Próza

Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.

Álmodtál már kubai lányokról? Mert én igen. Napokig, hetekig tartó álom volt, álom éjjel, álom nappal. Úgy kezdődött, hogy újra Szegedre került Dani barátom fölkért engem esküvői tanúnak, s kubai lányokat ígért cserébe. Ahogyan ő fogalmazott: mindenre kapható, gyönyörű, kávébarna fenekű kubai lányokat.

Dani barátomról annyit, hogy évekig koptatta a szegedi egyetem padjait és a szegedi kocsmák székeit. Nyelvtehetség volt, meg is tanult rendesen néhány nyelvet, köztük spanyolt és portugált is. Amúgy acélos jelleme – kedvenc íróját, Rejtő Jenőt és őt idézve – csupán két dologtól oxidálódott az egyetemi és a később évek során: az alkoholtól és a nőktől. Oxidálódott, ám mégis megmaradt; mi sem bizonyítja jobban, hogy több esztendős kemény italozás után, ha nem is dalolva, de önként bevonult az elvonókúrára – és végleg letetette a poharat. S mivel nem volt ostoba, csak korábban erősen iszákos, Pesten új, absztinens korszakában alaposan beletanult a piálással kapcsolatos dolgokba, olyannyira, hogy egy alkohológiai központban kötött ki, s itt széles nyelvtudását és tapasztalatait fölhasználva alkalmazták. Röhögve mesélte: hivatalosan kikerült Franciaországba valami konferenciára, ahol egykori orvosa, aki kigyógyította a vedelésből, ilyen szavakkal üdvözölte, amikor összefutottak az előadások szünetében: Kolléga, olyan ismerős, mondja, hol találkoztunk korábban? Ő meg mormogott valamit, hogy hát a szakma az szakma, annyi helyen megfordul az ember…

El akartam mondani, mit érzek, de akkor Gabriel csellel próbálkozott. Két lánnyal voltam, férfiasságom delén, tele önbizalommal. Kell-e ennél jobb indítás egy hazafias beszéd bevezetéséhez? Tartsuk be a hármas egységet, intettek tanáraim, amíg még elég fogékonynak látszottam irodalmi dolgokban. Írtam verseket, főként szerelmeseket, de próbálkoztam a drámai hangvétellel is, az eposzig azonban, soha nem jutottam el. Prózai botladozásaim rendre az elején összeomlottak. – Nem baj – simogatták a buksimat az okosok -, majd úgy hatvanévesen, talán. Addigra megérik a próza is, ha akar. A bevezetés még csak ment valahogy, de a tárgyalási szakaszban rám akarták bizonyítani a fiatalkorúak megrontását. A befejezés siralmas volt. Csak az apa volt biztos, az anya személyét mindig homály fedte.

Hamupipőke kinyitja a lencsekonzervet, tányérba önti, beteszi a mikróba. Bámulja a piros számokat a kijelzőn. Depressziós, mióta felszámolták a lencseválogató üzemet, ahol férje, a Herceg halála óta dolgozott. Csipog a mikró, kiveszi a konzervkaját, leül a konyhaasztalhoz. A viaszosvászon terítőhöz ragad a könyöke a több hetes mocsoktól, elmegy az étvágya. Pálinkát tölt, megissza, tegnapi kávéval kíséri le.

Hamupipőke egy éve özvegy és nincstelen. Férje halála után, a pénzéhes rokonok elüldözték a kastélyból, dohos albérletbe költözött, a városba. Gyakorlott lencseválogatóként felvették a lencseválogató üzembe, de egy hónapja az is csődbe ment. Hamupipőke sehová nem kell, a borsóválogatóknál létszámstop van, a babválogatók szerint elavult a szaktudása. Otthon sírdogál és piál. Két napja az utolsó forintja is elfogyott.

Mintha egy angyal öltözködne két ajtó között. Rilke a tükör előtt áll és belebújik a zakójába épp. Pont jó rá, begombolja. Bekapcsolja a rádiót. Etűd szólal meg, keringő formában. Belép a szobába Mallarmé. Beszél magában. „Olyan Rilke lakása, mint egy vers.” „A rózsát elnémítom és csendet öntök a helyébe.”

S hirtelen megszakad a zene és egy kellemes bariton hangja szól a készülékből: „Mint éj-ajkak közé férkőzött nyelv. Érzi a hús a sötétség zamatát, ahogy belekóstol a múló időbe. Csak szöveg a gondolkodás, suttogja a szél, mire elherdálja lényegét, ősz lesz. Viszi az elmét a korpusz. Hordozza a terhet. Mint feszültséget a szelep. Szolgál a fejnek. S maga se érti, milyen eszméket kerget.”

– Ez Paul. – jegyzi meg Rainer Maria. Mallarmé bólint. – Angyal érkezik gabonahágcsón.

ÖI múlt században elhunyt író feleségével együtt elment egy mobiltelefonboltba, hogy megvegyék életük – pontosabban haláluk – első készülékét. Az eladó meglátva őket azonnal tudta, hogy fel kellene őket ismernie, mert mind a ruhájuk, mind a bőrük fekete-fehér volt; ilyen pedig általában akkor történik, ha valamelyik kortárs író vagy költő feléleszti példaképét egy-egy mű erejéig. A pár illedelmes köszönés után megkérdezte tőle, mit tudna ajánlani. Az eladó gyorsan visszaszívta a taknyát, és mutatta is az elsőt.

– Ha most ismerkednek a modern technológiával, akkor ezt a típust tudnám ajánlani. Android operációs rendszer, hat megapixeles kamera, csak négy gigabájt memória, de bővíthető, és fogja a rádióadást is.

– Félreértett, fiatalember! Mi telefont szeretnénk vásárolni – reagált ÖI.

A tizenkettedik VIT-re – ártatlan korosztályok számára: Világifjúsági Találkozó – 1985-ben, Moszkvában került sor. Erre a káprázatosnak ígérkező rendezvényre a világ békeszerető fiataljait hívták meg a vendéglátók – hazájuk politikai rendszerétől függetlenül. Hogy mennyire és mitől lehet független ez a tömegdemonstráció, azt a helyszín megválasztása eleve eldöntötte. Ezeken a szabadnak tűnő nemzetközi jövés-menéseken, ha átmenetileg is, de politikai meghatározottságok jelentéktelenedtek el, társadalmi különbségek foszlottak szét, addig áthatolhatatlan kulturális távolságokra lévő osztályok, vallások különböző bőrszínű fiataljai gyorsan, felszabadultan – még neve sem volt akkoriban az AIDS-nek! – bújtak egymás ágyába.

…2009 nyarán volt egy igen kerge ügyfelem. Az Oktogon sarkán torpantott meg. Elmarta elegáns könyököm és így szólt belém:

– Kisasszony, mondja, mennyi a sex?

– Completten?

– Completten....

– 1000 euró – mondom.

Most, hogy otthon már mindenét eladta, végleg felszámolva mindent, nem volt visszaút. Eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha nem mozdulna, ha itt maradna. Venne egy nagy lélegzetet – az még ingyen van –, vagy egy hagyományos angol esernyőt, ami persze nem éppen olcsó mulatság, és stílusosan bekopogtatva az arra illetékes kormányhivatalba, politikai menedékjogot kérne. Ebben persze sem előrehaladott életkora, sem a nyelvismeret hiánya nem akadályozhatta meg – lévén, hogy már közel volt a hetvenhez és csak magyarul és trágárul beszélt. Már rég nem érdekelte a maga mögött hagyott ugar, a föld túlmelegedése, nem foglalkoztatták kvantummechanikai kérdések, az elveszített álmok, az ellopott ifjúság, már csak egy dolgot akart. Maradni. Mert milyen világ is az, ahol az asszony vezeti a trolibuszt és a férj van otthon gyesen, ahol kormányaink asszisztálása, hallgatólagos jóváhagyása mellett szabadon fosztogathatják az idegen bankok az állampolgárokat, milyen világ az, ahol negyvenöt, keményen ledolgozott év után sorsukra hagyják, az éhhalál szélére lökik az öregeket, miközben a híradások felemelkedésről és a jólétről szólnak. Nem, már nem akart visszamenni, minden porcikája tiltakozott ellene.

Ezt a te mindent kifürkésző szemfüles fél szemed miatt tettem, céda admirális, mivel feltötte a dugúval ellűtt szép szemét takaró szömtapaszt, (ugye emlíkeznek) froclizá az előtte fürgén, derekasan, fél lábon ugráló - mintha világ éltében így közlekedett volna -Yesabelt. Osztán megint szólt hozzája: te, tengernagyi maca, felettébb profin szökdécselsz, kacarászott (mert valahol fája néki, hogy ő nem lött admirális, mivel űrgárdafőtisztképzői tanulmányait megszakajtva cibálták ki a frontbolygóra, a gyöpbolygóra, ez a kis földi, mitugrász, kalóz spinyé pedig az, admirális). De nem is ezt akarom mondani, az elébb valami olyasmit gügyögtél, hogy fogok én még önamputáltan bicebócázni a te planétádon. Mit jelentsen ez, nagyokos? (Most ültetődött ugyanis a bogár csinos fülibe, hogy, miként menekülhetne meg dezertőrsége miatt hosszú távon a fenn említett lábügy kapcsán, de erről majd később). Kisanyám, balezredes, mert a bal tipegőd fog majd teljes hosszában és szélességében pórul járni a Föld nevű bolygón, azaz nem fog járni, csak a jobbal tudsz majd tám bot kíséretében, mert bal nem lesz. De csak homályosan látok a jövőbe az én Vogüssenem agyán s irományán keresztül, (a drága most rólam beszél) de ezt az egész mizériát közvetetten valahogy te fogod előidézni. Vogüssen? Ki az? Így Vésztőy alezredes. Hamarosan megismered a hajómon. Emígy Du Anaconde grófné-exhercegné-admirális. Ne aggódj, csak kölcsön veszem a ruhádat és a hajódat, első lesz, hogy elviszünk a lopakodó űrhivatalba.

Jól kezdődött a nap, egy nagy blöffel sikerült a vizsgája. Amúgy nem volt rossz tanuló, általában sikerrel vette az akadályokat, az utolsó pillanatokban összekapta magát, belehúzott, éjszakázott – s meglett az eredmény. Úgy került egyébként Szegedre, a tanárképzőre, hogy nem vették föl Pesten a bölcsészre, ami nem csoda, mert nem készült rendesen, ráadásul rengetegen jelentkeztek: Ratkó-gyerek volt. (Itt szólal meg először a krónikás: a Rákosi-korszak egészségügyi miniszterét Ratkó Annának hívták, nevéhez fűződik az abortusztilalom és a gyermektelenségi adó, így érhető, hogy később rengetegen tolongtak a főiskolák és egyetemek kapui előtt.) Szóval: hősünk mint annyian abban az időben (a hetvenes évek elejét írjuk, jegyzi meg a krónikás), elment dolgozni, muszáj volt, ha nem teszi, s nincs semmi a személyi igazolvány bizonyos rovatában, semmi, tehát sem iskola, sem munkahely, bizony komoly bonyodalmak keletkezhetnek, ha – mondjuk – igazoltatja őt egy rendőr.

A játszótér felé vezető úton egy kisfiú közeledett az anyukájával. A gyerek, aprócska biciklijével pár méterrel előrébb járt, mint anyja, de még így is folyamatosan kérdezgetett.

– Ne menj olyan gyorsan, még valami bajod esik – szólt utána a nő, mire a fiúcska megállt egy pad előtt. Elmélyülten nézett egy, a padra kiterített, majd ottfelejtett sakktáblát. Soha nem látott még hasonlót, így azonnal faggatózásba kezdett.

– Ez mi ez?

– Ez játék – ért mellé az anyja épp időben, hogy a kérdést megválaszolhassa.

– A kurva anyját! – hördült fel és rátaposott a fékpedálra. Görcsösen markolta a kormányt, de az autó még így is megcsúszott, kisodródott az útkereszteződés közepére. Észre sem vette a stoptáblát.

Szerencséjére mind a két utca kihalt volt, s még nagyobb szerencséjére, rendőr sem volt a közelben.

Letekerte az ablakot, arcát megcsapta a friss levegő. Ez mintha nagyobb óvatosságra intette volna. Lassabban hajtott tovább, a megengedett sebességnél valamivel lassabban.

A lány miatt duzzogott még mindig, aki az istennek sem volt hajlandó beülni mellé, mondván, túl sokat ivott, nem fogja kockáztatni az életét egy részeg mellett. Még arra is rá akarta beszélni, ő se üljön a volán mögé, hívjanak egy taxit, a kocsit majd felveszik másnap.

Méghogy részeg!

Na, most aztán elég. Elegem van ebből a nőből. Én a buddhizmust szerettem, tetszett a szabadsága, sokszínűsége, bölcsessége, de amióta te tanulmányozod, drágám, amióta te merülsz el benne, te incselkedsz vele, azóta megutáltam. Utálom, utálom a kényszeres szerzetesi szokásait, hogy semmi se jó a mesterednek, hogy bárhogy csinálod-csináljuk, lehetne máshogy is, hát mi vagyok én, gésa? Hát hogy lehetnék én gésa, hogy sétálgathatnék én a család-konyha és munkahely között két golyóval a hüvelyemben? És utálom benne a teljes meghatározatlanságot, az ember és a mindenség meghatározhatatlanságát. Hát mi ez, ha nem totális háború az ember ellen, énellenem, lassan már nem tudom, ki vagyok, ki vagyok neked, drágám, és lassan vagy egyre gyorsabban – attól félek -, te se fogod tudni, és akkor oda a házasságunk, oda a kapcsolatunk vagy mifenénk szentsége; amit még a kereszténységben kötöttünk vagy abban sem, mert templomi esküvőnk az nem volt, de egye fene, huszonegy éve történt, vagyis hát nem történt, fátylat reá. És utálom a hegyeket, folyókat, fákat és virágokat, ahova esténként elvonulsz, az irodádba megvilágosodni a könyveiddel.

A magyar színház és dráma állapota a hetvenes években szorosan összefüggött a társadalmi nyilvánosság korabeli sajátosságaival. Addigra, az ötvenhatot követő megtorlások után, ez a nyilvánosság bizonyos fokig átrendeződött. A máshol alig érzékelhető enyhülés a kultúra területén jelentős változásokat hozott. A puha diktatúra a színházakban azt jelentette, hogy a napi politika könnyedén maga alá gyűrte a művészetet, cserébe viszont biztosította a középszerűek megbecsült fönnmaradását. Az akkori színházban, bár kitűnő, sokszor kockáztatva is kísérletező művészek építgették pályájukat, sem megbukni, sem igazán megdicsőülni nem lehetett, katarzis nélküli hellyé vált.

Anyu a kanapén ült, és a körmeit vágta.

– Mi a baj, nem tudsz aludni? – kérdezte.

– Valami van az ágyam alatt.

– Kicsim, már túl idős vagy ehhez! Tudod jól, hogy nincsenek szörnyek az ágyad alatt!

– Én nem mondtam, hogy szörny, de valami mozgott.

– Jól van! – sóhajtott fel. – Megyek, és megnézem.

Jött hazafelé bánatosan, ezer sérelem érte, talán valamelyik nagyon régi tavaszon jött így tizenegy évesen, de már azóta kissé megkeseredett. Mikor hazaért szomorúan vette le a kabátot s akasztotta a fogasra, a cipőt súlyfeleslege miatt nehezen húzta le magáról, s nadrágot cserélt.

Író volt, s most rádöbbent, hogy már nagyon régen nem írt semmit, ezért a számítógép helyett fogott pár füzetet s tollat, és a konyhába vonult. Elővett egy üveg bort, hozzá egy poharat. Azon tanakodott, milyen témába vágjon bele. Emlékezett, hogy most van annak húsz éve, hogy írni kezdett. Ha visszaemlékszik azokra a régi rossz időkre…

Ahogy mondani szokták, az a legnagyobb dicsőség, ha már a pultoslány is minket olvas… Végre ez a pillanat is eljött az életemben. Beismerem, volt egy kis hatásom rá, felhívtam a figyelmet magamra, de meglepő módon vette magának a fáradságot, hogy utánam nézzen. Nekem régi vágyam volt, hogy nő is kerüljön a legnagyobb arcok sorozatba, de idő híján mindig halogattam e nemes feladatot. És most már pótolnom kell az ő hiányát is, elkerült a Nemzeti Dohányboltba. De mielőtt ezt tette volna, esztétaként kritikai megjegyzésekkel látta el munkáimat.

Amikor elváltak, azt hitte, nekik ez is menni fog. Ment a szerelem, a gyerek, a közös élet, a kölcsönös hazudozás, a megcsalás, az elhidegülés, a szétköltözés. Azt gondolta, az együtt-nem-működésük kiállta az idő próbáját. A válást is menedzselik.

A sértettség mindkettejük döntéseit korlátozta és befolyásolta. Elmerültek a gyűlöletben. A kudarcért a másikat okolták. Az együtt töltött évek összes nézeteltérése, vitája, anyázása előkerült újra. A másik miatt. A másik hibájából. Azért, mert a másik egyáltalán létezett. Az életüket ott rontották el, hogy találkoztak. Nagyon régen történt, egy egyetemi buliban. Ott indult minden, a kudarcok kezdete. Szépen sorban, egymás után megbánták az összes lépésüket, sőt inkább az egészet. Néha még a gyereket is. Úgy látszott, innen már nem találhatták a visszautat. Se egymáshoz, se a családhoz, melyet ők hoztak létre. A külvilág számára azonban ügyesen eljátszották a közös gyermekért felelősséget érző szülőket. Mindenki bevette.

Elmondok nektek egy történetet barátaim...

Az 1910-es években történt

Egy gyönyörű szombati napon nagyapámék elindultak az orosházi lóvásárra.Nagyapám 17-éves kamasz volt. Az apja mindenhova vitte magával, annak rendje és módja szerint. Ahogy azokban az időkben kellett, tanította a nagyapámat az üzlet fortélyaira.

Ez ment is a fiatal fiúnak, profi módon csinálta az üzleteket, úgy, hogy a vásárba járó cigányok hamar megismerték a rafinált, dörzsölt cigány fiút.

No, azon a szép nyári szombaton egy vidéki, ismeretlen család is ott volt a vásáron, és a saroglya tele volt gyerekekkel, egyik szebb, mint a másik. De ült ám ott egy gyönyörű hosszú hajú lány is, Vorzsa.