VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
PrózaKapcsolgatom a tévét. Néha könnyebb egyedül. Könnyebb a margarinos kenyér, könnyebb a fűtetlen szoba, könnyebb a nem tervezett idő. Persze sajog az ember, vágyik valami közelségre, vágyik arra, hogy valaki lásson végre át rajta, és megkínozza, hogy a legvégén mindenki befelé figyel. Olyan ez, mint amikor a pirosnál vagyunk. Gyors autók, buszok, villamosok, tolongás, férfiak, gyerekek, nők. Mindenki arcokat fürkész, és kínosan kerüli a szemkontaktust. Kiskettővel mindig a nőket néztük, jólöltözött, széparcú nőket, kedvenc játékunk, hogy próbáljuk kitalálni a keresztnevüket. Általában levegőnek néztek bennünket, a hecc kedvéért néha köszöntünk is, és ők furcsa felsőbbrendű közönnyel, szótalan haladtak tovább.
Szerinted mindennapos esemény, hogy a HÉV-re várva, egy eperfa kertből kihajló ágai alatt három ellenőrformájú ember egy kóbor kutyát etet a magukkal hozott felvágottal?
Diogenész elunta magát a hosszú ideje saját tulajdonú ingatlanát képező hordóban. Hanyatt feküdt, fázósan és meglehetősen mogorva kedvvel magára húzkodta vedlett birkaszőr takaróját. Két karját a feje alá helyezte, mintegy leplezve ezzel a párna hiányát. Hideg este volt, fázott és a pokolba kívánta a pillanatot, amikor öntelt büszkeséggel szegénységi fogadalmat tett. Unatkozott. Hol van már az idő, amikor beszólt a világhódító Alexandrosznak, mondván: Sanyi, ne takard már el előlem a napot! Régebben lehetett szórakozni, és ő tudott is szórakozni. Legfőképp szeretett városa, Szinopé népével. Csend van. Rég jártam kinn a rétemen, ahol a fák összekuszálják ágaikkal az ég haját. Ma különösen szépek a kavicsok a folyó mellett, kobalt-fehér és okker színűek, némelyik opál. Egy bokor szembecsap. A csipkebogyó szőrétől majdnem megfulladok. Kiszedem a pihéit, és majszolom. Lekvárrá érlelte, sötétre csípte a dér. Egyetemi éveim során sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Köztük Dr. Dux Erikkel, a gépészkari matematika tanszék tanárával. Vele a Budapesti Műszaki Egyetemre történt felvételemet megelőző előkészítő tanfolyamon találkoztam először. Ő volt hivatott pótolni a középiskolai matematikai tanulmányaim hiányosságait. Erikkel később jóban lettünk, és gyakran találkoztunk az Egyetem közelében lévő sörözőkben, presszókban. Hatalmas termete, enyhén szakadt, hajléktalan kinézete, és mindig könyvekkel, jegyzetekkel teli, háború előtti évekből való kopott bőr aktatáskája tette őt egyedivé, és a feledhetetlen mackós járása. Erik több középiskolai matematika tankönyv írója volt. Nekem korábban is volt egy képem a zsenikről, akik nem foglalkoznak a külsejükkel, de a fejükben egyedülálló módon áll össze a rend, a saját belső rendjük, amely mások számára teljesen zavaros, és érthetetlen. Erik zsenialitása azonban felülmúlt minden addigi elképzelésemet. Szóval nem tudom, számodra milyen az érzés. Az érzés, hogy itt hagyod ezt a helyet mindörökre. A szemközti kapu mögül már nem morog rád az a szomorú eb, ha éjszaka érkezel. Nem látod többé a nyírfa fekete-fehér mintáját, és nem bámulod itt a lassan lehulló falevelek halott táncát sem. Ahogy halványulni fognak a dolgok, már nem fog jelenteni semmit az itteni pékségből jövő friss kenyérillat. A buszok letargikus nyögése és dízelolajszagú ajtónyitása a szuszogással. A bitumenbe rajzolt hajszálerek mintája, melyek között nyáron a forróságtól bátor vagy szédült hangyákat nézted megállva, melyek jó nagy kitérőkkel és összevissza kanyarokkal, de rendesen közeledtek az utca közepe felé, semmibe véve azt a vonalat, amely szürkébben jelezte, az autógumik ott rohannak el. – Szóljon, ha nem hallgatnak a szép szóra, és én majd rendőrt hívok – mondta Mrs. Kovalziek. Legszívesebben odavágtam volna a fejéhez, bizony, az kéne ide, tekintélyt parancsoló, egyenruhás rendőr, aki a fegyverét is előrántja, ha kell, sőt talán még a levegőbe is lő néhányszor. Akkor majd csend lesz, rend és nyugalom. Úgy, ahogy az egy könyvtárhoz illik. A suhancok visszasomfordáltak az asztalukhoz, és ez is felettébb bosszantott. Mrs. Kovalzieknek elég volt annyit mondani: kitiltja őket mindörökre, ha nem nyugszanak. Erre befogták a szájukat, eloldalogtak.
Reggel Nem volt már arcbatekintős a reggel. Üres konyhába érkezett az ásítás. Belevakart a koponyát fedő, ritkuló szőrzetbe. Szemben, a nyolcadikon, már ébren szöszmötölt a lány. Hosszú, barna haja kócos, szeme alatt püffedt karikák. Együtt utaznak a buszon reggelente. Ott már csinos. A szeme ragyogó, vékony, fekete vonal keretezi, száján csillog a pír. Mindenki hazudik. Juli is. Lemegyek, találkozom anyámmal. Az anyja két nap múlva jött. A máskor patent, kétségbeesett tekintetű, sápadt asszony. Kérdések, válasz nélkül. Síró férfi. Döbbenet. Egy éve már.
A mutatvány, azaz Mirdroff álhaláli netán utolsó előtti halála-i kalandja Először csak egy-két köhintés. Talán a torkán akadt valami- a kés vagy valami más. Élete állomásai tele voltak állásokkal, mitöbb hivatásokkal, hivatástudatokkal: úgy mint kardnyelő, vízköpő, tűzhányó. Nyelvével élesen élcelődött, metsző leheletével tűzbe borította a világot, szóáradatával eloltotta a tojásaikból alig kibújt tűzcsírákat. - Elnézést, hölgyeim, uraim - azt hitte megzavarta az előadást, a nagy színjátékot. Szeretne elbújni az átlag álarca mögött. Ó, igen onnan mozgatni a mozgathatókat. A Földet négy sarkából kifordítani. A nagy tűzijáték, az volt a mámorító. Világégések és jéghegylelkek viadala. Szaporodott a köhögések száma, egyre több, hangosabb. Felháborodott tekintetek szegeződtek rá: - De uram, ha nem ért egyet, hagyja el.........- szóltak. -Kiüríttetem a termet- recsegett a termetes jegykezelő.
Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb medve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját. Nem kellene nekem még egyet aludnom?, morfondírozott magában. Ekkor megpillantott valamit egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és szép, meleg fénnyel csillogott. – Mi a fene? – dörmögött Jé Mackó (mert így hívták), és odacammogott a fenyőfához. Az a fura, esőcseppszerű valami éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó. Jé Mackó elcsodálkozott (lehet, hogy azért hívták Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?). – Mi a fene? – mondta szokása szerint. De a kis tünemény kijavította. – Mondd inkább, hogy ki a fene. A legokosabb mujalo káromkodott egyet, majd legyintett, és egy hétig rá sem nézett a romákra. Aztán ismét kirukkolt egy plakáttal. A tisztaság fél egészség. A nagyobb nyomaték kedvéért tartott egy kerekasztal-konferenciát, és az előzményekből okulva, szigorú szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha megszegné a higiéniai szabályokat valaki. Az első nap sikere minden várakozást felülmúlt. A telep lakói sorban kitakarították a putrikat, a romnyik mostak, meszeltek, a murshok helyre pofozták az árnyékszékeket, ólakat. – Remek! Így kell ezt csinálni – dörzselte meg a tenyerét az újdonsült muialo, majd gondolt egyet, és nyissz-nyessz, még a saját szakállát is lenyeste. Tészesz fölött eljárt az idő, húzta a lábát, minden baja volt, de végül csak eltapogatózott a kocsmába – ugyanis a szeme se volt már a régi. Megkopott, berozsdált, tönkrement, itt az ideje annak, hogy kidobják vagy visszaadják a gomböntőnek, talán az még tud vele valamit kezdeni. De a régiek is úgy döntöttek, ha már egyszer elment a tönkre, maradjon egy ideig a tönkön. Tészesz nagyokat nyögött, sóhajtozott és ivott, ennyi maradt a boldogságból, és még ez sem igazi, csak illúzió.
Nagy méretű étkező, középen régi ebédlőasztal, vastag, nehéz drapériával letakarva. Körülötte nyolc szék. Az asztalon, középen, üvegtál, rajta gyümölcsök. Balra ablak és kétszárnyú ajtó kinyitva. Jobbra vitrines tálaló, benne étkészlet, porcelánok. Tőle jobbra nyitott ajtó. A falon képek, az ablakot és az erkély ajtót fehér csipkefüggöny takarja. A szereplőknek csak a hangját halljuk, egyikük sincs a színen.
– Anyuka, kér kávét? – Kérek. Tudod, hogy reggel mindig kérek. – Nem mindig. Tegnapelőtt se tetszett kérni. – Akkor fájt a fejem és inkább nem kértem. A Korompay doktor azt mondta, ha fáj a fejem, akkor magas lehet a vérnyomásom. Ezért nem kértem.
Az én kikericskoszorúmat Anna húzta homlokomra. Hazudnék, ha azt mondanám, szerelem volt első látásra. A húszas évei közepén járt, mint jómagam, arca mint a régi madonnáknak, szomorú volt, mint aki megsejtett valamit az élet festett kirakatmozaikjai mögött. Talán a semmit. Anna a kisebbségi önkormányzatnál dolgozott, mint asszisztens, a vasalt, kosztümös valóságból minden este a nyolcas telep málladozó realitása várta haza. Sokszor láttam őt munkába indulni tűnődő arccal, vagy hazafelé bukdácsolni karcsú sziluettjét a tömbök alatti kavicsos úton, nem ismertem a tragédiáját, de tudtam, hogy van neki. Mindenkinek van tragédiája. Egyeseknek éppen az, hogy nincs, így még a jogos dacérzetük sem lehet meg, csak valami furcsa belesajgás, belefásulás a mindennapokba, a megváltoztathatatlanba.
A boltos néni épp nyújtotta át a szalámi rudat a rendőrtisztnek. Csak egyedül volt bent, így jól el is beszélgettek. – Szép időnk van ma! – mondta Ernő úr – Igen. Tegnap esett. – Én is utálom az esős időt! Az ördögtől való! A boltos nevetett. – Ez nem nevetséges! – húzta ki magát a rendőrtiszt – Beszéljünk másról! – mondta az asszony – Jó beszéljünk! – mondta Ernő
A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma meg piás is az ungro, de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak. – Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó. – Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi. – Mi másért? – Te tudod. Talán te is utálsz bennünket. – De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.
Ágoston nagyapám udvara mindig tele volt rikácsoló, hápogó, gágogó baromfiakkal, és a disznóólban is röfögött egy – két malac, vagy gömbölyödő hízó. No persze nemcsak nála volt ez így, hanem szinte minden falusi iparosembernél. A gazdák ugyanis csak akkor tudtak fizetni az elvégzett munkáért, ha eladták a betakarított terményt, vagy kövérre hízott jószágot. A mesterembernek meg jól jött, hogy még akár válogathat is a legszebb állatok között. A gazdának nem kellett elvinnie a piacra vagy vásárba és olcsóbban számította meg a jószágot. Egyre jobban kapaszkodom. A megmaradás vágya éltet – talmi öröm. Vágányzár. Nekem már nincs maradásom, a menetelés egyhangúságába belehasít a vonatsíp éles hangja. Kijózanodva fordulok magam körül. Lassan esteledik, mire felfogom, hol vagyok.
|
Csengettek, az ötvenéves Ilona néni hangosan kiáltott, hogy elindult már. Lassan mozogtak lábai, hasogattak, mióta elcsúszott a jeges járdán, és az oldalára esett. Előfordult már, hogy azt hitték, nincs is itthon, pedig csak nem ért oda időben. Ahogy kinyitotta az ajtót, mintha valami mesebeli családi portré tárult volna elé: Károly és Júlia fiatal házasok voltak, mosolyogva fogták egymás és négyéves kislányuk, Amália kezét. Júlia pocakján látszott, hogy egy pici lakó van benne.