Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Karádi Márton: Az utolsó reggel

 

Első nap még nem a téren ültem. Pár méterrel távolabb, egy zsúfolt kis kávézó teraszán ittam az ízetlen, híg kávét, és vártam, hogy a szomszédos asztalnál ülő lány végre megegye az utolsó tökmagos zsemléjét is, amiből halottfehér, vérszegény ujjaival csípett le csigalassúsággal mindig egy újabb és újabb falásnyi darabot. A teraszon túl közel voltak egymáshoz az asztalok, mi a lánnyal ugyanannak a napernyőnek az árnyékában ültünk, így bár szabadtéren voltunk, tudtam, hogy nem gyújthatok rá, míg be nem fejezi az étkezést, mert ha nem is szólna, biztosan rosszalló pillantásokat vetne rám, és én mindig is kerültem a feltűnést. Igazság szerint egyáltalán nem is nagyon szerettem mások előtt rágyújtani, mert ugyan mindig volt nálam cigaretta, csak nagyon ritkán, hetente, havonta szívtam el néhányat, és ebben a szokásomban sem volt semmi rendszeresség, ezért kifejezetten ódzkodtam attól, hogy bárki dohányosnak tartson. 

Reggel igazából nem is abba a kávézóba, hanem a térre indultam, de a közelébe érve láttam, hogy ebben a napszakban mennyi ott a gyerek. Elfoglalták az egész parkot, labdáztak, futkostak, ugróiskolákat rajzoltak a földre, és bár egyenként szeretem a kisgyerekeket, így együtt, egyszerre ennyien megrémítenek.  A felnőttek a tér körül szabályos kör alakban elhelyezett padokon ültek, olvastak vagy beszélgettek, és csak az időnként a park közepe felé vetett pillantásaikból vált egyértelművé számomra, hogy mindegyikhez tartozik gyerek. Tudtam, hogyha így egyedül leülnék közéjük, biztosan összesúgnának, és bizalmatlanul méregetnének, ezért döntöttem úgy, hogy inkább a helyemen maradok. Aztán úgy fél12 körül, mintha csak előre megbeszélték volna, elkezdték összeszedni a gyerekeket, és nagyjából délre az egész park kiürült. Mivel én szabad térre sosem viszek magammal olvasnivalót, mert mindig az embereket figyelem, egész reggel őket néztem a kávézó teraszáról, így rögtön feltűnt, hogy az egyik padon ülő asszonyhoz nem ment oda gyerek, hanem egyedül, mégis a többiekkel egyszerre, ebédidőben távozott, mintha csak azért tett volna így, hogy ne maradjon hátra a parkban egy szál maga, és hogy senkinek se tűnjön fel, hogy a délelőtti séták és zsúfolt játszóterek óráiban ő gyerek nélkül, egyedül jött és egyedül megy el.

Mikor másnap reggel is láttam a nőt a téren, elhatároztam, hogy ezúttal nem a kávézóba ülök be, hanem inkább én is letelepedek az egyik padra. Aztán amikor eljött az ebédidő és a szülők hazafelé indultak a gyerekeikkel, én ülve maradtam. És ezúttal a nő sem állt fel. Tudtam, hogy miattam marad, azért, mert már nem kell szégyellnie, hogy egyedül van, és attól kezdve nem költöttem többet az ócska kávéra, minden délelőttömet e tér egyik padján töltöttem, vártam a nőt, akit nem túl hosszú, hullámos, kissé szétálló haja miatt messziről felismertem körvonalairól, azonban ha közelebb ért, és leült az egyik padra, jellegtelen arcával teljesen beleolvadt a félelmetesen egyforma szülők tömegébe, és csak akkor tűnt fel újból, amikor a családok távozása után a téren minden délután kettesben maradtunk. 

Aztán egyik reggel a nő a park felé tartva a szokásosnál gyorsabb tempóban közeledett, mint akinek határozott célja van. Én is épp akkor sétáltam a másik irányból az egyik pad felé, és annyira diszharmonikus volt a máskor oly csodás összhangban lévő mozgásunk, hogy  akkor már tudtam, hogy hiába ér majd oda a térre, nem fog megállni, hanem elmegy majd a padok előtt, és hiába reménykednék, még az utolsó csonka előtt sem áll majd meg, aminek pedig néha felült a támlájára, ha máshol már nem volt hely. Így is lett, átvágott a téren, kikerülte a fogócskázó, labdázó gyerekeket, és befordult az egyik utcába. Én esküszöm, hogy eszem ágában sem volt követni, csak meg akartam állni annak az utcának az elején, amin elindult, hogy láthassam, ahogy végigmegy rajta, mielőtt végleg eltűnik a szemem elől, mint amikor a filmek utolsó jeleneténél hosszan mutatják, amint a szereplő kigyalogol a jelenetből. Úgy gondoltam, ennyi nekem jár, mert biztos lehettem benne, hogy többet nem látom, mivel megtörte a titkos, ki nem mondott szövetségünket, megbomlott az egyensúly, én nem mehettem vissza így egyedül, nélküle játékidőben a parkba, és mivel ilyen csúnyán cserben hagyott, tudhatta, hogy én sem falazok többet neki.

Aztán észrevettem, hogy nem megy végig az úton, hanem rövid tétovázás után betér az egyik kocsmába. Én nem akartam mást, mint elmenni az épület előtt, és egy pillanatra belesni az üvegajtón, de ekkor észrevettem, hogy a nő rosszul tette fel a fogasra a kabátját, és ő nem vette észre, mert már a pult felé tartott, a kabát pedig menthetetlenül zuhant lefelé, ezt látva pedig az történt  velem, ami utoljára gyerekkoromban, hogy hirtelen úgy éreztem, hogy ha nem én leszek az első, aki berohan és a többiek előtt odaér és felveszi és visszateszi a kabátot a helyére, akkor valami borzalmas, végzetes dolog fog történni, mondjuk hirtelen feléget körülöttünk mindent a nap, vagy megszűnik a gravitáció vagy megnyílik alattunk a padló és mi kizuhanunk a föld másik oldalán.

Muszáj volt bemennem. Sajnos a nő épp akkor indult el a pulttól a korsó sörrel az asztala felé, és ahogy megfordult, pont észrevette, ahogy a kabátjával bajlódom. Erősen túlzó, harsány örömmel köszönte meg a segítségemet, és az asztalához invitált. Meghívott egy italra, amit nem sikerült elhárítanom, és történeteket mesélt, amikből mindössze annyi maradt meg bennem, hogy több órán át tartottak, és minden bizonnyal összefüggtek, mert ugyanazok a nevek és helyszínek ismétlődtek bennük, közben pedig bizonyos időközönként a karomba csípett, hogy bizonygassa, hogy igaza van, nekem pedig egyre jobban marta a szememet a füst és szorongatta a torkomat az a furcsa érzés, hogy ez a nő nem ismer fel engem, nem tudja, ki vagyok, minden bizonnyal hiba volt, hogy nem tartottam meg a köztünk lévő távolságot, és úgy van velem, mint amikor a rosszul látók igyekezetével túl közel tesszük a szemünkhöz a szöveget, és semmit sem tudunk kivenni a betűkből, csak egy elmosódott pacát. Végleges eltávolodásunkkal párhuzamosan ugyanakkor meglehetősen kiábrándító módon fizikailag megpróbált egyre közelebb kerülni hozzám, egyre nagyobbakat csípett belém, egyre közelebb húzta a székét, és minél többet ivott, annál egyértelműbbé vált, mit akar, és ahogy közeledett az este, úgy telt meg a hely szórakozni vágyó, korombeli fiatalokkal, akik egyre sokatmondóbb pillantásokat vetettek furcsa kettősünkre, és én végig megpróbáltam felállni, elmenni, menekülni, hogy ne következzen be az, amitől tartottam, és ami sajnos elkerülhetetlen volt. Nemsokára be is lépett a szórakozóhelyre néhány ismerősöm, én pedig egy szempillantás alatt kívül találtam magam a körön, a játszótér szélein elhelyezett padokból álló szabályos alakzaton, és újra valami szabadtéri kávézó puha párnás székéből szemléltem az eseményeket, mert villámgyorsan fel kellett állnom, el kellett tolnom magamtól a nőt, és köszönés nélkül ott kellett hagynom, hogy a barátaim ne vegyék észre, hogy vele vagyok, mert az ő jelenlétükben, miattuk már én sem láthattam benne mást, mint egy olyan asszonyt, aki fiatal fiúkat próbál felszedni részegen, és aki ennyi idős korára is gyerek nélkül, egyedül üldögél a játszótéren.

Átmentem a többiekkel a másik terembe. Kintről még hallottam a nő mély, kissé rekedt, csúszkáló hangját, fiatal, később idősebb férfiak nevetését, ahogy ugratták, persze ő a gúnyt nem értette, csak élvezte a hirtelen támadt érdeklődést, pedig valójában játszottak vele, mint egy egérrel, ráadásul nem is valami szellemesen, hanem gonosz, ócska humorral tették ezt ocsmány, középszerű emberek, akik számára valami rendkívül titkolt és szánalmas módon talán hízelgő is lehetett az, hogy pont őket szúrta ki magának a nő, hogy pont velük akart kapcsolatot teremteni, nekik akart tetszeni. Mialatt a kávémat fújtam, amit már valószínűleg rég lehűtött a pár perccel korábban beleöntött tej, elképzeltem, hogy fogok mindjárt felállni, és kimenni, határozott mozdulatokkal, talán néhány széket is feldöntve, mint valami western-filmben, de nem azért, hogy megvédjem a nőt, hanem hogy belekössek valamelyik emberbe, hogy legyen okom megütni legalább az egyiket, hogy valakin le tudjam vezetni a saját gyávaságom miatt érzett feszültséget, és hogy közben mégse lepleződjek le a barátaim előtt, higgyék azt, hogy csak részeg vagyok, és persze a nő közben se jöjjön rá továbbra se, hogy ki vagyok, ne értse, hogy mindez miatta van, ne tudja, hogy bántották, hogy megalázták, és hogy védelemre szorul, mint reggelente a téren.

De mire sok órával később elindultam hazafelé, persze már nem volt ott a nő, már nem láttam mást, csak nyugodtan üldögélő, iszogató, barátságos embereket, és nem tudtam, fogalmam sem volt, vajon ki, vagy kik lehettek azok, akik szórakoztak vele.

Már hajnalodott, amikor a buszon ülve ismét megláttam a nőt. Kézen fogva szállt fel egy nálam jó húsz évvel idősebb férfival. Akkor még nem tudtam megállapítani, hogy vajon nem sokkal azelőtt, a kocsmában szedte-e fel, ahogy engem akart, vagy már régóta együtt vannak, és az elkeseredett asszony a velem folytatott beszélgetés alatt valójában pont erre a férfira várt, aki minden bizonnyal a rendkívüli időjárási körülmények, valami súlyos baleset, vagy más hasonlóan gyakori, és éppen ezért a lehető legkevésbé hihető ok miatt késlekedett.

Azt viszont láttam, hogy addigra már mindketten becsíptek, a nő lerúgta a szandálját, feltette a lábát a szemközti ülés támlájára, előtűntek ápolt, fényesre lakkozott lábkörmei, amiken a több rétegben, valószínűleg az utólag lekopott részek pótlása végett felvitt festék egyenetlen, göröngyös felszínt képzett, így a körmök felülete pont olyan gyűrött volt, mint a két ráncos arc. A férfi elnéző gyengédséggel segített neki elhelyezkedni, látszott, hogy őt kevésbé tette gyerekké az ital, fel tudta mérni azt, hogy a nő lakásáig néhány megállót mennek csak, addig pedig felesleges elaludni. Az asszony ezzel szemben lehunyta a szemét, olyannyira otthon érezte magát, hogy oltalmat sem keresett, az ablaküvegnek dőlt, nem pedig a férfi vállára. Akkor jöttem rá, hogy a világon a leggyámoltalanabb lény az idősödő, ittas nő. Természetellenesen nyitott, akár egy kitört ablaküveg.

Pár megállóval később felszállt egy korombeli, fiatal, flegma, izmos fiú, megütközve, leplezetlen undorral nézte pár pillanatig az ablaküvegnek dőlő, tátott szájjal alvó nőt, majd gyorsan elfordította a fejét. A férfi észrevette a fiú pillantását, és azt is, hogy őt nem mérte végig, tehát nyilván azt hitte, a nő nem is hozzá tartozik. A férfi arcán ekkor tűnt fel először valami olyasféle furcsa lelkifurdalást, amihez hasonlót én érezhettem az egész este folyamán, a nőre nézett, és a félreértések elkerülése végett villámgyorsan magához húzta.

 

 

 

  
  
 

Karádi Márton (Budapest, 1985), költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.