Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Veranda

 

Ezt a kicseszést! Persze legfőképp veletek, igen, szerelmem, de velem is, lásd be.

Mert eddig, volt ez a hétfő, és mindketten láttuk, hogy jó.

Jó neked is és jó nekem is, mert lehetett számítani rá.

Hogy elmész vagy nem mész el.

Mert néha érezted te, tudta te, hogy jobb, ha mész, ha kicsit hagysz engem itthon női gondok közt molyolni, matatni. Ha hagysz kicsit csörömpölni a dunsztosüvegekkel, vagy diót törni a vizes piskótához, vagy netán, olykor, nagy ritkán húst, igen, húst csontozni szépen és ütni. Ütni vékonyra, majd sózni, panírozni, olajba dobni csalogatónak. Hazacsalogatónak azt a ritka húst teneked. És disznót, naná, hogy azt. Nem pulykát, és nem gyenge csirkemellet, dehogy.

Szóval tudtad te, hogy olykor menned kell, üresíteni szépen, lágyan, mértékkel a helyedet itt szemben énvelem, hogy aztán annál nagyobb kedvvel jöjj, s én várjalak végre haza. Kellett, hogy olykor ne rutinból, megszokásból gyere. Kellett ez, jó volt ez, neked is, nekem is.

Engem biztosan, így utólag látom, hogy engem biztosan megtartott ez a te klubod, egyházad, vagyis egyesületed, mert engem itt tartott, és tuti, hogy azok a nagy hétfői, már-már agesszív csörömpölések, bajmolódások csonttal, csonthéjjal, telefonos barátnői gubancokkal, engem a nagy egészbe is segítettek belesimulni. Munkában tartani, ebben a társadalomban tartani. És segítettek, hogy hisztis se sokat legyek, mert mire

Azt a kevéske, húszdekányi belet, dióbelet, na. Szóval mire megtörtem egy kisebb zsáknyi diót, a hisztizésre való szándékot, na, lásd, énbennem, mintha a szél fújta volna el.

És te, most, hogy így visszanézek ezekre a hétfői kimenőkre, valójában én is kimentem, mert én egyáltalán nem éreztem magam bezártnak, itthon hagyottnak. Nem, nekem nem volt uncsi az itthonlét. Mert úgy látszik, nekem is kellett hetente néhány óra, mikor itt én lehettem az úr, mert különben egész héten hagytam, hogy főleg te hordd a nadrágot. Valami ősi női mifenéből eredőn hagytam, és nem számításból, hanem csak úgy. Kisujjból kirázva, természetesen hagytam a nadrágot egész héten terajtad. És szerintem azért, mert hétfőnként urat játszhattam, ítélkezhettem elevenek és holtak fölött, azaz dönthettem, hogy kiirtsuk-e a hangyákat jó pénzért, vagy várjuk meg, míg maguktól kivándorolnak ősszel, miután minden mozdítható, de hullott, hulladék élelmiszert elvittek a lakásból. Végül is, amit vittek, az már nem kellett nekünk, kihullott a szánkból, kezünkből, mint morzsa, vagy ott maradtak (kolbászoltak) a tányérjaink szélén, mint kiszáradt szaft, borsószem, húsdarabka. Szóval valszeg egy ilyen hétfői estén nyomtam át a hangyákat, előbb a magam agyán, tudattalanul, aztán a tieteken is, de akkor már tudatosan, hogy ne már! Csak nem akartok pénzt költeni arra, ami magától megoldódik úgyis?

És most ennek lesz vége. Ennek, ha nem járhatsz el, mert biztos, az már biztos, hogy olykor, bánatomra, maradsz majd, holott szeretlek. Mert idáig pl. tűrted az én kis muslicacsapatomat is, nem izgatott, hogy hol innen, hol onnan röppennek fel a konyhában. És nem kérdezted, mivégre vannak? Minek vannak ezek itt? És jobb is, hogy nem kérdezted, mert a válaszom kényszerválasz lett volna, mert túl korán kérdeztél volna, és akkor az nekem inkább faggatás lett volna. De ma már tudom, tudom a választ, hogy kezdetben ők az én megcsonkult családom pótlása voltak, a két emigráns lányom helyett voltak ők, csak nem mondtam, mert felháborított volna tán téged, hogy a két kis igazgyöngyünket, a leánygyermekeinket holmi rövidéltű, szemtelen apró rovarcsapatra cserélem. De hát mit csináljak? Így volt,így lett, nekem ezt adta az Isten vigasznak, vagy én ezt, csak ezt láttam akkor meg a világban vigasznak. És te, tényleg jók voltak, mert ők, csak ők fogták fel a sóhajtásaimat. Az ő rezzenésükből, csoportos felrebbenésükből tudtam, hogy már megint sóhajtottam, észrevétlen, még a magam számára is tudattalanul. Mit tegyek hát most, ha egyszer tényleg ők voltak, egyedül, akik azonnal reagáltak, és mindig reagáltak hosszú és mély és titkolt gyászomra. Mert örültem én, hogyne örültem volna a két kis leányunk bátorságának, nevetett a szemem, az egyik az biztosan, de a másik az sírt, sírt olykor magától, vagyis mintha lefelé csorogtak volna a könnyei ott belül, lefelé, bele a tüdőmbe, s mentek, mentek csak a könnyek könnyű páraként kifelé is belőlem, főleg akkor,ha sóhajtottam, önkéntelen. Hát ezért, ezért voltak azok a muslicák, szerelmem, ők az én gyászhuszáraim voltak, az én segédeim a temetésben, de hogy mit temettem és mit nem, vagy hogy egyáltalán volt-e temetnivalóm, azt majd az idő mondja meg, a részvétlen, közönyösen múló idő, csak az.

Különben is, mostanában inkább csodálom őket, a muslicákat, hogy micsoda összhangban tudnak mozogni, hogy hogy is van az, hogy egyszerre rebbennek fel, egy irányba indulnak, s aztán egy helyre telepednek le csapatosan. Miféle csatornájuk van a kommunikációra? Van-e vezérük? Szagingerek alapján tájékozódnak a másik hogylétéről, szándékáról, seperc alatt, ? vagy kódolnak valamiféle mozgást, vezérmozgást, ahogy a méhek? Mozgásból, táncból veszik-e az infót? Vagy talán képesek telepátiára, szótlan vevésére annak, ami a másik agyában van? De ez, gondolom, neked, a költőnek nem kérdés. Te el se tudsz képzelni olyan világot, amiben nincsenek szavak, míg én igen.

És te, ez az egyesület arra is jó volt, hogy olykor elszeresselek tőle, hogy olykor maradj, maradj mégis velem itthon, mert jó volt együtt, és valahogy elszaladt az idő, és már nem volt kedved menni. És akkor tényleg olyan volt nekem, bár ez megint csak tudattalanul volt bennem, mint egy nő, egy szerető nő. Egy lehetőség teneked, egy női lehetőség, hogy ha rosszul bánok veled, akkor lecserélsz, rá cserélsz engem. S ily módon, hogy ez végül is, ez az egyesület mégiscsak egyesület volt, és nem egy szőke, hosszúcombú bombázó lehetősége, jó volt, elfogadható volt. Alkalmas volt, hogy engem egy kissé, s már-már játékosan, lightosan féltékennyé tegyen, azaz megfegyelmezzen engem, hogy igyekezzek igencsak jól bánni veled, különben oda mész inkább, hozzá mész.

De tényleg! Miért is ne járhatnátok olykor el egy biztos, mindenféle szempontból megfelelő helyre. Egy tiszta, egészséges helyre, ahol nem isztok, nem dohányoztok, csak szépen felolvastok egymásnak. Ha kamasz lennél, ha kamaszgyerekem lennél, akkor még bátorítanálak is, hogy menj, ne zárkózz be. Mert kell az élő beszéd is, az élő, frissen olvasott vers is, nem csak a papír, vagy netalapú. S a világon mindenütt vannak klubok, klubok fiúknak és férfiaknak, klubok, hogy találkozzanak a férfiak egymással, mindenféle buzulás árnyéka nélkül, üzleti céllal, vagy csak kikapcsolódni, vagy netán sportolni, vagy csak úgy, csendben, közösen bütykölni valamit. Verset, modellvasutat, vagy csak tartani csendben egymás mellett, szótlanul a horgászbot végét.

Én tényleg nem tudom, miért akarnak a levesetekbe köpni, ha még a bennszülöttek is tarthatnak fenn férfiházat, vagyis tartanak csak így maguktól, évszázadok, évezredek óta? Mert kell az a kis könnyebbség hetente egyszer legalább, az a kis távolság, ideiglenes távolodás, évődés a két nem között. A játék, igen, az hogy megyek, elmegyek, de ez nem komoly, ne félj, mert jövök, biztosan jövök haza az utolsó busszal, de legkésőbb a hajnalival, ne félj!

És ugyan mit, mit gondolnak rólatok, hogy nektek nem akarnak helyet adni? Hogy egyszer ellene fordultok a helyet adó kéznek, hogy egyszer, mint a veszett kutyák, annak a kezébe haraptok, aki helyet ad, ételt ad? Mert nektek az írás, mint kenyér, olyan, mert nem csak kenyérrel él az ember. Mert ember nincs hit nélkül. Mert csak az oroszlán cibálja, falja a gazellahúst hit nélkül, az ember falat kenyeret se tud törni, szájba venni, rágni anélkül, hogy ne lenne hite, először magában, hite a léthez, az evéshez való jogban? Mert ugye tudod, aki mélyen depressziós, aki nagyon hitehagyott, az képes akár halára is éheztetni magát?

És jut eszembe, tán azért is hagytam élni a hangyákat itt egy nyáron át, mert tetszett, hogy ismételik a történelmet, a magyart. Hogy kalandoznak itt nekem, bekalandoznak a lakásba kis ezért-azért, majd hazamennek. Ki innen és le valahová, tán a pincébe a fagyok elől, ahol teli éléskamra várja őket. Várja, mert innen rakták tele, innen és vértelenül, ölés nélkül, csak abból, amit szemétre, lefolyóba szántunk amúgy is. Jóféle, magyar hangyák ezek, ugyan miért öldössem őket, véletlenül úgyis megölök egy párat közülük, mosogatás vagy törölgetés közben. Úgyhogy agyő Nirvána, én oda a büdös életbe nem kerülök, az biztos! És dzsainista se akarok lenni, indiai remete, aki meztelenül söpri maga előtt az utat, nehogy egy pici hangyára, vagy bármilyen lényre lépjen, s azért meztelen, nehogy megöljön vakarózás közben egy lényecskét, gondolom, bolhát, ami a ruhakorcban bújna meg. Szóval semmi kedvem lemondani a vakarózásról.

Én, én ma csak egy pamfletet akartam írni a védelmetekben, a férfiak összeröffenéseinek védelmében. Mert kell, úgy látszik, szükséges a világon mindenütt egy hely és egy időpont, hogy magatok közt legyetek. Még a csimpánzfiúknak, férfiaknak is van férfiházuk, bár nem vonulnak el sehova, mert ha elindulnának, menne velük minden nő és gyerek, mert nekik a vonulás az egyet jelent egy új, termő, érett gyümölccsel teli fával, amiből először a hímek lakmároznak, majd az összes többi. Szóval a csimpánzoknál nincs kivonulás, de van házépítés nap mint nap, ők, a fiúk gesztusokkal erősítik meg egymást, hogy OK vagy, jó vagy nálam, a barátom vagy, áll a barátságunk. S nem emlékszem rá, de azt hiszem, ebből a gesztusnyelvből a női csimpánzok nem nagyon értenek semmit, de minek is értenék? Ez is olyan számukra, mint minden más férficsimpánz dolog, ami van ugyan, de nem lényeges, se nem oszt, se nem szoroz a nők életében. Mint például nálunk az, hogy a férfi a levetett zokniját este hova teszi. Nem mindegy?

És azért se értem ezt a dolgot, ezt a helyetek esetleges elvételét, mert ti csak verset írtok meg prózát, meg szösszenetet, ezt-azt, és nem is titkoljátok. Nem tervezgettek ti semmit, célja se nagyon van az írásnak, csak tán önkifejezést meg egy kevéske pénzt jelent a számotokra, nem nagy ügy. És hát művészeknek csak kell lenni. Voltak is mindig, hát legyenek is, bár mindig másért voltak. Ők, szegények, mindig azok voltak, aminek mondták őket. Mert szerintem szegény Jézus se tudott se köpni, se nyelni, mikor azt kérdezték tőle: Te vagy-e a …? Hát kínjában válaszolta csak, hogy Te mondád.

És nem dacból mondta ezt, dehogy, nem önféltésből, dehogy, és nem cinizmusból, abból pláne nem, mert tudta, hogy a tét, a válasz tétje per pillanat az élete.

Hát ti szegény férfiak és persze nők, költő és prózaíró nők, ugyan honnan is tudnátok, mivégre vagytok? Hogy minek kell tinektek kínban vagy örömben, könnyedén vagy vértizzasztón, de írni? Kell és kész. Nektek nem dolgotok, nem tisztetek, hogy megmondjátok, mire van a vers, a próza, a megpofozott szó, a világra segített szó, az olykor megtiport szó? Az a mi dolgunk, a minek, a ti olvasóitoké. Mert a nem hétköznapi beszéd az más, mert a versbe-prózába emelt szó más.

És most, per pillanat vannak itt dolgozók és munkanélküliek, és gazdagok és szegények, és nincstelenek és művészek is, mégis.

Hogy mivégre? Mire föl? Nem tudom.

De én egyszer úgy láttam, hogy a művész, az a hegyen van, fönt. Ül a faodva, otthona előtt, a lombsátor-tornácán. A lombverandán, és nem csinál mást, csak van. Van. És néha beszél, és néha hallgat. De van. És nem kérdezi tőle senki, hogy hol jár, mert tud járni is és repülni is, holott csak ül naphosszat, mert tanulta. Egész életében tanulta, hogy kell, hogy lehet, ha kell, máshol lenni, röptetni magát az elméje által. Az elméje nyitottsága, az elméje bátorsága által a nyílásra, a megnyílásra bármire, úgy, ahogy nálunk csak egy gyerek képes nyílni, csodálkozni a világra. S így az ő verandája nem ama dantei tornác, ahol a közönyösek vannak, azok, akik nem foglaltak állást életükben sem a jó, sem a gonosz mellett. Nem, az ő tornáca a hegyen nem nagy, és nem büntetésüket töltő lelkek menetelnek rajta szürkén és monotonon. Nem, mert őt nem kell már büntetni semmiért. Nem, mert ott, távol, keleten talán tudják már, hogy az élet eleve egy szürke, monoton menetelés innen oda, s ezért jóformán jog, az embernek születés joga megtanulni látni, befogadni és repülni. Repülni más tájakra, korokra, repülni, igazi repülővel, és repülni akárhogy, kézzel és lábbal és kalimpálva és szárnyak nélkül is, csak úgy, egy szabadnak hagyott, szabadnak őrzött elmével.

S ha meggondolom, ez, ez az én művészfelfogásom, még dantei értelemben sem büntethető, ez még nálunk is elmeditálgathatna a hegyen, mert nem, nem közömbös, egyáltalán nem az az élete.

Mert állást foglal. Vagy lehet, hogy neki édesmindegy, hogy foglal-e állást vagy sem, de ha nem akarja, akkor is foglalja azt az állást. Mert lehet, hogy neki már nincs szüksége semmire, csak naponta egy tálka rizsre, s egyszer már arra sem, mert ott marad, valahol ott marad a lelke örökre, s csak a teste marad itt, de állást foglaltatnak vele mégis. Azok odalent, akikből jött, a völgyből, ahonnan jött. Mert inkább a völgyieknek van szükségük őrá, a falujának őrá, hogy gazdag völgy, gazdag falu ez, ha telik neki, telik naponta egy adag potyarizsre, és jó, összefogó népek lakják ezt a falut, ha akkora szervező ereje van, hogy szent embere sose, egy nap se marad éhen, és érdemes maradni és élni itt, ha szabad, ha egyszer szabad lesz elhagyni a völgyet, és hegyre menni. Szabad, mert sose kérdések, csak napi tál rizs jön fel, utána sose vád, sose a faluból kiszakadó öreg vagy művész után.

Csak és kizárólag egy tálka rizs naponta, s talán egy vállakra terített takaró, ahogy az idő hidegebbre fordul. S a völgyiek hite, az, csak az jön fel nap mint nap, a gyermeki, a rajongó, színültig telt hit, a hiánytalan hit, hogy van, van őnekik a hegyen, odafönt egy szent, egy bölcs emberük. Egy öreg, egy fiatal, egy nő vagy egy férfi, de van, és az övék egyedül.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-03-07 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.