Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Mintha ólomcipőben lépkedne. Ólomcseppekben tántorog a vér, csontjaiban ólom a velő, még a fejfájás, ami napok óta kínozza, az is ólomból feszül bele a koponyába. Nehéz a levegő odakint, egyre kevésbé meri beszívni, zárás előtt, a patikában vásárolja meg a dobozba zárt maszkokat. A lesötétített ablakon félrecsúszik a függöny, beszökik a szobába a napsütés. Olyan nagyon fehér, fáj a szobának, sziszegve ég a bútorlap, porszemek kristályosodnak bele a fénybe, kergetőznek, mint gyerekkora nyári éjszakáin a mező felett meglesett szentjánosbogarak.

 

 

1.

 

(gyermekkarok a nyakam körül, szirmok egy nedves, fekete ágon.

vérzékeny selyemhernyók, lüktető erek jácint illata.

ide-oda repdeső virágok, lepkeszárnyak érintése a nyakamon)

 

 

– Adj egy puszit, mondom a fiamnak, mielőtt nekilódulok, vézna, puha gyermekkarok a nyakam körül, csak egyet kértem, búhh.

– ?

– Én téged mindjárt úgy, de úgy megeszlek.

– Hogy?

– Így. Hámm, hámm.

 

Mert enni

KELL!

 

 

Beállok a sorba, a megroggyant hátú, beesett arcú férfiak, megereszkedett hasú nők közé, a mosogatólé és a görnyedt testekből pállottan felszálló reménytelenség langyos bűzébe, mire észbe kapok, már halkan kimondtam, de a surrogó autók zajában szerencsére nem hallotta senki, Abba, Atyám, minden lehetséges néked, vidd el tőlem ezt a poharat…

 

Nagy, csodálkozó szemeivel fölfelé nézett, és erőteljesen nyáladzott. Nem volt mindig ilyen szelíd a tekintete. Néha kifejezetten ijesztővé vált. Szinte gyilkossá. Ha az ösztön elszabadult. Ilyenkor fékezhetetlen volt, tébolyultként rohangált, minden ízében reszketett, földöntúli hangokat préselt ki magából, ősi dühök feszítették ízületeit – viszont, érdekes mód, nem nyáladzott. Különben is, a nyúlós, rossz szagú nedv sokkal inkább akkor bugyogott szája mindkét sarkából, amikor elmerengett. Igaz, ez viszonylag gyakran előfordult elő . Ami egy vadászvizslánál, valljuk be, tipikusnak éppen nem nevezhető. Annál inkább tipikus volt persze az a gyilkos téboly, amely mindig hatalmába kerítette, ha a közeli erdőkben Kisgazdával bóklászva egy-egy elsuhanó mókus vagy pézsmaféle után vetette magát. De ezt a hajszát is valahogy másként élte meg, mint a vele egykorú, tehát már meglehetősen sokat élt, sokat tapasztalt, egyfajta szakmai önérzettel, a mesterségbeli tudás fensőbbségével rendelkező vadászkutyák.

 

Egyetemista koromban felmentem Weöres Sándorékhoz, akik akkor még a Törökvészi úton laktak. Szívesen fogadtak, utóbb jóba is lettünk, én bármikor mehettem hozzájuk, később Sabyi esküvői tanúm is lett a budai várban, Károlyi Amy, a felesége, megengedte, hogy járjak hozzájuk, ő szervezte a „társadalmi életüket”. Amúgy elég szigorú „felügyelet” alatt tartotta Sanyit, például, ha elment otthonról, rázárta az ajtót, hogy Sanyi ne mehessen ki piát venni. Sanyi viszont megvárta a postást és az első emeletről kötélen leengedett neki egy kosarat pénzzel, s a postás (természetesen borravaló ellenében) hozta neki a közeli boltból a cetlire felírt italt. Amy nem tudta, hogy a Sanyi hogyan is piált be, miközben be volt zárva. Egyszer Major-Zala Lajos svájci költő barátunkkal Egerben voltunk Sanyiékkal. Sétálgatunk a városban, apró házacskákból kikönyökölve néznek nénikék. Sanyi (ő kérte, hogy így nevezzük) megkérdezte az egyiktől, hogy ismeri-e ezt meg ezt a mukit (Sanyinak mindenütt voltak ismerősei). Mondják, hogy persze, ismerik, ez a süketnéma.tanár (aki süketnémákat tanít).

 

Borongós, ködös vasárnap reggel volt. Az ég úgy ereszkedett a házakra, hogy elnyelte a Pilist, de még a templomtornyot is. A nyomott hangulat rátelepedett a Duna menti falucskára, megülte a lelkeket.

A falusiak lelassult tempóban végezték mindennapi rutinmunkájukat, a macskák egérfogás helyett csak ásítoztak a tornác párkányán.

 

Amióta az eszemet tudom, mindig veszekedtünk, Márta meg én. Nem kell nagyon komoly dologra gondolni, inkább csak piszkálódás volt ez, feszegettük egymás határait. Különben nagyon jól megvoltunk, eszünkbe se jutott, hogy el is lehetne válni.

A civódásnak többnyire nem volt tétje, vagy csontja, ahogy azt mi angolok mondjuk, egyszer azonban majdnem komolyan összekaptunk egy közönséges, hálószobába való bútoron – hiszen tudják, két ágy, egy akasztós, egy polcos szekrény, egy tükrös asztal, állítólag cseresznyefából – bár hallottam, hogy van Afrikában egy vérfa, annak is pirosas a színe, és a gyantája sűrű, mint a vér. Mindez nem sokkal az esküvőnk után történt. Én azt mondtam, vegyük meg, Márta kitartott amellett, hogy jó lesz a régi is. Nem volt jó, az egyik szekrény lába kitört, és egy könyv helyettesítette, a polcok leszakadtak, az ágyak nyikorogtak, kiálltak a rúgók, és – és – végül megvettük a cseresznyefát.

 

A lány megigazította haját, majd azt mondta fiújának az ágyban:

– Megnyiratkozhatnál!

– Talán olyan a hajam mint egy csövesé?

A lány elmosolyodott. A fiú komolyan nézett a lány szemébe és azt mondta:

– Én meg szeretném, ha befestenéd a hajad szőkére!

– De most miért?

– Én világéletemben a szőkéket szerettem!

– Ha barna a hajam, az neked nem tetszik?

– Megvagyok vele – de a szőke szexisebb!

– Szóval azt szeretnéd, ha szexisebb lennék?

– Melyik férfi nem azt akarja?

 

Kialudt szellem a test

 

Újjászületés közben



Szerdán, tizenkilenc órakor adtad a tudtomra a fürdőszobából kikiabálva, hogy most kell elolvasnod valamit, amiről holnap muszáj egy kuratórium előtt beszélned. Ezért hagyjalak békén, különben is dolgoztál, fáradt vagy. Én pont nem akartam semmit, de úgy tettem, mintha érdekelne, amit kinyilatkoztatsz. Két szót odavetettem és behúzódtam a számítógép mögé. Vettem az adást.

Mintha az én tevékenységem nem munka volna, hanem permanens lógás. Oké. Végül is az egész életem üdülés. Legyen. Kékítőt old a kommunikáció vizében a sértettség, amikor hirtelen nem tudja, miért tapossa meg a másik individuum. A lényeg ilyenkor, hogy a megdöbbenést ne kövesse szemrehányás, se egyéb irritáció. Akkor megmarad a béke.

 

Hol vannak már azok a gyönyörű ékszerek, a békebeli, aranyozott porcelánok? – sóhajtott fel a férfi egykedvűen, miközben vastag ujjai között pörgette az elé gondosan kirakott arany ékszereket. – Válság van, aranyoskám, nincs most értéke az ilyesminek.

A pult másik oldalán sápadt arcú fiatalasszony várakozott magára kényszerített nyugalommal. Jobbján aprócska kisfiú kapaszkodott fekete kabátjába.

– Mégis, mennyit tudna értük adni? – szólalt meg halkan a nő. Ez a pár nyaklánc és gyűrű lehet az utolsó szalmaszál, ha ezeket nem tudja pénzzé tenni, akkor hideg lakásba kell a kicsi Marcit hazavinni. A szolgáltató mai napig adott haladékot. A hátralék a kamatokkal tetemes összeg, és most, így, egyedül a gyerekkel…

 

Város és (a vele összenőtt) vidék határvonala a század végén több dolog határát is jelentette. Nemcsak centrum és periféria, elismertség és középszerűség, elit és köznép határát, de az időszámításét is: a város a nyári időszámítást pár évtizede már elhagyta, a vidék megtartotta. Így tavasztól őszig a külső területeken élők egy órával korábban keltek és feküdtek. A határ egy sűrűn kitáblázott választóvonal volt, mindenki tudhatta, merre húzódik, mely tereptárgyak alkotják.

 

Még most sem hiszem el, hogy megtörtént velem. Fogom a telefont, hallom a vonal túlsó végén a várakozást – csend van, de ez a várakozás félreismerhetetlen csendje –, és én megszólalnék, mondanám, hogy veled vagyok, hogy együtt érzek, és minden gondolatom az utolsó percekben is ő volt, ahogy szürke arccal feküdt, mit feküdt, lebegett az ágya felett, de nem tudok hangot kiadni magamból. Bénult, ideg-bénult harc a szavakért, hogy valahogy mégis megformálódhassanak, kikerekedjen a gondolat, és hanggá, értelmes emberi beszéddé álljanak össze. Nem megy, nem jön ki hang a torkomon.

 

Szándékosan „keverem” össze emlékeimet, időben és térben is ugrálva. Karácsony van, eszembe jutott az édesapám, aki annak idején karácsonykor esküdött és hetvenöt éves korában a húgoméknál álmában halt meg december 24-én, szívinfarktusban, amikor látogatóban volt náluk Németországban. A húgom azóta is lelkiismeret-furdalást érez emiatt, pedig csakugyan mindent megtett a szüleimért, mint ahogyan értem is megtesz most mindent (az idén karácsonykor még nem is haltam meg, részben neki köszönhetően).

 

„… hagyj fel minden reménnyel!”

Dante: Pokol

 

Ez a koranyári, napos, fülledt hétfő reggel is úgy indult Dezső számára, mint a többi. Valódi, hamisítatlan hétfő reggel volt. Vidám, röhögcsélő, a hosszú nyári szünetet már jó-előre élvező iskolásokkal az utcákon, a buszokon, a villamosokon, valamint – erős kontrasztként –, a legkevésbé sem vidám, és csöppet sem röhögcsélő, munkába igyekvő felnőttekkel. Ilyen munkába igyekvő volt Dezső is. A Hivatalba tartott, serényen, a munkahelyére, ahol, mint segédmunkás dolgozott, immáron második éve. Ezen időszak alatt Dezsőnek alkalma nyílott mélyen átélnie, kellően megtapasztalnia, mit is jelent az a szó, hogy: segédmunkás. Ezt a tudást (mintegy etológiai értelemben), bevésődés útján sajátította el, és egy életre megjegyezte. Hiába, fiatalon tanul(hat) a legtöbbet az ember, és Dezső még csak húszas éveinek elején járt. A Hivatalban egyébiránt, tenger-sok (kis és nagy) hivatalnok dolgozott, kiemelkedő számú műszaki dolgozóval, nem kevés biztonsági őrrel, és takarítónővel egyetemben. Dezsőnek, értelemszerűen, megszámlálhatatlan sokaságú főnöke volt.

 

– Raboljunk bankot – mondta a pattanásos arcú Sárosi Pista, és az orrát felhúzva afféle félmosollyal várta a barátja reagálását.

– Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel lerázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt.

– Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van.

– Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt. Igaz arra már nincs gond, mert a tavasszal kikapcsolták. Projekt. Hülye… Kinek a projektje?

 

Egyszer régen, volt a faluban egy féldüddő* ember. Az inge zászlóként lobogott utána, amikor a falu kicsi házai között járt, kelt, vállán az elmaradhatatlan kapával. A parasztok gyakran felfogadták cukorrépát vagy kukoricát kapálni. Na de, volt ezzel egy kis baj is, mégpedig az, hogy állandóan kanos volt az istenadta, és hát mi maradhat faluhelyen titokban? Persze, hogy minden asszony fülében ott zsongott az a bizonyos bogár. Hamar rá is jöttek arra, hogy amikor a férfiak elmennek a vasúthoz talpfát csiszolni, akkor vígan lehet a kukoricásban etetni az éhes bulákat. Állva, vagy fekve kettyinteni ezzel a fáradhatatlan kujonnal.

 

Nem tudott aludni. Hallgatta mellette, hogy Zoli hogyan veszi a levegőt. Idegesítette. Valamit csinálni kellene. Vegyen be altatót? Nincs hozzá kedve. Már volt a teraszon. Szétnézett. Nem történt semmi. Hétköznap éjjel háromkor mindenki alszik. Simogassa a macskát? Már a macska is megunta. Szex? Utána mindig jól alszik. Hát, már a múltkor is olyan unalmas volt. Inkább nem.

 

Ülnek a lakásban, és sakkoznak. Hárman ülnek a lakásomban, és sakkoznak. Kis dohányzóasztalon a készlet, három hokedlin meg ők. Hozták magukkal. Pont akkor jöttek, mikor kifizettem a konyhát az asztalosnak. Egyszerűen kinyitották az ajtót, és beballagtak. Túl sok ez azért, mondták a pénzre, amit a mesternek számoltam épp, de mást nem szóltak, lepakoltak, felállították a bábukat.

Kezdtek játszani.

Egy lép a világos tisztekkel, egy a sötétekkel, egy meg mindkettő gyalogjaival, felváltva persze. Mondom nekik, ez így nem igazán jó, részint, mert ez az én lakásom, nem hívtam őket, részint meg sokan vagyunk négyen, hát szedjék össze a holmijukat, és távozzanak. Mondják, jó, már azt hitték, a felállás, mármint a háromemberes sakk ellen lenne kifogásom. Játszanak tovább. Fenyegetőzöm, próbálom őket rángatni, felborítani a bábokat, de ők is, meg a sakk is olyan nehéz, hogy hasztalan erőlködöm, mozdítani nem sikerül. Emelem a hangom, ordítok, kifulladok, a sírásig haladhatnék, hamarabb megállók.

 

Felkelek az ágyból, már tenném le a lábam a földre, amikor megszólal bennem valami hang: Melyik láb ez? A bal. Akkor húzd vissza de rögtön! Így aztán felülök rendesen, és ügyelek, hogy a jobb lábam érjen le előbb, majd belebújok a papucsomba, és elkezdem megsétáltatni kócos hajamat az állott reggeli beltéri levegőben.

A konyhába érve meglátom saját magamat, ahogy az asztalnál ülve jóízűnek falatozom.

 

Azóta utálom a focit, mióta másodikban a Weininger Józsika pofán rúgott labdával. Harmadikban még jobban megutáltam a focit, amikor a Weininger Józsika másodszor is pofán rúgott a labdával. Negyedikben már szemfülesebb voltam, így a Weininger Józsika már nem tudott harmadszor is pofán rúgni a labdával, mert nem mentem el az edzésre. Ötödikben közbelépett a karmamóres, ugyanis Weininger Józsikának az egyik meccsen kifordult a térdkalácsa, nyílt törés, egyszerre sírt és sikított. Szörnyű volt. És ez nem névreszóló eset. Megfigyeltem, hogy a meccsek végén valaki mindig fáj vagy vérzik. A foci cseppet sem biztonságos tértartalom. A másik pedig a logikátlanság: gondold végig, ott van egy csomó ember akik mind egyetlen labdáért veszekednek. Miért nem adnak mindegyiknek egyet-egyet, és akkor csönd lesz?

 

– Deján, édes gyermekem – szólt Somoghy Akáczius és tenyerét a legény vállára tette. Deján Lupsity, ez a vad, kegyetlen, félelmet nem ismerő katona pedig összerezzent az ura érintésétől. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a kapitány haragjánál csak az borzasztóbb, ha ilyen mézesmázos mód törleszkedik valakihez.

– Kinyargalsz és addig mész, míg Palkót valahol fel nem leled. Megmondod neki, azt üzenem, hogy rögvest jöjjön bé. De setétedésre itt legyetek, vagy mehetsz, amerre a lovad visz. Megértetted-é, kedves gyermekem?

Dejánnak végigfutott a hideg a hátán, az ura rekedt, fojtott hangjától. Nem is szólt semmit, csak fejet hajtott és kifordult az ajtón.

– Deák! Lemégy a faluba és megmondod a papnak, estére elvárom az asztalomhoz.

– Megértettem, kapitány uram – válaszolta a deák és fövegét a fejébe csapva, nagy garral lódult az ajtónak, de Somoghy Akáczius rámorrant: – Ne rohanj, mert a papot előtalálni bizonnyal egyszerűbb lesz, mint Pál fiamat, akiről az ördög se tudja, merre járhat éppen. De neked elég lesétálnod a templomig.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal