Próza

Júlia csendben ült édesanyja mellett, aki nagyon betegen feküdt az ágyban. Nem beszéltek, már szavak nélkül is képesek voltak komunikálni. A délutáni napfény egy kis aranyló sugara belopakodott a zsalugáter rései között, reményt nyújtva a betegnek a megpróbáltatás és szenvedés végéhez. Kezük összekulcsolódott, határtalan béke és nyugalom áradt szét a szobában.

Hirtelen kinyilt az ajtó és Ágnes, a huga, halkan intet Júliának. Igen, most el kell mennie, de siet vissza. Júlia aggódva eresztette el a mama kezét. Emlékezett. Mikor ő volt beteg, milyen megnyugvást jelentett neki anyja simogató keze. Arcán ksi mosollyal megcsókolta édesanyja homlokát.

Az úr ezerkilencszáznyolcvanvalahanyadik esztendejében, még János király boldogságos országlása idején, egy júliusi délelőtt módfelett szomorú és egyben furcsa eset történt szép Budapestünk belvárosában. Egy utcán árusító zöldségesbe munkája végzése közben belecsapott a ménkű. Szerencsétlen ember azonnal szénné égett. Mondanunk sem kell, hogy mekkora megdöbbenést és riadalmat keltett az esemény. A vásárlóknak és a közelben őgyelgőknek majd' földbe gyökerezett a lába. Az ég boltozatján ugyanis nem volt egy árva felhőfoszlány sem, nemcsak azon a délelőttön, de már vagy egy hónapja sem, hisz az az esztendő is aszályos volt, mint szinte az összes többi abban az évtizedben. Tehát hangsúlyozom: felnéztek az égre, és nem láttak a kékségen kívül semmi egyebet. A kábulatból ébredező gondos szülők azonnal elvezették a tragédia helyszínéről ámuldozó csemetéiket, akik addig még sosem láttak halottat, s kíváncsian nézték volna még tovább is az összetöpörödött zöldséges bácsit. Valaki felhívta a rendőrséget, amely néhány perc múlva a helyszínen termett. A mentőknek senki nem szólt, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy csak a kötözni való bolondok hihették: a zöldségest még fel lehet támasztani.

Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?

Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének...

Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás?

Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált.

A II. Világháború hiteles krónikáiból:

„Ki fogja ezt megbocsátani nekünk? A kadét felejthet, de a történelem sohasem.” – meséli egy tiszt, aki a Marrymack fedélzetén szolgált, azon a borzasztó napon, utolsó útjára kísérve a USS-D osztályú atom tengeralattjárót. Az ő neve is felkerült a háború névtelen hőseinek végtelen listájára. A gépházban tűz ütött ki, a tiszt bordáit pedig átszúrta egy elszabadult, szürke, barátságtalan torpedó, végzetesen a falhoz szegezve testét. Amikor a nehéz gonoszság kioltotta az életét, mindentől elment a kedve. A hosszú, kemény fémtengeralattjáró lassan alányöszörgött a hullámsírba, s minden áldozatnak csúnyán elöntötte szemét-száját a betörő tengervíz. Utolsó szavai ezek voltak: „1944. június 11.-én a régi szép idők tovább tartanak!”

Ha elég gazdag és szabad vagyok, nem vágytam volna annyira utazgatni a nagyvilágban. Ám Kubába akkor is el akartam volna jutni!

A repülőúttól még kábán bámulom az erkélykorlátra könyökölve: fejem felett kéklőn közelinek látszik a fénylő égbolt, előttem a kóborló felhők alatt gömbölyödő öböl, mögötte, háttérként a fehértajtékos, féltékenykedő, haragvó tenger. Alig hiszem, hogy itt lehetek.

Atavisztikusnak tűnő, parancsoló vágy hajtott mindig is a végtelen víztükör, a perzselő napfény, az áradó ritmusok, a fűszeres illatú éjszakák, a petárda tekintetű muchachák, mociták, gachik, chicák, mociták, pimpollák, no meg puták és licenciosók szigete felé, de majd ugyanannyira vonzott oda a század két önpusztító romantikusának, a hulltában is férfias írónak, Hemingway-nek és az asztmájától fuldokolva is hősi halottá magasztosuló forradalmár-idolnak, Che Guevarának lelkemben rajongással rejtegetett emléke.

- Sanyika, azonnal nyiss ajtót a nagypapának!

A tizenhat éves, szép nagy, világvizsgáló Sanyika nyitott. Mindig szerette a nyitott kérdéseket, soha nem csukta be őket, mint most nagypapa után az ajtót sem.

- Szervusz kisöreg! Hol is dolgozol? Eszembe jutott már! Segédmunkás vagy!

- Nem, nem, nem! Előléptettek. Villany vagyok - úgy mondják, hogy segéd-segédmunkás -, a betonkeverőt forgatom. Képzeld el, mások egyetemet végeznek, látástól vakulásig güriznek, én meg csak nézem, ahogy a többiek lapátolnak, meg minden. Én vagyok az áram!

Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni.

– Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkénytelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom.

Az astanoi alkotóház a hegytetőn állt, magasan a néhány utcányi falucska fölött. A teraszról csak a szemközti hegyen árválkodó templomot láttam. A házat az írószövetség egy svájci írótól örökölte, aki egyetlen feltételt szabott: viseljék gondját kedvenc macskájának. A túlzott gondviseléstől óriásira dagadt cica egész nap a teraszon feküdt. Hölderlin - Jürgen kutyája, akit mindenhova magával vitt -, néha egykedvűen odasétált hozzá, és barátsága jeléül hozzádörgölődzött. Sajnos a ház egykori gazdája a takarítást nem vette bele a végrendeletbe, gondoltam, amikor először körbenéztem a szobámban.

A hajnali porszívózás után fölmentem az emeletre, hogy megfőzzem a kávémat. A konyhaablakból láttam, hogy Hölderlin izgatottan vár az ajtóban.

Nagyék. Mindenki így emlegette őket, hogy a Nagyék.

Kislánykoromban úgy láttam, olyanok ők, mint a kék meg a sárga. Amolyan egymást kiegészítő színek. Nyáron a férfi a lovai között aludt egy priccsen, ott hátul az istállóban. Sovány, szikár, barázdált arcú ember volt, akinek kék szemei kiríttak ebből a nyomorúságból. Mindig kék ruhában mutatkozott. Ebben az egyre fakuló munkásruhában járt. Ócska, öt számmal nagyobb gumicsizmában laffogott. Puszilta a sarat az ormótlan lábbelivel, s krátereket hagyott maga után. Kapcával tekerte körbe a lábát, mint a gésák a testüket, és ment a dagonyában, görbe háttal. A körmei rossz szagúak, sárgák és lemezesek lettek a nikotintól. Bőre, mint a diólevél burka.

Sütött ezer ágra a Nap, felhő egy se volt, az égen, a bokrok-fák zöldelltek, még ők is örömükben, a virág feje ékesen hajolt az utca szélére, a tavasz önzően örült magának, s Jani, az elsős gimnazista kitárulkozó vidámsággal tért haza a gimnáziumból. Péntek délután volt. Jani szülei dolgoztak. Ahogy benyitott otthon  – a lakásajtón – dobta az iskolatáskát a sarokba, s örömében nekivágódott az ágynak. De persze ez csak átmeneti volt, csak a fáradalmakat pihente ki. A terve bulizás volt.

Fogta a cd-lemezt, betette a discmanbe, s kedvenc együttesét hallgatta. Mámoros állapotba került. Fél óráig hallgatta azt. Majd a számítógéphez ült. Verset próbált írni, utóbbi időben egyre többet próbálkozott ezzel. Jó gondolatai voltak. Mikor Tünde, az anyja hazajött, látja hogy lázasan ír.

Ahogy az előbb rám tekintett, és csak utána emelte a szájához a poharat Sophie, és ivott a borból, az olyan csodálatosan őrjítő és vadító volt egyszerre, hogy úgy éreztem, hogy ezt mindenképp le kell írnom egy papírra, rá tudtam volna ugrani, annyira mámorító volt valahogy az egész, de ahogy most itt állunk sokan, le kell gyűrnöm  ezeket a gondolataimat, mert  még  zsong a fülemben  az utazás zaja, a repülőgép, ahogyan felszálltunk, de most  itt  igaz, hogy lombok vannak  körülöttünk, meg madarak dalolnak a fákon, és szép és lenyűgöző az egész hely, mert vidéken vagyunk, otthon te nem látsz ilyet, ilyen varázslatos vidéket, de a kilenc fős csoport előtt, akikkel eljöttem ide, előttük vissza kell fognom magam,

A gondnok nem jött reggel a kastélyba. A takarítók szóltak az egyik tanárnak, dél van már, a gondnok úr nem jött, pedig keresték. A mosodás hozta a számlát, meg hozott bort is, a gondnok asztalára tették az ajándék üveget, H. chiantit iszik, egy órája megint hívták telefonon. De a gondnok nem vette fel. Ki kell menni hozzá, meg kellene nézni. Mert: a pincében kiégett a villany, az egyik szobában szétesett a szekrény, azok a hülyék, a gazdag gyerekek rángatták a szekrényajtót, leszakadt, kitették a folyosóra. Meg: az egyik nevelőnek elromlott az adó-vevője, a B. épületben, az öregeknél alig volt fűtés, a kazánhoz hívni kell a szerelőt. Eső szemerkélt, hajnal óta fújt a szél, az elektromos vezetékek sírtak a magasban. A kastélykertben két munkás szedte szét a padokat, ezt a gondnok rendelte el, a padokra vigyázni kellett, jött a tél. Az új nevelő felment az igazgatóhoz, kérem, állt az igazgató elé, nem jött be H. úr, az igazgató bólintott, telefonált, kicsöng, nem veszi fel, értem, a kazán vacakol, menjen ki, mondta az igazgató a nevelőnek, menjen, nézze meg.

Te olyan kemény nő vagy, hallom gyakran, és azt is, hogy irigyelnek. Pedig dehogy vagyok én kemény, csak becsapom őket a magamkészítetette álcámmal. Az elmúlt években annyiszor bújtam már bele, hogy lassacskán hozzám nőtt.

Tudom, ez mit jelent. Sérült nő vagyok. Szerepjátszom, így védem meg magam, rejtem el érzékenységemet.

Nagy igyekezetembe beleszürkülve és szétfolyva simulok környezetembe. Alkalmanként mégis felcsillanok, ha váratlanul rám vetődik a fény, de olyankor is, amint tehetem, visszaigyekszem az árnyékba, elrejteni előtörő érzelmeimet.

Férfiember akkor áll a Gonosz pártjára, amikor már nem beszélnek róla a nők. Amikor végérvényesen rádöbben, hogy nős, a riasztó skarlát betűt a bőrébe égették, csakhogy ez nem a házasságtörés, hanem a házasságkötés bélyege. Szeretne legalább tulajdonára büszke lenni, ám a becses szerzeményt szinte alig látja, reggel magába szippantja a gyár vagy a hivatal, este meg házimunkába temetkezik. A beszélgetések egyre ritkábbá válnak, hétköznapi kérdések körül forognak, és a nő lelke ugyanolyan rejtély marad, mint a házasélet előtt.

Így voltak ezzel a bátortenyerei férfiak is. Nem értették, miért okozott olyan nagy ribilliót a helybéli művelődési ház új programja. Nem járta még körbe Terenyét ilyen nagy hír azóta, mióta Lagzi Lajcsi itt járt. Sem a neuenhüttendorfi hagyományőrző asszonykórus, sem a gyöngyösi amatőr bűvészegyesület műsora nem keltett különösebb érdeklődést, de még egy budapesti színház Lorca-előadására is csak félig telt meg a terem.

Gyere már be! Teljesen bőrig ázol! – szólt ki a férfi a szobából az esőben álldogáló nőnek. Amikor az nem mozdult, dühösen, kissé megbántódva becsukta az ajtót, de közben még a fogai között elejtett egy megjegyzést.

– Mindig tudtam, hogy bolond vagy! Egy eszetlen őrült.

A kincs aranya

- Rejtélybeszámoló kalandhajónapló aranyrajongóknak -

Május 31.

Már huszonnyolchatodik hete hogy hajónk gyógyíthatatlan hajótörést szenvedett és hullámsírba merült. Egy őserdő közepén ébredtünk. Hirtelen túlélők lettünk. Maroknyi legénységemmel elindultunk a bizonytalan lombok, ismeretlen fák és idegen növényerdő megnevezhetetlen közepének irányába. Napról-napra elcsigázottabban, fáradtabban, nyúzottabban festettünk, Pickers segédnavigátornak még a pólója is elszakadt, rólam meg teljesen leázott a zubbony.

Holland és brit kutatók 2018-ban megdönthetetlen bizonyítékot találtak arra, hogy a macskáknak kilenc életük van. A döbbenetes hír a hivatalos publikálást megelőzve látott napvilágot, ezzel óriási káoszt okozva a Föld minden táján.

Az embereket először megrémítette a gondolat, de aztán ezt az érzést egyre inkább felváltotta az irigység. Sajnálni kezdték a macskáktól különleges képességüket, és több életre vágytak. Eme emberi gyarlóság rövidesen a négylábúak egyöntetű utálatához vezetett, majd tüntetéseket szerveztek, melyekkel azt próbálták elérni, hogy kezdjék el vizsgálni az állatokat, és jöjjenek rá, miként lehetne megvalósítani ugyanezt az embereknél is.

A keleti elnök – akit sok helyen „diktátornak” csúfoltak – ellátogatott kis hazánkba. A kétfelé is pedálozó – „kis diktátornak” becézett – miniszterelnök hívta meg baráti látogatásra. A „nyugatosnak” önmagukat hirdető újságírók és médiaintézmények azonnal s egyhangúan felháborodtak. Szerintük e látogatás veszélyezteti „hazánk nyugati integrációját”, ahogy megfogalmazták.

Van Gogh, puritán domborművekkel és kagylóberakásos arany faldíszekkel cifrázott műtermében dolgozott. Plüss karosszékében hátradőlve hintázott egy keveset, kisebb öblögetés után megivott egy serkentő whiskyt, majd megdörzsölte szemét és indult volna dolgozni, ám beverte a fejét a korhadt plafongerendába. Rádöbbent, hogy nem a klímaberendezés lobogtatja a haját, hanem az elvetemedett ablakréseken süvít be a szél. Újra meghúzta butykosát, végül is az előző nap eladott egy művet, vagy mi? Igaz, a vásárló meg is jegyezte: "Hát nem egy eget rengető alkotás, de nem telik minden nap űrhajóra."