Próza

Na, ez még jó, ezt még elmesélem, míg várjuk a buszt...

Egyszer türelmesen jártam egy űrhajóssal. Egy Cape Canaveral-i kocsmában futottunk össze, amikor 2009 nyarán Floridában hakniztam. Azt mondta, most nem szexelhet prostikkal, mert tiltja a kilövési szabályzat, hogy űrutazás előtt 24 órával örömlányhoz nyúljon. Ugyanis reggel fellövik. És majd utána folyamodik, addig várjam meg itt és igyak valamit a számlájára. Mire én: „akkor veled tartok. Szexeljünk az űrhajódon!” - javasoltam. Erre azzal jött, hogy nem lehet, mert ezt is tiltja a szabályzat, meg aztán csak unatkoznék odafent és a női hülyeségeimmel nyomasztanám, amúgy is csak egy szokványos űrséta lesz, aztán jön haza. „Kötöm az ebet a karóhoz – mondtam –, megyek veled!”

Anya és lánya fáradtan vonszolták magukat haza a vásárból. A nap lehajló félben volt, az utcán nem sok ember. Betértek a közeli ivóba. Mária egy pohár sört kért, lányának meg egy pohár kólát. Az asztalnál egy középkorú férfit pillantottak meg. Magába roskadt, valami nagy bánata lehetett.

A kislány látta, hogy ez az ember nagyon szomorú.

– Anya, miért horgasztja le fejét az az ember?

– Csendesebben! Mit tudom én! Mi közünk hozzá?

Tompa puffanásra ébredt. Nem, nem eshetett le megint!

Oldalra fordult, könyökére támaszkodva próbálta feltolni elnehezült törzsét az ágyban, – csak most ne essen ki, miért is nem kötöztem le éjszakára, ahogy Magdika ajánlotta? Az ágy szélén ülve erőt gyűjtött a felálláshoz. Nyöszörgést hallott a szomszédos szobából. A két szobát összekötő ajtót mindig nyitva hagyta, de a kis lámpát lekapcsolta. Csak az ablak előtt álló köztéri kandeláber függönyök közt beszűrődő fénye rajzolta körbe a földön fekvő, magatehetetlen testet. Az idős, vékony asszony kétségbeesetten állt a férje felett.

Nem vette észre, mikor fészkelte be magát a fejébe, de már tudta. Egy férfi sem zárta szelíd szavakba. Minden szakítás után vett egy kalapot. Egy híján megszámolhatatlan. Mégis folyton kísérletet tett arra, hogy összeadja azt a fekete karimájút a türkiz tollassal vagy a bíborszalagossal... velük volt egyedül. Legalább egy meleg fia lenne, akit úgy szeretne, mint ahogy a sziklákat szeretik nyaldosni az északi tengerek.

- És valami okosság nincs nálad? Na, ne szórakozz!... Olyan vagyok, mint a finánckutya, egy kilométerről kiszagolom. Egyébként meg csak rád kell nézni: barátnőd a mariska, jól ismered a haska nénit, mi? Elég lenne csak egy gé, az se baj, ha nem túl tiszta. Profin megtekerem a tiedet is. Most azt hiszed, tuti elbénázom, mert hússzal idősebb vagyok? Komolyan? Apa, te még meg se születtél, amikor P. Mobilon meg Beatricén én már sör meg Parkán... Az egy gyógyszer. Mindegy, hagyjuk. Jó, akkor legyen még egy feles. Csak úgy magában. Nem ilyen baromság, amiket ti nyomtok. Búvár... – egy feles poharastul a sörös korsóban. Röhej! Megjegyzem, ezt se ti újítottátok. Nyolcvanhétben a Kéri Frici a Fazekas-kocsmában. Na, az ivott először ilyet. Mert a pultos a mosogatásnál bent felejtette a stampedlist a söröspohárban. Arra csapolt rá. Majdnem gégemetszeni kellett a Fricit... A pultost meg újraéleszteni. Hát a Kéri Frici nem szerette, ha szórakoznak vele. Isten nyugosztalja. Na jó, akkor legyen feles. De kettő. Tudod, mint a Moldovánál: egy rész rum meg két rész rum, de jól összerázva. Az egy könyv. Lapozzunk. Akkor két cseresznye, és gyere, üljünk inkább le, már fáj a könyököm a támaszkodástól. Teniszkönyök, golfkönyök, sörkönyök... Ott éppen felszabadult két hely.

Egész nap esett az eső. A kert örült az égi áldásnak. Virág már nem jutott ide, a kerítés tövébe, de hát elég szépek a fák is. Nem törekszenek föl a magasba, inkább többször is meghajlítják göcsörtös ágaikat, keresik a földközelt, ahol Anteus az erő forrását megtalálta. A teraszfélén egy nyúlánk fekete cica sétált. De igazán furcsa terasz volt ez, négy-öt lépcsőfok vezetett föl a kertből, aztán csak a vörös téglafal. Ajtó nem volt; a teraszról csak a kertbe lehetett visszajutni.

Mindig őt választották. Hagyta, sőt elfogadta. Sodródott, mert ez megfelelt neki. Királylány volt. Amit a lába elé hozott az élet, azért csak lehajolt és felvette: a sikereket, a munkát, a pasikat, a férjet. Nem tett érte, de élvezte. Kockázat nélküli, viszont kényelmes volt így az élet. Nővé érésétől ezt szokta meg. Most már azonban ezt is unta. Úgy érezte, ideje váltani, valami mást kipróbálni. Azért nem nagyon újat, és csak úgy, hogy ami már megvan, ne vesszen el. Ezúttal is biztonsági játékot akart. Ő semmiképpen se sérüljön – és talán – más sem. Önző volt, mint mindig.

(„I hope someday you’ll join us

And the world will be as one”)

Közönséges, szürke, városi galamb volt, az a szemtelen fajta, ami csapatokba verődve lepi el a járdát a cipőd orrától néhány centire, és bosszús megtorpanásra késztet, mindig olyankor, amikor ziháló tüdővel rohansz a munkahelyed felé, igaz, te mindig rohansz, ziháló tüdővel, a munkahelyed felé, imagine no possesions, i wonder, if you can…. Rohansz, mert az ügyeskedő lógás és a trehány, összecsapott munka néha még megbocsátható, de a késés bűn, főbenjáró, látványos, dokumentálható bűn, ami azonnali munkahelyvesztést von maga után, és ez a te esetedben egyenlő lenne a hajléktalansággal és az éhhalállal, wisst ihr, wie einfach es ist, ohne Geld zu leben, man muss nur Brenneseln essen, micsoda képtelenség….(?)

Menekülés

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

Másnap, 2030. március 15-én hajnalban esni kezdett az eső. Alig több mint egy hét telt el az Áramszünet Kezdete óta. Attól fogva mindig így neveztük azt, ami 2030. március 5-én kezdődött, majd 7-én beteljesedett: Áramszünet. Így, nagy kezdőbetűvel. Március 5-ét és 7-ét pedig az Áramszünet Kezdeteként emlegettük. A későbbiekben találkoztunk olyanokkal, akik Végnek, Összeomlásnak, Nagy Romlásnak, vagy éppen − holott nem egy, de két napon történt − Annak A Napnak nevezték a civilizáció egyik pillanatról a másikra bekövetkező megszűnését, mi azonban Kírával mindvégig megmaradtunk az Áramszünet kifejezésnél. Itt, Menedéken is ezt a szót használja mindenki. Találó, pontos és hiteles szó. A tapasztalat bebizonyította, hogy kizárólag az áram tartotta életben azt a régi világot...

Álltam Kíra szobájának ablakában és bámultam az esőt. Világéletemben szerettem bámulni az esőbe. Élveztem, ahogy csorognak lefelé az esőpatakocskák az üvegen, egymásba futnak, egyesülnek, szétválnak, tavacskákká duzzadnak, hogy pár másodperc múltán több ágú csermellyé szakadjanak szét.

Gyermekkorom kézzelfogható bizonyítéka Isten létezésére a dombtetőn állt, a templom előtt. A lemenő nap fényében vörösen izzott. Magas volt, masszív, vörösfenyőből ácsolták. Dúsan faragott díszítése, titkosírással készített fába vésett üzenet. Angyalok szerelméből születhetett. Ehhez foghatót, még soha nem láttam. Egymillió kereszt közül is bárhol felismertem volna.

A faluban takaros kis kerítések sorjáztak, úgy díszítették a portákat, mint csinos gyöngysor a szépasszony nyakát. Amikor a nagyvárosból hazatértem, mindig megszámoltam, hogy az utca elejétől hány kerítésléc szegélyezi az utat a házunkig. Gyerekkoromban szintén ezt csináltam. Terápia volt, megnyugtatott. Az utca elejétől a házunkig pontosan ötszázharminc léc mutatta az utat. Miután elszakadtam a szülői háztól, pánikrohamok gyötörtek. Ilyenkor lehunytam a szemem és számolni kezdtem a kerítésléceket. Tökéletes terápia, tökéletes biztonság: az anyai ölelés, édesapám simogatása, testvéreim kacagása.

Bogáti végighúzta tenyerét borostás arcán, azon töprengett, vajon megúszhat-e még egy napot borotválkozás nélkül? Kézfejével is megsimította az állát, igen sercegtek azok a borosták. Vágjon bele a villám! Utálta a reggeli tortúrát, de muszáj lesz megnyúznia magát, mert az asszony nem állhatja, ha szőrös.

Erőgyűjtésképpen a kredenchez óvakodott, csendben kiemelte a zöld, literes üveget, kihúzta belőle a dugót. Az halkan cuppanva csúszott ki az üveg száján. Óvatlanságáért komoly árat fizetett. Az elsötétített szobából felharsant felesége hangja: - Teszi vissza azt a rohadt üveget? Má korán reggel nem bír magával?

Álltam a sír szélén.

Körülöttem fekete ruhába öltözött, síró madarak. Embermadarak, akik küzdöttek a fájdalommal, a kétségbeeséssel. Fájt a búcsú nekem is, valahogy mégsem tudtam haladni a szertartás menetével. Egy-egy szófoszlány el-el jutott a tudatomig, de a gondolataim máshol jártak.

Álltam a sír szélén és a tekintetem a távolba révedt. Mennyire kicsiny vagy gyermekkorom faluja! Hány évet, majd nyarat töltöttem el itt, ezek között a házak között, a dombok között. Ismertem itt minden szegletet, minden kaptatót, minden botjára támaszkodó öreget.

~ Az ágy=sziget (M. Leiris) kijelentésen töprengeni ébredés után. Utána azon, hogy milyen lehet az élet saját ágy nélkül. Ezután azon gondolkodni, ki mindenki aludt ebben az ágyban, lakásban... Halt-e meg valaki a szobában? Igen? Mit láthatott a haldokló? Egyedül volt-e, vagy orvos, rokonok álltak az ágy mellett? Közben a mennyezet nézni.

~ Felkelni, felöltözni. A fürdőszobában nem nézni a tükörbe, arra gondolni, hogy ma egész nap nem tudom, milyen az arcom.

Azt hitte, hogy egészen egyedül van az örök hó világában, ahol minden csendes és fehér. Szerette volna elhitetni magával, hogy egyedül van, nem várja lenn a völgyben fegyveres kíséret, díszes gyaloghintó és királyt megillető pompa. De azon a ponton, ahol most állt, valóban nem látszott semmi, csak a hó. Egyedül vagyok, gondolta. Kicsit fájt a szíve, ugyanakkor elégedett volt. Valamennyi ellenségét legyőzte. Megérdemli ezt a kevés nyugalmat, a hóország magányában.

A három barát beérkezett a korábbról ismert állomásra. Máskor nem szokta a bemondó, de valamiért talán különlegesnek érezte az alkalmat, „Szegletfa...” ismételte háromszor, majd folytatta. „Vonat indul a második vágányról Nagyfalva felé.” A köztes megállókat unhatta felsorolni a mikrofonnál ülő, mert ezt éppen elégnek találta közölni.Leugrottak, bizonyos társaságban húsz éves kor alatt nem szokás lépcsőt járni. Még ott éktelenkedett arcukon a végigpoénkodott út túlzott derűje.

– Kell egy csésze kávé? – kérdezte Emília Nem, inkább egy forró tea!

Emília hozzálátott a tea elkészítéséhez. Reggel volt, kilenc óra körül járt. Zoli éppen munkanélküli, Emília meg náthás volt, ezért volt betegszabadságon. Reggeliztek. Zoli minden falatot alaposan megrágott.

Együtt végezték a háztartási munkát is. Nemcsak Emília mosogatott és főzött, hanem Zoli is besegített. Jól elvoltak kettesben, így jobban odafigyelhettek egymásra, hiszen egyikük sem dolgozott.

– Remélem nem kapom el tőled a náthát! – mondta Zoli.

– Ne aggódj, holnapután már úgyis dolgozol, és a náthám nem veszélyes!

Az öreg minden szerszámát a kocsiderékba pakolta, amikor elindultunk a tanyavilágba. Nem volt sok belőlük, csupán egy negyven centiméternyi vasútsín, az volt az üllő, két-három kalapács, egy kecskebőrből készült fújtató, meg különböző formájú reszelők és harapófogók. Ezek voltak a kenyérkereső eszközei. Szaktudását elismerték az apró falvakban, a távoli tanyákon és a majorokban.

Fúrókészítő mester volt, az én megfogalmazásomban igazi művész, aki úgy formálta a vasat, mintha gyurmából lett volna az anyag. Aztán csodálatra méltó ügyességgel borotva élesre reszelte a fúró orrát, annyira, hogy amikor bele fúródott a fába, szinte harsogva sodorta ki a faforgácsot maga után. Nem volt olyan fa, amelyikben elgörbült volna a fúró hegye, még a legkeményebb akácfa is engedelmeskedett.

A Gellért téren találkoztunk. A Zsolnay kút mellett állt, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Menyasszonyi ruhában jöttél, mondta, és adtunk egymásnak két puszit. Valóban fehér, földig érő ruha volt rajtam, a munkahelyen azt mondták rá, tóga. Megpróbáltam benne átlépni a szökőkutat övező keskeny vizes árkot, de az alja beleért a vízbe, és a bokámhoz tapadt.

Mi legyen a program, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy sétáljunk fel a Gellért hegyre, felelte. Elmondtam neki, hogy a baleset óta nem jártam hasonló helyeken, ám tetszik az ötlet, próbáljuk ki, bírom –e. Ő azonnal visszakozott, de én hajthatatlan voltam, elindultam felfelé az aszfaltjárdán, ő utánam. Alig bírom tartani a lépést veled, nevetett. Egy lépcsősor aljához értünk. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Nem tógában és szandálban jött, mint én, hanem szépen vasalt ingben és nadrágban. Megadta a módját, mint mindig. Talán túl csinos is volt. Ne rohanj már. Kaján mosollyal hátranéztem. Mi az, nem bírod? De, én bírom, csak arra gondoltam, hogy megárthat a lábadnak. A nála lévő bőrtáskából elővett egy fél literes ásványvizet, megitta a felét, majd engem is megkínált. A nap tűzött, július volt, délután egy óra.

Pörölyként emelkedik és zuhan a csizmájuk – állapította meg mély értelműséggel Zé a régi találkahelyen, a Kossuth tér sarkán megállva. Díszőrök. Szolgálat. Szolgálnak. Bárkit, bármikor. A reggeli szürkületben a galambok már belefagytak a félcentis hóba. A karácsonyi kalácsillat itt felejtett maradéka rádermedt a hegyláncként tornyosuló országház zuzmóira; az ablakok barlangnyílásokként sötétlenek, bennük itt-ott tüzek fénylenek.

A lány fellépett a villamos lépcsőjén, és körülnézett. A zsúfolásig megtelt kocsiban nem számított ülőhelyre. Megállt az ajtó melletti ülésnél, és megkapaszkodott a hideg fogantyúban. Az eső reggel óta szakadt, és az úton keletkezett hatalmas víztócsák megnehezítették a közlekedést. Nem volt rosszkedvű, inkább kellemesnek nevezhető érzések járták át egész nap. Nem tudta az okát, de ma korán, és vidáman ébredt. Még a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvét a délutáni sétától.