Próza

– Raboljunk bankot – mondta a pattanásos arcú Sárosi Pista, és az orrát felhúzva afféle félmosollyal várta a barátja reagálását.

– Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel lerázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt.

– Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van.

– Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt. Igaz arra már nincs gond, mert a tavasszal kikapcsolták. Projekt. Hülye… Kinek a projektje?

Egyszer régen, volt a faluban egy féldüddő* ember. Az inge zászlóként lobogott utána, amikor a falu kicsi házai között járt, kelt, vállán az elmaradhatatlan kapával. A parasztok gyakran felfogadták cukorrépát vagy kukoricát kapálni. Na de, volt ezzel egy kis baj is, mégpedig az, hogy állandóan kanos volt az istenadta, és hát mi maradhat faluhelyen titokban? Persze, hogy minden asszony fülében ott zsongott az a bizonyos bogár. Hamar rá is jöttek arra, hogy amikor a férfiak elmennek a vasúthoz talpfát csiszolni, akkor vígan lehet a kukoricásban etetni az éhes bulákat. Állva, vagy fekve kettyinteni ezzel a fáradhatatlan kujonnal.

Nem tudott aludni. Hallgatta mellette, hogy Zoli hogyan veszi a levegőt. Idegesítette. Valamit csinálni kellene. Vegyen be altatót? Nincs hozzá kedve. Már volt a teraszon. Szétnézett. Nem történt semmi. Hétköznap éjjel háromkor mindenki alszik. Simogassa a macskát? Már a macska is megunta. Szex? Utána mindig jól alszik. Hát, már a múltkor is olyan unalmas volt. Inkább nem.

Ülnek a lakásban, és sakkoznak. Hárman ülnek a lakásomban, és sakkoznak. Kis dohányzóasztalon a készlet, három hokedlin meg ők. Hozták magukkal. Pont akkor jöttek, mikor kifizettem a konyhát az asztalosnak. Egyszerűen kinyitották az ajtót, és beballagtak. Túl sok ez azért, mondták a pénzre, amit a mesternek számoltam épp, de mást nem szóltak, lepakoltak, felállították a bábukat.

Kezdtek játszani.

Egy lép a világos tisztekkel, egy a sötétekkel, egy meg mindkettő gyalogjaival, felváltva persze. Mondom nekik, ez így nem igazán jó, részint, mert ez az én lakásom, nem hívtam őket, részint meg sokan vagyunk négyen, hát szedjék össze a holmijukat, és távozzanak. Mondják, jó, már azt hitték, a felállás, mármint a háromemberes sakk ellen lenne kifogásom. Játszanak tovább. Fenyegetőzöm, próbálom őket rángatni, felborítani a bábokat, de ők is, meg a sakk is olyan nehéz, hogy hasztalan erőlködöm, mozdítani nem sikerül. Emelem a hangom, ordítok, kifulladok, a sírásig haladhatnék, hamarabb megállók.

Felkelek az ágyból, már tenném le a lábam a földre, amikor megszólal bennem valami hang: Melyik láb ez? A bal. Akkor húzd vissza de rögtön! Így aztán felülök rendesen, és ügyelek, hogy a jobb lábam érjen le előbb, majd belebújok a papucsomba, és elkezdem megsétáltatni kócos hajamat az állott reggeli beltéri levegőben.

A konyhába érve meglátom saját magamat, ahogy az asztalnál ülve jóízűnek falatozom.

Azóta utálom a focit, mióta másodikban a Weininger Józsika pofán rúgott labdával. Harmadikban még jobban megutáltam a focit, amikor a Weininger Józsika másodszor is pofán rúgott a labdával. Negyedikben már szemfülesebb voltam, így a Weininger Józsika már nem tudott harmadszor is pofán rúgni a labdával, mert nem mentem el az edzésre. Ötödikben közbelépett a karmamóres, ugyanis Weininger Józsikának az egyik meccsen kifordult a térdkalácsa, nyílt törés, egyszerre sírt és sikított. Szörnyű volt. És ez nem névreszóló eset. Megfigyeltem, hogy a meccsek végén valaki mindig fáj vagy vérzik. A foci cseppet sem biztonságos tértartalom. A másik pedig a logikátlanság: gondold végig, ott van egy csomó ember akik mind egyetlen labdáért veszekednek. Miért nem adnak mindegyiknek egyet-egyet, és akkor csönd lesz?

– Deján, édes gyermekem – szólt Somoghy Akáczius és tenyerét a legény vállára tette. Deján Lupsity, ez a vad, kegyetlen, félelmet nem ismerő katona pedig összerezzent az ura érintésétől. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a kapitány haragjánál csak az borzasztóbb, ha ilyen mézesmázos mód törleszkedik valakihez.

– Kinyargalsz és addig mész, míg Palkót valahol fel nem leled. Megmondod neki, azt üzenem, hogy rögvest jöjjön bé. De setétedésre itt legyetek, vagy mehetsz, amerre a lovad visz. Megértetted-é, kedves gyermekem?

Dejánnak végigfutott a hideg a hátán, az ura rekedt, fojtott hangjától. Nem is szólt semmit, csak fejet hajtott és kifordult az ajtón.

– Deák! Lemégy a faluba és megmondod a papnak, estére elvárom az asztalomhoz.

– Megértettem, kapitány uram – válaszolta a deák és fövegét a fejébe csapva, nagy garral lódult az ajtónak, de Somoghy Akáczius rámorrant: – Ne rohanj, mert a papot előtalálni bizonnyal egyszerűbb lesz, mint Pál fiamat, akiről az ördög se tudja, merre járhat éppen. De neked elég lesétálnod a templomig.

C.H.G följegyzése az első csókról

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

Első gimnazista voltam, amikor először csókolóztam életemben. Liza nevű osztálytársnőmet csókoltam meg, bár helyesebb úgy fogalmazni, ő csókolt meg engem. Két hónapig jártunk együtt, jelesül 1985 novemberében és decemberében. Többnyire, persze, nem jártunk, hanem padokon ültünk a Stefánián, a Tisza közelében, a növekvő hidegre fittyet hányva. Beszélgetéseink rendre elakadtak, s Liza ilyenkor csókkal oldotta meg a helyzetet. Különös volt az egész. Két hónapig egyfolytában érthetetlenül izgatott voltam. Nem szexuális értelemben (bár az is előfordult), egészen más módon. Minden érzékem és szervem stimulálta valami megfoghatatlan sejtelem. A növényeken futhat végig hasonlóképpen a remegés a tavasz közeledtén.

Ködös út. Nem sűrű, átláthatatlan, gomolygó tejföl, csak épp annyira ködös, hogy az utcai lámpák sejtelmes folttá halványulnak. A barátnőm háza rémlik, betegen fekszik, nem tud kikísérni, a kulcsot bedobom a levélszekrénybe. Tőle jövet szaladok az utcán, félek a sötétben, kutyák vonyítanak, s valami védelmet remélek attól, ha kiérek a főútra a villamosmegállóba.

Ott se kisebb a homály. Kiállok a sínre figyelni, a távolban mikor tűnik fel a villamos gombfénye. Meresztem a szemem, nem látom. Balra, kissé távolabb, szennyes kis étterem vagy kocsma ablakából némi életjel szűrődik ki, amúgy sötétek a szemközti épületek, az úton autók se járnak. Újra és újra lelépek a sínre: hol marad a villamos? Már vacogok, a félelem vaskos kötele a gyomromra csavarodik. A villamos talán már elindult a végállomásról, csak a köd miatt nem látom, talán mindjárt felbukkan az a megmentő kis fénypont ─ bíztatom magam, de nem jön, hasztalanul reménykedem. Toporgok, a cipőm nem kopog, nincs semmi zaj. Az árnyékok is nyirkosak, percről percre hidegebbek, szidom magam amiért szoknyában jöttem, nadrágban nem fáznék ennyire. Harisnyás lábam összeszorítom, ismét igyekszem győzködni magam:

Órák óta ébren várta a reggelt. Imádkozott. Még fel sem kelt a nap, amikor az ügyeletes ápoló bezárta a szobaajtót. Nem sokkal később hallatszott a fémkoporsó jellegzetes zöreje.

Ilyenkor mindig nagy a nyüzsgés. Talán a szomszéd szobából jön a zaj.

Az első halál iszonyatos volt. Aznap éjjel nem aludtunk. Valaki egész éjjel üvöltött. Ahogy teltek az órák, egyre ritkábbak lettek a kiáltások. Hajnalban hirtelen csend lett. Néhány nappal korábban költöztünk be. A negyvenedik házassági évfordulónkat még megünnepeltük. Elutaztunk a tengerhez. Minden évben elutaztunk. Ott töltöttünk pár napot. Most is a fülemben cseng a tenger zúgása. Az orromban érzem a tenger sós illatát. Órákig képesek voltunk kint feküdni csendben, szótlanul a parton. Pedig a kapcsolatunk nem indult könnyen. Mindketten makacsak és önzők voltunk. Fiatalon olyan hévvel vitatkoztunk, mintha tényleg az lenne a legfontosabb dolog, hogy ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust.

Hófehérke a Héttörpe házában lakott. Egész nap nem csinált semmit, unatkozott. Unatkozni viszont csak a buta ember szokott, ő meg nem volt buta. Olyannyira nem volt buta, hogy elhatározta, dolgozni fog. Gyerekkora óta szerette a darukat nézegetni és ha nem látott egyet sem, akkor elképzelte őket. Hófehérke ezért toronydaru-kezelő iskolába iratkozott be. Szorgalmasan tanult, így a végén nagyon jól vizsgázott és világ legszebb toronydarusa lett belőle. De hiába volt a legszebb és a legügyesebb, munkát mégsem talált.

– Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét?
– Ki az? Ki szólít? Sajnos, nem látok semmit.
– Jaj, ne haragudjon, csak így ismeretlenül megszólítom! Márta vagyok.
– Semmi baj, kedves Márta. Az én nevem Ernő. Nem tudok a kérdésére válaszolni, csak nem olyan régóta vagyok itt. Még fel sem ocsúdtam kiszolgáltatott helyzetemből, és máris itt találtam magam.
– Én sem lehetek régóta itt, kedves Ernő. Nem tudom, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de azt hiszem, elaludtam. Ez az utolsó, amire emlékszem… Ön nem fázik? Olyan hideg van itt.
– Most, hogy mondja... Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.

A Duna parton egy férfi bánatosan nézett a folyó csendes hullámzására. Talán öngyilkos akart lenni? Ki tudja? Csak nézte a folyót. Nem volt már senkije. Magányosan élt.

Most látszólag feladta. Minek éljen ő? – gondolta. Kavicsokat dobált a folyóba. Az emberek figyelembe se vették.

Abban az időben ezernégyszáz forint ösztöndíj csak annak volt kevés, aki Afrikából jött. A havi villamosbérlet, azaz kombinált bérlet (az első metró-vonal csak később nyílott meg) diákoknak ötven forint volt, a havi menzajegy, ha jól emlékszem, százhúsz forint. Lehet, hogy már rosszul emlékszem. A menzán sorba álltam én is, sok jó barátot szereztem sorbanállás közben, miközben a tálcánkat hordozgattuk. Azt hiszem, végül is így alakult meg a Jelenlét nevű folyóiratunk, miközben tálcánkat tologattuk Csaplár Vilmossal, Szilágyi Ákossal, másokkal is, esetleg már a Kárpátiában. Sárándi Jóskával például vagy Vámos Miklóssal, aki a jogi karra járt ugyan, de a Kárpátia éppen az akkori két egyetem között volt.

A tóhoz vezető dűlőútnál találkoztak. Onnét már csak néhány száz métert kellett zötykölődni a halőrházig, ahol megválthatták a napijegyet. Ahogy Marci, a nemrég megismert horgásztárs mondta, a belépőt a halparadicsomba, ahol kapitális pontyok, csukák és haris-mariskák, azaz harcsák várják a kizárólag nekik fent tűhegyes horgokat. Bodonyi kissé harsánynak, mondhatni tolakodónak érezte a fiatalembert, aki mindent jobban tudott, mindent jobban csinált, mint mások, és ráadásul még olyan rugalmas botjai voltak, hogy senki nem tudott akkorákat dobni, mint ő. Nem véletlen, hogy ő fogta a legszebb pontyokat is. No, és ez egyben válasz is arra a fel sem tett kérdésre, miért fogadták el a közeledését, meghívását erre a tóra. Mert Bodonyi Imre, meg a neje, Ibolyka csak ültek a parton reggel óta, és két tenyérnyi kárászon kívül semmit se fogtak. Marci épp akkor húzta ki a harmadik kétkilós pontyot. Ibolya segített neki a szákolásban. Nem volt ebben semmi különös. A parton ülő horgászok mindig kisegítik egymást. Bodonyinak éppen kapása volt, a felesége ment segíteni.

Utazgattunk Bulgáriában. Nem sok pénzünk volt, de azért meg tudtuk volna venni Sozopoltól Burgasig a buszjegyet, de kiderült, aznap már nincs több járat. Pedig nem is volt késő. Mit csináljunk? Visszamenjünk autóstoppal? Ez akkoriban itthon általános közlekedési módnak számított a diákság körében, de ott nem akceptálták a szokásainkat, mert órákig nem állt meg senki. Gyalogoltunk az országút mellett a tűző napon, nem mertünk eltávolodni az úttól, mert olyan ritkán tévedt arra autó, ahogy megláttunk egyet, megpróbáltuk leinteni, de sikertelenül. Mintha észre se vettek volna bennünket. Visszafordulni már nem lehetett, túl messze hagytuk magunk mögött a mesebeli fürdőhelyet, különben is Burgaszban volt a kifizetett szállásunk, minden cuccunkkal, nem álltunk úgy, hogy duplán fizessük ki a kvártélyt. Miféle autóút ez, autók nélkül?

Zolinak évek óta mániája volt a különféle sorsjegyek vásárlása. A legnagyobb nyereménye, ami eddig a markát megütötte, csupán ötezer forint. Bár az anyja ezt nem jó szemmel nézte, mindig elitta, hiszen felnőtt ember volt.

Egyszer ballag a sorsjegyárus felé, aki már szinte barátjává vált, s húz egy sorsjegyet, s le is kaparja rögtön. Nem hisz a szemének: húszezer forintot nyert.

– Ezt nézd, Laci!

– Húszezer forint!

Zolinak a nyílt utcán, a tömegben táncolni lett volna kedve örömében.

Este I.

– Orosházy Kázmér a legmegfelelőbb férj számodra. Tekintélyes család, hatalmas birtok. Habsburg-hűek, bevisznek az udvarba. Gondolj a húgaidra is!

A nagy szemű, keskeny arcú lány hallgatott. Áttetsző bőrére fényt csókoltak az öltözködő asztal gyertyái.

Fonott, fekete haja kibontásával bíbelődött. Édesanyja várta, talán mond valamit. Büszke kalmárasszony, roppant, fekete szoknyában, csipkés főkötőben.

– Nem szólsz?

A lány fölnézett, fekete szeme szórakozottan siklott anyja ápolt, gyűrűkkel teli kezéről szigorú, zárt arcára. Szemöldöke széncsíkként szaladt fel homlokára, mintha azt mondaná: „mit fűzzek még ehhez? Már úgyis kicsináltatok mindent, jövő héten esküvőm.”

Deres volt már a zörgősre száradt fű, az almafák elhullajtották utolsó leveleiket is. Hideg, nehéz szél fújt a Balaton felől, leszorította a konyha kéményének füstjét a tágas, sokszögű udvarra. Somoghy Akáczius állt az udvarház ablakában és a távolodó lovasokat nézte, akik az ormótlan, fekete bőrrel fedett batárt kísérték, amelyben a veszprémi püspök sáfárja ült. A lovasokat a keszthelyi kapitány adta a batár mellé, mert a várostól délre már nappal sem volt bátorságos az utazás erős, fegyveres kíséret nélkül.

Ott evett volna meg a fene, ahonnan elindultál – gondolta Somoghy Akáczius és behajtotta az ablaktáblákat. Forrt benne a düh, és ha ő megmérgesedett, senki meg nem állhatott előtte, amilyen pogány természettel verte meg az ég. Állt, öklével a falnak támaszkodva, és halkan káromkodott. A püspök nem átallotta a nyakára küldeni az emberét, ezt a semmi kis számvevőt, ezt a nemtelen szolgát.

6.

Nem jár, hát nem jár! Elég baj, de azzal a részmunkaidővel csak annyira futná, hogy éhen ne vesszen a „várában”. Majd csak talál magának valamilyen katedrát, addig is istenesen kipiheni magát, mert még egy ilyen vesszőfutást nem igen bírna ki még egyszer. Az meg sem fordult az agyában, hogy egyszerűen átverték, ugyanis, de ezt már csak utólag tudta meg, a differenciált oktatás maradt, sőt, új némettanárral bővítették az állományt.

Egy évig munkanélküli segélyen tengődött, anélkül, hogy bárki alkalmazta volna valahol. Nem csoda, hisz ekkor már nem csak az öregek kilincseltek munkáért. Akadt közöttük fiatal, nő, férfi egyaránt hála az illetékes szerveknek, melyek sehogy sem tudtak felnőni a fokozódó válsághoz. Hogy a Mórában hogy tudtak? Pintér nem kérdezte, azt is csak úgy fél füllel hallotta, hogy Nagypéter Vilmos végül is tanácsosként vonult nyugdíjba. Váljék egészségére, tanácsos úr! Majd a Teremtő előtt odaát, elmeséled, hogy sikerült.