Próza

      
A Duna-parton sétáltam vagy harmincöt éve, amikor szembe jöttél velem. Én veled szembe, te meg velem szembe, mintha direkt így hozta volna a sors. Tudtam, hogy most, rögtön cselekednem kell. Ezért elsétáltam melletted, biccentettünk egymásnak, ennyi. Azóta sem tudom, ki voltál. ki lettél. Vagy voltál-e egyáltalán, ha nem most találtalak ki.

Az éjjel váratlanul kimentem a konyhába, felgyújtottam a lámpát, és egy óriási pókot láttam mászni a csempén. Gondolkodás nélkül rácsaptam, és elvettem egy életet, szinte akaratlanul. A pókokat különben is szeretem. Nem félek tőlük, nem veszem le a pókhálót a lakásomban, hadd éljenek a pókok is, és irtsák a szúnyogokat, legyeket, mert azokat viszont nem szeretem. Óriási pók volt, sok legyet és szúnyogot ehetett meg a lakásomban meghagyott hálóin. Hirtelen mozdulat volt, reflex-szerű. Visszajöttem a szobába, s nem hagyott nyugodni ez  a barbár tettem. Aztán, vagy egy órával később, ismét kimentem rágyújtani, s egy kisebb-nagy pókot láttam álldogálni a mosogatómon. Azt is agyoncsaptam. Talán a férje után kutatott, talán őt kereste. Most már együtt lehetnek valami pók-mennyországban, én meg nem tudtam aludni egész éjjel. Ki fog most már pókhálót fonni körém?

Nem mindennapi körülmények között kezdődött barátságom Major-Zala Lajossal. Ezért engedjenek meg egy rövid (vagy hosszú) kitérőt.
       1971-ben, pesti egyetemista koromban – ám akkor még jugoszláv útlevéllel – a vakációm alatt autostop-körutat tettem Európában. Sok érdekes kaland és viszontagság után, Olaszországon és Franciaországon keresztül eljutottam a svájci határra, ahol viszont már akkor sem engedték be a pénztelen vándorokat. Valahogyan (bár érdekes história, nem részletezem, mert nem tartozik ide), csak-csak sikerült „besiccelnem” az országba, ám – hiába tettem meg a határon átkelő utat vonaton –, a beutazásnál a határőr/vámos, vagy már minek hívják ott ezeket, figyelmeztetett: rajtam tartják majd a szemüket és igazoltatásokra is számíthatok (ami nem elsősorban az irataim valódiságára vonatkozik – hiszen azokat alaposan ellenőrizték a belépésemkor –, hanem arra, hogy „miből élek meg”, miközben átszelem ezt a földrajzilag kis országot.

 
Egyszer sétálgattam a nyolcadik kerületben. Csak úgy, szinte céltalanul. Aztán váratlanul hasra estem. Amikor  magamhoz tértem, nem volt körülöttem senki.  Megvolt a pénztárcám is. Döbbenten ugyan, de tovább mentem. Jobbra néztem, ott egy ház volt. Balra néztem, ott is egy ház volt. Szinte el se hittem, hogy ez a nyolcadik kerület. Házak minden felé. Én meg csak sétálgatok itt, mintha nem lenne jobb dolgom egy másik kerületben. Például.

Egyszer, szinte véletlenül, betévedtem egy boltba. Már nem tudom, miért mentem be, talán melegem volt ebben a hőségben és azt hittem, ott van valami klíma. Ehelyett egy klimaxos hölgy fogadott. Igaz, kedvesen kérdezte meg a pult mögül:

- Mit kíván, uram?

Most mit válaszoljak neki? Hogy „mars, fordulj a falnak és húzd le a bugyidat!”, vagy mit kívánok én tulajdonképpen?

H. kisváros (egyik) főutcáján sétáltam, vagy talán siettem éppen valahová, amikor centiméterekkel a fejem mellett elhúzva, becsapódott elébem a járdára egy krumpliszsák. Megdöbbenten tapasztaltam (természetesen túl voltam már a katonai kiképzésen), hogy a nagy erejű becsapódás ellenére sem a járdán, sem a cetfogó-hálóba pakolt krumplin nem lehetett észlelni semmilyen sérülést, pedig az olyan erő volt, hogy a légnyomástól a környező épületek ablakai is betörtek. A szomszédos postahivatalból is kiszaladtak a postás- és egyéb kisasszonyok, mondván: „Jesszus Máriám, a NATO ismét leejtett egy krumpliszsákot! ”. Persze, többen is lejöttek a betört ablakú házakból, s főleg arról beszéltek, vajon a biztosító megfizeti-e a kárukat, merthogy nyilvánvalóan nem mindennapi esemény történt H. kisvároskában azon a bizony, bizonyos napon. (Pláne, mivel hétfő volt és kedd is egyszerre, s bár mindkettő hétköznapra esik, mégis furcsállották ezt az emberek.)

Ez nem novella.  Nem is dokumentum. Nem krimolett. Ez egyszerűn nem az, ami. Ha ugyanis az lenne, akkor már nem lenne az.Arra ébredtem egy borús/napos reggelen, hogy pisilnem kell. Ekkor még nem vettem észre semmi szokatlant. Még akkor sem, amikor megvakartam a tökömet. Vissza is feküdtem, aludtam még vagy két órát, ami, utólag úgy tűik, súlyos hiba volt, de nem bántam meg, mert szép, szürrealista álmaim voltak, mint általában, amikor nem bánom meg, hogy visszafekszem még két órára.
Ismét felkeltem, kimentem borotválkozni. Nem tükör előtt szoktam, villanyborotvám van, akkus, az arcomat meg már ismerem látásból, bár nem vagyunk mindig köszönő viszonyban egymással.

Az idős bácsi felkelt, felöltözött, megkente kicsit a nyakát a pacsulival, amit még a fiától kapott Karácsonyra. Kivett a harmadnapos kenyérmaradékból két szeletet, jó vastagon megkente margarinnal, hogy ne legyen olyan száraz, kolbászt aprított közéjük, egy alig használt szalvétába becsomagolta, betette a kabátzsebébe, és elindult dolgozni.

1. Natus

Valószínűleg a rendszertelen étkezés, a mozgásszegény életmód és egy különleges genetikai betegség eredménye, hogy Tarkódon, egy Szeged közeli faluban élő asszony életet adott egy közel egy centiméter nagyságú embernek. A kis szervek hamar, méghozzá egy hónap alatt teljes mértékben kifejlődtek, így a maradék nyolc hónapban az emberkének volt ideje megtanulni járni, beszélni, sportolni, és elolvasni az Egyetemes Anatómiai Enciklopédiát.
Az asszonyt több hónapos apró rosszullétek után elkapták az ötperces fájások, de ez az állapot sem tartott sokáig, egy utolsó, nagy nyomás hatására úgy repült ki belőle az emberke, mint nyálas papírgombóc a köpőcsőből. Ekkor tudta meg az asszony, hogy terhes volt.

A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.

A nő a kórházi asztalon tűrte, hogy az orvos a hatalmas pocakján matat egy ultrahangos készülékkel, közben a hasa oldalát lopva simogatta. A férfi mosolyogva szorította  felesége kezét. Önkéntelenül nevetni kezdtek, amikor az orvos odahívta a nővéreket, hogy induljanak a szülőszobába. Az ágyat tolni kezdték, a férfi loholt utána, de az egyik nővér megállította.
– Maga most nem jöhet.

Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg:
– Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas.

Egy párhuzamos univerzumban voltam, ahol a teret folyadék töltötte ki, egymagamban lebegtem. Nem volt mit felfedeznem, nem volt mit tanulmányoznom, sötétség és csend vett körül. Az idő is elvesztette az értelmét, az egyetlen, amiben megmutatkozott, az a saját testem változása volt. Így aztán nincs mihez viszonyítanom, hogy mikor történt, de egyszer csak valami új, valami idegen jelent meg.

Egy idős néni lép be a hentesüzletbe, a kerekes bevásárlótáska nagyot csattan a metlakin, ahogy áthúzza a küszöbön. A kapkodó eladó szinte rá se néz, de ezért igyekszik kedves hangon üdvözölni.
- Szervusz drágám! – szól a néni – Abból a kacsacombból kérnék kettő nagyobbat.
- Nem lesz az magának kicsit drága? – kérdez vissza a hentes.
- Nem nekem lesz, drágám, a fiam jön át látogatni az ünnepek alatt. Neki akarom megsütni.
A hentes kiveszi a combokat, leméri, szoroz a számológépen: 775 forint.
- Egy ötszázas lesz, ha nem lesz más.

Munkából hazafelé tart az örök gyerek, gyalogol a villamostól hazáig, és közben azon gondolkodik, hogy mennyire unatkozik. Ha most otthon lenne, éppen valami filmet nézne, vagy játszana a számítógépen, vagy bármi mást csinálna. Most viszont minden tevékenysége abból áll, hogy egyik lábát a másik után teszi le a földre, de mást nem tehet, mert mielőtt bármelyiket tehetné az előbbiek közül, haza kellene érnie.

Johnson anyuka korán végzett a munkahelyén, és úgy döntött, hogy gyalog megy el kisfiáért az iskolába. Útközben megakadt a szeme az ékszerészüzlet kirakatában. Szebbnél szebb arany és ezüst fülbevalók és nyakláncok csillogtak a vastag rácsokkal védett üveg mögött, és az elrendezés közepét egy igazgyöngy díszítette. Ritka az ilyen gyöngy, színesre festi a falakat, ha fény éri.

Korán reggel volt, az Alsónémediről Pestre tartó busz tömve volt emberekkel. Egy szemüveges fiú vadul lapozgatott egy könyvet. A közlekedő túloldaláról egy hasonló korúnak tűnő, magas srác szólt hozzá:
 - De csúnya dolgokat olvasol! Nem lett volna jobb a Harry Potter az útra?
 - Ne haragudj, de tanulok! - förmedt rá a szemüveges, és úgy tűnt, a magas nem is haragudott meg, de tovább kereste a lehetőséget, hogy valamit odaszóljon.

Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el.

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.

– Vettél?

– Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.

– Olyan izét.

– Mizét?

– Ami ebbe kell.

– Mibe?

– Gyere már!

Hej, kutya sors, te szeszélyes, gunyoros, csupán rajtad áll, hova pottyantod fiaid, s mivé teszed őket, így van ez jól, ki merne rajtad számon kérni logikát. Zavaros, változatos, sokszínű ez a mi nagy színházunk, beletörődött éhenkórász vagy elégedetlen módosként is tévelyeghetünk porondján, fájdalmunk és örömünk, bánatunk és közönyünk szőtte cifra ködmönünkben, de hát ebben rejlik egész létünk lényege. Engem épp nem kímélt ez a csélcsap végzet, amiért is hálával tartozom neki, mert oda helyezett, ahol ritka érdekes színjátéknak lehettem főhőse.