Próza

Most járok először Budapest tágas utcáin. Lenyűgöznek a hatalmas, régi épületek, széles folyama, egyik oldalán a hegyvidékes Budával, a másikon a sík Pesttel. A jól kiépített, sűrű tömegközlekedési hálózaton is több óra bejárni egyik végpontjától a másikig, egymillió hétszázezer fő otthona ez. Szépsége vetekszik Béccsel és Prágával.

Turista vagyok egy kis országból, Magyarországból. A fővárosában élek, amit nevezzünk úgy: Alternatív Budapest. Vagy talán inkább legyen Unalmas Budapest. A napjaim többnyire egyszerűen telnek. Reggel kelés után körülbelül egy óra alatt készülök el, hogy munkába mehessek. Időnként zuhanyzással indul, mert van, hogy éjszaka úgy estem haza fáradtan, hogy már mozdulni sem bírtam. Azután kétszer is áttúrom a hűtőt, hátha van benne valami rejtőző finomság, de rendszerint csak a megszokott ételek találhatóak meg. Legyűröm a menetrendszerinti párizsis zsemlét, vitatkozom magammal, hogy érdemes-e bemenni dolgozni, érdemes-e egyáltalán kimozdulni otthonról.

Három pipacs nyílt ki tegnap óta.  Vörös fejükkel beragyogják a tegnapi esőtől nedves füvet. Kutyák szaladgálnak, kergetik egymást, majd belehemperednek a föld felé menekülő harmatcseppekbe. A pad még erősen szaglik. A festék már jó pár napja megszáradt, mégis itt maradt az a szúrós, jellegzetes illat. Vajon mikor tűnik el végleg. Most az egyik kutya, az az apró, a bullterrier odaszalad hozzá. Okos tekintetű jószág. Hátára fordul, vakkant. Simogatást vár. A gazdája szalad. Hangját elviszi a szél. Ő lehajol és megérinti a meleg, puha, tigriscsíkos szőrt. A kutya elégedetten dünnyög, megnyalja a kezét, majd hirtelen felpattan.

Tél van? Tavasz? Nyár? Vagy ősz? Eh, mit! Történetünk szempontjából ez teljesen lényegtelen. Helyszín: egy fővárosi kórház pszichiátriai épületnek étkezdéje. Idő: a kétezres évek közepe-tája, szerda, délután fél három. A termet vad káposztafőzelék-szag lengi be, minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá téve, hogy mi volt aznap az ebéd főfogása. Lehetetlen vállalkozás, akár szellőztetéssel kiebrudalni. A szag makacsul bent marad. Halványkék, műanyag székeken, körben ülő, várakozó emberek. Tízen vannak. Meg – talán egy fél perc erejéig – a hallgatás. (Esetleg egy-egy apró köhintés, halk krákogás hangzik el). Aztán, megtörve az idővel némileg nyugtalanító csendet, megszólal egy harmincas, csinos, középtermetű, nagyon kék szemű, nagyon fegyelmezett, és nagyon mosolygó nő, akiről – bár fehér köpenyt nem visel – azért rögtön mindenki tudni véli, hogy ő vezeti majd a csoportot.

Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében kard, fényes kard, meztelen kard, kérdeném, már mondja, damaszkuszi penge, most jutott hozzá, teljesen véletlenül, higgyem csak el, ment az utcán, egészen addig, amíg egy tiszta kirakathoz nem ért végre, amiben megnézhette magát cipőtől a fejtetőre tolt napszemüvegig, és abban a kirakatban ott volt Mendez, épp a kardot törölte fényesre. És ez a Mendez, mikor meglátta a nővéremet, abbahagyta a fegyver tisztogatását, átlépett a kirakatüvegen, a pengét odaadta, meghajolt, kalapjával cikornyát hagyva a levegőben, visszament a kirakatba, és egy sakk készletett kezdett szétrakosgatni.

Kérdezem, tudja-e, ki Mendez. Mondja, persze. Egy kék macska.

Letörölte arcának fáradt neonjait. Túl öreg volt már ahhoz, hogy féljen. A Vásárló felébredt.

A fülével érezte, ahogy a reggeli levegő sárgáskéken töri meg a napfényt. Ez a kedd olyan hétfős. A Vásárló megnézte a higanyt. A Javasok szerint, aki naponta higanyra néz, örökéletű marad. Ő nem akart örökké maradni, mégis nézte. Még nem tudja, de ma többször le fogják tegezni, lazán és langyosan csusszan majd bele a kortalan mákonyba. Igénybe veszi az élet.

Kezében a kártya. Supershop.

Amikor Csabai Misi a tömpe ujjával nyomogatni kezdte a mobilján a billentyűket, már kénytelen volt egy oszlopnak támaszkodni. Egész nap rohangált, hajtós idők vannak a melóban, és kora estére mindig elfárad. Eszternek írt egy üzenetet, hogy ha majd ideér, akkor a bejáratnál fogja várni. Nem akart addig a sörsátorhoz menni, és a bejáratnál úgyis könnyebben megtalálják egymást.

A lánnyal ez lesz az első randija. Eddig csak a neten kontaktoltak. Fotót persze már látott róla, hiszen ő csak olyan lányoknak ír, akiknek van feltöltött képe magáról. Misi azt gondolta ugyanis, hogy így fair, és ez a mai nap remek alkalom lehet.

A napló

Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.
Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, kezdődik a mulatság.

Vadi új fekete Volga állt meg a presszó bejárata előtt. A hölgy, aki kiszállt belőle, szinte idegen volt, még nem sokan ismerték a faluban. Hófehér, lenge, átlátszó nyári ruhát viselt. Fiatal volt. Szőkésbarna dús haja meglebbent. Enyhe mozdulattal megigazította, aztán határozott léptekkel belépett a presszóba. Megállt a pult előtt és amíg rendelt, kiszemelt egy ülőhelyet az egyik sarokban, ahol Péter ült. Máshol nem volt hely.

Nagyon barátságos és jóravaló ember volt, valahogy mégis, aki csak tehette, nagy ívben elkerülte. A lakótársai észre sem vették, a nővérek futva mentek el mellette, pedig ő mindent megtett, hogy valahogy észrevétesse magát. Nem volt vele semmi baj. Nem volt ápolatlan, mindig előre köszönt, a hölgyeknek kezet csókolt, az uraknak kalapot emelt, de valahogy mégis egyedül volt, mióta a felesége meghalt. Képes volt órákat várni, hogy embert találjon, akinek mesélhetett. Életmeséi voltak. Egy probléma mégiscsak adódott ezekkel a mesékkel.

– Kézcsókom a hölgyeknek! – nyitott be Lajos, a jóképű kukásfiú.

– Ciluka, van valami extraszemét a hátsóudvarban?

– Nincsen Lajoska drága, még nem csomagoltam ki a cuccokat, akkora a forgalom napok óta.

– Kér egy kávét pihenésül?

– Nagyon megköszönném Ciluka, valahogy hosszúra sikeredett a mai nap.

– Máris, máris, meg egy colát is fogjon a hűtőből, látom, hogy gyöngyözik a homloka – fordult a kávéfőző felé, formás fenekét szolidan megriszálva.

– Köszönöm, tudtam én, hogy maga egy istennő – nyalta meg Lajos a szája szélét, ami inkább a nő fenekének szólt, mint szomjúságának.

– Lányok, ki kér még kávét? – kapott észbe Cilu.

Az író konyakot kért. A pincér rögtön meg is hozta, nem telt belé két perc. Ketten voltak bent, Lajos – az író, meg egy gyönyörű, szép, szőke nő. A hölgy zavarban volt, kényelmetlenül érezte magát.

Lajosnak – agglegény létére – rögtön megtetszett a nő. Izzadni kezdett a keze. Udvarolni akart. A nő ezt érezte. Narancslevet ivott. Lajos felkelt s odament a nőhöz.

– Jó estét kívánok!

– Jó estét!

– Meghívhatom egy italra?

És vannak a nagyonegyedül-napok. Mint a mai is. Hajnal négykor ébredtem. Mellkasodnak feszült a hátam. Nem akartam mozdulni sem. De fájt. Felkeltem. Megmelegítettem a tegnapról maradt kávét, elszívtam az első cigarettát, majd a másodikat is. Magamba gömbölyödve őriztem a biztonságod. Őriznem kell, mert valami megint elveszett, és ha valami elvész, akkor én kicsi leszek. Amikor kicsi vagyok, félek. Amikor félek, kapaszkodnom kell, mert ha kapaszkodhatok, akkor nem veszhetek el én is! Ma nagyon kell kapaszkodnom. Kapaszkodni és fecsegni. Fecsegni, csupa nem fontos dologról.

Főváros. Milyen jó hangzású szó. Azt jelenti, hogy az ország legelső, legrangosabb, és egyben legfontosabb települése. Itt találhatók a kormány- és egyéb hivatalok, minisztériumok, országos hatóságok. Parlament, képviselőház, elnöki rezidencia. Jelentős kulturális intézmények. Múzeumok, színházak, filmszínházak, koncerttermek. Iskolák, könyvtárak. Galériák, kicsik és nagyobbak egyaránt. Üzletek, ugyancsak kicsik meg nagyobbak, mellékutcai kis üzlethelyiségektől a bevásárlóközpontokig. És persze történelmi emlékhelyek, nagy, zöldellő parkok, hosszú, árnyas sétányokkal. Sugárutak, körutak, fő- és mellékutcák, a külvárosokban sikátorok. Egy széles, öreg folyó hidakkal, rakpartokkal, kikötőkkel, néhány kisebb és pár nagyobb szigettel. Meg pályaudvarok vonatoknak és buszoknak. És ne feledkezzünk meg a repülőterekről.

Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát. Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember.

Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről:

− Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát!

A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.

Egy nap a gazdája megbetegedett. Nem jutott el a boltig sem. Betanította a kutyát, vigye el a bevásárlókosarat a szájában, beletette a listát és a pénztárcát. A boltvezető, Irénke rokonuk volt, ismerte őt Rex.

Nagy útra készülődött Fülöp apostol Samária városában. Miután Péter és János elvitte hozzájuk a Lélek ajándékát, alaposan megszaporodott a gyülekezet létszáma. Nemcsak zsidók, hanem görögök és más népek fiai is sorra megkeresztelkedtek és Jézus követőivé váltak. Nagy szerepe volt ebben Fülöpnek, aki Jeruzsálemből érkezve hirdette köztük Isten igéjét, meg Krisztus cselekedeteit. Hatalmat adott neki az Úr ahhoz is, hogy felmutassa a jeleket, amelyek őt Istenhez kötik. Tisztátalan lelkeket űzött ki a megszállottakból, sántákat, vakokat, bénákat gyógyított, s beszéde örömmel töltötte be a város lakóinak szívét. Úgy gondolta, hogy ha a városban ilyen nagy megértéssel és hittel fogadják Jézust, a többi samáriai helységbe is el kell vinnie, s hirdetnie kell az emberek között az evangéliumot. Izrael Istenét, és az Ő törvényeit ismerték a samáriaiak. Jézust, a Messiást kellett felmutatni nekik, az üdvajándékot és az újszövetséget, melyet az Úr az emberekkel kötött.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Nagyon sokszor éreztem, leginkább Budapesten, az ünnepek előtt, hogyan lesz vívni való harccá a készülődés, és az emberek zsebében, hogy változik fillérekké a karácsonyi pénz. Ahogy egymást taposva keresnek kiutat, hogy a szeretet ünnepből leginkább számszakilag jól jöhessenek ki.

Beszippant ez a nyomor és akarva-akaratlan lehetsz részesévé, ha nem tartsz a szívedben egy felkereshető nyugodt zugot. Soha nem értettem, hogy a nagyvárosokban az emberek miért tolongnak a végállomásokon is, mikor a busz, villamos nem megy onnan már tovább.

Júlia csendben ült édesanyja mellett, aki nagyon betegen feküdt az ágyban. Nem beszéltek, már szavak nélkül is képesek voltak komunikálni. A délutáni napfény egy kis aranyló sugara belopakodott a zsalugáter rései között, reményt nyújtva a betegnek a megpróbáltatás és szenvedés végéhez. Kezük összekulcsolódott, határtalan béke és nyugalom áradt szét a szobában.

Hirtelen kinyilt az ajtó és Ágnes, a huga, halkan intet Júliának. Igen, most el kell mennie, de siet vissza. Júlia aggódva eresztette el a mama kezét. Emlékezett. Mikor ő volt beteg, milyen megnyugvást jelentett neki anyja simogató keze. Arcán ksi mosollyal megcsókolta édesanyja homlokát.

Az úr ezerkilencszáznyolcvanvalahanyadik esztendejében, még János király boldogságos országlása idején, egy júliusi délelőtt módfelett szomorú és egyben furcsa eset történt szép Budapestünk belvárosában. Egy utcán árusító zöldségesbe munkája végzése közben belecsapott a ménkű. Szerencsétlen ember azonnal szénné égett. Mondanunk sem kell, hogy mekkora megdöbbenést és riadalmat keltett az esemény. A vásárlóknak és a közelben őgyelgőknek majd' földbe gyökerezett a lába. Az ég boltozatján ugyanis nem volt egy árva felhőfoszlány sem, nemcsak azon a délelőttön, de már vagy egy hónapja sem, hisz az az esztendő is aszályos volt, mint szinte az összes többi abban az évtizedben. Tehát hangsúlyozom: felnéztek az égre, és nem láttak a kékségen kívül semmi egyebet. A kábulatból ébredező gondos szülők azonnal elvezették a tragédia helyszínéről ámuldozó csemetéiket, akik addig még sosem láttak halottat, s kíváncsian nézték volna még tovább is az összetöpörödött zöldséges bácsit. Valaki felhívta a rendőrséget, amely néhány perc múlva a helyszínen termett. A mentőknek senki nem szólt, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy csak a kötözni való bolondok hihették: a zöldségest még fel lehet támasztani.

Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?

Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének...

Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás?