa észreveszi.

- Na de Uram!

A férfi visszateszi a paradicsomot.

- Elnézést, nem akartam.

I.

Budatrehányban egy férfi a helyi ruhaboltban símaszkot vásárolt, fizetés után felvette azt, pisztolyt rántott, és eltulajdonította az aznapi bevételt. A rendőrség ismeretlen elkövető ellen indított eljárást, személyleírás nem készült.