Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Nem vettem észre, hogy tetszem neki. Nem szoktam azonnal észrevenni. Nem tűnt fel az sem, hogy az e-mail címem kérte. Volt miről levelezni. Aztán kávézni hívott, sok bort ittunk, beszéltünk, amiről soha nem szoktunk, hallgattuk egymást nagy figyelemmel, az idő elgurult, valahová, elveszett ötforintos, egyikünk se ment utána. Egy ideje bizsergett már minden az asztalunk alatt, a pincér nem nézett ránk többé, mind hátukat mutatták a tükrök is. Akkor belecsókolt a számba, csókja áthatolt a szívemen, megérintette gerincemet, keresztcsontomat. Keresztcsontcsók. Azonnal, mindent akartam. Akár ott, a padlón, pincér, tükrök háta mögött, a mosdóhoz vezető lépcsőn, kamerák alatt, moziban, fagyott padon, bokrok alatt, mindegy, csak öleljen át, tartsa tenyerén az arcom, csókolja keresztcsontomat, mindegy, csak most ne hagyjon itt, jöjjön vissza, tapassza be szájával, nyelvével, tenyerével, vagy csak sápadt, hullott falevelekkel a lyukat, amit első csókjával a szívemen nyitott! Imádtam az internetet másnap, az első napon. Papírrepülőt hajtogattam gondolataimból, hófehér ködben szálltak hozzá kívánságaim.

 


Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé.
Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett.

 


és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint. lassan érő típus vagyok, nem jöttem rá azonnal, hogy istennek lenni hálátlan feladat, alaposan összetörve oldalogtam el, mást keresni, istent, hogy helyembe állítsam, s a hűs templomban találtam is. ők is boldogok voltak, hogy engem megleltek, s ajánlottak azonmód árván maradt gyermekeimnek új apát. ez is megvolt

 

Eccör vót, hol nem vót, valahun a világ legvége fele, ahun a selyömfű nől, amibül a Göncöl elől kifogott lovak legelésznek hajnaltájt, ha a röggeli párában megbúhatnak, s a harmatcseppben megmárthatják csillagporos patáikat, arrafele. S hogy mikor es? Ha jól emékszök, mán jól meghempergött a világ az Isten idejébe, szóval nem es vót az ollan rég! Vót egy leán. Há nem csak az az egy vót, mer sok leán vót mán akkoriba es, csakhogy ez a leán ollan szép vót, de ollan szép, hogy a napra, lehetött nézni, de reá nem! Megvakútt bisztosan aki mökpróbállta! Mer ha a napra néz valaki, aszt kiheveri azér valahogy, de ha erre a leánra, s kivált, ha férfifélle, hát, az bizon többé mást, mint űtet, sömmit se látott. Sömmit. Beleégett a szemükbe, bemaródott a szívükbe, még a gyomruk es beléfacsarodott! Úgy kévánták attúll kezdve, hogy másra nem is bírtak gondúni.

 

Anyám rosszul volt.

Mondtam neki, ha meghal

minél előbb keressen egy másik

testet magának.

 

 

 

Pénteken, kora este felhívott Éva. Tudok-e valami programot, helyet, ahol sok ember összegyűlik, szórakoznak, zenét hallgatnak, egymáshoz szólnak emberi hangon? Mondtam: semmit sem tudok. A Rákóczi Restaurant teraszán kevergettem a kávémat, rendeltem magamnak sült krumplit éppen. „De nem hasábot, hanem karikát legyen szíves!” Ezen kívül más tervem nem volt. „Gyere ide, ha van kedved, Éva!” 

 


–    Ássuk ki a Cilut – mondta Zoli. Verőfényes őszi nap volt, s mi ballagtunk a Normafán. Cilut három évvel ezelőtt ástuk el, akkor szakadt a hó, de meg kellett tenni, bűzlő macskatetem nem maradhatott a Margit körúti lakásban. Szerencsére még nem fagyott, így ha nem is a legjobb helyre, de kapkodva, fázva, bőrig ázva mégiscsak elástuk. A következő őszön két nagy követ is odagörgettünk Cilu fölé, nehogy valami arra járó kóbor kutya kikaparja. Most viszont Zoliék elköltöztek Zuglóba, kertes házban laknak, s Cilu maradványait át akarták menteni a messzi Normafáról a rózsák tövébe. Elég furán nézhettünk ki, így kapával, ásóval felszerelkezve a csendes és elegáns Normafa-i környezetben, néhány jogging-os futó meg is bámult bennünket.

 

–     Húzódjál mán lejjebb, nem látom az Andrássy utat! Legalább azt a rohadt sapkát vedd le a fejedről, nem igaz, hogy meleg nyárban is ilyen szarban kell itt álldogálni!
–    Mi a tökömér’ akarod te látni az Andrássy utat?
–    Há’, ott gyünnek a tüntetők, cseszd meg! Én meg itt állok hátul már száz éve, és nem látok semmit!
–    Kitől tanulod te ezeket a szlenges káromkodásokat? – pislantott hátra Huba vezér, pontosabban a szobra.
–    Görkoriznak erre elegen – vonta meg a vállát Tas vezér és köpött egy nagyot.
–    Nyomhatnál egy kis tökmagot Töhötöm – fordult most jobbra. – Unom a szotyolát.
Töhötöm morcosan mozdult, de aztán átnyújtott némi tökmagot.

 

Azt hittem, ülhetek a lépcsőn, cigarettázhatok csak úgy. Nézhetem, hogyan keskenyedik, és rövidül az utca, kortyolhatok a három csillagos alkonyatból. De nem így lett. Mögöttem a kocsmában egy rövidnadrágos, hirtelenszőke férfi radarján megjelentem, s nemsokára mellettem toporgott. Addigra jó néhány sört ivott egyedül, unta magát, a pultot, a pultos lányt, amiért az nem tud eléggé figyelni rá. Vagy nem akar. 

 


Az asszony aznap későn ébredt, szájában még érezte a tegnap este elszívott cigaretták izét, amit az emeleti lakótól kapott, akinek szalonnát szerzett, és aki így akarta meghálálni ezt az ilyenkor valóban szokatlan figyelmességet. A bombázások, az elsötétítések napról napra sokasodtak, az élelmiszer meg a tüzelő egyre fogyott, ősszel már jegyre adták a kenyeret, később arra se. Az asszony a sógorától kapta a szalonnát, sok – sok kilométert talpalt érte tegnap, piszkos utcákon, meg – megcsúszva az aszfaltot borító makadám köveken, amiket lökésszerűn borított be az ólmos eső, a kilátástalan szürke ég alatt, a szürke házak között, ahol időnként ijedt tekintetű nők szaladtak át az úttesten nehéz batyukat cipelve. Férfiakat nemigen látott a szürke utcákon, s gyerekeket is alig.

 

Bátyám, bátyám, mi történik itt?
MI történne, ecsém, mulatnak, nem látod? – kérdezz vissza a bátyám és odalép az egyik árushoz.
Ócskapiacon állunk, rengeteg a szemét, értéketlen lim-lom. Bratyó időnként beletúr a pornóújságok halmába, nevetve visszadobja, aztán továbbindul a könyvek és hangszerek felé. Hangszer: ez az! Olcsón megvenni, kivinni Dajcsba, eladni, ez az üzlet! Már évek óta ebből élünk, ezt csináljuk. Cseh Weinbachok, egykori keletnémet Scholzék és még oroszok is. De most valami furcsa történik. Sült csirkék jelennek meg a kimustrált pisztolyok között, ócska zsírpapíron fénylenek, barnulnak a csirkecombok. Kicsivel hátrébb tangóharmonika szól, néhányan összekapaszkodva táncolnak részeg, remegő bódulatban. Bratyó felemel egy szablyát, suhogtatja.

 

A lakberendező kiváló ízlése szerint tervezett hálószobában félhomály volt. A franciaágynak csak a fél oldaláról nyúlt fel egy terpeszkedő fénysáv a selyemtapétára. A túloldali faragott éjjeliszekrényen a sötét olvasólámpa úgy gubbasztott a nagy csendben, mint egy alvó gomba.

 

A viaszosvászon abroszon foszló borítójú biblia fekszik. Szövete egészen hasonló színű, mint a szvetter ujja, melyből egy csontos, apró kéz nyúl érte. Kati néni két hét óta sokadszorra veszi ki belőle a borítékot, amely a fia levelét rejti. Vastag szemüvegével közel hajol, újra és újra megnézegeti a furcsa holland bélyeget. Koronás, csipkeruhás hercegnőt ábrázol. Szép, előkelő fejtartású, büszke hercegnőt. Azt nem tudja, hogy történelmi személy-e, de inkább ma élőnek képzeli. A bélyegző hullámos, nem olyan kör alakú, mint a miénk. A boríték is különleges, ráncos keze végigsimít a bordás papíron. Leteszi az okulárét, maga elé mered. Hát hazajönnek! Az abrosz kockáin évek sorakoznak, számolgatja, hány éve is, hogy elment a gyerek. A menyével nem találkozott eddig, és csak fényképről ismeri a kisunokáját is. Évente egy-két levél, bennük családi fotók, a kicsi a négyet is betöltötte már.

 

                                                                                                          „A sötétség nem alkuszik: sötét akar maradni”
                                                                                                                                                      (Kornis Mihály)


    Felnyúlt a polcra a kinyitva letett könyvéért, és azon tűnődött, hogy hol is tartott, mit is olvasott tegnap, mielőtt kiesett a kezéből. Ez nem jutott eszébe, viszont észrevette, hogy a polc sarkában egy apró keresztes pók üldögél.
    Szokatlanul kicsi volt. Barna hátán hibátlan minta. Nézegette a pókot: elég nyugton van, most lehetne alaposabban megvizsgálni egy nagyítóval. Felkelt. Köntösbe se bújt, ment az íróasztalához a nagyítóért, amit egyébként a bélyeggyűjteménye rendezéséhez szokott használni. Vitte az ágyba, hasra feküdt vele, tanulmányozni kezdte a pókot. Közben azért odakészítette a papucsát, hogy agyoncsapja, ha esetleg el akarna szaladni.

 

Az ajtók záródnak. Beszakadt körmökre aggatott nejlonszatyor csusszan be, nagyot taszít a kismamán, könyökkel túrja szét az ülésen a szürke kosztümöt és a piros minit, majd lezuttyan egy aktatáska képébe nyögve. Amott füldugó terpeszkedik, odébb retikül szorong, és a szélesre tárt reklámújságnak is alig jut hely.

 

 

Iboly még emlékezett a faluszéli telepre. Az odavezető úton gyakran megállt, s nézegette arcát a gödrökben megülő esővízben. Amikor a szél megbillentette a képet, egy fűcsomóval még jobban összekócolta, és futott a másik gödörhöz.
Már kislányként is félt a kutyáktól, ha orrukkal a küszöböt vagy az öregek által szívesebben lakott sátor bejáratát túrták, ilyenkor meghalt valaki a rokonságból. Ha zavaros vízről álmodott, anyja gyorsan letisztította arcát havibajos asszonynak a vizeletével, nehogy himlős legyen. Bizonyos álmokat nem volt szabad kimondani gyerekek és viselős asszonyok előtt, végképp nem, ha a várandós asszonynak égett a hasa, mert a születendő kislányon a rossz asszony jelét hagyta volna.

 

Ezen az őszön szinte soha nem én voltam az első, valaki mindig volt már a Keretben, amikor megérkeztem. Nem gond. Amióta nincs kanapé a galérián, nincs is miért sietni, aggodalmas tekintettel nézni fölfelé, vajon elfoglalták-e a legjobb helyet, és ha igen, ki volt az, leülhetek-e mellé. Ezeket az aggodalmas-reménykedő tekinteteket számtalanszor láttam kihunyni annak idején a másik oldalról, én, a nyitáskor az ajtóban toporgó, idejekorán kanapét foglaló, notórius első vendég.

 

 

Karola nálam aludt. H. lepasszolta Z.-nek, aki viszont magával hozta a Klubba, és letette mellém a kanapéra. Ám, mielőtt Karola „beleegyezett” volna, hogy nálam aludjék, megkérdezte, vajon úriember tudok-e maradni EBBEN a helyzetben? Mielőtt ezt megkérdezte, háromszor hányt a vécében. Mielőtt háromszor hányt a vécében, hosszan zokogott a vállamon.

 

Nem tudom a férfi nevét. Abban viszont majdnem biztos vagyok, hogy néhány évvel idősebb nálam. Margit és én, ha olykor szóba kerül közöttünk, csak így beszélünk róla: az üveges.

 

– Mért akar meghalni, Szindbád úr?

– Meguntam az életet, Vendelin – felelte a hajós a kopasz, vörös képű sváb kocsmárosnak.

– De egyszer azt méltóztatott mondani, hogy a nőkért érdemes élni, csakis őértük…

– Éppen ez az, Vendelin, néha előfordul, hogy még őértük sem érdemes. Ezért fogok most pihenni egy kicsit a nirvánában vagy a halálban, ha ezt jobban érti, Vendelinkém, aztán majd megint jön egy író, aki föltámaszt saját képére és hasonlatosságára. Csak nehogy valami jellemtelen fráter legyen, mert a következő életemben nem szeretnék rossz ember lenni… De hát, sajna, nem én határozom meg, ki támasszon föl… az élet, a halál és a föltámadás egy nagy kaland, Vendelin, nincs minden adu a kezünkben, igaz?

– Nem tudom, nagyságos úr, engemet még nem támasztott föl senki, legalábbis nem tudok róla, én ilyen magas dolgokhoz nem értek, csak a borhoz, inkább azt tessék mondani, milyen bort hozzak az utolsó vacsorához.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal