Próza

Álmosan főzött magának kávét. Csak pár falatot reggelizett. Író barátja, a halott Jenő járt a fejében. Szájában a falatok összeestek. Valami gondolat nem hagyta nyugodni. Jól ismerte az ezotériát. Szerinte Jenő szelleme megszállta. Nagyon közel álltak egymáshoz. Így Vilmos azt gondolta elmegy egy táltoshoz. Bár pénze nem nagyon volt az ilyen szellemlevételekhez. De tulajdonképpen nem volt biztos benne. Kideríteni viszont szerette volna. Aztán úgy döntött Vilmos úr, hogy kimegy hozzá a temetőbe. Legutóbbi halottak napján sem járt nála kint. Talán ezért is van ez az egész.

Fent és lent, fent és lent, fent és lent. Mint egy őrült hullámvasúton, óriási sebességgel száguldva, ugráló gyomorral. Szünet nélkül, végtelenítve, kiszállni nem lehet. Ha mégis, akkor az a halál. Nincs megálló és a pályának nincs vége sem. Meg kell tanulni így élni. Hogy mindig koncentrálni kell, hogy nem lehet pihenni. Fejre nem állni, de mindig zuhanni. A szemet nem becsukni és nem kapaszkodni. Nem a saját döntésedből szálltál fel, belöktek. A zuhanásokat meg kell tanulni csillapítani, de nagyon nehéz.

Két házasságból öt gyerekkel áldott meg az úr.

Ahogy mondani szoktam, van néhány fiam, meg egy lányom. És – bár így nem kezdünk mondatot –, azt az áldást néha verésnek éreztük az anyákkal, meg a nagyszülőkkel, különösen akkor, ha az ifjú terroristák ön- és közveszélyes akciókat hajtottak végre, almát loptak a piacon, esetleg egymás fejét zúzták be éppen.

A sorban második fiam három esztendős múlt, amikor egy este letörten feküdt a KRESZ-pályás szőnyegen, a padlón. Vacsorázni hívtam, de azt mondta: inkább lefeküdne. Ő, aki három helyett falt, akár egy éhes kapás, és ágyba kényszeríteni csak komoly atyai erőszak kilátásba helyezésével lehetett. Sóhajtva néztünk össze párommal: – Te, vagy én?

Mármint, hogy melyikünk viszi reggel orvoshoz a sarjat. Reggelre jelentkezett a láz, enni továbbra sem…

Mi van? Hogy is van? Hogy visszacsempészik a rokonok a halottjukat a temetőbe? Hát mit csináljanak vele?

A halott a temetőbe való. Igaz, haza is vihetnék őt. De ott még nem tartanak. Szegénynek szegények ugyan, temetésre már nem telik. Hamvasztásra még csak-csak, de urnafalba helyezésre és cécóra, esetleg papra vagy valakire, aki csak úgy elmondaná a halotti beszédet, vagy legalább néhány keresetlen szót, arra már nincs pénz.

Szerinted milyen gyakran ébred úgy az ember, hogy az ablakon kinézve első pillantása a Holdra esik? Már világosodik, az éjszakai felhők reggeli lilasága is kezd megszűnni, de a hatalmas sárga folt még ott virít a házak felett, mint egy elkésett fényreklám. Az ébredező hajlana is rá, hogy elhiggye, rossz időpontban hagyta abba az alvást, szendereghet még egy órácskát, és már csukná is le szemhéjait, ám akkor, árnyékos tekintete egy emberre ragad, aki a szemközti ház tetején egy hosszú bottal kezdi piszkálni a Holdat.

Ez is ugyanúgy indult, mint a többi nap. A sárga színű busz háromnegyed hétkor indult el a megállóból. Azon a gödrös úton haladt, amire már évek óta ígérik, hogy pénzt szánnak és leaszfaltozzák. De az ország romokban hever, erre nincs keret.

Megállt. Az ajtók kinyíltak. Felszálltam. A járási kórház előtt néhány ember várakozott. Utoljára egy idős asszony lépett fel. Nehéz volt a járása, átadtam neki a helyem. Leült. Sokáig kutatott táskája alján, majd valami iratot és a pénztárcáját szedte elő. Nyugdíjas igazolvány volt. Átnyújtotta a sofőrnek, az pedig mérgesen nézett rá.

Kovács Gy. Huba, szoftverfejlesztő 2008-ban született Budapesten, egy metróaluljáróban, Olajos Alajos hajléktalan filozófus második személyiségeként.

A harminckét éves koldus hónapok óta gyötrődött rémes választásain az életben, szomorú sorsán, és hogy legjobb szándékai ellenére mennyire lecsúszott a társadalom aljára. Éjszakákon keresztül nem bírt aludni, amikor meg mégis tudott volna, a rendőrök állították fel, igazoltatták, és tessékelték át másik helyre, amit ők úgy határoztak meg, hogy "bárhova, csak ne ide". A testileg és lelkileg megeröltető időszak előhozta Alajos legrejtettebb mentális problémáit is, és a hatalmas vágynak többé ellent mondani nem tudó agya új, mérnöki beállítottságú személyiséget hozott létre, Hubát, ami hamarosan el is hatalamasodott a gyenge szervezet felett.

A szokásos reggeli szöszöléssel kezdődött a nap. A kávé után telefonok, a telefonok után újságok, könyvek lapozgatása. Szerette ezeket a hosszú perceket, mindent a maga kedve és szájíze szerint csinálhatott. Meg hát húzta is az időt. Pedig a penzum, az penzum. Nemrég egy hosszabb fordítást vállalt, ha nem is rémisztően, de sürgetni kezdte a határidő. Nagy adagot tervezett mára, tudta jól, ez egész napos munka.

Na, fogjunk hozzá, döntötte el. Maga mellé tette az angol nyelvű könyvet, majd a már lefordított szövegbe olvasott bele. Egy bekezdést hosszasan javított. Tetszett az új megoldás, jól érezte magát, hiába, elkezdeni nehéz valamit, aztán már megy, mint a karikacsapás… Nem rossz az itthoni munka, ha nem is aranybánya manapság a fordítás, gondolta, s az angol szövegbe mélyedt.

Ekkor szólalt meg a telefon: ezzel szemben védtelen volt! Zavarta ugyan, de nem merte kikapcsolni: ki tudja, hátha egy újabb megbízás, netán a céda média; esetleg barátai közül került valaki bajba, vagy éppen ellenkezőleg, örömhírt akarnak vele megosztani. Nem volt bosszús, inkább csak rezignáltan, leheletnyi türelmetlenséggel hallózott a telefonba. A szokásosnál hosszabb idő után, mintha valaki erőt gyűjtene, érkezett meg a hang.

Az ajtó fölött, a kirakatban és minden létező helyen ott volt a felirat: Szeretettel várjuk a boltban! Plattkoppnak felcsillantak a szemei. Ez az! Mindig tudtam, hogy nekem a szeretetre van a legnagyobb szükségem. Jó nagy szeretetre gondoltam, nem baj, ha túlsúlyos. Ha nem olyan, mint a Szokol rádió. Haha, ez vicc volt! Nem én találtam ki, de azért jó. Nem érted? Hát a Szokol nem arról híres, hogy világvevő, hogy is mondják ezt svábmagyarul, Wellenreiter. Minek az, úgyse kapcsolnám be. Elég az, ami a szomszédból áthallatszik. Höj te, milyen szomszédjaim vannak nekem, az összes brazil elmehet a sunyiba, a leszállópálya a legelőször. Nem az kell nekem, hanem a szeretet. Reggel kolbászos rántotta sok szalonnával, délelőtt szalonna és fehér kenyér, délben egy kevés hús, nem több, mint negyven deka, melléje dobhatnak egy kakastaréjt - jól van, na, már álmodozni se szabad? Hizlal az is?

Hallották maguk aztat az esetet, mikor a Teremtőúristen bűrruhába őtöztette vót az első embereket? Akkor vót e, mikor kiűzte űköt a Paradicsombul, valami átkozott kelgyó, meg egy szép piross alma miatt. Mikor Ádám apánkat s Éva anyánkat az Úristen felőtöztette bűrbe, igen jónak tanálták aztat a ruvát. Persze hogy jó vót, hájszen maga az Úristen atta a recipét a bűrnek a kikészíttéséhez, megtöréséhez, zsírozássához. S ű maga szabta, ű maga varrta. (Ezér es mongyák az okosok, hogy a legősibb foglalatosság a bűrös munkája vala.)

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végre elkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miért ébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – vallják napjaink illetékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egy belső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett! Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszont ha ő sem érdeklődik többé iránta… Jaj, arra már nem is mert gondolni! Ha elkel a regénye, vesz egy rend ruhát magának, a feleségének porszívót, és persze könyveket. Sok-sok könyvet, azok helyett, amiket eladott, mióta a közügyet jelképező könyvek is piaci áruvá változtak. Ezzel a gondolattal aztán el is aludt Kiss Jónás.

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

Figyelme nem irányul semmire, ő teremtett mindent, min csodálkozzon?

A hófehér kőpadlón magányos egyforintos. Nem illik a harmóniába.

*

Izzadtan húzom magam után beleimet Függedi úr pazar villája felé. A Fővárosi Vízművek alkalmazottjaként kötelességem leolvasni a világ végén rejlő vízmérőket is.

„Csak ne lenne olyan irdatlanul meredeken!”

Véget nem érő szolgalmi út vezet a milliárdosok lakta hegyoldalból ehhez az egyetlen fránya címhez. A húszpercnyi szakaszon hatványozódnak a zavaró körülmények, épp egy dühödt tacskóféleség igyekszik bokámat szaggatni.

Alig bírok már lépni, amikor végre feltűnnek a grandiózus birtok kontúrjai. Korábban azt hittem, hogy Függedi úr csupán egyetlen ingatlannal rendelkezik. Dehogy! Akad neki bőven irigye a csak milliomosok között is. Tőlük halottam, hogy övé még két villa a Bimbó úton, egy négylakásos társasház a Törökvészin, és új panzióját a Hármashatár-hegyen építteti. Az egyik távol-keleti nagykövetség is az ő rezidenciáját bérli.

Ez. Ez itt egy kuka előtt álló ember. Férfi.

Ez, ez itt egy ház inkább. Zsíros, csomós, természetadtán, zsírosan rasztás haja a tető. Sisakforma, jól záró, a kúpos kunyhókra hajaz. Jó zárt, gondolom, és esőpergető. No, ez alatt biztosan nem ázik el a fejbőre, nem fázik meg a koponyacsontja.

Az öve meg, mintha ajtón ki-bejárnának civilizációnk jelképei, tele mütyürrel. Lóg ott minden, ami kell, amire szükség lehet. Valami szőrmók, apró állatfigura valami régmúlt vagy aktuális meséből. Kapaszkodó, vigasztaló a morc, a zord reggelekhez, amikor is elrúgja magát az ember a földtől, a vacoktól, az éjszakától, a helytől, ahol az éjszakát megbújva töltötte. És van ott még más is, talán zseblámpa, és igen, zene, kisrádióból szóló zene, friss, táncolható, valahol az összebújás retro-, és a szívritmust döngve mímelő hang között. És van ott még egy sor más apróság is, lógva, lógatva az övön, mint a halak a damilon, mint halász büszke öröme körben a derekán. Végül is jó kis civilizációs halász ez, kéznél van minden, amire szüksége lehet éppen, nem kell neki se fészer, se kamra.

Mindvégig a nő kezét figyeltem. Nem volt sem hang, sem zene és az sem érdekelt, hogy a gyerekek ordítanak. Hátul ültem, a terem legvégén, mégis kiszúrtam, amit lehet, hogy más nem vett észre rajtam kívül. Csak figyeltem. Akarva, akaratlanul megakadt a szemem rajta, bárhogy próbáltam elfordítani a fejemet. Mi lehet vele? Miért olyan? Zenetanárnő, mióta az eszemet tudom. Több hangszeren is játszik, az imént be is bizonyította.

Isten belelehelte az első ember orrába az életet. Nem a szájába. Hiszen nem mesterséges lélegeztetést hajtott végre, hanem épp teremtette a világot. A Mennyei Atya, akit én eddig csak az írás regiszteri között láttam, mint a hibátlan beszéd egyedüli tulajdonosát, megjelenni, most mintha közelebb jött volna. Épp, hogy megpillantottam, már el is tűnt. De az egyszeri alakmás, az élettől duzzadó atmoszféra megérintett. Mintha én lettem volna az, akinek megtelt a lelke az Ő leheletével.

Amúgy a szerkesztőségben rendszerint éjfél felé végeztem, ezért vacsorázni kijártam az egyik közeli, makacsul helyét kereső vendéglőbe – akkoriban, szerencsémre, még nem tudott dönteni: kedélyes, nagyfröccsös kerthelyiséges, vagy proccos, műfenyős koktélbár legyen belőle, az átmeneti paraszt-mondén stíl éppen megfelelt a hozzám hasonló, visszatérő futóvendégeknek. Ha volt szabad hely, a csöppnyi teraszon ültem le, magam lehettem az asztalomnál, de a szűkös tér következtében mégis csak félkönyéknyire a körülöttem otthonosan zajongó társaságtól.

Egyik este telt házat találtam, s már fordultam is vissza a teraszról, amikor széket kínáltak az egyik asztalnál. Két középkorú, zömök úriember közé szólt az invitálás, mindkettő cipzáras fekete bőrdzsekit viselt, s mindkettő előtt félig ürített söröskorsó apadozott. Attól, hogy csak egyikük elegyedett szóba velem, akár még ikrek is lehettek volna.

– Nem látta a kutyámat itt a közelben? – kérdezte a fekete dzsekis férfi.

– Nem! – válaszolt ridegen Roland

A férfi kétségbeesett. Mintha egy embert vesztett volna el. Roland csak annyit mondott:

– Nézzen itt körül, az utcákon. Biztos itt van valahol.

A fekete dzsekis hallgatott.

„Mi lett a sok nóta vége?
Kivitték a temetőbe…”

Apró falu felé tartottunk a Bakonyban, a nevére már nem emlékszem. Arra igen, hogy feltámadt a szél, úgy, ahogyan csak a Bakonyban tud. Eleinte nem zavart különösebben, ebéd után tetemes mennyiségű, tájjellegű veresbort fogyasztottunk. Kívánta a parázs felett, nyárson pirított szalonna.

Egy idő után azonban az a bizonyos szél kezdett orkán-szerű méreteket ölteni. Rázta, csavarta a fákat az út mentén, a port félelmetes erővel vágta a szemünkbe. Néha pár pillanatra elcsendesedett, de csak azért, hogy utána ködkürtre hajazó bőgéssel csapjon le ismét.

Ez már nem volt tréfa, nem is vettük annak. Az ég először sötétszürkére majd tinta-kékre váltott. Megálltunk, mérlegeltünk. A térkép szerint az úti célul kitűzött faluig még hat kilométert kellett megtennünk. Próbáltuk kitalálni, a várható zivatar lesz-e annyi belátással, hogy kivárja, amíg fedél alá kerülünk.

(Csudálatos köszöntő beszédem ékes kivonata, a valamikori valamilyen díjam átvételén ÉS/ VAGY más bárki fotókiállítással, pogácsával összekötött valamilyen megnyitóján fog elhangozni tényleg.)

Élek és irodalom! Mert a szépírók támogatása nagy zene! Egyszerre nézek most két irányba, s kikerekedve látom, hogy a jelen, múlt, jövő hatványozott csizmákban dübörög felibém. Végignézek rajtatok és lágy részeimhez kapva, azt mondom neked: maradj egyenesen, ne tévedj el. Mert ha letérsz a kitaposottról húsevő szörnyek várnak a mélyén. Feltérképezetlen barlangrendszer vagyunk mindahányan, igen, barlangos testecskék: én alulról sztalagmitok, ti felülről sztalagtitok, a múltak és jövök pedig egyenesen hegyesednek felfelé. A cseppkövek nem bánthatnak már, a víz sem bánthat már. S ha felveszed a fejedre a bukósisak+lámpát és bevilágítasz oda, ahova kell, láthatod, hogy ennek a Barlangnak némely üregében egy-egy nagyon is szép figura ül. Ez a figura te vagy. Minden szépségeddel s vélt hiányoddal együtt, te. Te, lyukbúvó, tollal.