Keresés a honlapon:

Kaiser László: Barátság

 

Mint a hirtelen jött gyerekkori láz, úgy rohanta meg őket a pecázás vágya. A tanév első biológiaóráján a halakról volt szó, az öreg tanár elérzékenyült hangon beszélt a horgászásról is, fiatalkori élményeit idézgette, amikor a szülőfaluja határában levő folyócskából kapkodták ki a keszegeket. Úgy mondtuk akkor, „aprítottuk őket”, emlékezett finom mosollyal a derék, idős bácsi, aki nem sejtette, hogy Sanyiban és Laciban mi indult meg hirtelen.

Ez a két derék tizenhárom éves fiúcska sülve-főve együtt volt, ahol lehetett. Hangos szó soha nem esett köztük, pedig kicsiny koruk óta ismerték egymást. Nem csupán osztálytársak voltak, hanem barátok is, a környéken sokan azt hitték, testvérek, már azért is, mert egy házban laktak. Ez a nagy bérház nagy titkok tudója volt, mint megannyi társa Pesten. Tudta azt, amit a lakók is tudtak: ki, hogyan viselkedett, mit tett néhány éve, amikor lángba borult a város. Amikor október végén, november elején a két fiú szülei több alkalommal ordítoztak egymással, aztán meg köszönés nélkül nézte levegőnek felnőtt ember a felnőtt embert.

A két fiú tudta ezt, de nem törődtek a szülők dolgával, ahogy a szülők sem szóltak a nagy barátkozás ellen. Egyvalami mutatta, hogy valami nincs rendben: mindig lakáson kívül találkoztak. Senki nem tiltott semmit, de föl sem merült, hogy egyikük a másikhoz menjen, vagy fordítva. Maradt az iskola, a játszótér, az utca, a Duna-part. A Dunához különösen sokat jártak, alig néhány száz méterre volt a nagy víz, a Margit híd lábánál álltak kikötve a hajók, sokszor zarándokoltak ide a fiúk. Jó volt nézelődni, néha titokban föllopózni valamelyik vízi járműre.

S mivel itt senki nem horgászott, véletlenül sem jutott eszükbe, hogy ők is ezt tegyék. De most az órán szinte egyszerre mozdult meg Sanyiban és Laciban: horgászni kellene!

És az óra után egymás szavába vágva kezdték kovácsolni a terveket.

Felszerelésük nincs, pénzük pár forint, ismeretük a halfogásról kevés, bár láttak már pecásokat és tudtak egy-két dolgot – mindebben hamar megegyeztek. Hogy horgászás nélkül nem élet az élet – ebben is hasonló volt az egyetértés. Abban sem volt vita, hogy komoly tapasztalatokat kell szerezni. S szinte egyszerre jutott eszükbe: barangolásaik során többször látták, hogy a Margit híd budai hídfőjétől nem messze, egy szennyvízcsatorna kifolyójánál rengeteg horgász tanyázik, elvégre az okos halak is itt gyülekeznek táplálék után, igaz, ők a vízben.

A meleg, szeptember eleji délutánra megvolt a program. Átsétáltak a hídon, lekanyarodtak a Duna-partra a kifolyóhoz. Ácsorgott ott bottal a kezében öreg, fiatal, gyerek; hal is volt bőven, merthogy bőszen emelgették ki őket a vízből. S ahogy Sanyi és Laci alaposan megfigyelte: volt, aki a mélybe hajította egy ólom segítségével a damil végén levő gilisztás horgot, volt, aki úszóval próbálkozott, s a gyerekek egészen egyszerű módon pecáztak: a vékony damilra gyufaszálat csomóztak, a horogra egy csontkukacot tettek. S bedobás után már szinte rögtön jött a kapás, húzta le a kicsiny hal a gyufaszálat, egy mozdulat, gyors bevágás – már ficánkolt a sneci a levegőben. Szinte forrt a víz a sok kis haltól a kifolyó torkolatánál, de forrt a levegő is: egymás után kapdosták ki a halakat. A fenekező horgászok és az úszóval próbálkozók sokkal ritkábban jutottak zsákmányhoz, de ők is fogtak rendesen, főleg keszeget, néha márnát.

Volt ujjongás, kiabálás, mérsékelten ugyan, hogy ne zavarják a mohó halakat, ha egyáltalán lehetett zavarni őket hangoskodással: a város zsongott, a rakparton jártak az autók, a hídon meg, mint mindig, nagy volt a forgalom.

Jó ideje nézelődtek már, lassan sötétedni kezdett. A horgászok nagyobb része hazaindult, az elszántabbak és megszállottak még próbálkoztak a rakparti gyér fényben. Szemben, a pesti oldalon már világított a parlament tetején a vörös csillag.

Sanyi unta meg hamarabb a bámészkodást. Megbökte Lacit, majd elindultak. Fantasztikus lehet a horgászás, ez járt mind a két fiú fejében.

Ahogy fejüket lógatva bandukoltak a híd felé, egyszerre csak Sanyi megállt, lába mintha a földbe gyökerezett volna, nézett, csak nézett előre.

– Nem látod? – kérdezte fojtottan és türelmetlenül.

– Mit? Mit kellene látnom? – kérdezte türelmetlenül Laci.

– Hová teszed a szemed? – Ezzel lehajolt, és a földről két darab, néhány méteres damilt emelt föl. A damilok végén egy-egy kicsiny horog fityegett, szakszerűen rögzítve.

– Micsoda mázli! – rikkantott Laci –, ezt nekünk hagyta itt valaki.

– Nekünk ám – bólintott Sándor. – S ha már a miénk, horgászhatunk is.

– Most?

– Ugyan már. Ez kevés meg haza is kell mennünk már.

– Jöjjünk holnap!

– Erre gondoltam én is. Van horgunk, zsinórunk. Láttad, hogy gyufaszállal csinálják.

– És a bot?

– Törünk hazafelé a parkban. A végére csak oda tudjuk kötni az egészet.

Laci egészen belelendült, hadarva mondta:

– A körúton van a pecabolt, ott biztos tudunk venni csalit. Annyi maradt

a zsebpénzünkből.

– Csontkukacot vegyünk, azzal fogták a sneciket.

– De mennyit!

S elindult újra a két fiú. Végigcaplattak a Margit hídon, a parkban törtek két botnak való ágat, aztán befordultak az utcájukba, nem szóltak egymáshoz, már a következő nap izgalmában éltek. A délutánt várták. Tudták, hogy semmi és senki nem veheti el tőlük azt, ami még nem az övék: a nagy pecázást.

 

* * *

 

És eljött az új nap. Az iskolában ólomlábakon járt az idő. A tanítás végén aztán rohantak csontit venni, aztán haza. Mindenképpen haza kellett még menni: az elkészített botokért, de főleg azért a két dunsztosüvegért, amelyeket már reggel elővettek a spájzból. Mivel haltartó szákuk nem volt, különben is az ujjnyi sneci boldogan kiúszna a hálóból, arra a logikus következtetésre jutottak, hogy a kifogott halak őrzésére a legjobb egy nagy üveg. Ilyen pedig bőven volt mindkét család háztartásában: tettek el télire befőttet, készítettek savanyúságot, gyakran segítettek a gyerekek a közeli Lehel piacról hazacipelni a vásároltakat.

Hónuk alatt a dunsztosüveg, kezükben az egyszerű bot, így masírozott a két fiú a körúton, át a hídon. A járókelők néha rájuk mosolyogtak, csak a vak nem látta, hogy milyen kezdetleges felszereléssel indult horgászni a két fiú. A szeptemberi nap lágyan ontotta a meleget, olyan izgis, s mégis békés volt minden.

A kifolyónál már sokan voltak. Sanyi és Laci letelepedett. Az üvegekbe Duna-vizet engedtek, a horgon már ott volt a csontkukac, egy mozdulat és a gyufaszál a víz tetején himbálózott… Nem sokáig. Szinte a bedobást követő pillanatban indult lefelé a gyufaszál, finom bevágás és már ficánkolt a halacska a levegőben. A horgot könnyű volt kivenni a sneci szájából, egy mozdulat s a hal reménytelenül úszkált az üvegben.

Mintha már régóta horgásztak volna, a két fiú begyakorolt módon kapkodta ki a halakat.

– Versenyezzünk! – kiáltott föl hirtelen Sanyi.

– Versenyezzünk?

– Hát persze! Öntsük ki, amiket eddig fogtunk, aztán start: indul a verseny! Ki aprít többet!

Lacinak is kedve támadt ehhez. A halacskák visszakerültek a Dunába, együtt visszaszámoltak: három, kettő, egy, zéró, majd elkezdődött a játék.

Egy ideig fej fej mellett voltak: hol az egyik fiú, hol a másik rántott ki rutinos mozdulattal egy-egy halacskát a vízből. Később aztán – ilyen a horgászszerencse – Sanyinál megállt a kapás. Bezzeg Laci: egymás után emelte ki a sneciket és dobta őket elegáns mozdulattal a Duna-parti kövek közé ékelődött nagy üvegbe. Gyűltek, gyűltek a halak, Sanyi pedig mogorván meredt a vízen fekvő, mozdulatlan gyufaszálra. Kihúzta a horgot, újra bedobta, aztán türelmetlenül kicsit odébb próbálkozott – semmi eredmény. S közben Laci csak fogta, egyre csak fogta a halakat. Lassan megtelt a dunsztosüveg.

Sanyi dúlt-fúlt, majd szétrobbant a dühtől, azt a jó néhány halacskát vizslatta mérges tekintettel, amelyek kitartóan ostromolták az ő dunsztos üvegének a falát. Laci dudorászva, csak a horgászatra figyelve szedte ki a vízből – szinte megállás – nélkül a sneciket.

– Mi tetszik annyira? – kiáltott föl hirtelen Sanyi és Lacira meredt.

– Örülök, hogy…

– Szóval kinevetsz – vágott szavába Sanyi.

– Dehogy nevetlek, mit csináljak, ha ennyire szeretnek a halak.

– Vagy én vagyok ennyire ügyetlen. Te meg ügyes vagy! De milyen ügyes! Túlságosan is!

– Lehet, lehet – hagyta rá oda sem figyelve Laci, aki éppen egy halacska kiemelésével volt elfoglalva.

– Túl ügyes vagy, talán inkább ravasz! Ravasz és kétszínű. – Ezt már sziszegve, gyűlölettel közölte Sanyi, majd hozzátette: – Olyan vagy, mint a szüleid, ezt mondta az apám is.

Laci erre felnézett, hallgatott egy ideig, majd így szólt:

– Érdekes, én is ezt hallottam rólatok otthon. Még szerencse, hogy a halak ezt nem hallották – mosolyodott el, aztán a víz felé fordult, és egy csuklómozdulattal beakasztott, egy másik mozdulattal kiemelte a snecit, levette a horogról s pontos célzással az üvegbe dobta a halat.

– Még gúnyolódsz is, pedig jól tudod, hogy a te botod hosszabb. Ezért fogsz többet! – És Sanyi fölkapta a halakkal teli dunsztosüveget s a kövekhez vágta.

Az üveg széttört, a halacskák ott vergődtek, ugráltak a kövek között. S amikor Laci fölnézett a csattanásra, látta, hogy körülöttük mindenki őket figyeli. Elhalkult minden beszéd, a pecabotok nem mozdultak, mintha egy kapás sem lenne, mintha nem lennének halak a vízben. A város morajlott, a víz hömpölygött, a hullámok halkan verték a partot, s két fiú lassan megindult egymás felé…

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-06-17 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.