M. Szlávik Tünde: Elmúlás feltámadáskor
Amíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, „tüzeskedhet”, meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat.
Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, sőt, kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével.
Temetésekre soha nem vittek minket, amennyire lehetett, óvni akartak minden fájdalomtól. Csak azt furcsállottam, hogy ahogy teltek az évek, a halottak napján Anya egyre többször állt meg a temetőben, s markolt bele a papírzacskóba, szétosztani a gyertyácskákat a puszta pillantással is kordában tartható gyereknép között. Egyre nagyobb körutat kellett megtenni, de egyre több ismerős arc tűnt el, s egyre kevesebben róttuk a girbegurba kis ösvényeket.
Az első igazi veszteség akkor ért, amikor meghalt a nagymamám. Képtelenségnek tűnt még az ideje is: az lehetetlen, hogy valaki éppen húsvétkor, a feltámadáskor haljon meg!
Akkoriban faluhelyen még az volt a szokás, hogy a halottakat a házban ravatalozták fel. A háromosztatú ház ajtaját kinyitották, a pitvar közepére állították a nehéz tölgyfa asztalt, arra tették a dísztelen fakoporsót. Mi, unokák beteg kiscsirkeként bújtunk össze a sarokban, s azt figyeltük, milyen különösen viselkednek a felnőttek: nyugodt, csöndes léptekkel bejönnek az ajtón, aztán hirtelen jajveszékelni kezdenek, amint megpillantják azt a fehér, itt-ott kidudorodó leplet az asztal tetején. A zokogásból egyszer azt a félmondatot hámoztam ki, hogy úgy mosolyog, mint ahogy szokott, mintha élne… Én addig nem mertem közelebb merészkedni, de most félelmemnél erősebbnek bizonyult a kíváncsiságom: hogyan mosolyoghatna, ha egyszer meghalt? Vagy talán mégsem…?
S ekkor, feledve az anyai kérést, odasandítottam a felemelt lepedőszerűség alá. S rögtön megértettem, mit jelentett, amikor édesanyám azt mondta, azt szeretné, ha inkább az élő, az eleven Mamát őriznénk meg az emlékezetünkben. Mert ez a Valaki egyszerűen nem lehetett az én nagymamám! Olyan hátborzongatóan sárgásfehér és áttetsző volt, mintha a halottak napi gyertyákból formázták volna a vonásait.
Abban az évben tiltakoztam először, nem akartam kimenni gyertyázni a temetőbe. A földhányás alatt Apa édesanyja fekszik, és én félek újra látni a fájdalmat Apukám arcán. Hogy is halhat meg valakinek az édesanyja?
Akkor már megértettem, mi az az elmúlás, de semmi magasztosat nem találtam benne. A kínzó hiányérzet miatt minden gyönyörűségét elvesztette az a novemberi este. Nem értettem, miért kell évről évre feltépni a sebeket.
Sok év telt el, mire egyszer − ott a sírnál − végre ki mertük mondani, hogy vasárnaponként még mindig várjuk a halk kopogást a nagyajtón. Mama mindig ebéd után érkezett, egy fekete műbőr, csatos retiküllel, amiből feledhetetlen, de azóta sem érzett ízű süteményeket varázsolt elő. Egymás szavába vágtunk, egyszerre törtek fel bennünk az emlékek: emlékszel, egyszer az Öcskös reklamált lekváros piskóta láttán, mondván, inkább egy kis tisztességes mákos kalácsot tetszett volna sütni… Igen, s a következő vasárnap mákkal dúsan megrakott kőttes lapult a táskában! S arra emlékszel még, amikor… Ettől kezdve a mi családunkban megváltoztak a dolgok. Amikor mások a halottaik kedvéért csöpögő faggyúszálakat szúrtak a sír megdermedt rögei közé, a márványlap szélére, a díszes koszorúkra, addig mi makacsul a feltámadást vártuk. Az ujjainkon kiszámoltuk, mennyit kell aludni vasárnapig, amikor Mama bekopog majd a nagyajtón, fekete műbőr táskájával a karján, abban a tisztességes mákos kaláccsal, amilyet azóta sem sütött senki.
Mert nem halhat meg igazán az, akire emlékeznek. S mi nem szűntünk meg emlékezni.
A Férfi Illata című kötetből
Megjelent: 2016-11-01 17:00:37
 |
|
M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
