Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

(Bibliai példabeszédeket, teremtéstörténeteket, regéket, tudományos és misztikus műveket, egyiptomi és tibeti halottas könyveket olvasgatva)

 

1.

Ha teljes kikapcsolódásra vágysz, hagyd otthon magad! A test hátrahagyása garantálja a nyugalmat. Mindörökké.

 

2.

Testnek feltámadása. Milyen anyagból? Anyagnélküliből? A megdicsőült Krisztus átsétált a zárt ajtón. A fénylények világában, az örök hazában lesznek kézzel fogható, megtapasztalható dolgok? Megsimogathatom anyám arcát?

 

Kovácsné Tóth Aranka összehúzta magán a kékvirágos matlaszéköntöst, amit nemrég vett elő a szekrényből, úgy ötven év után.

Pontosabban két hete, amikor rájött, már hiába várja, hogy abban dévaj nevetéssel hercegének kacsinthat, mikor az benyitja rá az előszobaajtót.

Akkor rémlett neki, hogy ez nem is a hajdani előszoba, mert mintha abban virágerdő lett volna, ott egymást érték a barna cserepek, és a zöld, – igen azok a zöld levelek mindenhonnan csüngtek, lógtak, indákkal fonták át még a piros ülésű rattanfotelok karfáját is.

És igen, madárcsicsergés töltött be mindent, apró pintyőkék, meg a kalitkájából néha kiszabaduló nagyszájú Lóri, akiről a szomszédgyerekek még azt is elhitték, hogy beszélni tud.

– Istenem, de szép volt!

 

Iván Ivánovics Jaremcsuk veterán hadfi volt. Annak idején évekig szolgálta a szovjet hazát Afganisztánban egy elit gárdaalakulatnál.

Jaremcsuk Kelet-Ukrajnában született egy Harkov melletti kis faluban. Ide is tért vissza családjával, mikor tartalékos állományba került, remélve, hogy nem kell katonáskodnia többet. Mikor Ukrajna önállósult, akkor ukrán állampolgár lett. Bár igazából sohasem töprengett el azon, hogy ő ukrán-e vagy orosz. Mind a két nyelvet jól ismerte, bár nyilvánosan általában oroszul beszélt. Hogy otthon a családban melyik nyelvet használták, nem derült ki (valószínűleg mikor melyiket).

Az utóbbi időben azonban kezdett éleződni a helyzet. Kiéleződtek az etnikai s hatalmi konfliktusok.

 

Nem bírok leszokni a pasimról. Nem megy. Próbáltam pedig erősen...

Hónapok óta gyémántgyűrűket nézegetek, járom a boltokat, ha akad üres időm, keresem a nekem valót, kicsit, szépet akarok. Van itt elég bolt Londonban, meg üres idő is bőségesen. Vettem már könyvet, jácintot, sose látott gyümölcsöket kóstolok, gyalogolok, ülök buszokon, az embereket figyelem, beszívom a várost, meg kifújom, tele a tüdőm mocsokkal, és nem tudom elűzni a gyémántgyűrűt. Nem kellett nekem gyűrű eddig, csak kétszer életemben, amikor tizennyolc voltam, de az eljegyzési gyűrű volt, meg egyszer, majdnem harminc évvel később a pasimtól, aki szeretett. Meg is vette nekem a két egymásbaforrasztott ezüstkarikát. Április volt, nagyon, nagyon lassan mentünk a bolt felé.

 

Tanári:10:35- Belép Ő, kit nem nevezünk nevén, így mindenki csak főnöknek hív. Az ajtót kicsapja ( az ajtó kopott fehér, a kilincs kicsit ferdén áll. Anyám úgy mondaná, csálé.), öles léptekkel, s színpadias mozdulattal középre áll. A kezében lévő újságot megrázza, és köszönés gyanánt a torkát megköszörüli. Jobbról egy muslinca emelkedik a magasba.

10:37- Szarukeretes szemüvegét megigazítja (azért írok szarukeretet, mert az jobban hangzik. Igazából drót keretes.), és azt mondja: „-Ha!”- ezt jó hangosan. Határozottan. Persze, csak azért, hogy vegyük észre. Mert mi van, ha nem?!

 

Szerelem, leányok. Létezik olyan fiatal, aki sohasem volt szerelmes? Lakott az udvarunkban egy székely házaspár. Annak volt egy virgonc, szőke hajú lánya, a Szonyi. Mint gyerekek persze együtt játszódtunk, sőt még aludtunk is, amikor a szülők ki-kiosztották egymást (főleg a nő a férjét, ami a székelyeknél csöppet sem egyedi jelenség). Miután igen-igen tetszettem a kiscsajnak, egyszer megkértem, húzza le előttem a bugyiját. Nagyot kacagott, és egy hoppra levette.

– Milyen szép kislány vagy! – simogattam meg gyöngéden, ledöntöttem a földre, és ráfeküdtem a hasára.

– Meg akarsz verni? – fickándozott ijedten alattam. – Kérlek, ne bánts, hiszen én szeretlek.

 

K. például mindig azt hazudta, hogy Sashalmon lakik. Valójában nagyiccei volt, de ezt annyira szégyellte, hogy inkább vállalta: egy megállóval tovább utazik, Sashalomig, ha véletlenül belvárosi ismerőssel utazik a HÉV-en, mert Nagyicce nem derülhet ki, az annyira ciki. Fura az elővárosi emberek lelkülete. A strandra elővárosiak jártak.

 

A kocsmárost szabályosan megfenyegették. Pedig csak jót akartak. A szakmabeliek meg a környékbeliek is. Azt mondták, öngyilkosság: otthagyni egy remek borozót (még ha voltak is balhék néha napján) pár hónapnyi bizonytalanságért. Egy strandbüféért. Ahol egyfelől az ember ki van téve az időjárás szeszélyeinek, másfelől meg... És ennél a „másfelőlnél” többnyire csak hallgattak. A kocsmárosnak sok idejébe és még több ingyen fehér borába került, míg végül az egyik törzsvendégből kihúzta, mi az aggódás valódi oka. A törzsvendég, mint egy kalóztörténetet, úgy adta elő a kísértethistóriát. Egy tengerről, ahonnan hajós még nem tért vissza, csak holtan. Szellemként. De legalábbis önmaga árnyékaként. Egy tenger, amelyet túlvilági erők és nagyon is evilági emberek uralnak. Utóbbiak különös kegyetlenséggel, szánakozást nem ismerve, cél nélkül gonoszkodva. Pontosabban van céljuk: maga a gonoszság. Sörmérő héroszok, csatákban edzett csaposok, róka ravaszságú gebinesek vesztek oda, közülük nem egyről a környéken többé sosem hallottak. Az ingyen boros szabályosan beleborzongott, ahogy erről mesélt. A kocsmárosra nagy hatást tett. Döntött: elvállalja.

 

A fára mászás veszélyes dolog. A diót leverik, az orrot meg beverik. Talán a lepotyogottból is összeszedhettél volna egy kosárkányit, de vonzott a kiszámíthatatlan időközönként búgó gerle fészke. Úgy gondoltad, ha ő elbírja a magasságot, akkor te is. Most, a szigetelőszalaggal orrodra erősített diógolyóbisokkal már-már olyanná váltál, mint a szándékosan egyenesre faragott fatörzs. Lecsapták koronáját, most áll, nyugodtan mered az ég felé, nincs hová leesnie.

 

Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban.

A szorongás mindig gondolatok, érzelmek formájában törnek az emberre, és valahogy ezek ott manifesztálódnak minden mozdulatban. A reggeli kávé lefőzésénél a karban, a kenyér vajazásánál a kézben. Görcsös szorítássá válik miden. Egyszer csak megmerevedik az ember minden testrésze.

 

─ Az volt a szerencsém, hogy néhány centivel mellettem esett le az a nagydarab vakolat, vagy mi a fene ─ magyarázta az asszony a boltvezetőnek ─ különben akár ott is maradhattam volna alatta.

─ Nagyon sajnálom, asszonyom ─ szabadkozott a férfi ─, de mi nem tehetünk róla. Nem a miénk ez az épület, csak béreljük az üzlethelyiséget az önkormányzattól. Teljesen jogos a felháborodása, és ha netán tanúra lenne szüksége a kártérítési perben, én mindenkor szívesen állok a rendelkezésére. Mi, kérem, már több levelet írtunk a polgármesternek, hogy csináltassák meg a homlokzatot, mert életveszélyes, de hát tudja, mit ér a mi szavunk a politikusoknál? Meg különben is, tudja mi van? Kár esetén fizet a biztosító.

 

Barátok. Számomra mindig sokat jelentett, hogy olyan emberrel barátkozzam, aki hozzám hasonlóan gondolkozik, tanácsot ad, meghallgat, és akinek én is adhatok tanácsot. Legelső petrozsényi pajtásomat Ghiţănak, pontosabban Ţabrea Gheorghenak nevezték. Ott lakott a szomszédban két házzal messzebbre. Termetre, korban és még sok másban is passzoltunk. Szeme, haja barna, csupán a bőre volt sötétebb az enyémnél. Nyáron mindketten mezítláb jártunk, kopaszra nyírt fejjel, gyakran ing nélkül is, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy ő suszter fia és román, én meg egy magyar református lelkész fia vagyok. Tulajdonképpen tőle tanultam meg románul, aminek később igen jó hasznát vettem, mert a románok sok mindent elnéznek egy magyarnak, egyet kivéve: ha törve beszél románul. Ettől egyből megsértődtek, isten tudja, miért. Szomszédok lévén, gyakran voltunk együtt, bejártuk a várost, hegyeket, barlangokat, mindent. Tudtuk, melyik jegyszedő enged be jegy nélkül a futballmeccsekre, moziba, hol lehet fürödni, mikor jár a kisvasút, merthogy akkoriban ilyen is létezett. Ezzel szállították elsősorban a bányászokat a petrillai és lónyai szénbányákba.

 

Mindent utált. A metróban a nyakába harapó szelet, a hátán végigcsorgó izzadtságot, a talpa alatt csobbanó, hatalmas pocsolyákat, a magukra hagyott bérházak omló vakolatát, az épületbe merevített szobrok torzóit, a nők kihívó tekintetét, az aktatáska merev fülét a tenyerében. Utálta az arcát a tükörben, a sistergő borosták hangját, ahogyan legyilkolta őket a borotva, a reggeli kávé illatát, a nők alakját a zuhanyzó üvege mögött. A rászakadt szabadság megrontotta az ízeket, a hangokat. Másképpen sercegett a bakeliten a tű, a ruhái bolyhosodni kezdtek a szekrényben, a levelek más postaládákba bújtak. A szexet is utálta. A lábakat, a mell gömbölyű ívét, a bőrredőkbe bújt asszonyillatot.

 

Kavicshegyek, síkságok, kukoricahalmok, utak, üres földek, távoli tanyák mögött... Az iskola, a táj legvégén, egy kastélyban volt, a kastély halljában plakát fehérlett, a feliratot: MI EMBERT NEVELÜNK, kézzel mázolták a papírra. Az apák terepjárókkal érkeztek, álltak a csarnokban a fiaikkal, hallgattak, az iskola vezetője mosolytalan szemmel nézte őket. Uraim, fordult az apák felé az igazgató, ebben az iskolában nincs internet, a telefont elvesszük a fiúktól, nincs tévé, füves cigaretta, innen nem lehet twitterezni. (Itt mégis felnevetett, az apák is vele nevettek, twitter, wow, micsoda szó!) Nálunk hajnali kelés van, itt sport, fegyelem van, értik? MI ITT EMBERT nevelünk! Kemény embert! Aki tudja, mit akar elérni az életben! Mint önök! Az apák mosolyogtak, aztán visszaültek terepjáróikba, szétszéledtek a kicsike országban. Este már a házaikban, a bőrkanapén töltöttek, ittak, magyarázták a feleségüknek, mennyire elegük van abból, hogy a gyerek délig alszik, válogat az ételben, hogy hiányzik a gimnáziumból. Igen, ők kamaszként vasárnap is dolgoztak, külföldi utakról csak álmodoztak, drága ruhát nem tudtak venni, a családjukért, a cégükért dolgoztak, tettek meg mindent, igaz? És most? Ha a vállalatot át kell venni, mi lesz? Egy ilyen lusta fiú tönkreteszi. Ezért dolgoztam? Ezért? Kérdezték az apák, itták a sört, a whiskyt, bekapcsolták a tévét, a sportcsatornát, tenisz ment, két nő verte a labdát, aztán egymást püfölték a játékosok, valahol Kaliforniában…

 

Ki vette már észre, hogy az egyik kereszteződésnél újságot osztogató hajléktalan egy fát tanítgat olvasni?

 

Amikor a jelzőlámpa sárgára vált, hogy pillanatokkal később szabadjára engedje az autókat, a kopott ruhás férfi a haját turkálva fellép a járdaszigetre, ahol a fa áll, odabotorkál az ágak alá, és egy fekete kartonból kivágott betűt kotor elő a zsebéből. Kiválaszt egy levelet, egy olyat, amelyikre rásüt a Nap, ráilleszti az írásjegyet, és halkan, mintegy magának, kimondja annak nevét, majd kissé megemeli a papírdarabot, de csak annyira, hogy annak árnyéka ne lógjon túl a falevél szélein, és újra elsuttogja a hangzót. Azután kiszemel egy másik levelet, előkeresi a következő betűt a zsebéből és megismétli az előbbi procedúrát.

 

Babaváró

 

Ma tudtam meg. Csak ma tudtam meg! A lényeg az, hogy úgy fest, gyerekünk lesz. Apuka leszek! Nyugalom. Csak semmi izgalom.

„Nyugodtság, műveltség.” -Mondaná higgadtan öreg barátom. Igaza van. Van még kilenc hónap felkészülni. Különben sem lehet az olyan nehéz!

Semmi különös, sokan átestek már ezen. Apa leszek! El sem hiszem!

A feleségem dolga lesz a nehezebb. Rám szinte semmi sem vár. Ha! Nyugodtan hátra dőlhetek, csak a páromat kell támogatni.

 

Iskola. Természetesen magyar iskolába írattak. Az első négy osztályt kitűnővel végeztem egy apácazárdából átalakított suliban. Szerettem tanulni, főként anyámnál, aki ugyanott tanított, ahol én birkóztam a betűkkel. Egy évig jártam nála, és, esküszöm, én voltam akkor a kisherceg. Miközben otthon meg sem mertem mukkanni, az osztályban, gyakran tanítás közben is, szabadon járhattam-kelhettem, anélkül, hogy anyám megrovott volna emiatt. Kereste is a kedvem mindenki. Később, ötödiktől kezdve, annál kevésbé, nemkülönben a tanárok, akik, isten tudja, mi okból, nem igen szívleltek.

 

Egy ilyen malőr nem maradhatott titokban az egyetemen. Hála a fiúknak, akik telekürtölték vele nem csak az egyetemet, de a kollégiumot is, és bizony, amiről két ember tud, azt már tudja mindenki. Nem beszélve a sok irigy csoporttársról, akik eddig is fura szemmel néztek Szonjára, de attól a naptól már rám is ujjal mutogattak, és összesúgtak a hátam mögött. A lányok már csak ilyenek. Nem úgy a fiúk! Ők aztán nem rejtették véka alá a mondandójukat, ami a szívükön az a szájukon. Sorra szólítottak le a menzán, a folyosón, az utcán, vagy ahol éppen találkoztunk. Vihogva, heccelődve ajánlatokat tettek.

- Mit szólnál egy hajnali randihoz? – így az egyik. – Nincs ugyan emeletes ágyam, de azért szívesen látlak ma éjszaka a szobámban! – kiáltott utánam egy másik csoporttársam.

 

rászoktam a cigire. kell a tűz, a füst, kell valami durva, egy darab valóság. kell valami, hogy most legyen!

kiülök a küszöbre, rágyújtok, leszívom, szépen, simán, ahogy kell, ahogy a kölkeimtől láttam. egyre jobban megy, már két hete gyakorlok. bámulok kifele az udvarra, a kiskölkök visonganak, nem az enyémek, azok már egy másik országban élnek, ezek itt a szomszédok kölkei, vadak, barnaszeműek, iszonyú jók fociban, most is az ócska labdát rúgják, én meg odaképzelem a tüzet, pont az udvar közepére, dobok rá, ők hagyják a focit, közelebb jönnek, egymás vállát lökdösik, némelyik felnevet, ahogy nagyobbra lobban a láng, elcsendesednek, leülnek a téglákra a sufni fala mellé, egész közel. tiszta varázslat! dobok még a tűzre, had égjen, amíg éghet, ennek parazsa úgyse lesz. kigyűlnek a lakók is egyenként,sámlira, hintaágyba, vagy csak a küszöbre ülnek, az emeletiek a korlátra könyökölnek, ők is rágyújtanak, nézik a tüzet, lassú, határozott mozdulataimat

 

ülök a számítógép előtt, olvasom a versed, felállok, megyek egy kört, a lakásban, mosógépet pakolok, be, megint megyek, jövök, ülök a monitor előtt, a versed előtt ülök, felállok, odébb megyek, le, a mosógéphez, kiteregetek, a kertbe, megint, jövök, olvasni a versed, ma még nem ettem, ebédet kell készítenem, felállok, elindulok, a konyhába, uborkasaláta, maradt, még vasárnapról, meg kell ennem, sültkrumplival, jó, a krumplit meghámozom, felszelem, közben eszembe jut, vissza kell mennem a tetőtérbe, fel kell mennem, a szobámba, ott felejtettem, a telefonom, a számítógép mellett, tegnap is fent felejtettem, két órával később vettem észre, hívtál, talán valami baj van, nem szoktál csak úgy, felhívni, talán most is hívtál,

 

A ház nagyon kicsi volt, szinte eltűnt a gyümölcsfák között. Madarak hangoskodtak a kertben, rigók és seregélyek. Az utolsó szem cseresznye is a zúzájukba vándorol. A kutya az árnyékban hever és alszik. Ettől aztán a házat is ellophatják, nemcsak a gyümölcsöt.

 

Z. még egy kicsit járatta a motorját, hadd vegye észre mindenki, hogy hazaérkezett.

A kutya se mozdult, és ez most így volt igaz, szó szerint.

Nincs itthon senki?

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal