Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Mikor én voltam a repülő, magasabbra szálltam, mint egy tízemeletes ház teteje. Pedig kezdetben csak a lépcsőn ültem, és ettem a lekváros kenyeremet, amit uzsonnára kaptam, és néztem, ahogy a többiek fociznak, nélkülem, mert mire kiértem az udvarra, már megvolt mind a két csapat, nem kellett több játékos, bár a kenyerem is odaígértem az egyiküknek, ha helyette beállhatok, de nem kellett neki. Visszamentem a lépcsőre, leültem, haraptam egyet, aztán bámultam a többieket.

 

Három éve éltem Amerikában, Liát is ismertem már, akkoriban készültünk házasodni. Angol tudásomat elegendőnek éreztem ahhoz, hogy saját lábamra álljak, önálló üzletbe fogjak. Magabiztos voltam, pontosan tudtam, mit akarok és hogyan, csak egyetlen apróságot hagytam figyelmen kívül, közel sincs elegendő pénzem álmaimat valóra váltani.

Csüggedten hagytam ott az ingatlan irodát, amelynek főnöke keményebb feltételeket szabott és jóval nagyobb összeget kért bérleti díjként, mint amire én számítottam. Nem rendelkeztem a szükséges pénzzel, s nem tűnt valószínűnek, hogy rövid időn belül képes leszek keresni annyit, ha megfeszülök is. Fejemben mindenféle elképzelések kavarogtak, észre sem vettem azt a férfit, aki az épület előtt megállított. Összerezzentem a hangjára, közelsége váratlanul ért.

 

Odakint nagy pelyhekben esett a hó.

Harry Potter határozottan unta magát. Csak bámult kifelé az ablakon, és az olcsó kacsamájra gondolt, amit a hentesnél vett az előbb, és amit meg kell sütnie. Különben megromlik. Nem is tudja, miért vette meg, talán mert olyan ínycsiklandóan lötyögött a piszkos – fehér műanyag lábosban az üvegfal mögött. Nem tudott neki ellenállni.

Így, december tájékán muszáj volt vigasztalnia magát valamivel. Valamivel, ami elűzi a sötétséget. És hát a nyugdíja is megjött. Akkor meg miért ne egyen kacsamájat. Leértékelve. Kalász Pista bácsinak, az első emelet háromból, például nem jött meg a nyugdíja. Mondta is, még a délelőtt, hogy fizess már egy fröccsikét nekem, Henrik szomszéd, én már csak így nevezlek, meg ne sértődj. Harry nem sajnálta a pénzt, két muskotályost fizetett a Pista bácsinak, bár fene mód csodálkozott az ízlésén.

 

Végtelennek tűnő, átlátszatlan, fekete tér, tán az űr mélysége, vagy inkább mikor benézünk egy izgalomtól kitágult pupillán.

 

Látszólagos volt a süket mozdulatlanság: alig észlelhető zümmögés, susogás visszhangzott, míg egyre-másra csillogón fel-felvillanva, mint távoli égitestek, sötét árnyak keltek életre, táncoltak láthatatlanul.

- Játsszunk, játsszunk! Ki van velem? – csilingelt az egyik. Magas, fémes hangja vidáman villogott éles fényével. - Játsszunk hármaskört!

- Már megint? - susogott egy bariton. Kellemes, lágy zengés, meleg, nap-sárga, csalódott.

- Az mi, az mi? – semleges zümmögés, hidegen kéklett fel szenvtelenül.

- De buta vagy, ez játék. Ha legalább hárman állunk bárhol a térben, egy kör mindig összeköt minket – volt kioktatás is a víg csilingelésben, hosszan rezgett a térben.

- A történet, amit eljátszunk, így lesz teljes, kerek egész. Bezárul és rólunk szól – susogta a másik –, de most én leszek a jó! – Tette hozzá.

- Én meg a rossz! – csattant élesen a derűs. -Hihihi.

- Én mindkettőtöket szeretni foglak – szólt a semleges halk zümmögés.

A gondolat megfogalmazódott, a kéz megmozdult.

 

Mit műveltél, te műveletlen? Elmúltál már 18? (Minden ember egy kattintásra van attól, hogy elmúljon 18.) Ha tényleg el, akkor elmesélek valamit. Tudod, honnan ered az a szólás, hogy „Legalább egyél egy katonát?” Hogy minden világos és kerekded legyen, egy kicsit vissza kell mennünk a múltba, és bele kell karmolnunk a hazai történelem egyik legnagyobb alakjának mindmáig titkos életébe. A levéltárak mélyén élő történészek már lerántották a leplet, de gyorsan vissza is borították. Bem József hajlamainak ezen részéről hallgatnak a történelemkönyvek… Anno Bem altábornagy határozott intézkedéseivel rövid idő alatt újrarendezte a szétzilált, Erdélyből szinte teljesen kiszorult, erdélyi hadsereget, majd Puchner tábornok, erdélyi főhadparancsnok támadását visszaverve ellentámadásba lendült, és gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt. Ezzel kelet felől biztosította az Alföldet, és lehetővé tette, hogy Windisch-Grätz támadása elől a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse át székhelyét.

 

Kis örvény született a bányató közepén, ahogy belecsobbant a kavics. Szemetet sodort magával a víz, azt kapta el a forgás, aztán húzta egyre lejjebb, ahová már nem látott a szem. Mari elképzelte, ahogy a törmeléknek hirtelen hosszú keze és lába lesz, és próbál menekülni az örvényből, talán sikolt is, de azt nem hallani a szomszédos gyár zajától. Mari tölcsért formált a kezéből, a füléhez rakta. Még a gépzajon át is hallotta a vízi életet, a nád sóhajtását, a kacsákat, ahogy anyjukat hívták, és az örvényt, ahogy felnyögött, majd látta, amint elsimult, mintha sosem létezett volna.

 

A Belvárosi pláza a szokásos, hétköznap-késődélutáni arcát mutatta. A vad műfényben-műcsillogásban ide-oda nyüzsgő ember-masszára, a magasból (hogy pontosan honnan, az rejtély) hangos és monoton gép-zene zuhogott alá – mintegy élénkség-fokozásképp. Zajlott hát az élet, híztak-dagadoztak a márkajeles nejlonzacskók. Ebben a szilaj hömpölygésben kezdeményezett beszélgetést, egyik a másikkal.

– „Megbocsásson, hogy megszólítom kegyedet, de…”

– „Tegeződjünk, szerintem, itt úgyis mindenki mindenkivel tegeződik.”

– „Ó, persze, bocsáss meg…”

– „Ha még egyszer bocsánatot kérsz, bizonyisten, soha nem bocsátok meg.”

– „Jó, igazad van. De engem csak néhány perce állítottak ki, ide, a kirakatba, és gondoltam…”

– „Te új vagy?”

– „Ahogy vesszük. Tegnap szállítottak ide, és reggel már ki is lettem állítva. Gyorsan megy ez. Tegnap még a raktárban – ma meg már itt, melletted.”

 

Apám már nem él, amikor elhozom. Még felveszi az elavult szabású szürke öltönyét a besárgult inggel, amit a legutolsó válásán viselt. Három számmal nagyobb rá. Megkérdezi, vegyen-e föl nyakkendőt. Nem kell. Tudom, nem állhatja. A zakó alá magára húz egy szürke pulóvert, amit nemrég vásárolhatott a Mars téri piacon. Előre bekészíti a holmiját néhány nejlonszatyorba. Napokkal korábban kisuvickolja a félcipőt.

Olvasd el. Orvosi papírokkal teli tasakot nyom a kezembe. Később, ha hazaértünk. Olvasd csak el. Kibontom a négyrét hajtott zárójelentést. Fürkészi az arcomat. Majd keresünk jobb orvosokat. Kihagyok egy lélegzetet és egy nyelést. Azután mindegyikből egy ütemmel több lesz.

 

Szenteste. Éjfélhez közelít a mutató a Télvíziváros összes toronyóráján. Kandeláberekre aggatott jégvirágfüzérek között piheg az egész város, az égbolt szikrázó csillagai alatt körtáncot járnak az angyalok. Az ökumenikus temetőkert egyik exkluzív sírboltjában kábán eszmélődik Á. Lazúr, a közép-belvidéki Használt Adok-Veszek koronázatlan királya.

„Mi ez a farkasordító hideg és síri sötétség? Uram, atyám, befalaztak! Egy ládában vagyok? Miért nincs rajtam pizsama? Hiszen ez az ünneplő öltönyöm, és a gyász-dísznyakkendőm, amit Rózsa, az elvált hatodik feleségem igazgatott a szalonban az elhunyt hetedik feleségem, Jázmin koporsójánál, miután az inzulint beadta magának. Mi történhetett ez után? Nem emlékszem… És ez a rücskös vallatóeszköz a fejem alatt? Jázmin ékkövekkel díszített párnája? Az ő koporsójába szántam, az ő feje alá. Az összes feleségem ilyen párnával volt felravatalozva, kivéve, Rózsa, a hatodik, aki még időben meglépett. Vagyoni követelés nélkül… Ez volt a mázlija… Bammeg! Nem a nyakkendőtű szúrása volt! Rózsa végig fecskendővel a kezében sustorgott Jázmin koporsója körül. És álnokul sajnálkozott, hogy pont Karácsonykor kell eltemetnem a legújabb exemet. A válásunk óta gyűlöl. És retteg. És egyébként mindig hajnalban inzulinozza magát, rögtön ébredés után.…”

 

A férfi valósággal elsodorta a meglepett nőt, de még idejében megkapaszkodott az egyik oldalfalra, - éppen e célból, odaszerelt - fogantyúban. A látvány azonban így is meglehetősen groteszk volt.

 

Virginia Woolf teaház

 

Regény-fragmentumok op.1.

 

„A tenger kissé fodros volt, mint egy enyhén ráncos asztalterítő. S benne valamennyi sáv megtorpant és felpúposodott, s ahogy partot értek, megtörtek, s vízcseppjei finom fátylát terítette a homokra. Bent a homályban minden bizonytalan körvonalú volt és anyagtalan. Nézzétek az erkély sarkában a pókhálót – szólt Bernard. – Szálain vízgyöngyökként csillogó fénycseppek.

 

Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte:

 

Jolánka élettelenül fekszik a kerítés mellett. Azután lassan megmozdul, próbál feltápászkodni. A szomszéd fiú odarohan hozzá, visszagyömöszöli kezébe a kistáskáját, kihúzza a pillangókést Jolánka bordái közül, majd közli, hogy nem is akar új mobiltelefont, és elfut.

Jolánka közben felkel, visszasétál a közértbe. A pénztáros rögtön három ezrest csúsztat a markába, utána Jolánka visszamegy a húspulthoz, ahol az eladónak odaad egy csomagot, az kibontja, és a zöld párizsit visszateszi a szép felvágottak alá. Köszön, Jolánka a kijárat felé haladva mindent egyesével kipakol a kosarából, és kihátrál az üzletből.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg király, és annak egy fiatal, vonzó felesége, valamint egy dögös kis lánya. Ez utóbbit elrabolta a sárkány, és bár sokan nem értették, hogy ha azonnal fel nem falja, akkor minek az neki, a király kihirdette, hogy aki kiszabadítja, legyőzve a sárkányt, az megkapja a lánya kezét és fele királyságát.

 

Meglökték. Nem mozdult. Újra lökték. Minden apró részecskéje tiltakozott. Megdermedt. Szétnézett. Az ősz már hidegen simított a fák ritkuló hajába. A földeken, a megmaradt barázdanyomokat egymásba fonta a rajtuk áthaladó emberek talpnyoma. Messzebb, már homályba futó távolságban, házak sora állt. A hajnali fény belederengett a háztetők cserepeibe, megrajzolta a kémények vonalát. A falu szélén, a többi háztól távolabb, magányos épület áll. Kopott a mész a falakon, az udvarban bokasimogató gyomszőnyeg. Kupacokba sodort rozsdás leveleket dédelget a csapzottan lógó tyúkháló, alatta macska ül. Félszemű, szürkésfekete állat. Lassú mozdulatokkal mosdatja magát, néha körülnéz, sárga szemét a házra veti.

 

A tökéletlenség harmóniáját bámulom: mocskos ablaküveg, letépett plakát, tökéletes hátteret biztosítanak egy készülő archoz. Ül, sminkel, narancsszínű rúzst tesz a szájára. A metró utasai bámulják. Narancsillatot hallucinálok.

A nő apró mozdulatokkal viszi fel arcára a púdert. A nyitott tégely az ülésen hever, egy erősebb fékezésnél leeshet és darabokra törhet.

 

Anyám élete nagyanyám halála után esett szét végleg. Skizofréniája ezután átvette az irányítást az elméje felett.

Fiatalasszonyként egyszer narancsot kívánt. Azt mondta, addig megyünk, amíg pult alól nem tud szerezni. Jártuk a boltokat, én egyre fáradtabb lettem, ő egyre lelkesebb. Csillogott a szeme, feltüzelte a kihívás, hogy a hetvenes évek elején déligyümölcsöt szerezzen. Narancsot végül a piacon kaptunk az egyik ismerős kofától. Barna papírzacskóba tett két éretlen példányt a fél kiló csiperkegomba alá. Anyán még ekkor sem mosolygott, pedig azt mondta, boldog. Hazafelé az egyik üzlet kirakatában meglátott egy merész szabású selyemruhát.

 

A kultúrnagyúr

 

A kultúrnagyúr valamikor költő volt, de most boldog, a kettő között nagy különbség van, a költő kérdez, a költő szenved, a költő kételkedik, a boldog ember sosem kérdez. A boldog ember – mai fogalmaink szerint – kertet ápol, szörfözik, golfozik, borkultúrát teremt és megbecsültséget – magának. A boldog kultúrnagyúr nagyon boldog volt, semmi sem zavarta boldogságát, sose gondolt már azokra, akik költészettel, vagy – kevésbé méltóságosan – a szavak erejével próbáltak előbbre jutni. Semmit sem tett értük, amíg tehetett, de ez így van jól, csak egy kétezer éves kultúrát készültek a szemétbe dobni, ugyan mit számít ez, ha a párt hatalma megmarad. A párt hatalma ugyanis nem ezen a kétezer éves kultúrán alapszik, a párt hatalma önmagán alapszik, fenntartásához szükségesek ugyan szavak, de ezek egészen egyszerű szavak, s ezt a kultúrnagyúr nagyon jól tudta, mindössze kétszáz szót kell használnia a pártnak, többet nem, ennyit ért az az alsó nyolcmillió, akit megcéloztak.

 

…vonat érkezik, vonat indul. Emberek jönnek, mennek. Valahonnan valahova. A menetrendtábla előtt kisebb tömeg. Beszélgetnek, közben félszemmel lesik, ahogy a kijelzőn fürgén peregnek a betűk, számok. Most? Nem. Még mindig nem. Késik. Tíz percet, húszat… Izgatottak, türelmetlenek. Némelyikük az utazótáskájára ül. A földre. Fiatalok. Derekukra kötött pulcsi, széldzseki.

Hátuk mögött, egymás kezét szorongató idős pár. A férfin vastagkeretes szemüveg, sötétbarna kalap. Az asszonyon térdig érő, kissé kopott, szürke átmeneti kabát. Mentaszínű sál. Időnként szellő érkezik a vágányok felől. Zöld lángnyelv lobban − ernyed.

Baloldalt, a büfé mellett falatozók között galambok toporognak. Egy jókora fekete-fehér körültáncol három szolidabb színű kisebbet. Eredménytelenül. A többiek inkább a begyüket töltik.

 

Negyven éves vagyok. Ezt angolszász nyelvterületen nem kell elmondani. Sőt, senkit sem érdekel. Az önéletrajzból úgyis kiderül. Annak, aki tud számolni. És annak is, akinek van szeme. Bár jól nézek ki, és akár egy egész délutánt letagadhatnék, a korom megállapítható. Csak rám kell nézni. Vannak hibáim.

Anyám szerint mit játszom magam. Fiatalabb már nem leszek, a melleim sem egyformák. Fogadjam el. Alkudjak meg. Az élet ilyen. Szar. Meg igazságtalan. Egyszer van csak szerencséd. Amikor a magas, jóképű, okos és gazdag férjnek valóval találkozol. Aztán, ha eltoltad, nézheted. Mert természetesen csak Te tolhatod el.

 

Veronka nem lát. Pontosabban, az ő szavával: már nem nagyon jól lát. Ami annyit tesz, hogy nem vak, elég erős nappali fényben a saját világának kisebb-nagyobb tárgyait fölismeri, a kapun túl pedig ritkán merészkedik.

– Már vártalak, kedves – mondja, de hangjában nincs szemrehányás –, Piroska mondta tegnap, hogy látott a buszon.

– Hétfőn délután jöttem, de akadt dolog a ház körül, amit rögtön el kellett igazítanom – felelem, s közben próbálok a szemébe nézni, de híres porcelánkék szeme tompán fénylik csak, üresen elnéz valamerre a vállam fölött.

– Aztán meghoztad-e?

Kiteszem elé az asztalra előbb a selyempapírba tekert palackot, aztán mellé, keze ügyébe a virágmintás kézkrémes tégelyt is.

Óvatosan nyúl érte, lecsavarja a tetejét, fölhajtja a műanyag védőhártyát, mutatóujja hegyével fölvesz kevéske krémet és bal kézfeje hátára keni. Lassan dörgöli körbe-körbe, közben orrához emelve kedvtelve, elégedett mosollyal szagolgatja.

– Illatos – mondja, értésemre adva ezzel, hogy jó szívvel fogadja kialkudott ajándékomat.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal