Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Hekl Krisztina: Forgás

 

A Gellért téren találkoztunk. A Zsolnay kút mellett állt, hogy könnyen megtaláljuk egymást. Menyasszonyi ruhában jöttél, mondta, és adtunk egymásnak két puszit. Valóban fehér, földig érő ruha volt rajtam, a munkahelyen azt mondták rá, tóga. Megpróbáltam benne átlépni a szökőkutat övező keskeny vizes árkot, de az alja beleért a vízbe, és a bokámhoz tapadt.

Mi legyen a program, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy sétáljunk fel a Gellért hegyre, felelte. Elmondtam neki, hogy a baleset óta nem jártam hasonló helyeken, ám tetszik az ötlet, próbáljuk ki, bírom –e. Ő azonnal visszakozott, de én hajthatatlan voltam, elindultam felfelé az aszfaltjárdán, ő utánam. Alig bírom tartani a lépést veled, nevetett. Egy lépcsősor aljához értünk. Megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. Nem tógában és szandálban jött, mint én, hanem szépen vasalt ingben és nadrágban. Megadta a módját, mint mindig. Talán túl csinos is volt. Ne rohanj már. Kaján mosollyal hátranéztem. Mi az, nem bírod? De, én bírom, csak arra gondoltam, hogy megárthat a lábadnak. A nála lévő bőrtáskából elővett egy fél literes ásványvizet, megitta a felét, majd engem is megkínált. A nap tűzött, július volt, délután egy óra.

Egyre magasabbra másztunk a hegyoldalba vágott lépcsőkön, és ő egyre gyakrabban akart pihenni. A hegy oldalába vágott ösvények mellett lecövekelt és könyörgött, hogy menjünk el az oldalsó járdán, ami nem emelkedik, természetesen nem miatta, hanem miattam, ne erőltessem túl magam, bár most még nem érzem, de nem vagyok olyan jó állapotban. Az egyik ösvény mellett meglátott egy pirosra mázolt padot. Gyere, üljünk le. Ellenálltam. Kacagva szedtem a lépcsőket, fehér ruhám szállt utánam. Utolsó erejét összeszedve utánam iramodott és elkapta a karomat.

A kórházban mindannyian ugyanazt álmodtuk. A csípőprotézises tanárnő, a combnyakas nyugdíjas néni, és én, a legfiatalabb. Tudunk járni. Ezt álmodtuk. Mindenhová gyalogszerrel mentem, és tudtam futni is, ez volt a szuperképességem. Csak reggelente kellett vigyázni arra, nehogy leugorjak az ágy széléről, és útnak eredjek. Fél év telt el azóta, lépcsőmászás közben sántítottam csak icipicit, a menyasszonyi ruha pedig szépen takarta a bokám külső felén látszó, rövidebb, egyenes vágást, és a belső oldalon futó, fércöltésekkel tarkított, szaggatott vonalat.

Ez már a sokadik találkozó volt a férfival, eddig minden flottul ment, még csodálkoztam is azon, hogy ilyen elnyűtt állapotban is kellek. Bumfordinak és esetlennek éreztem magamat a vékony testalkatú, szép arcú férfi mellett. Finomsága vele született. Elvitt moziba, felültünk az óriáskerékre, körbe-körbe keringtünk, fel, a fák koronája, a háztetők, templomtornyok és a valóság fölé, majd újra vissza, az állványzat acél lábai közé süllyedve. Értett a borokhoz, a teniszhez, a vitorlásokhoz, és a francia konyhaművészethez. Mindenhez, amibe én csak belekóstoltam. Most elkapta a karomat, és megállított. A feje mögül sütött a nap, hunyorogtam, nem bírtam a szemébe nézni. Egy közbülső kilátóhoz vezetett, és leültünk a padra. Egy darabig néztük a Duna opálzöld vizét és a hidakat. Egy uszály jött és mögötte, lemaradva egy kisebb hajó. Fehér tajték szegélyezte. Az égbolt tiszta volt, a forróság tovább erősödött. Így, ülő helyzetben már nem éreztem magam könnyednek. Tagjaim elgémberedtek, mintha rozsdás zsalugáterek tartották volna össze őket, és a bokám elkezdett dagadni. A férfi szájába vett egy mentolos rágógumit, majd megfogta a kezemet, és cirógatni kezdte az ujjam hegyét. Én viszonoztam és közben titokban mozgattam a lábam, föl-le, jobbra-balra, ahogyan a gyógytornász mutatta. Amikor ez nem segített, mély lélegzetet vettem és végig ügyelve a szemkontaktusra, a szabadon maradt kezemmel végigsimítottam a ruhám gyűrődéseit, majd egy apró rántással lefele húztam a szoknyát, hogy az alsó fodrával láthatatlanná tegye az elefántlábat. A férfi csak egy pillanatra nézett le, majd önkéntelenül felegyenesedett ültében. Elengedte a kezem, nadrágzsebébe nyúlt, és elővette az okostelefonját. Nyomogatta rajta a gombokat, megnyitott egy üzenetet, és elolvasta. Arca szenvtelenné vált, tekintete a semmibe meredt. Ne haragudj, kedves, de most haladéktalanul el kell mennem, mondta. Ha szeretnéd, elviszlek hazáig kocsival. Megráztam a fejem, hogy nem kell. A földet bámulva sétáltunk vissza a térre. Vigyáztunk, nehogy egymáshoz érjünk. Amikor elváltunk, dühös voltam. Otthon, a lakásomban levetettem magamról az izzadt tógát és bedobtam a mosógépbe. Megnyomtam a gombot, néztem a forgást és a mosószerrel együtt eltűntem, mint a kámfor.

  
  

Megjelent: 2016-01-06 17:00:00

 

Hekl Krisztina (Mór, 1976) író, költő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője. Rovatvezető. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.