Próza

Ezen az álmos, fülledt nyári délutánon biciklit lopni indult Lajos. Vagy ahogy ő mondta a maga sajátos nyelvén; biciglit. Ilyenkor mindig végigjárta a város üzleteit, kocsmáit, meg a vásárcsarnokot (pontosabban ezek bejáratait), hátha talál valahol egy lezáratlanul hagyott drótszamarat, amire föl lehet pattanni, mintha a sajátja lenne. Aztán? Mit aztán? Aztán foghatják azt a bizonyos botot, és üthetik vele a nyomát. Még soha se tudták rajtakapni a lopáson, pedig jó néhány éve űzi ezt a szakmát. Hát persze, mert nem hülye ő, hogy követhető nyomot hagyjon maga után. Csak akkor lép akcióba, ha biztos benne, hogy be is tudja fejezni, és senki nem foghatja fülön a személyi tulajdon elidegenítése miatt. Néha maga is elcsodálkozik rajta, milyen szépeket, meg okosakat tud mondani, de hát azért profi a profi, hogy ismerje a szakma minden csínját-bínját. Ide értve a jogi vonatkozásokat is. Végtére is ebből él az ember…

Egy kora tavaszi verőfényes reggelen – ha jól meggondolom, szinte minden jelentősebb döntésemet, ideértve a világrajövetelemet is, hasonló időjárási és fényviszonyok kisérték vagy éppen provokálták – megrendült addig sziklaszilárdnak vélt hitem, hogy ezután szüntelenül a könyvtári katalóguscédulák egyébként önmagukban is, de társaikhoz kapcsolásukkal kialakítható rendszerükkel különösképpen lenyűgöző logikájának szolgálatára kell áldoznom amúgy eredendően dévajkedvű, derűs ifjúságomat.

A kisállatkereskedést inkább csak kívülről figyeltem. Főleg a kaméleon nyerte el tetszésemet végtelen nyugalmával a kirakatba meredő faágán. Sosem tudtam, él-e, kitömött-e – erre mozgásából végképp lehetetlen volt rájönni. A SPAR-ba siető vásárlók talán ezért sem vetettek rá pillantást, nem lévén érzékük a filozofikus életszemlélethez.

A boltból kiáramló szagot kevésbé szerettem. A faforgácstól kezdve bizonyos némely ürülékszagig keveredett benne sokféle, számomra azonosíthatatlan, de kellemetlen szag. Rosszabb, mint az otthoni vécénk némelykor. Ide se mennék be – megtagadva gyermeki vágyaim és álmaim, amikor még egy asztal alatti teknőben szorongva Eszli Laci barátommal erdésznek készültünk, teljes óvodai hevületben.

Egészen addig fogalma sem volt róla, amíg merevedése nem lett. Nem gondolt bele különösebben ilyenekbe; fontosabb volt számára tanulni, focizni, vasárnaponként templomba járni a szüleivel; mindez kitöltötte eddig az életét. Annyira természetesek voltak számára így a mindennapjai, eszébe sem jutott, hogy egy csapásra véget érhet.

Épp csak annyi történt, hogy zuhanyzás közben átnézett a szemközti fülkébe, és ahogy meglátta a csapattársát szappanozni magát, izgalomba jött. Nem volt mögötte semmi szándék, a kamasz test önhatalmúlag vért pumpált a hímtagba.

Hát hajják, kinek pénze vagyon, nem biztos, hogy esze es vagyon véle. Erre szójjon ez a mese!

Eccer egy uraság igen sok lovat tartott. Hol sok lú van, ott sok széna szükségeltetik, s hol sok széna van meg lú egybe, ott biza sok ganyé keletkezik. Merhogy azok ganyéznak állandójan. E mán csak így vagyon az emberekvel es. Szóval, felhatalmasodott az lúistállóba a ganyé. Mit vót mit tenni, az uraság elé állottak a szógák, lovászlegények, kocsissok, oszt kérdik tülle:

Van egy állat filmötletem! Kozmetikai! Elmondjam? Elmondom! A címe: Kegyetlen elváltozások. Vagy: Savas kémhatás.

...egy párhuzamos világban játszódik, ami pont olyan, mint a mienk, azzal a különbséggel, hogy itt a star-ok hiúsága nem ismer határokat. És mi tesz egy star-t első sorban látványossá? A bőre. Ha csökken a star-ban a bőr feszességéért felelős elasztin-és kollagén-szint, viharosan elkezd öregedni. Szóval, ebben a párhuzamos dimenzióban ezek a star-ok elérték, hogy törvénybe iktassák, hogy minden 8 évnél fiatalabb gyermekektől friss kollagént és elasztint szívjanak le szurival, hogy azt a száradó star-ok bőrébe juttatva kitolják a fénytelenség időpontját. Hiszen a star-ok tömeggyönyörködtető munkaeszköze a feszes bőr. Ez nekik is üdvös, meg a reájuk tekintő lakosságnak is. A leszívás egy kellemetlen procedúra, bár nem fáj annyira, mint gondoljuk, de hát melyik gyerek örül a rendszeres szurinak?

Este behunyom a szemem és gif-eket látok magam előtt. Azt játszom, hogy magam találom ki őket. Még szorosabbra zárom a szemem, erősen koncentrálok, hogy pár másodpercben olyan képzeletbeli dramaturgiát állítsak össze, ami kifejezi a jelent.

De nem létezik ilyen képsor.

Elengedem magam. Mindig az jut eszembe, hogy nem akartál görcsösen író lenni, mégis az lettél. Ez megnyugtat, hagyom én is történni az estét.

„Öröklött kis házban lakik,

nem ismeritek, a neve Tulip.”

– ezt a két sort dünnyögte egész álló nap. Saját dallammal, önmagáról, elégedetten.

Tett-vett, ahogy kell. Nem zavarta az egyedüllét. Akkor is egyedül kellett megvívnia minden harcát, ha sokan voltak körülötte.

Az öröklött kis ház megsüllyedt, mert nem volt alapozása. Az egyik ablakot újságpapír fedte, a Kisalföld elsárgult régi számát zizegtette a szél, olyasféle hangot keltve, amilyet a kukoricalevelek szoktak vihar előtt. Vihar pedig bármikor közeledhetett, még az olyan jámbor lélek életében is, mint Tulip.

Az éjjel betörtek Kovácsék Zöldalma úti villájába. Amint a rendőrség helyszínelés előtti első jelentéséből kitűnik, valószínűleg nem besurranó tolvaj volt a tettes. Már csak azért sem, mert az elkövetés időpontjában, azaz péntek reggel hat óra tíz perc, és kedd este húsz óra három perc között senki sem volt otthon, aki a besurranónak nyitva felejthette volna az ajtót. Így hát az a szerencsétlen kénytelen volt betörni. Hogy miért éppen éjszaka? Mert akkor feltehetően kevesebb rendőr jár az utcán, és nem annyira feltűnő, ha valaki az arcán viseli a harisnyát. Mivel hogy így nem kopik annyira.

Dehogy akar ő öngyilkos lenni. Vagyis meghalni, így mondtátok, mert ereje az tényleg nincs már annyi, hogy elég lenne egy önkezű halálhoz. Legfeljebb egy nagy, végső leguruláshoz az ágyról.

Ha el tudna menni a falig és onnan rugaszkodna el. De ez, de ő a falig se már. És hiába mondtátok, hogy meg akar halni. Mert én úgy látom, akarni nem akar ez már semmit. De jól behúztatok, az biztos, engem is a csőbe. Már-már elhittem nektek, hogy lát, mindent lát, s ezért úgy látja, jobb halni neki. Hogy jótett lenne, ha halna. Ha kihalna a lakásból, hogy helyet adjon a dédunokájának.

Van egy vitrinem.

Sötét, diófa borítású, lakkozott ajtajú, széles, kétpolcos üveges kirakattal. Tükör sosem volt a hátára függesztve. Hordoztam magammal, bárhová is mentem, velem jött. A család öröksége. Anyámé, nagyanyámé, dédnagyanyámé és így tovább. Amikor már valakinek nem kellett, továbbadta. Így kaptam meg én is.

Felemelte a pisztolyt, és a térdelő, reszkető férfi homlokának szegezte. Számára sem volt világos, miért teszi, de a legbennsőbb énje vágyott rá, biztatta.

– Ki maga egyáltalán? – hallotta a zokogó embert.

Nem válaszolt, hiszen nem ismerték egymást. Tudni akarta, milyen kioltani egy ember életét, ehhez keresett kísérleti alanyt. Olyat nem választhatott magának, aki bármilyen szinten hozzá lett volna köthető, de mivel egy vadidegenen végezte el a tesztet, kizárt, hogy rátaláltak volna.

Telehold szórta fényét a városra. A lány imádkozott. Kábán hunyorgott a dunsztosüvegre. Kézbe vette. Ujjai a kiszivárgó eszenciától az üvegfalhoz tapadtak; az erjedés nyomhatta szét a korábban keletkező hajszálrepedéseket.

A sötét, penészes bérház egyik negyedik emeleti garzonjában él Liza, mintha a világ elől dugták volna el. Hosszú szőkésbarna hajjal, kerek szemekkel áldotta meg az Isten. Idejének zömét a székében tölti; ablakából órákig nézi a várost.

Heléna nővér reggel érkezik. Délelőtt a közeli parkon sétálnak át. A ligetből kiérve Heléna így szól:

– Meglátogatjuk a fodrász nénit?

– Nem akar!

Eccer, nem es olyan régen, mikoron új elnököt választottunk, merhogy a régirül kiderült egysmás, s nemvót ollyan doktor, ki meggyótította vóna a baját, no akkor történlett meg ez a dolog dicsőséges országunkba.

Élt eccer egy pápaszemcsináló, ki egész élettyibe a kitanult mesterségit űzte vala, s csányta a pápaszemeket a rászorulóknak, kik ótánmán a tűbe es bé tutták fűznyi a fonalat, s meglátták a bolha faszánkóján es a szálkát, s még tán aztat es meglátták ezvel a pápaszemmel, miket nem es lett vóna szabad nékik meglátnyi. Hajjákcsak, táncsak nem azóta olyan nyavajgós, veszekedős ez az ország s annak lakói, mióta fel van tanálva a pápaszem? Affene se tuggya, de az bizonyos, hogy a mesterségét jól űzte ez a pápaszemcsináló.

A fiúk jelentőségteljesen összenéztek, amikor végigment az utcán, ujjukkal a homlokukra böktek, vagy csak nyerítettek, mint afféle kamaszok, fiatal csikók. A lány úgy tett, mint aki se hall, se lát, mindig sietett. Ki tudja, hová sietnek ezek a kicsi lányok? Mert ha a sorsuk elől akarnak menekülni, előbb-utóbb rájönnek, hogy hiába minden kísérlet.

De mit keresnek itt az olyan nagy szavak, mint sors, végzet vagy eleve elrendelés? Az ember elég tevékenyen bele tud nyúlni a saját életébe, csak akarni kell. Látszólag apróságokon múlik, egy kis elhamarkodottság itt, egy perc késés amott, és máris találkozhatunk azzal, vagy elkerülhetjük azt, aki alaposan beleavatkozhat az életünkbe. Minderről persze semmit sem tudunk, és igazán elképesztő az a tudatlanság, amellyel az életünk javát leéljük.

Nyilván jól van ez így, mert ki az ördög kezdene bele, ha előre látná a végét?

Rájöttem, hogy nem csak akkor foglalkozom irodalommal, ha írok. Meg kellett tanulnom azt, hogy ha nem írok, akkor ne járjon az irodalom a fejemben. Nehéz volt, de hozzászoktam. Az író fantáziája végtelen. Amit csak gondol – legalábbis én – abból történet születik. Le kellett szűkítenem a fantáziámat. Hisz a szerkesztők megmondták, nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Arról nem is beszélve, hogy apró novellák írása helyett, most már elérkeztem abba a stádiumba hogy a fontosabb, megálmodott műveimet írjam meg. Igen ám, csak ahhoz sokat kell az embernek képezni magát. Nem elég csak nagyszerű történeteket kitalálni, azt meg is kell írni. És nem akárhogyan! Ez az irodalom!

Mindenáron meg akartam tenni. Most már bánom az egészet, tudom, nem kellett volna elsietnem a dolgot. A cédulát a sálja mellé csúsztattam. Abban bíztam, öltözésnél észreveszi. Tudni fogja, ki írta, efelől nem volt kétségem. A fogadtatásban azonban nem voltam biztos. Igen, bánom már, de nem tudom visszacsinálni. Ha Eszter megtudja, magyarázkodhatok. Péternek elmondtam, csak nevetett.

Péter a legjobb barátom. Mindent megosztunk egymással. Legutóbb Éván osztoztunk. Tudom, nem hangzik valami jól, de Péter nem ért rá, és nem tudta, mit tegyen. Évát már nem érte el, engem kért meg, hogy menjek el helyette a randira. A mozijegyét is odaadta, mert a Tiszában ment egy jó film, és Évával oda készültek, a késő délutáni előadásra. Éva nem maradhatott ki sokáig, este nyolcra mindig otthon kellett lennie.

Szeretlek azóta. 

Mióta is?

Hatvanas évek eleje. 

Tíz év körüli kisfiú áll a hóesésben. A lámpa fénylő köríve megvilágítja a táncolva hulló óriáspettyeket.

– Mit csinálsz itt? – hallatszik mellőle a kérdés.

Lenéz, és meglátja a kislányt. Szőrmesapkája alól világít a nagy kék szeme. Emlékszik rá. Osztálytársának a kishúga az 1/b-ből. 

– Te mit csinálsz itt, Hétpettyes? – jut eszébe a neve.

– Elvesztettem a lakáskulcsomat, és most nem tudok hazamenni. Nincs otthon senki.

Megszámolta pénzecskéjét, és beugrott egy presszóba.

– Nini! Zorán, Iván és Janó! – fedezte fel egy asztalnál rég nem látott cimboráit.

– Á, Emil! Csüccs le, öregfiú! – invitálta asztalukhoz a legmagasabb, egy harminc év körüli, szögletes arcú férfi. – Már ázt hittük, hogy valahol Párizsban, a Montpárnásse-on csávárogsz.

– Miért pont Párizsban? – foglalt helyet a kalapos, kecskeszakállú öreg.

– Miért, miért? Hiszen festő vágy, és áhogy én tudom, minden festő erről álmodik.

– Festő? Hol van már a tavalyi hó?

Nincs mibe kapaszkodni. Dühös volt. Talán hogy apja nincs, az vitte neki úgy bátyjának. Hiszen esélye sem lehet, ott a hatévnyi különbség. De hát az is csak gyerek, ne játssza úgy az eszét! Marni próbálta. Fájdalmat okozni neki. Szorítani, ne csússzon ki.

És a nagyfiú lefejtette a kisebb fiú ujjait, s akárcsak Jákobbal az angyal – még mosolygott is. Megrázta. Nem indulatból, de azért erőteljesen, mint aki helyre akarja állítani a világ rendjét:

– Befejezted végre? Elég volt?

A kicsi erején felül küzdött. Zihálva lélegzett, különösen akkor, amikor az erőteljes, gyors mozgásait semmibe véve a nagyobbik csak egyszerre ráült, mintha nem is élet-halál harcról lenne szó, apró, küzdelemben izzadt fejét félreszorítva, nehogy harapjon.

– Elég lesz? Föladod?