Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Értelek én, kislányom, értem én, hogy fáj. Fáj, hogy összetörték, hogyne érteném. Én ne, aki láttam, aki láttalak. Láttam, hogy kuporgattál rá, hogy gondoltál rá, pedig még meg se volt.

De gondoltál rá sokszor. Mindig, ha lecsípni lehetett egy kicsi pénzt rá. Silányabb üdítőt vettél, vagy lespóroltad a reggelit, de volt, hogy az ünneppénzt raktad el. Azt, amit azért adtam, hogy ünnepeljelek, hogy te tanuld meg ünnepelni magad, ha valahol odakint sikert érsz el. De te ezt a pénzt is félre tudtad tenni. Te úgy ünnepeltél, hogy egyszer majd egy még nagyobbat ünnepelhess. Hogy egyszer saját gitárod legyen.

 

1956 október 28-án egy Csepel teherautó állt meg a bérház előtt. Csopár Antalt megijesztette a fékcsikorgás. Az elmúlt napokban nemigen járt autó az utcában. Rosszat sejtett, mint amikor délelőtt három orosz tank dübörgött végig a ház közelében. Félelme akkor alaptalannak bizonyult. Odament az ablakhoz, a vastag csipkefüggönyt résnyire elhúzva kinézett.

 

Elmondom, mit kell tudni az egészről. Az összes olyan Angliában bejegyzett cég, amelyik Anglián kívül végez tevékenységet, nem fizet adót. Namármost. Másfél millióért bejegyeztettem egy angliai céget, aminek két megbízott ügyvezetője van, és én vagyok a tulajdonos. Az anyavállalat egy panamai cég. Eddig tudod követni? Az angol cég esetében a legfőbb kérdés az volt, hol legyen a bankszámlaszáma. Olyan országot kellett találnom, ahol a banknak nem kell bejelentenie a számlán lévő pénzmozgást. Ez a hely régebben Luxemburg, vagy Lichtenstein volt, de most már egyik sem jó, kiadhat információt. Sok fejtörést okozott, hogy merre induljak, kelet felé, vagy esetleg a Karib-tenger irányába.

 

Ez az este nem olyan volt, mint a többi. Az asszony tudta, ma valami különleges történik vele. Nem készült fel a találkozásra, de elfogadta a meghívást. Az elmúlt napok azzal teltek, hogy megpróbálta meggyőzni magát arról, még egy esélyt megérdemel. Nem bízott a változásban. Tudta, az évek nyomot hagytak benne, a vágy tompult, csak halványan éltek már emlékezetében ifjúságának rajongásai. De jó volt játszani a gondolattal. Talán, ez most másképpen alakul. Volt tapasztalata, ismerte az embereket, a foglakozásával járt, hogy meggyőzze őket.

 

Az idő képes szemléletet váltani. Váltócipőt húzni. Szoknyát fölvenni, képes kihúzni szemceruzával a szemöldökét. Képes bevenni egy Aszpirint, amikor észleli öregedését a tükörben. Nekem, akinek telik, csodálatos látvány az. Olyan vagy nekem, mint egy elvetett mag. Mondom neki, amikor az ölembe kuporodik. Van súlya. Nem sovány, de szép arca van. Mint testnek a kenyér.

 

Az író a padnál ült a parkban. Mellette egy iskola épülete, ahol éppen óraközi szünet volt. Hallotta a kisgyerekek esztelen ricsaját.

Öreg volt, haja tiszta ősz. Megvárta, míg befejeződik a tanítás. Amikor egy negyedikes kislány közeledett feléje, az író sírva fakadt. A kislány persze megsajnálta.

– Miért tetszik sírni? – kérdezte a kislány.

– Mert nekem is volt egy kislányom, csak meghalt súlyos betegségben.

A kislány nagyon megszánta.

– Hogy hívták?

– Dórának! Mindig örömteli kislány volt, imádott játszani, de olvasni is.

 

Az Üveghegyen túli szél zúgatta nagyerdőbe beköltöztek a szarkák. Először csak úgy próbaképpen repültek egy-egy kört a fák ágai közt, de a kacagó gerlék elkezdtek hahotázni, amikor meglátták őket. Egymás hasát fogták a röhögéstől, mondván, hogy miféle színehagyott, tarka varjak ezek? Csak nem albínók szegények? A göndör szőrű mangalicák úgy vélekedtek a dologról, hogy feltehetően elfogyott Természet Anyánk ibrikjében a fekete festék, amikor őket alkotta, ezért maradtak itt-ott fehérek. Hasonlóképp jártak ők is, hiszen a vadmalacok festése közben is elfogyott a csík, és az ő porontyaikra már nem jutott.

‒ Majd én kiderítem, miféle varjak ezek ‒ mondta a róka. ‒ Az enyémnél biztosabb módszer nem létezik. ‒ Ezzel előkapott a farzsebéből egy darab sajtot és a szarka csőrébe adta. Az meg csak nézegette, kóstolgatta, és egyre jobban ízlett neki.

‒ Azt mondják erdő szerte, hogy gyönyörű hangod van, varjú bébi ‒ hízelgett neki a róka a fa alatt. ‒ No persze, hiszem, ha hallom…

 

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél.

– Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.

De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jött a különböző küldöttség az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

 

Ez egy olyan történet, amelynek minden szereplője a sírig hallgatott róla. S amelynek mottója lehetne: semmi sem változik, csak az emberek cserélődnek.

 

Oldalkocsis motorkerékpár verte fel az út porát. Nyomában egy fekete Packard gépkocsi, amelyet két másik oldalkocsis motorkerékpár követett. A furcsa konvoj a kőház előtt állt meg, s a motorkerékpárokról katonák ugráltak le. Fegyvereiket lövésre készen tartva egy szemvillanás alatt körbefogták a hatalmas autót.

A járművek felkavarta por lassan ülepedett le, akár egy szürke, elejtett fátyol, amelyik hosszas libegés után terül el a földön. Az út jobboldalán, félig beroskadt kerítés mentén, alig ötven méternyire a kőháztól vízhordó asszonyok baktattak, mindkét kezükben vízzel színültig telt bádogvödrökkel. Fejüket lehorgasztották, az ibrikek súlya húzta vállaikat, amitől meggörnyedtek, mint a fák töveit fürkésző gombaszedők. Négyen voltak, és a kútról igyekeztek a kőház felé. A gépjárművek zajára megtorpantak, és vödreiket a földre eresztve felpillantottak. Tekintetükkel előbb a mellettük elhaladó járművek útját követték, majd sanda pillantást vetettek a poros földút másik oldalára.

 

Ez a fejezet a narkotikumokról szól. Persze, ha szigorú akarok lenni magamhoz és mindenkihez, akkor minden a narkóról szól. Még ez is, amit most teszek. Az írás is olyan, mint a narkó. Alig várod, hogy hozzájuss és nehéz róla lejönni.

A számtalan tevékenységnek, amit álcaként borítunk mindennapjainkra, csak az a célja, hogy napjaink csúfsága ne borzasszon el minket az élet folytatásától. Az államilag támogatott narkotikum, az orrvérzésig tartó munka a legnépszerűbb és a leghasznosabbnak ítélt szenvedélybetegség fogyasztói társadalmunkban. De akit ez nem elégít ki, az bulizhat és elektrosokk-partikra járhat, ahol a szórakozásnak nevezett igénytelen popzenére való rángatódzással élheti ki magát, aztán ott van a tévé, amely százötven csatornával is eláraszthat minket, a számítógépes játékok, az internet, az autók, az extrém sportok és még ki tudja minden. Minden működhet úgy, mint a narkó.

 

Arra ébredt, hogy zaklatja a szüzessége. Azt duruzsolta a fülébe: sosem szabadulsz meg tőlem, majd a képébe röhögött. A lány több éves szenvedés után elhatározta, kinyírja a szüzességét.

Szombaton a szűz vásárolni indult. Séta közben, lopva a kőre ejtette szüzességét. A használt rágójával is ezt szokta tenni. A szüzesség eleinte nem értette, mi történt vele, de miután többen is rátapostak a járdán, rájött, a szűz szándékosan veszítette el. Ezt a hülye nőt, vinnyogott, miközben kivakarta magát egy hótaposó talpának mély barázdáiból. Minden barátomat tisztességes körülmények között ágyban, vagy egy autó hátsó ülésén veszítették el, engem meg csak úgy eldobnak, mint egy taknyos papír zsebkendőt, dühöngött. Aztán megrázta magát, csinált néhány törzshajlítást és karkörzést, majd gazdája nyomába eredt. Egy gyorsétterem előtt érte utol, a lány halálra rémült, amikor meglátta a laposra taposott szüzességét, aki megpróbáltatásai ellenére virgoncabb volt, mint valaha.

 

Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.

Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráesz­mélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.

 

Élt eccer, vót eccer egy szegény vándorlegény. Szana s szerte járta a világot, s mindenütt ragatt reá valami, hol valami fortély, valami szakmabéli hasznosság, hol meg csak a kosz. De azt is megbecsülte, mert az idegeny kosz vót, s hát az jobb mint az otthoni kosz. Idegenbe minden jobb, há nem? Há’ de! Maguk nem tapasztalták még?

 

Nem emlékszem, mi volt az a mozzanat, ami ide juttatott. Hiába próbálom felidézni az elmúlt időszak eseményeit, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ésszerű magyarázatot találjak erre az egész őrületre, ami körülöttem zajlik.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, arra az időszakra, amikor a lányok királylányok, a fiúk valami szuperhősök szeretnének lenni, akkor azt hiszem, nem ezt álmodtam, ami most történik velem. Akkoriban boldog, békés családot szerettem volna egy szép családi házban, kutyával, macskával, egy kicsi virágoskerttel. A ház mögött veteményeskert krumplival, kelkáposztával, eperrel és málnával. Hét végén, úgy gondoltam, majd felkerekedik a család, elmegyünk valami szép helyre. Állatkertbe a gyerekekkel, vagy éppen kirándulni a hegyekbe.

 

Tálas Márió, a híres sztárséf, bajban volt. Bizony, nagyon nagy bajban. Egy rendőrségi fogdában ült, ahová aznap éjjel zsuppolták be. Pontosabban: nem is ült, hanem a szűkös cellában, faltól falig rohangált, mint egy ketrecbe zárt vad, és szánalmasan nyöszörögte: ez biztos csak egy rémálom, egy rémálom, hát persze, mi más lehet, mindjárt fel is ébredek belőle… Kuss legyen, köcsög! – ordított rá a gargantuai méretű ügyeletes őr, és a miheztartás végett, gumibotjával keményen rávert a cella vasajtajára. A sztárséf rettentően megijedt – gyorsan a priccséhez iszkolt, és lefeküdt rá. De a bajok nem itt kezdődtek…

 

Azon a nyári éjszakán a városra végzetesen rátelepedett a félelem. De mi még gyanútlanul ültünk Dórival egy étteremben, ahol előzőleg asztalt foglaltattam kettőnknek. Élveztük a hangulatot. A hangszórókból nem szólt permanens módon a zene, csupán az evőeszközök neszeztek halkan, és a vendégek beszélgettek egymással. A sarokban állt egy özönvíz előtti zongora; egyik pincér néha leült mellé, és kéretlenül eljátszott egy-egy számot.

Akkor már túl voltam egynéhány vakrandin, úgyhogy meggyűlöltem a netes társkeresést. Az arctalanság vakmerően hazuggá tette a nőket, akikről a személyes találkozás során rendszerint kiderült, hogy az önmagukról felvázolt kép részleteiben sem vág össze a valósággal. Dórival végső kétségbeesésemben kezdtem el szemezni egy helyijáraton. Azonnal feltűnt nekem, hogy hosszú ujjú fehér blúzt és bokáig érő redőzött fekete szoknyát visel nyáridőben is. Csak az arca volt meztelen, de úgy hatott rám, mintha az egész nő pucér lenne. Olajbarna szemei fölött két koromfekete szemöldöke szinte összenőtt. Az ilyen nőknek tulajdonították a bizánciak a szemmelverés képességét.

 

A portás megkérdezte, mit akar. A fiú azt felelte, a bizonyítványáért jött vissza. A másik iskolában kérik, anélkül nem veszik át. Kell a papír. A portás azt mondta, várjon. Telefonált, de a titkárságon senki sem volt, mindenki ebédelni ment. A fiú állt, keze a zsebében, várt. Némán. A portás tudta, a fiút ebből az iskolából kitették, egy lányt vert össze a vécében, a lány csupa vér volt, eltört az orra.

De most békésen állt a fiú. Fekete ruhát viselt, fekete hátizsák volt rajta. Tizenhat éves múlt, tizedik osztályba járt. Megijedt, gondolta a portás, végre megértette a hülyéje, hogy nem lehet mindent. Lányokat nem lehet ütni. Tanárokat nem lehet leköpni. Szőke, vézna fiú volt. Állt az üvegajtón túl, várt.

 

Tavasz elején rendet kell rakni a házban és a lélekben, ez nemcsak a paraszti élet regulája. Úgy illik, hogy Húsvét vasárnapját tisztaság fogadja. De a tavaszi rendcsinálás még a Húsvétnál is régebbi ösztöne az emberiségnek: egykor a tavaszi napéjegyenlőség napján kezdődött az újév; innen az ősi törekvés, hogy megújítsunk mindent magunkban és magunk körül.

 

(Eye of the tiger avagy) Brünhilda szeme

 

Hát Vésztőy Brünhilda nemcsak elkötni készült amaz apróbb harci űrhajózatot magas rangú túszokat ejtvén, hanem el is kötötte, és amikor már kellő messzeségben taposta az űr fekete országútját természetesen merev térdű, bal lábbal, előtört őbelőle az Anat istennői vérszomj és a magasrangú túszokat az űrhajóból sorra kidobálta az űrbe, természetesen szép, jó s igaz bal lábán merev térddel, de ez nem lehetett elégségesen véres, mert a kihajigált nagy testeknek nem volt hol puffanniok (mivelhogy az űrben vala) így vér sem föccsenhete.

 

Ezt a kicseszést! Persze legfőképp veletek, igen, szerelmem, de velem is, lásd be.

Mert eddig, volt ez a hétfő, és mindketten láttuk, hogy jó.

Jó neked is és jó nekem is, mert lehetett számítani rá.

Hogy elmész vagy nem mész el.

Mert néha érezted te, tudta te, hogy jobb, ha mész, ha kicsit hagysz engem itthon női gondok közt molyolni, matatni. Ha hagysz kicsit csörömpölni a dunsztosüvegekkel, vagy diót törni a vizes piskótához, vagy netán, olykor, nagy ritkán húst, igen, húst csontozni szépen és ütni. Ütni vékonyra, majd sózni, panírozni, olajba dobni csalogatónak. Hazacsalogatónak azt a ritka húst teneked. És disznót, naná, hogy azt. Nem pulykát, és nem gyenge csirkemellet, dehogy.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal