Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Szilágyi Rohini: Foszfor a levegőben

 

Egész nap esett az eső. A kert örült az égi áldásnak. Virág már nem jutott ide, a kerítés tövébe, de hát elég szépek a fák is. Nem törekszenek föl a magasba, inkább többször is meghajlítják göcsörtös ágaikat, keresik a földközelt, ahol Anteus az erő forrását megtalálta. A teraszfélén egy nyúlánk fekete cica sétált. De igazán furcsa terasz volt ez, négy-öt lépcsőfok vezetett föl a kertből, aztán csak a vörös téglafal. Ajtó nem volt; a teraszról csak a kertbe lehetett visszajutni.

 

A lány a szemközti pavilon ablakában állt, és onnan nézte az ázott kertet. A folyosón nagy csend volt, Erdélyi bácsi magába roskadtan üldögélt a kerekes székben. Néha kitolták ide a nővérek, hogy emberek között legyen, nézze a két TV-t, amelyek közül egy sem működött. A műsorra nem lehetett panasz. A lány lebiggyesztette a száját. Legalább köszönhetne ez a vén majom. Nem akarok beszélgetni vele, nem akarok tőle semmit, de miért nem köszön? Minden nap itt ül, és bámul maga elé. Vajon mit lát ilyenkor? Az iskolát, amelynek a hátsó kapuja mindig zárva volt? Ezt a kaput nem használták; aki a patakon túl lakott, annak az egész háztömböt meg kellett volna kerülnie. Persze hogy nem kerülték meg. Felléptek a kilincsre, belekapaszkodtak egy lehajló faágba, és már át is lendültek a kerítésen. Nyugodtan el is lehetett késni, mert a neveket itt senki nem írta fel.

A hátsó kertkapu mellett volt a gyógyszertár, ahová minden évben beküldtek egy-egy elsőst kániszmergáért. Sok hasznuk nem volt belőle, hiszen nem kísérhették be egyszerre tízen vagy húszan; a vén patikus meg már nem lepődött meg semmin. Nincs, kérem, mondta közömbösen, és tovább rendezgette a polcokon a dobozokat. Hol a legnagyobbakkal kezdte, hol meg a fehérekkel, mikor hogy. A kániszmergás gyereknek még annyi öröme sem lehetett, hogy megszégyenüljön.

 

A másik oldalon, a templom felől kanyarodott be a pestújhelyi villamos. Ezzel érkeztek a jobbak, a „városiak.” A patakon túl már semmi sem volt, csak a „falu.” Pár kilométerre az új major és a lóúsztató, ahol óriási fekete csigákat lehetett fogni. A „városiak” lenézték a „falut,” ahol az idős parasztasszonyok még mindig sok szoknyát viseltek, és a villogó szemű cigánylányok 2 forintért mondták meg a jövőt. De azon a bizonyos napon a városiak és a falusiak a legnagyobb egyetértésben égették el az orosz könyveiket. Néhány matematika vagy fizika könyv is elhamvadt a máglyán, hátha már nem lesz szükség azokra sem. Rosszul látták a jövőt, éppen olyan rosszul, mint a major egyetlen szőke cigánylánya, aki „szerelmet, csókot, házasságot,” és e kívánatos javak tetejébe még egy Lacikát is ígért a lánynak, 1956 szeptemberében. A jóslatból semmi sem teljesült be. 14 éves volt ekkor a lány; a házasság egyáltalán nem érdekelte, a csóktól félt. De a szerelem! A szerelem nagyon jó dolog lehet, mert mindenki erről beszél. Tavaly már kétszer is volt szerelmes, és mit ad a véletlen, mindkét fiú a Laci névre hallgatott, de ez nem ér, ez még a jóslat előtt volt, és nem is volt igazi szerelem. És mind a kétszer majdnem megcsókolták, egyszer egy kis nyírfa alatt, egyszer meg az osztálykiránduláson, amikor az alagútban zakatolt végig a vonat.

 

Milyen régen volt, merengett a lány, azt sem tudom, hol volt az alagút, valahol Esztergom körül. A fiú se gondolhatta komolyan, biztosan csak dicsekedni akart az osztálytársainak, hogy ő meg merte tenni. De a jóslat után nem volt több Laci, és ami a házasságot illeti, még ház sem akadt. A lány ide-oda hányódott a nagyvilágban; mindig akadt egy üres ágy, vagy akár egy egész szoba. Mindig másik. Valahányszor megszokott egy helyet, már küldték is tovább. Ott is lehetett maradni persze, vagy elkergetni az elkergetőt, de ehhez ritkán volt kedve a lánynak. A barátokban mindig lehet csalódni, az ellenségekben soha, de végül is egyedül a legjobb.

Elfordult az ablaktól, és megindult a folyosó vége felé. Egy pillanatra megállt Erdélyi bácsi előtt, és kiöltötte a nyelvét. Erdélyi bácsi nem mozdult, nem szólt egy szót sem. Még annyit sem, hogy ezek a mai fiatalok, és bezzeg az én időmben. Na mi lesz, Erdélyi bácsi? Annyit se, hogy menj a fenébe, te kölyök? A lány vállat vont és tovább ment, végül is, nem ez a tolókocsis bácsi hiányzik az életéből, hanem az emberi kapcsolat. Szerelem, csók, házasság, ebben a sorrendben.

 

A szőke cigánylány nem értette a mesterségét. És a 2 forint se volt sok, ennyiért éppen csak egy pohár sört adtak a Csizmadi Pityu kocsmájában. Odajárt a szőke cigánylány is, amíg domborodni nem kezdett a hasa. Meg azután is, semper eadem, mindig ugyanaz. Csak a haja maradt mindvégig szőke és selymes.

 

A lány annyira elmerült az emlékezésben, hogy majdnem átgyalogolt a gyógyszeres nővéren, aki több patikára való vackot tolt maga előtt, fehér tablettákat és cukros drazsékat, rágni és köpni-nyelni valókat, „a hiszékenység vámszedőit.” Ez alkalommal nem sikerült, de majd legközelebb.

A lány összeszorította a fogait, és nagyon koncentrált. Nem mindig elég akarni, de sokat számít. Most akarom, most, most! Remegés futott át a testén, egy pillanatnyi forróság, aztán megint a jéghideg. Sercenő hangot hallott: most gyulladt meg a gyufa. Karjait széttárta, hogy jobban átjárja a levegő. Érzem, hogy most sikerülni fog!

 

Előbb csak egy kis halvány világosság látszott a lány helyén, aztán a fény egyre erősödött, sűrűsödött, sugarak csaptak ki a testéből. Tudtam, hogy sikerül! – ujjongott a lány, amikor már biztosra vette, hogy vakítóan ragyog. A gyógyszeres nővérnek tűnt fel először; felvisított, és megiramodott a lépcsőház felé. A kísértet! Megint itt van a kísértet! – kiabálta, amikor az orvosi szoba elé került, és abba se hagyta, amíg ki nem ért a szakadó esőbe. Odafent az emeleten ajtók nyíltak és csapódtak. Mindenki megjelent egy pillanatra, aki csak élt és mozgott; rémüldöztek, de feltétlenül látni akarták a világító kísértetet. Foszfor van a levegőben, jegyezte meg a főorvos, akinek hivatalból meg kellett őriznie a méltóságát. A betegek hányták a keresztet vagy káromkodtak, ki-ki a vérmérséklete szerint.

 

Nahát, mosolygott Józsa néni, most már boldogan halok meg, láttam egy igazi kísértetet.

A lány még világított egy kicsit, aztán szép lassan elhalványodott.

Mit szól, Erdélyi bácsi? Mindig mondtam, hogy esős időben sokkal könnyebb.

 

Erdélyi bácsi horkantott egyet, de nem ébredt fel. Már éppen harmadszor aludta át a „foszfort a levegőben.” Micsoda hülyeség, mondta, amikor már minden visszatért a rendes kerékvágásba, és őt is betolták a szobájába. Fogadni mernék, hogy ez is csak promóció.

  
  

Megjelent: 2016-01-23 17:00:00

 

Szilágyi Rohini

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.