Keresés a honlapon:

Botz Domonkos: Az utolsó szalmaszál

 

Most, hogy otthon már mindenét eladta, végleg felszámolva mindent, nem volt visszaút. Eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha nem mozdulna, ha itt maradna. Venne egy nagy lélegzetet – az még ingyen van –, vagy egy hagyományos angol esernyőt, ami persze nem éppen olcsó mulatság, és stílusosan bekopogtatva az arra illetékes kormányhivatalba, politikai menedékjogot kérne. Ebben persze sem előrehaladott életkora, sem a nyelvismeret hiánya nem akadályozhatta meg – lévén, hogy már közel volt a hetvenhez és csak magyarul és trágárul beszélt. Már rég nem érdekelte a maga mögött hagyott ugar, a föld túlmelegedése, nem foglalkoztatták kvantummechanikai kérdések, az elveszített álmok, az ellopott ifjúság, már csak egy dolgot akart. Maradni. Mert milyen világ is az, ahol az asszony vezeti a trolibuszt és a férj van otthon gyesen, ahol kormányaink asszisztálása, hallgatólagos jóváhagyása mellett szabadon fosztogathatják az idegen bankok az állampolgárokat, milyen világ az, ahol negyvenöt, keményen ledolgozott év után sorsukra hagyják, az éhhalál szélére lökik az öregeket, miközben a híradások felemelkedésről és a jólétről szólnak. Nem, már nem akart visszamenni, minden porcikája tiltakozott ellene.

Tudta, döntése nem járna következmények nélkül. Hegyektől ölelt falujában minden bizonnyal kitűznék az önkormányzat épületére a fekete zászlót szeretett lakosuk végleges távozása miatt, polgármesterük hajszálerektől pókhálós, borvirágos arcán megsokasodnának a ráncok, eszét veszítené biztos szavazójának elvesztése hallatán, és azt követően – eltérve gyermekkora óta megrögzött notórius hazudozásaitól –, már csak igazat mondana, erősítve ezzel az ellenzéket és tovább gyöngítve saját, egyébként is ingatag pozícióját. Aztán, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, távozásának, vagy inkább menekülésének hírére megmozdulna az ország, jönnének a szokásos felvonulások, transzparensek, az ilyen-olyan lobogók és különvonatok az ország minden tájáról, kapva a lehetőségen, nyilatkoznának a politikai pártok képviselői és folytatódna az unásig ismert, sehova sem vezető politikai adok-kapok. Talán még a Vatikán is megemlékezik majd egy rövidke közleményben eltévedt bárányáról, és ez utóbbit követően pedig már a kormány is érzi, hogy reagálnia kell a történtekre, így hirtelen zavarában kormányrendelettel fogja betiltani a sípályák használatát május elseje és október harmincegyedike között, ezzel is egy újabb csontot odahajítva a népnek részben figyelemelterelésként a valós problémákról.

Mintha csak egy lavina indult volna el, a hír hallatára megmozdul, és ébredezni kezd majd Csipkerózsika-álmából a világ.

A Piccadilly Circushoz érve hátat fordított a számára érthetetlen csiricsáré reklámoknak és a bronz szökőkút felé vette az irányt, mely fölé Erosz, a görög mitológia szerelemistenének szobra emelkedett. A kút körül „divatosan“ rongyos nadrágokban, lengén öltözött fiatalok lebzseltek, hangoskodtak, tudomást sem véve a világról. Az idegen, számára ismeretlen nyelvek bábeli zűrzavarában hirtelen elveszettnek érezte magát. Úrrá lett rajta a szorongás. Aztán egy pillanatra megakadt a tekintete a mellette álló, úgy a húszas évei elején járó lányka mezítelenül hagyott, tetovált vállán, melyen egy pillangó verdesett. Csak színes hímporát figyelte, a szárnyak számára ismeretlen, gazdag rajzolatát. Figyelemelterelés, menekülés volt ez is.

Aztán hogy érzelemkitöréseit ne lássák, fejét leszegve elandalgott a kúttól, és a Coventry street-hez érve felszakadt a gát, sírni kezdett. Egy őszhajú ember állt szürkén, kis aktatáskájával a tér sarkán, körülötte színesen sorjázott a hétvégi tömeg, japán turisták kattogtatták méregdrága digitális fényképezőgépeiket, ő pedig megadóan hagyta, hogy sodorja magával az ár, a kor, és az idő.....

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-04-29 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.