Próza

1.
A kötél csuklómba vágott, vártam, hogy segítsenek, levegyenek onnan, de senki mozdult. A homokban fiúk, lányok ültek, tizenketten voltak, az jutott eszembe, ez nem véletlen. A tenger zúgott, hallgattam, ők néztek, várták, hogy végre válaszoljak.

Hányan tudhatják, hogy a hegyoldalban áfonyát szedő emberek kicsi, éretlen medvéket is a kosarukba raknak?
Ezek a medvék pont akkorák, mint az áfonyaszem, és pont olyan kékek is, szóval megszólalásig hasonlítanak a gyümölcsre.

Valahogy átrugdaltak a szakmunkásvizsgán. Néhány nap pihenő, majd indulás.

Szinte még le sem esett seggemről a szakma tojáshéja, máris a brigádban. Közömbös, fásult arcokkal találom szembe magam. Gyors pofavizit; ők lennének a brigádcsaládom.

Kapásból kineveztek italhordónak; kitűnő söröscsicskává váltam alig egy hét alatt. Reggelente gyakran kellett szesszel előállnom. A zilált, félizmos, vadnyugati hős-forma Bandi bá’, aki szigora ellenére – mint később kiderült – igen jó fazon volt, mondta is:

– Jól van gyerek! Töltsed azt a miafenét, újbelépő vagy! Állsz, mint a fületlen szamár. Igyál te is!

A legelső munkanapomon a Közgazdasági Egyetem udvarát burkoltuk. Béla bá’, a szűkszavú, köpcös, mogorva brigádvezető felém vakkantott:

– Szilárd, vagy mi a franc vagy! Menj, és hozzad gyorsan a fájront-kulcsot!

    Mindez még abban az időben történt, amikor a Szerkesztő a horoszkópok írását is rám bízta. Hiába tiltakoztam, nem vagyok én asztrológus, semmit sem tudok a csillagokról. A Szerkesztő gyorsan leszerelt.

    - Ne röhögtessen, mi az magának? Maga a kisujjából kiráz egy ilyen jósolványt, fantáziája van hozzá. A vénasszonyok szívesen olvassák, és két hasábot az is kitölt.

    Hiába néztem a kisujjam, mit tudnék kirázni belőle, nem volt apelláta.

Első nap még nem a téren ültem. Pár méterrel távolabb, egy zsúfolt kis kávézó teraszán ittam az ízetlen, híg kávét, és vártam, hogy a szomszédos asztalnál ülő lány végre megegye az utolsó tökmagos zsemléjét is, amiből halottfehér, vérszegény ujjaival csípett le csigalassúsággal mindig egy újabb és újabb falásnyi darabot. A teraszon túl közel voltak egymáshoz az asztalok, mi a lánnyal ugyanannak a napernyőnek az árnyékában ültünk, így bár szabadtéren voltunk, tudtam, hogy nem gyújthatok rá, míg be nem fejezi az étkezést, mert ha nem is szólna, biztosan rosszalló pillantásokat vetne rám, és én mindig is kerültem a feltűnést. Igazság szerint egyáltalán nem is nagyon szerettem mások előtt rágyújtani, mert ugyan mindig volt nálam cigaretta, csak nagyon ritkán, hetente, havonta szívtam el néhányat, és ebben a szokásomban sem volt semmi rendszeresség, ezért kifejezetten ódzkodtam attól, hogy bárki dohányosnak tartson. 

Amíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, „tüzeskedhet”, meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat.

Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, sőt, kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével.

Vésztőy vészes combtői, azaz ama hírös acél combfojtása

Mennyire ínyemre való, fegyvertűzről pattant, harcos menyecske, maga Brünhildácska, ó, jaj, ez a végzetes sújtású, csodás bal kar, - szegény Tammarg barátom-, hát ez óriási: óriási mégis álló dudák, meg a vékony derék/, meg az a malomkerék/ nagy és malomkerék/ kerek fenék/. Meccsoda szemrevaló, roppant erős, hatalmas, mégis finom és pazarformájú, villámgyors alezredesnői lábakat birtokol magácska, eddig ilyen tökéleteseket csak Vandácskán láttam, nyekerge Mirdroff. Ezért tette csonka fehér(személy) bohoccá, helyre kis nyomoréklánnyá, roppant ügyes, sikkes bicebócává, rettegett rokkanttá a lábszépség királynőt és bajnoknőt? Ez a gügyörésző, sunyi, ütődött csak Mirdroff lehet, nem-e? Ironizála Brünhildünk. Igen, Ördvigg Mirdroff ügynök vagyok, hát nem ismer?, ugye, hogy ismer, ne fogja fel ilyen melodramatikusan Vandácsk

Mély szurdok alján, mohos-páfrányos sziklafalak között futott a patak, erdő vette körül, és zöldre festette a víz tükrét. Odafönn emelték a várat, tornyokkal és bástyákkal, mikor hogy hozta a szükség vagy a szeszély. Heinrich azonban lent ült a sziklák alatt; a vízen és a fákon kívül semmi mást nem látott. Kevés volt a talált szépség, gyászos kedvén nem segített.

A víz szélén, sellők és nimfák helyett rút béka ült. Hozzá beszélt a dalnok:

Isten teremtményei között csúf kudarc te, pöfeteg képű, undok förtelem! Hányan kérdezték már, hogyan van az, hogy téged is Ő teremtett, nem volt-e több tehetsége? Koldus a vízi világban, féregre és lárvákra kárhoztatott, önelégültséged torha gúnyol engem? Tökéletesnek hiszed-é magad te is, mint az én gyötrött fajom? Tükörképed az orrod előtt, mondd, hiába leng? Megérted-é, ha szólongatlak én, Heinrich von Seltendingen?

Határok
(+1. mese)

Feri terpeszben állt a „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” felett, aztán beleköpött.

Ez már a negyedik „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” volt, mert itt, mindenkinek az folyik a kertje alján. Nem egyszerű, de érthető, hiszen ez egyféle népcsalogató attrakció, másrészről meg tényleg több patak szalad össze Marosfőn, hogy a végén összejöjjön az igazi.
A Maros-Mures. 
Muris.
Itt áll a saját kocsmája és ő a tulaj.
És az egész vagy fél éve kezdődött, amikor minden véget ért.
- Jutka… - sóhajtotta. – Látod? Későn lettem királyfi.
Megpaskolta a bal felső zubbonyzsebét, ahol szorosan lefóliázva egy fénykép és egy szétszaggatott, majd gondosan összeragasztott lottószelvény lapult.

Dunai-Morcos, küvé (2009)

Bíbor, zárkózott illattal köszönt, melyen diszkréten sejlik át az ecet és az E233. Színében fáradt ételfesték, oxidált, túlbonyolított, gázolajos árnyalatok. Szájba véve közepes testtel találkozunk, melyhez kiegyensúlyozott szerkezet társul. Kicsit zárt savaival és a hígításhoz használt csapvízzel lendületes gyomorirritációt ígér. Szellős struktúra, kalmopirines asszociációkkal, erőteljes, de nem tolakodó seprő-jelenléttel. Viszonylag hamar végigszalad a bélrendszeren, kipisálva pedig csípős érzéssel búcsúzik. Karcsú, formatervezett műanyag kannája ölbe simuló, könnyen hordozható, hiszen a kupakja fogantyú is egyben. Ideális kísérője a disznósajtnak, a májkrémkonzervnek és az aszpartámos üdítőknek. A címkén egy vidám, vörös orrú paraszt ölel magához egy csapzott pulikutyát. A kiszerelés igen gazdaságos, hiszen 5 liter csak 490 forint. Borrégió: Csepel.

– fikció –

– Jó napot, megjöttem! – hallatszott a harsány köszöntés odakintről.

Az anya sietett kinyitni az ajtót, majd felkiabált a családnak.

– Gyerekek, gyertek, itt van Erzsi néni!

A nagyobb kölykök letrappoltak a lépcsőn, és illedelmesen odamentek hozzá köszönni, de azért látszott rajtuk, hogy nem szívesen teszik; ők még nem érezték át a rokoni kapcsolatokat, csak annyit fogtak fel belőle, amit közvetlenül tapasztaltak: a tömény cigaretta büdös szagát a ruháján, a rekedtes, fülsértő hangját, ami gyakran csapott át egy-egy heves beszélgetés közben rikácsolásba és a repedezett, érdes bőrt a tenyerén, ami karcolt, ha az arcukat simogatta. Erzsi néni kivett a pénztárcájából egy-egy bankjegyet, és odaadta Gábornak és Katának:

– Vegyetek rajta valamit, amit szerettek!

A szülők ezért mindig haragudtak, mert a gyerkőcök úgysem tudtak a pénzre vigyázni; hiába mondták neki, hogy ha már úgyis a bolt előtt jön el, vegyen inkább egy csokit, vagy egy zacskó, cukrot, nem volt hajlandó. Az apa bekísérte Erzsi nénit a nappaliba, míg az anya elment összeállítani a szokásos sajttálat.

Barátság az, ha a Joci nekem adja az uzsonnája felét, pedig ő is éhes, és én meg nem fogadom el, pedig én is éhes vagyok.
Ezt egyszer egy újságban olvastam, megkérdeztek ilyen kis csókákat, tudod, hogy mi a barátság, meg a szerelem, meg mittudomén, ismered ezt biztosan. Na és akkor ez a gyerek mondta ezt, hogy ez a barátság.
Amúgy nem szoktam én ilyen dolgokon rágni magam, nem vagyok az a beforduló, depis alkat. Most is csak az hozta ki belőlem, hogy a Pirnert lelőtték, a Csucsa meg ettől meggiggyant.
Ami nem nagy csoda. Se az, hogy a Pirnert levadászták, se az, hogy a Csucsa bekattant, mert spanok voltak, együtt lopták isten drága napját, vagy tizenöt éve.
Illetve, ha csak azt lopták volna, a Pirnert nem vágják taccsra. De loptak ezek mindent, ami nem volt lebetonozva meg fehér izzásig felhevítve. Aztán olyanhoz nyúltak, amihez nagyon nem lett volna szabad, annak meg híre ment, és hát ez lett a vége. Borítékolni lehetett.

T. sosem tudta meg, hogy meghalt az anyja. A pusztában senki nem kezelte ezt igazán titokként, egyszerűen csak nem beszéltek róla. Tudomásul vették. Miként tudomásul vették, hogy egy ereje teljében lévő fiatalasszony is eltávozhat egy pillanat alatt erről a földről arra a másikra, ahol az ősök élnek. A halott ősök. Fiatal volt, erős és megejtően szép. Gyermeke nem láthatott szép nőt soha. Mert a pusztaiak között ritka volt az ilyen. Nem voltak csúnyák, csak éppen nem voltak szépek sem. Egyformák voltak. Kicsik, görbelábúak, fürkésző mandulaszeműek, mindig gyanakodók. Mit lehetett itt tudni, a végtelen sztyeppén, hogy aki közeledik, mit hoz: erjedt kancatejet, hírt a városból vagy halált. A sztyeppén az érkezőt messziről és hosszan lehetett látni. Lett volna idő bőven azon gondolkodni, hogy tejet hoz, hírt vagy halált. Nem gondolkoztak, csak figyelték mandulaszemükkel, hogyan lesz a pontból alak, és elfogadták, bármit is hozott. Nem látszott érzelem az arcukon, amely születésük pillanatától cserzett volt. A hamvasságra még külön szavuk sem létezett.

    Reggel a cikóriából készült tejeskávét ihattam kifli vagy kenyér nélkül, mert előző este megettük az utolsó karéj kenyeret. Mondtam a mutternak, kiszaladok a sarki közértbe, mire lemondóan legyintett, a közért zárva van, ő már volt kint, mielőtt mi még az öcsémmel felébredtünk volna. Fészkelődtem a sparhelt mellett, a kávétól még éhesebb lettem, és nagyon megkívántam egy szelet zsíros kenyeret.

    – Megnézem. Hátha mégis kinyitották.

    A mutter rám hagyta.

     Milyen gyakran eshet meg az, hogy a vásárcsarnok előtt a buszmegállóban, száraztésztát, házi paradicsomlevet, meg egy kevéske zöldséget áruló öreg néni felnéz a homlokzatra, és az ott látható két tátott szájú szoborfejnek kezd köszöngetni?

Télen születtem, februárban, még a rendszerváltás előtt. Azt mondják: ordítós gyerek voltam, elhiszem. Később cseperedve bejártam a grundot, tapostam a bőrt. Aztán jött az első feles a búcsúban, akkor még nem értettem, hogy költő leszek. Kiskettőt Pesten ismertem meg, filozófiája mindig gyakorlatiasabb volt az enyémnél. Részeg voltam, ő vért hányt. Gyomorgyulladás, mondta, nevetett, hogy meghalunk. Felsegítettem. Vigyáztam, hogy ne legyek véres, legnagyobb elesettségemben is vigyáztam az öltözékemre. Nem mintha értelme lett volna, a bal cipőm beázott, lyuk volt a talpán, a sarkánál…

Tammarg utolsó előtti inter mortem kalandjai

Most történik meg Daedar Aky Tammarg csúffálétele, test- és ruha-cseréje, anyagi bugyrai átsemmisülése.

  Mint mindnyájan emlékezhetünk Vérpirospozsgás Magister alias Központy Ede intette őt óva is, hogy a spionnőt, Vésztőy Brünhildát (Hilda Geröyk Brünt, Vanda Geröyk Brün alteregóját, Vésztőy, mert combtöve ön- és közvész) az intergalaktikus kémnőt, a láberedetű éterpéteri transz-szirénamazon istennőt, - aki testből testbe sült, testesült, húsba hullt,  quintessentialis, élő, gigászi elektronfelhő éteranyagba áztatva, - minimum 80 %-os végtagépségben fogja el, hogy a már most sem tetőtől talpig épség szépség (csak egy gyönyörű transz-terenszhillkék szem, egyúttal mozdíthatatlan jobb kar) átadathassék Mikroszentségnek, a Spirálforgás-gépagy Alapítvány soros caesar-jának hohéri kezére, nyilvánosan felszabdaltatni, de ez előtt még hosszasan: örökkön örökké, éjjel: felváltva gladiátorkodni, iszapbirkózni, nappal: élő-kariátidáskodni.

A huszonkét éves Zita úgy gondolta merészen, megszökik otthonról. Nem tudott önálló életet kezdeni s testvére az agyára mentek. Úgy érezte és gondolta, más az ő helyébe rég öngyilkos lett volna. Ő ezt nem akarta, csak a szabadságot. Csak kevéske szendvicset és üdítőt vitt magával.

Az úton találkozott egy ismerősével. Zita ki akarta kerülni, mert fél hogy majd kitudódik a megszökése. S elárulja a dolgot anyjának. Ezért egy utcasarok kis zugában meghúzódott. Egy öregember járt arrafelé, épp a kutyáját sétáltatta. A kutya egészen a lány lábaihoz sétált s azt szimatolgatta.

– Hagyd békén a lányt! – szólta a gazda.

     Eccer egy kisvárosba, hol ítélőszék is vót, olyan csufság esett meg, hogy elhalálozott a hóhérjuk, de mást a helyére kapni sehogyse tuttak. Nagyon okosok irányíttották eztet a várost, olyanok, kiknek a feje csak azér vót, hogy a kalpagot tarcsa meg. Tán azér.

     Éldegélt ebbe a városkába egy cigányember es. Kevés ember sepregetett a városba, hát nem kellet a seprűje, kevesen vágtak malacot, hát nem kellett a sózótekenyője, kevesen főztek régi edénybe, hát nem kellett a fódozó munkája se. Purdéja meg annyija vót, hogy tele lett vóna velük egy szekérderék, mán, ha lett vóna szekere. Merhogy ase nem vót nekije, se szekere, se lova. Oszt amék embernek nincsen lova, az mindeféle huncuccságra képes ezen a világon!

     Augusztusi nap volt. Gondoltam, átnézek már Bözse nénihez. Kint ült a tuskón. Tavaly vették ki a diófát, s azon üldögélt a délelőtti napsütésben a nap felé fordított arccal. A szemét lehunyta, és mosolygott. Feltűnő volt, hogy mennyire lefogyott, és mennyire sárga az arca.

     Én meg ott álltam a noha szőlő mellett.

     ─ Gyere ide gyermekem, szedjél szőlőt, nova, vagy noha kituggya, ─ és vidáman megkötötte a kendőjét az álla alatt.

     Esküszöm, hogy mosolygott, sőt még rám is kacsintott.