Próza

Ott nyüszögött a küszöbön, a gyerek meg behozta a reggeli után és elkezdte kedvelni. Délre már teljesen a szívébe zárta, abajgatta a kis dögöt. Ezek után, ha azt mondom a gyereknek, hogy nem tarthatja meg, akkor én leszek a gonosz boszorkány. Elkezdett alkudozni, hogy majd ő eteti, sétáltatja, meg minden, de nálam már az a jázminos pacsulija is felcsapja az agyvizem, beeszi magát a tapétába. Nem vagyok konzumfelfogású, meg előítéletes, de ezt nem akarom szemmel nézni. Vicc mayor. Egyelőre a sarokban alszik, de reggel mindig belebotlok a szétdobált harisnyáiba meg a műmelltartójába.

Előbb egy fa alá álltak, aztán a közeli kertben felfedeztek egy nádkunyhót. Jancsi átsegítette a kerítésen, fához támasztotta a biciklijét, aztán együtt futottak be a kunyhóba. Anna leguggolt. Térde közé rejtette a fejét. A fiú közelebb ült hozzá, mire ő még odébb húzódott.

Szilágyi Ákos nem járt Bácsalmáson. Te sem, igaz? Nos, egyik sem tragédia, azonban mindketten fájlalhatjátok. Ugyanis áll még Nagymami háza. Neked mindenképp meg kéne nézned!

Nagymami a hatvanas években ott élt még, abban a tornácos, takaros kis házban, ahol minden csillogott a tisztaságtól és minden mozdulatnak rendje volt. Ez a rend részben a környék leggazdagabb sváb gyertyaöntő mesterének házából eredt, ahol Nagymami nevelkedett, s ahol a legnagyobb bűnök közé tartozott a pazarlás, másrészt ez a rend az elszegényedett, de kutyabőrrel bíró dzsentri hatalmas kúriájából is eredt, ahová 1915-ben férjhez adták, s ahol rangot kapott a pénzéért cserébe. Emez a virtus rendje volt, a büszkeségé, de a fegyelemé is, mivel a házassághoz Nagymami főjegyzőné titulust is kapott, ami akkoriban komoly kötelezettségekkel járt.

A tökéletes nő, ott ült velem szemben a metró műbőrrel bevont ülésén, keresztbe tett lábakkal, és némán nézett maga elé.

Nem vettem észre, amikor felszállt, de a szokásos reggeli bóbiskolásból felpillantva azonnal felfigyeltem rá, amikor a szemközti ülésre leült. A tekintetemet mágnesként vonzotta a gyönyörű látvány, nem tudtam a szemem levenni róla. Ez a tökéletes nő - gondoltam, és teljesen felélénkültem. A látvány kárpótolt mindenért, amit reggelente kell elszenvednem a tömegközlekedés egyik áldozataként. Még arról is megfeledkeztem, hogy figyeljek a hangszóró érdes, recsegő hangjára, amelyet már azért is érdemes volt figyelni, mert a korai órákban ez az egyetlen hitelesnek minősített forrása a tájékozódásomnak. Miközben a fülembe préselt kis dugaszokon keresztül a Santana temperamentumos, latin zenéje szól, néha-néha – mikor magamhoz térek az utazás megszokott kábulatából –, kihallgatok az említett dugaszok mögül, és figyelmemet a hangszóróra irányítom, az éppen aktuális megálló beazonosítása céljából. Ez többnyire sikerül. Most azonban, a lélegzetem is elállt, a látvány teljesen lekötött. Mit lekötött, lenyűgözött.

Mi történt. Nem felel senki. Csendbe ragadtak a percek. Kiköltözött a pók, üres a sarok. Hajszálnyi ezüstfonálon remegnek az elhagyott, gúzsba kötött halottak. Huzat van. A kopott, öregen reccsenő ablaktábla alatt beköszön a szél. Körbefutja a szobát. Elomló, kontúrtalan, szürke foszlányok. A tapéta fáradt rózsaszínje. A vitrinbe bújik, a fületlen herendi csésze narancssárga pontjain ugrál. Koccan az üveg, remeg. Zakatoló vér. Sötét van. Az utca erős fénye.

Sehogy sem tudom elfelejteni (de töredelmesen bevallom, nem is akarom), ahogy Csaba, a korosodó festő, a nyitott ajtón át, besuhant az aulába. Ki mivel foglalkozott, rögtön abbahagyta, letette. Ki mire-kire gondolt, azonmód elhajította. Mindenki őt nézte. Olyan volt, mint egy jelenés. Balján (igencsak lepukkant, jóval fiatalabb, és jóval kevésbé normálisnak tűnő), Múzsáját hozta közénk, büszkén, valamint jobb hóna alatt, összetekert, nagyméretű vázlatait. Ezeket, mármint az alkotásait, nem minden szerénytelenség nélkül (ami módfelett jól állt neki, hogy úgy mondjam, utánozhatatlan természetességnek hatott) görgette ki a padlón, hogy lassan elénk tárultak, nagyon suta, nagyon egysíkú, nagyon rossz aktképei, miközben folyamatosan be nem állt a szája. Pergő nyelvvel ecsetelte, mind a modell „készségességét”, mind pedig a művek keletkezésének körülményeit, továbbá önnön tehetségének megkérdőjelezhetetlenségét.

- Nem félsz? - kérdezted váratlanul.

Én persze úgy tettem, mint aki nem tudja, mire gondolsz, és ártatlan mosollyal az arcomon megkérdeztem:

- Mitől kellene félnem? - Tudtam, persze hogy tudtam: nem igazán hiszel ezekben a virtuális kapcsolatokban. Tudtam, mi a véleményed, mégis visszakérdeztem. Nem is maradtál adós a válasszal.

A kellemes nyári szél magával hozta a frissen vágott fű illatát. Mélyet szippantott a levegőből. Egy hullámos, vörösesbarna tincs komiszan omlott az arcába. Zöld szemeit ezüstös csillogású füstös szemsmink, barackos arcpír és lazacos rúzs hangsúlyozta ki.

A lábait belebújtatta a bézs tűsarkúba. Felállt. A combközépig érő zöld ruha szépen kiemelte karcsú, nőies alakját. A virágoskert közepén egy fehér kő állt. Lassan odasétált. A lágy esésű ruha minden lépésnél meglibbent.

– Basszerkányos vargajános! – szisszent föl Boronkay József, amikor a léckerítés meglazult darabjainak szögelése közben a szög helyett a hüvelykjét találta el a kalapáccsal. Kis időre abbahagyta a munkát, és rázogatni kezdte a kezét meg dörzsölgette pórul járt ujját. Közben unottan elnézett északnyugat felé, de nem látott egyetlen kósza felhőfoszlányt sem. Csak valami nagy madárféle közeledett messze, a csabonyi barackos fölött: a Duna valamelyik holtágából időnként idetévedt még mutatóba egy-egy barna kánya.

A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére mintha felrobbant volna, szóval hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és míg vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve, lepergett az életem, reggel hattól nyolcig, pontosabban én pergettem, hisz akkora nagy azért nem volt a baj, szóval vetítettem, és szinte hallottam, ahogyan züzmörgött a telefon.

Esett az eső. Ahogy novemberben szokott, sűrű, apró szemekben. A reggeli hideg, kellemetlen, kabát alá tapogató szél néha felerősödött és az apró cseppeket nekicsapta a kávéház nagy üvegablakának.

A madárjós rosszkedvű volt. A mesemondó nem. Őt nem érdekelte az időjárás. Bár az őszt mindig kedvelte.

Hallgattak, nézték odakint a járdán, a nagy platán tövében a hullott faleveleket. Később a madárjós megszólalt.

- Itt mindenki költő. Verset olvas és verset ír.

A mesemondó cigarettát vett elő, ujjai közt morzsolgatta kis ideig, aztán rágyújtott, a füstöt a mennyezet felé fújta. Ivott egy korty kávét, csak azután szólalt meg.

- Én nem.

- Maga mit nem? - csattant fel bosszúsan a madárjós.

Rózsi tollkereskedő asszony volt. Minden férfiszívet megdobbantó szépség volt, igazi méltóságos kisasszony jellemmel és külsővel. Választékosan tudott beszélni, kitűnő modora volt és csinos ábrázata, emellett még kedves és barátságos. Persze a látszat nem a valóság. Rózsi épp az ellenkezője volt a látszatnak. Minden élettársat tönkre tett, kifosztott, megalázott és kijátszott. Nagyon egyszerű trükkökkel. Ha összejött valakivel – persze hozzá kell tennem, hogy csak jómódú lehetett –, annak azonnal valamilyen betegséget színlelt és ezt felhasználta arra, hogy úgy vezesse a férfit, ahogy akarja.

Hát hogyne emlékeznél rá.

Először van a macskajaj. Ha mégis fel tudsz kelni, és, mondjuk, dolgoznod kell napközben, ami hozza a nyolc óra szünetet legalább, míg újra lerészegedsz, de akkor már nincs mese, innod kell valamit a következő reggelen is, amit aztán vagy kiszúr a főnököd, vagy csak a tudattalanja vásznán jelenik meg, hogy valami nem stimmel veled, de azért hagyja végigcsinálni a napot, mert persze igyekszel, de négy óra felé megint csak a szeszre tudsz gondolni, kutyaharapásra vágysz, meg is ajándékozod magad vele. A harmadik nap reggele nem olyan rossz, csak mire teljesen felébredsz, megérkezik a remegés, de már természetesnek veszed, hétköznapi mód elvégzendő feladat, hogy megszüntesd, merően a szemükbe nézel a kollégáknak, előveszed a barbár humort, és rád van írva, hogy nem akarsz már barátokat szerezni, az este már jól esik az öklendeztető elsőt követő második, harmadik ital, mész, mész bele az estébe, kecsegtető éjszakába, hátha ma csak a nyugalomig töltöd magad, aztán valahogy mégis berúgsz.

Elpattant zongorahúr (regény)

1. részlet

Az örökös költözködés miatt Annát a nagyszülők nevelték. Kató kéthetenként, többszöri átszállással, zsúfolt munkásvonatokon utazott haza. Előfordult, hogy csak a csomagtartó tetején jutott hely neki, de olyan kimerült volt, hogy ott is elaludt.

Anna kikerekedett szemmel figyelt valahányszor családi történeteket meséltek. Legeslegjobban azt kedvelte, amikor Anyukával énekeltek, vagy firkálgattak. Kató minden évszakban karácsonyfát rajzolt. A fenyő egy barna, kacskaringós talapzaton állt, a fának vékonyka ágacskái voltak. Nagy, színes gömbök és hatalmas szaloncukrok lógtak rajta. Az utoljára készített karácsonyfaképeket Anyuka elutazása után kitűzte az ágya fölé, és esténként a hold fényénél gyönyörködött bennük.

Nyomorult érzés. Nyomorult érzés, amikor valaki hiányzik.

Folyton keresed. Mindenhova benézel, minden dolgot odébb raksz. Tétova mozdulatokkal pakolod a tárgyakat ide-oda. Felveszel egy könyvet, de aztán be is csukod anélkül, hogy egy betűt is olvastál volna belőle. Teát főzöl, de meginni már elfelejted, mert a gondolataid máshol járnak.

– Elnézést Gál elvtárs, ha egy kicsit arrébb tetszene tenni a csomagot, akkor elférne a létra. Ugye megérti, ha sietünk, már nem sok idő van a kezdésig, és még annyi dolgom van. A villany is kibabrált velem, hiába cseréltem ki az izzót százasra, nem működik. Alig találtam villanyszerelőt, már mind hazamentek a műhelyből.

– Semmi baj Gizike, persze hogy megértem – mondta Gál, és alaposan megmustrálta a könyvtáros nőt. Tetőtől talpig végigmérte, és elégedetten csettintett a nyelvével. A negyvenes éveiben lubickoló fiatalasszony nem olyan régen hagyta ott a férjét, és nagyon élvezte az elvált nők szabadságát. Látszott a mozgásán, hogy elégedett magával. Hosszú szőke haját feltűzve viselte, feszes blúzából kidomborodó idomai nem voltak bántóak, sőt, kimondottan kellemes látványt nyújtott a korosztályát kedvelőknek. Már pedig Gál gyakorta eljátszott a gondolattal, hogy továbblép a felszínes ismeretségnél, és behálózza a kívánatos asszonyt. De mindez ideig, egy lépést nem tett a cél érdekében, most is csak erre a csettintésre tellett tőle.

A lelkipásztor hatalmas erejű ember volt, ennek megfelelő volt az étvágya is. A szerény fizetést azonban nem volt könnyű beosztani, hiszen hat éhes szájat kellett etetni, hat gyereket ruházni, iskoláztatni. Szegény kis törékeny papné dolgozott látástól vakulásig, sose volt elég ideje. A piszmogósabb ételekből bizony nem jutott annyi, amennyi betömte volna az éhes szájakat. Így aztán a szülők vonták meg maguktól a finomabb falatokat, hogy a kicsiknek jusson.

Holott künnről nem jött volt semmi szép

S utálatosan spekulatív bölcsek

Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:

Események mindig csak bennről jönnek.

(Ady Endre)

– Megbocsájtasz?

– Mit, te?

– Azt, hogy össze-vissza rugdostalak, kicseréltem az időpontokat, felsoroltam egy csomó embert, akiknek a véleményéről halvány fogalmam sincs. De mert biztosra akartam menni, hát értesítettem őket, hogyha rá találsz kérdezni, álljanak mellém és mondják azt, hogy valóban az ő véleményüket mondom. És még azért is, mert így elszállt velem a ló és azt hittem, hogy a munkadarabom munkadarabja vagy, nem is munkatárs.

Azon a tavaszon Durci már nyolcéves volt. Okos, jól nevelt cicalány, aki nemcsak azt tudta, hogyan kell hízelegni a gazdinak, hanem azt is, hogyan kell szinte észrevétlenül érvényre juttatni az ő akaratát. Némi hízelgéssel, némi rafinációval, de mindig nagy szeretettel. Mondhatnám úgy is, hogy öntudatos szingli lett, hiszen már a kora és az életmódja is erre utalt, de minden összehasonlítás sántít. Durci az Durci és kész.

Egyszer az orvosa megkérdezte, hogy tulajdonképpen miféle cica is ő, mert a szobacicáknak egészen más védőoltásra van szükségük, mint a kertben, mezőn csatangolóknak.

– Hát most megfogott, doktor úr – bizonytalanodtam el hirtelen, és a feleségemtől vártam a felmentő választ –, mert hogy vagy mindkettő, vagy egyik sem. Attól függ, milyen kedve van.

- Néni, kérem, idevalósinak tetszik lenni?

- Igen, aranyom, már a dédapám is itt született. Azelőtt mind itt dolgoztunk a birtokon. Magácska bizonyára nyaralni jött - a vaskapu felé int: - Járja ám be a hársfasort, igazán szép!

- Mit tetszik tudni róla? Miért ültették?

Süket talán? Mintha nem hallaná a kérdést, elrévedve az útra mutat:

- Magas a fű. Azelőtt legeltették.

- Tessék?

- Legeltették. Birkákat hajtottak rá. Akkoriban még nem volt fűnyíró - teszi hozzá mosolyogva.

- Miért ültették?