Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Utcalámpa, térkép, igaz ember

 

Diogenész elunta magát a hosszú ideje saját tulajdonú ingatlanát képező hordóban. Hanyatt feküdt, fázósan és meglehetősen mogorva kedvvel magára húzkodta vedlett birkaszőr takaróját. Két karját a feje alá helyezte, mintegy leplezve ezzel a párna hiányát. Hideg este volt, fázott és a pokolba kívánta a pillanatot, amikor öntelt büszkeséggel szegénységi fogadalmat tett. Unatkozott. Hol van már az idő, amikor beszólt a világhódító Alexandrosznak, mondván: Sanyi, ne takard már el előlem a napot! Régebben lehetett szórakozni, és ő tudott is szórakozni. Legfőképp szeretett városa, Szinopé népével.

Rosszkedve ellenére elhúzta a száját, csaknem mosolygott. Eszébe ötlött a nap, amikor visszatért Olümpiából és megkérdezték tőle: − Nagy tömeg volt ott?

− Nagy tömeg volt, de kevés ember − felelte ő akkor és cinikus nevetéssel élvezte a rámeredő tekintetekből áradó bamba ostobaságot.

Fészkelődött, próbált kényelmesen elhelyezkedni. Jobb napokon a birkaszőr takaró derékaljul szolgált, azon feküdt, de most kénytelen takarózni vele. Oldalára fordult, ám csontos csípőjét kegyetlenül nyomta a tölgyfa hordódonga. Nyögött, szuszogott, végül belekotort ócska tarisznyájába, és térképet húzott elő. Kedves időtöltése volt az idegen tájak böngészése. Képzeletben bejárta az ismert világ minden zegzugát, élvezte a határtalanságot, a szabadság mámorát. Oda utazhatott, ahová kedve tartotta. Most azonban nem szórakoztatta a játék. Röghöz és hordóhoz kötöttnek érezte magát. Valamikor, kicsivel később nyugtalan álomba szenderült. Álmában szűk, szürke kőkaput látott, és valami megmagyarázhatatlan szorongást érzett, ami egyre erősödött, félelemmé, majd valóságos pánikká hatalmasodott. Egy határozott körvonalak nélküli, lebegő alak integetett neki a küszöbről hívogatóan, de ő nem volt képes legyűrni félelmét, és belépni a kapun.

Hajnalban sajgó tagokkal ébredt, szája kiszáradt, és kellemetlen ízekkel telt meg, hosszú haja alatt viszketett a fejbőre, és görcsölt a lábikrája. Elege volt a hordóból, a hidegből, a depressziós, szürke hajnalokból, Szinopé városából. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész keserves ókori világból. Nyögve feltápászkodott, kimászott a hordóból, és felállt. Megropogtatta elgémberedett derekát, körülnézett. Néptelen volt a környék, az egész város. A hordó mögé ment, könnyített magán. Közben töprengett. Mi lenne, ha…?

Lehajolt, benyúlt a hordóba és kihúzta tarisznyáját, belenyomkodta a vedlett birkaszőr takarót meg a szakadozott térképet. Most hát a vállán lógott minden földi kincse. Határozott léptekkel indult el a városból kivezető úton. Utált visszatekinteni, elrévedni a múlton, búcsúzkodni. Ha megszületik a döntés, hát elindul az ember, határozott, tért ölelő léptekkel. Kalandra fel! Hiszen a leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik, ahogy egy kínai kollégája oly találóan megállapította.

Ment hát, biztos léptekkel, friss lélekkel, határozott szándékkal. Már rég maga mögött hagyta a várost, amikor hirtelen megállt, homlokára csapott, és felmordult.

− Bassza meg! A lámpa!

Két napja bolyongott a hegyi ösvényeken, kikerülve az apró falvakat meg a büdös birkanyájakat. Az egyik hegygerinc egyszer csak ismerősnek tűnt. Határozottan érezte − sőt tudta −, járt már itt. Felkaptatott a gerincre, és lebámult a mögötte elterülő völgybe. A terpentin illatú örökzöldek közt romokat látott.  Leballagott a fák közé, és egyszer csak ott állt az álmában látott szűk, szürke kőkapu előtt. A bal oldali kerékvető kőnek támaszkodva egy asszony ült, kövér teste formátlanul szétfolyt, fogatlan szája vigyorba torzult, zsíros, ősz haja szemébe lógott. Mocsoktól fekete, ráncos kezével hívogatóan intett Diogenésznek. Fokhagyma és avas olaj illatú lehelete megcsapta a cinikus bölcset, akinek gyomra görcsbe rándult, és páni félelmében egyetlen fürge szökelléssel átugrotta a kapu küszöbét. Szélvihar kapta fel, szemébe sűrű por csapódott. Elragadta a fergeteg.

 Koromsötét és nyirkos hideg térítette magához. Lucskosra ázott füvön feküdt.

− Mi a f…! − morogta Diogenész, és beletúrt tarisznyájába. Tűzszerszámot vett elő, és meggyújtotta legendás lámpását. Körülnézett, de nem sokat látott. Száraz ágú bokrok szövevénye vette körül. Feltápászkodott, állt egy darabig kába fejjel, végül óvatos léptekkel elindult. Átgázolt a bokrokon, és egy gazos telken találta magát. A bűzös, szúrós szagú levegő csavarta az orrát. Tüsszentett egyet, majd gyors egymásutánban még kettőt.

− Megfázott, fater? − A rekedt hangtól úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a lámpást. Rikító színű takarókba bugyolált, kócos alak feküdt nem messze tőle.

− Na, húzzon már arrébb azzal a piláccsal, hagy aludjak!

Diogenész dermedten állt kis ideig, azután bólintott − szólni képtelen volt −, és elindult.

− Hé, fater! − ordított utána a rekedt hangú. − Mi ez a szar magán? Nem csodálom, hogy tüszköl. Meztélláb, egy szál lepedőbe csavarodva, októberben…

A bölcs végignézett magán. Igaz, kicsit vásott a tunikája, és nem is túl tiszta, de azért lepedőnek nevezni mégis csak… Eddig senkinek nem volt baja az öltözködésével, tisztelték inkább, önként vállalt nincstelensége miatt. Tétovázva ácsorgott, lába fázott a vizes fűben.

− Na, gyöjjön csak ide!

Visszalépdelt a fekvő alakhoz, aki a kezét nyújtotta:

− Bazsó vagyok. Bazsó Árpád, de szólítson csak Árpinak.

Leguggolt, és megragadta a felé nyújtott kezet. Száraz volt és kemény. Mint ha fakezet markolt volna.

− Diogenész − motyogta.

− Az is jó név − nevetett a fekvő ember. − Figyeljen fater. Csórók vagyunk, de ahogy elnézem, maga a legcsóróbb. Na, várjon, hagy nézzem, mi van itt?

A takarók alól hatalmas, szürke csomagokat rángatott elő, és túrni kezdett bennük.

− Aha! Lássa? Van itt minden. Tessék, húzza fel ezeket.

Vastag, szürke nadrágot nyújtott oda Diogenésznek, aki egy darabig szótlanul forgatta a ruhadarabot. Ezt vegye magára? Nadrág… Bizonyára Ázsiába került. A perzsa birodalomban járva látott efféléket a férfiakon, bár azok sokkal színesebbek, cifrábbak voltak.

Felrángatta magára a szokatlan ruhát. Jó érzés volt, jó meleg, bár kicsit furcsa.

− Na! Vesse csak le azt a klepetust és ezt húzza fel!

Fekete, vékony anyagból szőtt valamit tartott kezében a fekvő alak, Diogenész elvette, és tanácstalanul nézegette. Kicsit hasonlított az indusok ingecskéire, de ez zárt volt minden oldalról. Se gombok, se kötöző szalagok. Csak egy nyílás, vélhetőleg a fej számára. Levette tunikáját, gondosan a tarisznyájába gyűrte, és kezdte magára rángatni az ingecskét.

− Várjon már, fater! Fordítva kellene, mert így csiklandozni fogja a torkát a márkajelzés. − A magát Bazsónak nevező férfi elvette tőle a kis ruhadarabot, és elé tartotta. − Na, most a fejét dugja!

Fura viselet − gondolta Diogenész. De miután fázott, nem okvetetlenkedett.

− Most gyűrje bele a nadrágba, mert éjjel másképp lefagy a dereka. Úgy! És ha megvan, tessék, vegye fel ezt is.
Vastagabb, sötétkék holmit érzett a kezei között, épp olyat, mint az ingecske. Tapintásra mintha birkaszőrből szőtték volna, de nem volt avas a szaga, meg vastagabb is volt a gyapjúnál. Magára húzta. Melegítette ez is.

− Na, ha már így kistafíroztam, üljön le és meséljen. Honnan keveredett ide?

Diogenész letette a fűre a tarisznyáját, és rátelepedett. Lámpását kettőjük közé állította. A Bazsó nevezetű nézegette egy ideig.

− Szép. Szép régi. Ez olajjal működik, igaz-e?

− Hát… − pislogott szédelegve a bölcs − Mi mással?

− Jó ez is, nem mondom, csak ha kifogy az olaj, nehéz szerezni. Hát a táskájában mi van?

A bölcs riadtan nézett körül. Hogy miben mi van, kérem?

− Hát amin ül, fater! A táskájában. Bár, ahogy elnézem, ez tarisznya inkább.

Diogenész megkönnyebbült. Előhalászta a szütyőt, és kipakolt belőle. A Bazsó nevű tátott szájjal bámulta.

− Ez minden? Beszarás! Egy irhatakaróval meg egy térképpel csövezik, egy szál lepedőbe csavarva, ilyen időben?

A bölcs hallgatott. Részben, mert nem igazán értette újdonsült mentora szavait. Meg aztán − mit mondhatott volna? Lassan lehajtotta szép, ősz fejét. A Bazsó nevű félreértette a helyzetet.

− Jól van faterkám, ne vegye már ennyire a lelkére! Jött ahonnan jött, és van amije van. Nem kell elszontyolodni. − Óvatosan forgatta a térképet. Közelebb tartotta a lámpáshoz, hogy alaposabban megnézhesse.

− A mindenit! Hát ez? Ez kurva régi lehet, tudja-e? Ezt kézzel rajzolták, kézzel festették ki!

Diogenész nem értett semmit. Hát persze, hogy kézzel. Szürakuzában készítette egy rabszolga, ő meg ajándékba kapta, nem is emlékszik már, mikor. Mit kell ezen csodálkozni? Elmerengett kicsit az elmúlt időkön.

− És a lámpácska? − riasztotta fel a kérdés. Megkönnyebbült, ezt legalább értette.

− Egyszer az jutott eszembe, hogy fényes nappal végigmegyek a városon ahol élek, de meggyújtott lámpával. Azután, amikor megkérdezik, miért ég a lámpás nappal, majd azt válaszolom: „Embert keresek. Igaz embert!”

− És? − a Bazsó nevezetű rázkódva nevetett.

− És? Képzelje − komolyan vették!

Sokáig nevettek. Ha az egyik végre abbahagyta, csak ránézett a másikra és kezdték elölről.

− Nagy franc maga, fater! − mondta végül Bazsó. Diogenész bólintott. Valahogy kezdett ráérezni új barátja kifejezéseinek ízére. Szinte ösztönösen érezte a szavak jelentését.

− És végül talált igaz embert?

Diogenész újra lehajtotta a fejét. Kicsit elszomorodott. Hiszen nem is keresett. De ha keres, vajon talált volna?

 − Én is megjártam a hadak útját. Beleszülettem a jóba. Nem voltam lusta gyerek, tanultam rendesen. De a fejem valamiért nem vette be a tudományt.  Kitanultam villanyszerelőnek. Szép szakma, jó is, lehet vele keresni. 

Megszerelmesedtem, megházasodtam, futott a szekér, rákaptam a piára. Végül összeszedtem egy ordas kurvától egy masszív trippert.  Ahogy az lenni szokott. Az asszony pedig ráunt, elváltunk. Neki maradt a lakás, ő neveli a két gyereket. Gondoltam, semmi baj, elleszek így is. Szépen kerestem. Amíg volt munka. Aztán már rövid idő kellett csak, hogy az utcán találjam magam.

− Tudja, amikor magát megláttam, olyan furcsa érzésem lett. Érdekes ám ez… Ha az ember magánál is nyomorultabbal találkozik, hát megnyugszik kicsit. Már a másikat sajnálja, nem saját magát. Így van ez…

Diogenész nézte a Bazsó nevűt, hallgatta, ahogy egyre halkabban motyog. Aztán már nem értette az elmosódó félszavakat. Bazsó elaludt. A bölcs megfogta a lámpást, és az alvó arcához emelte. Lám, végül igazra fordult a tréfa. Talált egy igaz embert. Letette a lámpást, elfújta és egy fának vetette a hátát. Később, ahogy hűlt a levegő, fázni kezdett. Magára csavarta a kopott birkaszőr takarót, és elaludt.

 Csípte az arcát a hideg szél. Felnyitotta a szemét. Egyedül volt, háta mögött a fa, körülötte a száraz bokrok sűrűje. A Bazsó nevezetű nem volt sehol. A bölcs kikászálódott a takaró alól, felállt, megropogtatta elgémberedett derekát. Akkor vette észre, hogy a tarisznyája üres. Jótevője magával vitte a tunikáját, a térképét és a lámpást. Diogenész megvonta a vállát, és elindult. Kibotorkált a sötétben a fák és bokrok közül. Széles, üres utat látott maga előtt. Megállt egy sárga fényű utcalámpa mellett, nekidőlt a szürke, nedves vascsőnek. Hallgatta a csendet, és arra gondolt: vajon él-e valahol a világon igaz ember?

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.