Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Sose tudom, melyik én ébred fel reggel. Este gyanútlanul lefekszem, olvasgatok, irogatok, gondo-latban megtervezem a másnapot, tele vagyok optimizmussal, életkedvem egy cserkésztábornak is elég lenne,

de reggel elveszítem ezt a magabiztosságot, rájövök, hogy ez most nem én vagyok, figyelem magam, már a fürdőszoba felé botorkálva átesem az elöl hagyott partvisban, lehajolok érte, persze leesik a szemüveg az orromról és kettétörik, félvakon tapogatózva turkálok a fiókban pillanatragasztóért, mikor végre beleakad a kezem, leesik a kupak és hozzáragad az ujjam, nagy nehezen lefejtem az orvosi szikémmel, a bőröm kemény, mint a rinocéroszé, a reggeli kávéscsésze is tétován remeg a kezemben, túl apró kortyokkal iszom, míg máskor csak úgy döntöm magamba, minél szorongóbb vagyok, annál jobban vágyom,

 

Bétóven Lajosnak kifejezetten rossz és csalóka – következetesen csalóka – volt a szaglása. A jellegzetes hajléktalanszagot vaníliaillatúnak, a vizihullákat liliomillatúnak, az altatókat-nyugtatókat marékszám beszedő öngyilkosjelölteket muskátliszagúnak érezte, a szívbetegek és a szívbetegségekben megholtak pedig – a természet szeszélye folytán – rózsaillatúnak hatottak orrának. Ilyeténképpen már a boncolás megkezdése előtt tudta – hacsak nem látszottak a hullán a halálok egyértelmű jelei –, hogy mit fog találni: működésképtelen vesét, tüdővizenyőt, gyógyszermaradványokat a gyomor-bél traktusban, kiterjedt vérömlenyt valamelyik agylebenyben vagy éppen szűk koszorúereket.

 

Az öreg leforrázva kullogott ki a diritől, s a továbbiakban megpróbált úgy dolgozni, ahogy kívánták, ezért sehogy sem értette, mi okból panaszkodnak rá mégis annyian. Tudniillik pontosan ez történt. Ki a jegy miatt, ki a következetessége miatt orrolt rá, nem bírták, ha alapos, de azt sem, ha felszínes, hogy a végén már Nagypéter Vilmos sem tudta, mit higgyen, gondoljon.

– Áruld el, mi a fenét csináltál ezekkel a szülőkkel! Már megint ki akarnak íratni miattad egy tanulót. Ha így folytatod, választanom kell közted és a tanulók között – fenyegette meg Pintért tréfásan a diri, de a hangjában komoly figyelmeztetés bujkált: vagy leszereled a szülőket, vagy egyikük sem tartja ezután a hátát, barátom.

 

Amikor a fizika legegyszerűbb törvényeit is meghazudtolva, sikerült saját hajamnál fogva felemelnem magam, igencsak meglepődtem. Nem az volt az első gondolatom, hogy „no lám, csak meg kell próbálni, csak hinni kell a sikerben, és már működik is”, nem! Hanem az, hogy ki fogja ezt elhinni nekem? Merthogy ennél fontosabb kérdés nem is létezik az efféle kísérletekkel kapcsolatban. Magával a jelenséggel nem volt semmi baj, megismételve a kísérletet, mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Kétségtelenül sikerült magamat a saját hajamnál fogva felemelnem. A talajtól elemelkedtem legalább tíz centiméterre. Később ezt a távolságot tudtam növelni, néhány méterig is.

 

Hetediknek születtem a családba. Mondhatom, hogy az apai nagybátyám, Szuszka és felesége örömére,hiszen alattomos álmaikat szőve fejükbe vették, hogy ha fiúgyermeke születik az anyámnak, azt ők fogják maguknak felnevelni. Lala-bácsikám felesége ott sürgött-forgott anyám körül, s még arra is vigyázott, nehogy egy férfi is betegye a lábát a kalyibába, ahol anyám vajúdott velem. Odakint a férfiak a zöld gyepen ettek-ittak, daloltak. Csupán az öt lánytestvérem téblábolt az ajtó előtt, pánikba esve anyám fájdalmaitól. Aztán amikor meghallották életjelzésemet, sietve közölték, hogy megérkeztem. A bácsikám ekkor kiáltott egy nagyot: "Ha huggyos lány,dobjátok ki! Ha pöcsös,takarjátok be!" Betakartak.

 

Amint kilépett a börtön kapuján, bizonyossággá vált benne az a kínzó balsejtelem, ami az utóbbi napokban gyötörte. Baromság ­─ nyugtázta magában. ─ Mi az, hogy az utóbbi napokban? Több mint fél éve nem jött el a beszélőre, meg a leveleire se válaszolt. Volt már ilyen máskor is, nem szokta mellre szívni a nő szeszélyeit. Majd megbékül a maga kenyerén. Ha nem, kap egy-két fülest, és észhez tér. Hmm… Pedig milyen szép, hosszú leveleket írt neki…A Sanyi, a cellatársa segített a fogalmazásban. Ő érettségizett gyerek, még verseket is diktált a levélbe. Például olyanokat, hogy „te vagy az én mennyországom, életem és halálom, nélküled a levesem is sótlan.” Miért éppen a só hiányzik ennek a marhának?

 

A fejeket kíváncsiság, felháborodás és félelem feszítette a faluban. Ott lebegett a kérdés már hetek óta a levegőben. Kitől terhes Fodor doktor lánya? Mert Soltiné Soltitól, Ácsné Ácstól, Filepné Fileptől, Laczkovicsné Joó Csabától, a hentestől, Éva a presszóslány Gaál Imrétől, Veres Anti menyasszonya pedig Csiszár doktortól, a lovak és egyéb állatok gyógyítójától. Szóval minden asszonyról és lányról tudták a helységben kinek magzatát viseli szíve alatt, de Fodor Ilonkáról nem is sejtették. Ezt egyedül Ilonka tudta, de ő mélyen hallgatott. És hallgattak a falubeliek is, ahol Ilonka megjelent. Pedig Fodor doktor, a szigorú körzeti orvos papa mindent megpróbált, hogy a titkot kiszedje lányából. Még a magzatot is megpróbálta volna kiszedni, ha kislánya kötélnek áll. De Ilonka kemény volt és határozott: a gyerek marad. Annál is inkább, mivel ez idő tájt terhessége hetedik hónapjában járt.

 

A némettanár visszafeküdt az ágyába. Felgyújtotta a petróleumlámpát, és elővette Goethe Faustját. Elolvasott néhány verset, de sehogy sem tudott odafigyelni. Erre félredobta a könyvet, és emlékeibe merült. Milyen kedvesen fogadta a Móra Ferenc főnöke, amikor állásért kilincselt a suliban!

– Végre egy férfi! – lélegzett fel az ösztövér, nagy orrú igazgató.

– Ezt hogy érti?

– Vili vagyok, tegezz csak, kérlek, nyugodtan! Ja, hogy hogy értem? Szó szerint. Túl sok nálunk a mama, apa is kell ám egy „családba”. Tudod, a fegyelem, márpedig ennyi szoknyával elég bajos fegyelmet tartani. Az az igazság, hogy elnőisedett a pedagógus szakma, végre kemény kézre volna szükségünk. De majd te ráncba szeded a kölyköket, ugye?

– Muszáj? Én, hogy is mondjam csak, gyűlölöm az erőszakot. Ha viszont megteszem, csak olyan fegyvert vetek be, amivel el is találom a célpontot.

 

fikció

 

Hajléktalan Jerry tiszta és józan életű volt, a sorstársaihoz viszonyítva, ezért a vén Sam Tróger nem bánta, hogy majdnem minden nap a hangszerboltban lebzselt. Legalább volt kivel beszélgetni, amikor éppen nem volt vevő. Néha segített az öregnek pakolgatni a hangszereket, amiért elfogadott némi zsebpénzt, vagy sem, attól függően, hogy mennyire volt szomjas, de az idő nagyrészét mégiscsak azzal töltötte, hogy ült és hallgatott. Volt egy gitár, egy méreg drága elektronikus gitár, amihez Sam sosem engedte nyúlni.

 

.…azóta, hogy nyolcévesen egymásba kapaszkodva belefulladtunk a folyóba, valami különös kötelék fűz össze minket. Azt mondják, egypetéjű ikreknél szokott előfordulni hasonló. Nyolcévesen kimentettek bennünket a sodrásból, és az iszapra fektetve kipumpálták belőlünk a sárga, zavaros vizet. Először a tüdőnket kényszerítették újra lélegzésre, utána felfeszítették a szemhéjainkat. Látták, hogy tompa tekintetünkbe beleköltözött az örvény végeérhetetlen, delejes forgása. Bűvköréből nem is tudtunk soha kikecmeregni. Ügyetlenül, imbolyogva botladoztunk egymástól távol, ám ha együtt voltunk, mozgásunk valamelyest konszolidálódott, kezünk reszketése alábbhagyott, sutaságunk enyhült.

 

Mivel mindig is volt érvényes jugoszláv útlevelem, amikor kitört ott a polgárháború (s írtam is annak veszélyéről, hogy ez elkerülhetetlen lesz, a cikkeimet le is közölte az ottani egyetlen magyar nyelvű napilap, de a kutyát sem érdekelte, az embereket meg pláne nem), úgy döntöttem, ha már Budapesten jártam egyetemre, itt is nősültem, Magyarországon született mindkét lányom, átköltözünk, mielőtt behívót kapnék egy olyan háborúba, melyhez csakugyan semmi közöm. Amikor már „végképp” eljöttem, nem volt mindegy. Órákig kellett várni a jugoszláv határon, ahol minden útlevelet ellenőriztek, nem kapott-e a tulajdonosa közben katonai behívót, de hát ezt én sem tudhattam. (Nem kaptam később sem, de ki tudta ezt egy polgárháborúban, ahol például szerbiai és horvátországi magyarokat ugrasztottak egymásnak, holott közben Milosevics szerb elnök és Tudjman horvát elnök békésen vadászgatott Karadjordjevón, a néhai Tito egyik kedvenc vadászhelyén, miközben a határon hallani lehetett Vukovár bombázását). Szóval „átjöttem”.

 

1.

 

A város szélén lakott egy magas dombocskán. Közel a felhőkhöz és az Úristenhez. Két szoba, konyha, fürdőszoba… Nem sok, de egy személynek több mint elég.

– Éppen ezért add el – győzködte a fia. – Neked sok, két családnak kevés, de ha eladnánk a házakat, te a tiedet, mi a mienket, a kettő árából már vehetnénk egy nagyobbat.

– Ejnye, de sürgős! Nem tudod kivárni, míg meghalok? Akkor úgyis minden a tied lesz.

– Még szép, hogy sürgős! Hárman szorongani egy szobában nem éppen lányálom. Próbálnád ki te, esküszöm, már egy hét múlva, egész másképp beszélnél.

 

Az apám 44-es születésű, abban a korban született, melyben a világ a legnagyobb tragédiáját és katasztrófáját élte át. A második világháborúról beszélek. Nem tudom, hogy miért kellett az apámnak ebben a korban születnie.

A háborús trauma baja sem jár egyedül. De még mennyire nem!

Bár nem értem, miért volt ez olyan nagy tragédia az apám részéről, hiszen akkor még csecsemő volt, mikor 44-ben úgy látszott, hogy győznek az angolok, az amerikaiak, és persze az oroszok. Anyám azt mondja, hogy az sem jó, ha egy anya – mármint az apám anyja –, egy ilyen korban, egy ilyen nyomorult és elgazemberesedett világban hozza világra gyermekét.

 

Ott nyüszögött a küszöbön, a gyerek meg behozta a reggeli után és elkezdte kedvelni. Délre már teljesen a szívébe zárta, abajgatta a kis dögöt. Ezek után, ha azt mondom a gyereknek, hogy nem tarthatja meg, akkor én leszek a gonosz boszorkány. Elkezdett alkudozni, hogy majd ő eteti, sétáltatja, meg minden, de nálam már az a jázminos pacsulija is felcsapja az agyvizem, beeszi magát a tapétába. Nem vagyok konzumfelfogású, meg előítéletes, de ezt nem akarom szemmel nézni. Vicc mayor. Egyelőre a sarokban alszik, de reggel mindig belebotlok a szétdobált harisnyáiba meg a műmelltartójába.

 

Előbb egy fa alá álltak, aztán a közeli kertben felfedeztek egy nádkunyhót. Jancsi átsegítette a kerítésen, fához támasztotta a biciklijét, aztán együtt futottak be a kunyhóba. Anna leguggolt. Térde közé rejtette a fejét. A fiú közelebb ült hozzá, mire ő még odébb húzódott.

 

Szilágyi Ákos nem járt Bácsalmáson. Te sem, igaz? Nos, egyik sem tragédia, azonban mindketten fájlalhatjátok. Ugyanis áll még Nagymami háza. Neked mindenképp meg kéne nézned!

Nagymami a hatvanas években ott élt még, abban a tornácos, takaros kis házban, ahol minden csillogott a tisztaságtól és minden mozdulatnak rendje volt. Ez a rend részben a környék leggazdagabb sváb gyertyaöntő mesterének házából eredt, ahol Nagymami nevelkedett, s ahol a legnagyobb bűnök közé tartozott a pazarlás, másrészt ez a rend az elszegényedett, de kutyabőrrel bíró dzsentri hatalmas kúriájából is eredt, ahová 1915-ben férjhez adták, s ahol rangot kapott a pénzéért cserébe. Emez a virtus rendje volt, a büszkeségé, de a fegyelemé is, mivel a házassághoz Nagymami főjegyzőné titulust is kapott, ami akkoriban komoly kötelezettségekkel járt.

 

A tökéletes nő, ott ült velem szemben a metró műbőrrel bevont ülésén, keresztbe tett lábakkal, és némán nézett maga elé.

Nem vettem észre, amikor felszállt, de a szokásos reggeli bóbiskolásból felpillantva azonnal felfigyeltem rá, amikor a szemközti ülésre leült. A tekintetemet mágnesként vonzotta a gyönyörű látvány, nem tudtam a szemem levenni róla. Ez a tökéletes nő - gondoltam, és teljesen felélénkültem. A látvány kárpótolt mindenért, amit reggelente kell elszenvednem a tömegközlekedés egyik áldozataként. Még arról is megfeledkeztem, hogy figyeljek a hangszóró érdes, recsegő hangjára, amelyet már azért is érdemes volt figyelni, mert a korai órákban ez az egyetlen hitelesnek minősített forrása a tájékozódásomnak. Miközben a fülembe préselt kis dugaszokon keresztül a Santana temperamentumos, latin zenéje szól, néha-néha – mikor magamhoz térek az utazás megszokott kábulatából –, kihallgatok az említett dugaszok mögül, és figyelmemet a hangszóróra irányítom, az éppen aktuális megálló beazonosítása céljából. Ez többnyire sikerül. Most azonban, a lélegzetem is elállt, a látvány teljesen lekötött. Mit lekötött, lenyűgözött.

 

Mi történt. Nem felel senki. Csendbe ragadtak a percek. Kiköltözött a pók, üres a sarok. Hajszálnyi ezüstfonálon remegnek az elhagyott, gúzsba kötött halottak. Huzat van. A kopott, öregen reccsenő ablaktábla alatt beköszön a szél. Körbefutja a szobát. Elomló, kontúrtalan, szürke foszlányok. A tapéta fáradt rózsaszínje. A vitrinbe bújik, a fületlen herendi csésze narancssárga pontjain ugrál. Koccan az üveg, remeg. Zakatoló vér. Sötét van. Az utca erős fénye.

 

Sehogy sem tudom elfelejteni (de töredelmesen bevallom, nem is akarom), ahogy Csaba, a korosodó festő, a nyitott ajtón át, besuhant az aulába. Ki mivel foglalkozott, rögtön abbahagyta, letette. Ki mire-kire gondolt, azonmód elhajította. Mindenki őt nézte. Olyan volt, mint egy jelenés. Balján (igencsak lepukkant, jóval fiatalabb, és jóval kevésbé normálisnak tűnő), Múzsáját hozta közénk, büszkén, valamint jobb hóna alatt, összetekert, nagyméretű vázlatait. Ezeket, mármint az alkotásait, nem minden szerénytelenség nélkül (ami módfelett jól állt neki, hogy úgy mondjam, utánozhatatlan természetességnek hatott) görgette ki a padlón, hogy lassan elénk tárultak, nagyon suta, nagyon egysíkú, nagyon rossz aktképei, miközben folyamatosan be nem állt a szája. Pergő nyelvvel ecsetelte, mind a modell „készségességét”, mind pedig a művek keletkezésének körülményeit, továbbá önnön tehetségének megkérdőjelezhetetlenségét.

 

- Nem félsz? - kérdezted váratlanul.

Én persze úgy tettem, mint aki nem tudja, mire gondolsz, és ártatlan mosollyal az arcomon megkérdeztem:

- Mitől kellene félnem? - Tudtam, persze hogy tudtam: nem igazán hiszel ezekben a virtuális kapcsolatokban. Tudtam, mi a véleményed, mégis visszakérdeztem. Nem is maradtál adós a válasszal.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal