Próza

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg király, és annak egy fiatal, vonzó felesége, valamint egy dögös kis lánya. Ez utóbbit elrabolta a sárkány, és bár sokan nem értették, hogy ha azonnal fel nem falja, akkor minek az neki, a király kihirdette, hogy aki kiszabadítja, legyőzve a sárkányt, az megkapja a lánya kezét és fele királyságát.

Meglökték. Nem mozdult. Újra lökték. Minden apró részecskéje tiltakozott. Megdermedt. Szétnézett. Az ősz már hidegen simított a fák ritkuló hajába. A földeken, a megmaradt barázdanyomokat egymásba fonta a rajtuk áthaladó emberek talpnyoma. Messzebb, már homályba futó távolságban, házak sora állt. A hajnali fény belederengett a háztetők cserepeibe, megrajzolta a kémények vonalát. A falu szélén, a többi háztól távolabb, magányos épület áll. Kopott a mész a falakon, az udvarban bokasimogató gyomszőnyeg. Kupacokba sodort rozsdás leveleket dédelget a csapzottan lógó tyúkháló, alatta macska ül. Félszemű, szürkésfekete állat. Lassú mozdulatokkal mosdatja magát, néha körülnéz, sárga szemét a házra veti.

A tökéletlenség harmóniáját bámulom: mocskos ablaküveg, letépett plakát, tökéletes hátteret biztosítanak egy készülő archoz. Ül, sminkel, narancsszínű rúzst tesz a szájára. A metró utasai bámulják. Narancsillatot hallucinálok.

A nő apró mozdulatokkal viszi fel arcára a púdert. A nyitott tégely az ülésen hever, egy erősebb fékezésnél leeshet és darabokra törhet.

Anyám élete nagyanyám halála után esett szét végleg. Skizofréniája ezután átvette az irányítást az elméje felett.

Fiatalasszonyként egyszer narancsot kívánt. Azt mondta, addig megyünk, amíg pult alól nem tud szerezni. Jártuk a boltokat, én egyre fáradtabb lettem, ő egyre lelkesebb. Csillogott a szeme, feltüzelte a kihívás, hogy a hetvenes évek elején déligyümölcsöt szerezzen. Narancsot végül a piacon kaptunk az egyik ismerős kofától. Barna papírzacskóba tett két éretlen példányt a fél kiló csiperkegomba alá. Anyán még ekkor sem mosolygott, pedig azt mondta, boldog. Hazafelé az egyik üzlet kirakatában meglátott egy merész szabású selyemruhát.

A kultúrnagyúr

A kultúrnagyúr valamikor költő volt, de most boldog, a kettő között nagy különbség van, a költő kérdez, a költő szenved, a költő kételkedik, a boldog ember sosem kérdez. A boldog ember – mai fogalmaink szerint – kertet ápol, szörfözik, golfozik, borkultúrát teremt és megbecsültséget – magának. A boldog kultúrnagyúr nagyon boldog volt, semmi sem zavarta boldogságát, sose gondolt már azokra, akik költészettel, vagy – kevésbé méltóságosan – a szavak erejével próbáltak előbbre jutni. Semmit sem tett értük, amíg tehetett, de ez így van jól, csak egy kétezer éves kultúrát készültek a szemétbe dobni, ugyan mit számít ez, ha a párt hatalma megmarad. A párt hatalma ugyanis nem ezen a kétezer éves kultúrán alapszik, a párt hatalma önmagán alapszik, fenntartásához szükségesek ugyan szavak, de ezek egészen egyszerű szavak, s ezt a kultúrnagyúr nagyon jól tudta, mindössze kétszáz szót kell használnia a pártnak, többet nem, ennyit ért az az alsó nyolcmillió, akit megcéloztak.

…vonat érkezik, vonat indul. Emberek jönnek, mennek. Valahonnan valahova. A menetrendtábla előtt kisebb tömeg. Beszélgetnek, közben félszemmel lesik, ahogy a kijelzőn fürgén peregnek a betűk, számok. Most? Nem. Még mindig nem. Késik. Tíz percet, húszat… Izgatottak, türelmetlenek. Némelyikük az utazótáskájára ül. A földre. Fiatalok. Derekukra kötött pulcsi, széldzseki.

Hátuk mögött, egymás kezét szorongató idős pár. A férfin vastagkeretes szemüveg, sötétbarna kalap. Az asszonyon térdig érő, kissé kopott, szürke átmeneti kabát. Mentaszínű sál. Időnként szellő érkezik a vágányok felől. Zöld lángnyelv lobban − ernyed.

Baloldalt, a büfé mellett falatozók között galambok toporognak. Egy jókora fekete-fehér körültáncol három szolidabb színű kisebbet. Eredménytelenül. A többiek inkább a begyüket töltik.

Negyven éves vagyok. Ezt angolszász nyelvterületen nem kell elmondani. Sőt, senkit sem érdekel. Az önéletrajzból úgyis kiderül. Annak, aki tud számolni. És annak is, akinek van szeme. Bár jól nézek ki, és akár egy egész délutánt letagadhatnék, a korom megállapítható. Csak rám kell nézni. Vannak hibáim.

Anyám szerint mit játszom magam. Fiatalabb már nem leszek, a melleim sem egyformák. Fogadjam el. Alkudjak meg. Az élet ilyen. Szar. Meg igazságtalan. Egyszer van csak szerencséd. Amikor a magas, jóképű, okos és gazdag férjnek valóval találkozol. Aztán, ha eltoltad, nézheted. Mert természetesen csak Te tolhatod el.

Veronka nem lát. Pontosabban, az ő szavával: már nem nagyon jól lát. Ami annyit tesz, hogy nem vak, elég erős nappali fényben a saját világának kisebb-nagyobb tárgyait fölismeri, a kapun túl pedig ritkán merészkedik.

– Már vártalak, kedves – mondja, de hangjában nincs szemrehányás –, Piroska mondta tegnap, hogy látott a buszon.

– Hétfőn délután jöttem, de akadt dolog a ház körül, amit rögtön el kellett igazítanom – felelem, s közben próbálok a szemébe nézni, de híres porcelánkék szeme tompán fénylik csak, üresen elnéz valamerre a vállam fölött.

– Aztán meghoztad-e?

Kiteszem elé az asztalra előbb a selyempapírba tekert palackot, aztán mellé, keze ügyébe a virágmintás kézkrémes tégelyt is.

Óvatosan nyúl érte, lecsavarja a tetejét, fölhajtja a műanyag védőhártyát, mutatóujja hegyével fölvesz kevéske krémet és bal kézfeje hátára keni. Lassan dörgöli körbe-körbe, közben orrához emelve kedvtelve, elégedett mosollyal szagolgatja.

– Illatos – mondja, értésemre adva ezzel, hogy jó szívvel fogadja kialkudott ajándékomat.

Mondjuk azt, hogy D. Nevezzük így.

185 cm magas. 56 éves. Negyvennégyes cipőt hord (szürkét soha és semmiképp), reggelire hét napból ötször pirítóst eszik lekvárral (na jó, kesernyés dzsemmel), egy héten egyszer szalonnás rántottát. Napközben semmi, este azonban két helyen, kétszer vacsorázik. Az egyiken muszáj, a másikat viszont ki nem hagyná. Rövid idő alatt hízik öt kilót. Ezen elgondolkozik. Azóta otthon este nem eszik.

Anyja, K. és apja, L. eleinte példás együttműködésben nevelték őt. A szülők három évig voltak boldogok. Milyen szomorú, hogy éppen erre a három évre nem emlékszik, gondolta D., nem emlékszik, hisz nem emlékezhet, onnan még nincs emlékezete. K. és L. a három év leteltével udvarias viszonyra cserélte be a szenvedélyes szerelmet, melyben D. fogant. A külön töltött órák szaporodtak, de példás, tapintatos együttműködéssel kezelték halmazaik közös metszetének egyre soványodó jelenét.

Tódor nagyon sietett, mint mindig. Ilyenkor minden összeesküszik az ember ellen: a lámpa akkor lesz piros, amikor nem kellene, a gyerek az orrunk előtt szerencsétlenkedik a motorjával, elcsúszunk a jégen, vagy meg akarnak téríteni a jehovások. Tódor sikeresen vette az akadályokat, és az aluljáróban ügyesen kerülgette a kukacos zöldséget kínáló norvégokat. Egészen a mozgólépcsőig azt gondolta, hogy kivételesen nem fog elkésni, amikor egy nénike keresztülhúzta minden számítását.

A mindenható pártbizottság

Emléktöredékek újságírói pályámról

Az újságírás mindig csábító hivatás volt az irodalommal kacérkodó ifjak számára, hiszen olyan nagy nevek hívogattak e pálya felé, mint például Ady Endre, Móricz Zsigmond, vagy Karinthy Frigyes. Igen ám, de akinek a káderlapján az állt, hogy EGYÉB származású, jó esetben csak a középiskoláig juthatott el az ötvenes években. Az egyetemi vagy főiskolai felvételi vizsga után megkapta a „hely hiány miatt” című elutasító levelet. Ezt magyarázni se kellett, s fellebbezni se lehetett ellene. Mivel apám a saját műhelyében dolgozó asztalos mester volt, és se az ipari, se a mezőgazdasági szövetkezetbe nem volt hajlandó belépni, nekem is ez jutott osztályrészemül 1960-ban. Így lettem segédmunkás a szigethalmi Pestvidéki Gépgyárban. Nagy előrelépés volt ez a ranglétrán, hiszen osztályellenségből saját jogon munkás lettem.

Egy kiugró szikla tetején ült.

Közel, s távol ez volt a legmagasabb pont, de ő nem volt feltűnő, mert terepszínű öltözéke miatt húsz lépésről egy bokornak nézte volna bárki.

Feltéve, hogy a bokor gyengén füstöl.

Dániel − mert így hívják – dohányzott, és látszólag teljesen elbűvölte a fenséges látvány. Bár a tegnapi eső miatt kissé párás volt a levegő, ami alaposan korlátozta a belátható távolságot, mégis ő úgy nézett, mint aki nagyon messzire néz...

Olyan, mintha az egész életemet egy autóban töltöttem volna. Első emlékem, hogy egy napszemüveges, borostás férfi néz hátra az óriás karika mögül, amit ide-oda tekerget a nagy szőrös kezével, közben pedig bámul rám, és azt kérdezi, hogy na, mi van kisöreg. Mi lenne, gondoltam. Persze nem mondtam semmit. Egy idő után visszafordult, és fütyülni kezdett. Nem hangosan. Csak a dallamot. Az előttem lévő ülésből pedig nemsokára meghallottam Anyát. Énekelt. Az azonban nem ének volt. Az egy csobogás volt. Olyan, mint amikor Misi, a bátyám issza a colát. Pezsgő, és csobogó. Ez volt Anya. Amikor énekelt. Ha pedig nem énekelt, akkor recsegett. Ütemesen, kattogva. Áradt belőle a szó. Olyan volt, mint a diódaráló.

Voltak bizonyos jelek.

Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.

Nálam is voltak jelek.

Mondhatni, jókedvűen ébredt. Sok minden járt a fejében. Álmodozott munkalehetőségről. Ám érezte, hogy feleslegesen. Miután megmosakodott, szerény volt a reggelije. Egy vajas-turistás szalámi, kenyérrel. Majd a bukszájába nézett. Annyi pénze sem volt, hogy két doboz cigarettát vegyen. Nem tudta, mitevő legyen. Pár szál maradt csupán neki. Azt gondolta Aladár: nem maradt más hátra, valakitől kölcsönt kér. Tudta is, kihez kell folyamodnia. Egy háztömbbel odébb lakott egy barátja, vagyis ismerőse s elhatározta, hogy egy ötezrest kér tőle. Felöltözött szerényen aztán kiállt a háza elé s várta, hogy Imre megjelenjen. Mindig a kutyáját szokta sétáltatni. Hamarosan jött is. Megpillantotta barátját.

Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.

A Liget szélén, az őszülő fák előterében, a rozsdás vashalom vacog a hajnali hidegben, összehúzódik, szégyelli magát.

Két barátnő anamnézise

Erős vágyat érzett és akaratát ki is akarta fejezni: kívánt, óhajtott, szeretett volna, alig várta, és nagyon akart, kért és szinte követelt. Ugyanakkor könyörgött és esedezett. Mindent egyszerre szeretett volna és halogatás nélkül, azon nyomban. Várni is meg reflektálni is. Ez Adél volt. A hisztéria szobra. A filozófia tündérkéje. 

Helga az elhatározását szerette volna végrehajtani. Rendelkezni és rögtön dönteni. Határozni. Ha úgy tetszik, parancsolni, elrendelni, meghagyni és azonnal intézkedni. Sőt kényszeríteni, kötelezni, odahatni és megcsináltatni haladék nélkül. De a másik tegye meg helyette, ha lehet az első jelzésértékű gesztust. Hogy történjen meg, aminek kell. Ő érte el hamarabb a célt. Mert gondolkodás nélkül félt, ösztönlényként lépte meg, amit Adél halogatott. Ő az intuícióban és az inspiráció erejében bízott.

Tele van repedésekkel az asztal, beleseprem a családi titkokat. Letakarom vadonatúj, hófehér abrosszal. Hajtások törik meg a tökéletességet. Végig futnak az elejétől a végéig, néha ki is térnek.

Családi ezüst vagy IKEA? Egyik sok, a másik kevés. Lábammal, idegesen kopogom a kérdést a parkettán. Szalag és műanyag, az eredeti fa rég kikopott, megsüllyedt, kidobtuk. A mostani modern és olcsó, de jól néz ki. Még ereket és göcsörtöket is nyomott rá a nagy gép a gyárban.

Mikor én voltam a tévé, folyton beszélnem kellett. Pedig nem akartam, hogy be se álljon a szám, csak a délutáni alváskor annyit, de annyit kellett csendben lenni, és nekem annyi, de annyi minden jutott az eszembe, hogy egyszer csak tévé lettem. De, tényleg! Egészen igazi.

- Már megint kezded?

- Ezt tőlem kérdezed?

- Miért, látsz itt rajtam kívül valakit?

- Hanyadszor sütöd már ezt el?

- Hányszor szeretnéd?

- Azt hiszed, te talán viccesebb vagy?

- Mi ez most, egy humorolimpia?

- Neked mindenről csak a sport jut eszedbe?

- Most azért, mert tegnap megnéztem azt a rohadt meccset?

- Amelyik miatt nem láttam az Izzó vágyakat?

- Abban játszik az a nyálas majom azzal az ostoba – szerinted igéző – tekintetével?

- Na nézzenek oda, most már egy celebre is féltékeny vagy?

- Miért lennék féltékeny egy kutyafajtára?

- Te, és jó ilyen beszűkültnek lenni?

Van feleséged, huszonhat éves, kicsi, törékeny, pengeajkú. Kislányos a melle. Négy éve a feleséged, az egyetemen ismerted meg, te földrajztanárnak, ő vegyésznek készült. Te lusta hallgató vagy, ő magol, te iszol a többiekkel, ő vár rád az asztal végén, részegen hazacipel, ágyba tesz, reggel adja az aszpirint. Majd felhívja az apádat, megint ittál, meséli, valami tenni kéne veled. Ez így nem jó, elzüllesz. Apád jön, valamit mond, végül nevettek. Lediplomáztok, nászút Görögországba, indigókék tenger, szálloda, fintorgó pincérek, ősszel apád körbetelefonál, madzagot rángat, segít, bekerülsz egy minisztériumba. Ülsz egy sötét irodában. Lusta, trehány, kényelmes vagy, az ország hídjaival, folyóival, gátjaival kell foglalkoznod, de nem érdekel, csak billegsz az irodai széken, interneten nézelődsz, így telik el négy év.