Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Nagy Imre: Irapuato sötét titka

 

- És valami okosság nincs nálad? Na, ne szórakozz!... Olyan vagyok, mint a finánckutya, egy kilométerről kiszagolom. Egyébként meg csak rád kell nézni: barátnőd a mariska, jól ismered a haska nénit, mi? Elég lenne csak egy gé, az se baj, ha nem túl tiszta. Profin megtekerem a tiedet is. Most azt hiszed, tuti elbénázom, mert hússzal idősebb vagyok? Komolyan? Apa, te még meg se születtél, amikor P. Mobilon meg Beatricén én már sör meg Parkán... Az egy gyógyszer. Mindegy, hagyjuk. Jó, akkor legyen még egy feles. Csak úgy magában. Nem ilyen baromság, amiket ti nyomtok. Búvár... – egy feles poharastul a sörös korsóban. Röhej! Megjegyzem, ezt se ti újítottátok. Nyolcvanhétben a Kéri Frici a Fazekas-kocsmában. Na, az ivott először ilyet. Mert a pultos a mosogatásnál bent felejtette a stampedlist a söröspohárban. Arra csapolt rá. Majdnem gégemetszeni kellett a Fricit... A pultost meg újraéleszteni. Hát a Kéri Frici nem szerette, ha szórakoznak vele. Isten nyugosztalja. Na jó, akkor legyen feles. De kettő. Tudod, mint a Moldovánál: egy rész rum meg két rész rum, de jól összerázva. Az egy könyv. Lapozzunk. Akkor két cseresznye, és gyere, üljünk inkább le, már fáj a könyököm a támaszkodástól. Teniszkönyök, golfkönyök, sörkönyök... Ott éppen felszabadult két hely.

 

- Mit is mondtál, mire jársz? Az szép. Szociológia, hm... És akkor még sem kell a Fedél nélkül? Hát ez neked szakirodalom. Ja, azt gondoltam, hogy ismered, de ezt nézd meg, ezt az új számot. Tudod, van az rovat, hogy az Utcák népe. Van most benne például egy interjú dr. Kovárik Erzsébettel, tulajdonképpen a kollégád: a munkaügyi minisztérium szociálpolitikai államtitkára. Mi az, hogy majd csak lesz a kollégád? Miért, az egyetemen a tanárok ma már nem kollégának hívnak titeket? Mert az én időmben... Na ugye. Szóval, a kollégád beszél benne szociális kártyáról, meg minden. Vagy ezt figyeld, itt a negyedik oldalon: történeti-statisztika háttér rólunk. Hát neked ez az alfa meg az ómega. Na, ne sérts meg, fogadd el ingyen, én pártolom a tanuló ifjúságot. Majd legföljebb a kettő után fizetsz egy harmadik felest. No isten-isten!

 

- Ha már az újság nem kell, hadd kompenzáljalak valamivel. Nevetsz? Ja, ki tudom mondani: kom-pen-zál-ja-lak. És tudom is, hogy mit jelent. Mondjuk, én nem szociológiára jártam. Hallottál már a Harkay tanár úrról? Főiskola. Mér’ hallottál volna?... No, akkor kompenzálok. Elmondok neked egy titkot. Amit csak én tudok. Eredetileg ketten tudtuk, szegény faterral. Ma már csak én. Még sose beszéltem erről senkinek. Nem akarom a sírba vinni magammal. Nem mintha nagyon készülnék, de itt az utcán – tudod, hogy van ez. Hogyne tudnád, szociológia... Meg se esketlek, hogy ne add tovább, a világnak egyszer úgy is meg kell tudnia, csak nem tőlem. Elmondom, aztán te azt csinálsz vele, amit akarsz. Van egy cigid? Végre egy rendes ember, ne is szokj rá, marhaság. Amíg sportoltam én se. Nem vizes egy kicsit szerinted ez a cseresznye? Nem szoktál, nem szoktál... Azt csak meg tudod állapítani, hogy kamu, vagy nem. Tehát: Irapuató. Mond ez neked valamit? Dehogy Venezuela! Látom, földrajzból nem kellett felvételizned. Majd nézd meg a térképen. A neten, ti már magatokhoz nyúlni is csak az interneten keresztül tudtok. Mit nevetsz megint? Én már sehogy... Irapuato – Mexikó. Így sem? Ha ránézel a térképre, pont középen, jobbra, Guadalajara mellett. Jó oké, előtte én se tudtam, csak akkor néztem meg. Nem internet, világatlasz. Szovjetunióval, endékával meg minden. Mindjárt mondom, hányban, várjál, várjál! Lassan mondom: I-ra-pu-a-to – Mek-szi-kó? Semmi? Így sem? Kinek szurkolsz te? Sejtettem. És akkor azt is elmondanád, hogy mi közöd van neked a Manchesterhez? Sose felejted el, amikor apád először vitt ki kézenfogva az Old Traffordba? Vagy ugyanoda jártál általánosba, mint a Paul Scholes? Meg vagytok ti hülyítve. A szurkolás nem arról szól, hogy mit nyomatnak nektek a tévében. Akkor kellene álmatlanul forgolódnod, ha másnap idegenben játszik a Taktaharkány – ha mondjuk, odavalósi vagy –, nem hogy mi lesz a Manchesterrel Birminghamben... Egyébként ha már Manchester, akkor ott a Giggs, aki húsz évet lenyomott ott, és még serdülőként sem volt hajlandó angol válogatott mezt húzni magára. Na, ilyen egy walesi. Tudtad ezt róla? Akkor mégis van lövésed a futballról. Nekünk is ilyeneknek kéne lennünk. Mint a walesiek. Jó, hagyom ezt az irredenta dumát, önmagában manapság úgyse tartom sokra. Mi annak idején azért nyomtuk, mert vagányság volt. Mert tiltva volt. Kicsit elengedted magad, akár a suliból is kirúgtak érte. Hát annyit azért nem ért. Jobb, ha tőlem tudod, csak hogy tanulj valamit az egyetemen kívül is, a rasszizmus például ugyanolyan emberi, mint az irígység vagy a szerelem. Ez nem fog elmúlni, csak azért mert csúnya dolog. Ez van. Mondjuk, ölni nem kell érte. Bár lehet, hogy a szerelembe többen haltak bele. Nézz utána, egy ötlet majd a szakdolgozatodhoz. A lényeg, hogy ne gyötörd magad, ha látsz egy sárgát vagy egy feketét, és nem önt el rögtön a felebaráti szeretet. Arcba verni azért nem kell. Csak ha megfogja a csajod fenekét. De akkor meg úgyis mindegy, milyen a pigmentje.

 

- Mondtam már az évszámot? Akkor figyelj: Irapuato – Mexikó – nyolcvanhat Na ugye! Persze, hogy beugrott, magyar-ruszki null-hat. Az utolsó vébén, amin kint voltunk. Ja, a magyar futball Mohácsa, az. Az eddigi utolsó. Mert azért volt egy pár. Írtak róla könyveket. A Mezeyt, az volt a szövetségi... Le ne harapd a fejemet, mit tudom én, hogy egy mai gyerek tudja-e? Örülj neki, hogy te nem vagy olyan sötét, mint a többiek. Szóval, amikor hazajöttek a világbajnokságról, őt, mint szövetségi kapitányt, kis híján kitiltották a béketáborból. Emiatt az egy meccs miatt. Rá akarták verni az egészet. Kitalálták, hogy annyi tésztát etetett a Döméékkel – a Détári –, hogy amiatt nem tudtak a szovjetek ellen lépni se. Iszonyatos balhé, újságcikkek, tévé, interjúk, ahogy mondtam, könyvek... Azt mondjuk, alig feszegették, hogy ha utána megütjük, a franciákat, továbbjutunk. Sima hármast kaptunk tőlük. Tény, az a null-hat überelt mindent, minket szurkolókat is megfogott, tényleg tragédia volt. A valódi okot senki sem tudta megfejteni azóta se. Senki. Csak én meg az apám. Sötét titok. Most elmesélem neked.

 

- Tudnod kell, hogy nálunk, a családban kötelező volt imádni a futballt. Legalábbis férfi ágon. Már mind a két nagyapám igazolt játékos volt. A falamon – amikor még volt falam – lógott egy kép keretben, az első fotó a Fradi-pályáról meccs közben. Az egyik nagyfater ott van rajta. Dehogy látszik! Csak úgy, a tömegben. De az elég volt, hogy én tudtam, ha ránézek: ott van. A nagybratyóm meg az MTK ifivel nyert bajnokságot, kilencszáz ötvenben. Úgy volt, felviszik az egybe, a nagyok mellé, tudod, Hidegkuti meg ezek. Közben a csapatot átvette az ÁVO. Ezt is tudod? Na, legalább a történelem megy, ha már Irapuato nem. Ő meg félt, hogy be kell vonulni – mint ahogy be is kellett –, inkább abbahagyta az egészet. Én nem voltam ekkora spíler, de pár szezont azért lepörgettem a Főberben. Ilyen építési cég volt, ja. Bal bunkót játszottam, szürkén, de marha lelkesen. Egyszer új edző jött. Nem komált, ki akart tolni velem. Berakott jobb szélsőnek, tudta, hogy ott el vagyok veszve. Erre rögtön a középkezdés után kaptam egy hosszú indítást, azt se tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Mindegy, megtoltam, hál isten a hátvéd úgy fordult, mint egy anyahajó, elléptem mellette. Az alapvonalnál fölnéztem, középen a többiek integettek, adjam már be. Az viszonylag mindig jól ment, aláütöttem, a kapus látta, kimozdult. De elbénáztam, lecsúszott a rüsztömről... Pont úgy, hogy a falstól lehetetlen ívben, az értetlenkedő kapus fölött, nulla szögből be a hosszú fölsőbe. Ezzel nyertünk egy-nullra. Az edző többé nem tett be a kezdőbe... Én hálás voltam neki. Életem egyetlen gólját lőttem.

 

- A legnagyobb futballbuzi azért a fater volt. Kamaszként az ötvenes években. Érted, Puskás, Bozsik, Aranycsapat – nem kell magyaráznom. Vagy, ahogy ti mondjátok: vágod? A megyei bajnokság kiesőjének is tudta az összeállítását fejből. A hatvanhatos vébét már együtt néztük. Ő a haverjaival a fotelben, én a bilin ülve. A brazil-magyar. Esküszöm, vannak róla foszlányaim, pedig még alig beszéltem. Állati büszke volt az öreg. Nyár, napsütés, redőny le, nők a szobából kitiltva – kajafelszolgálás után, persze – Carmen tévé, kisképernyő, mint az oltár a szentélyben. Bitang jó a meccs, talán ezt is tudod, a vége három-egy ide. Albert, Farkas, Bene... Ülök a bilin. Meg se szólalok, teljes átéléssel, érted... Kész... Fater büszke, virít velem, tessék, a gyerek a múlt héten volt két éves, és kész futballszakember. A haverok bólogatnak elismerően. Hiába, a gének. A tévéből Vitray... Igen, a riporter... Istenem, betudom a korodnak... Szóval Vitray extázisban: Farkas így, Farkas úgy, egy-egyes félidő után az ő csodagóljával vezetünk! Farkaaas! Fölrobban a szoba. Apám és a haverok egymás nyakában. Én szakértően, mosolyogva bólogatok. Majd, amikor lecsitulnak, kiveszem a cumit a számból, odafordulok apámhoz: És a Piroska hol van?... Mikor a többiek kiröhögték magukat, az öreg kiszólt anyámnak, azonnal vigyen ki magával a konyhába. A harmadik gólunkat már nem is láttam...

 

- Tudod, mit jelent az, hogy bozgor? Ezt se tanítják a szociológián, ja. A románok hívják így a magyarokat, ha sértegetni akarnak. Mint mi azt, hogy oláh. Egyébként olyasmit jelent, hogy hazátlan. Na mindegy, így hívnak minket. Mi meg így hívtuk a Marosvásárhelyről áttelepült rokonokat. A hátuk mögött. A jugóban élőket dél-bozgornak, a felvidékieket meg észak-bozgornak. Naná, hogy viccből! Azok azt se tudták, mit jelent ez. Na, hadd mondjam tovább! Ezek, az igazi bozgorjaink, egy házaspár, valamikor a hetvenes évek derekán jöttek át. Helyesek voltak, de rohadt fárasztóak. Ha eltöltöttél velük egy estét, úgy érezted magad, mint egy profi bokszoló a tizenkettedik menet után. Egy vesztes profi bokszoló. A pali már kamaszkorától folyamatosan azon mesterkedett, hogyan tudna átjönni. Valószínűleg nem volt szekus. Egyszer fabrikált egy olyan sapkát, mintha kacsa lenne a fején. Ügyes keze volt, tök élethű lett. Úgy akart átúszni a határon. A román határőrök aztán rálőttek. Visszafordult. Talán csak vadászni akartak. Lehet, hogy ha zsákruhában a vízen sétálva jön át, rá se hederítenek... Végül sikerült nekik legálisan. Vendégségbe is mindig úgy jöttek, mintha szöknének. Sunyin, váratlanul. Se egy telefon, se semmi, csak beállítottak. Mindig azt kérdezték: Na ki van iiitt? Egyszer kijátszottuk őket a faterral. Kiszúrtuk bentről a lakásból, hogy ők csöngetnek a gangon. Nem engedtük be őket, szerencsére a mutter nem volt otthon, vele nem lehetett volna így konspirálni. A bejárati ajtó viszont üvegbetétes volt, ilyen katedrál üveg, ellenfényben kihozta szépen az árnyékokat. Ellenfény volt. Apámmal bent meg se mozdultunk, még a végén kiszúrnak. Nem is pisszentünk. Ott ültünk, hallod, totál kussban két órán keresztül, mozdulatlanul egymással szemben. Ezek Ceausescu alatt megszokták a sorban állást, nem mozdultak. Randim lett volna, de még szép, hogy beáldoztam. Csak nem tolok ki így a faterral. Ezek az áttelepülők, ezek mind ilyenek. Szívósak. Majd figyeld meg! Ez is szociológia. Remélem, te nem onnan jöttél, most nem azért, hogy bárkit sértegessek, téged meg végképp nem. Hátha jössz még erre, és veszel tőlem Fedél nélkült.

 

- Hol tartottam? Ja, igen, na, szerettek vendégségbe járni az ismerőseikhez. De csak minket ismertek. Mondjuk, sose jöttek üres kézzel. Mindig hoztak valami apróságot. Amiről, azt hiszem, ők is tudták, hogy nálunk senki nem használja semmire. Lejárt szavatosságú nyugati csoki, egy pálcáról lőhető öngyújtó – akkor nálunk még senki nem dohányzott –, összecsukható kerti szerszámok – még cserepes virágunk se volt, nem, hogy hétvégi telek. Meg ilyenek. Ennél csak az volt a rosszabb, ha ők hívtak meg, mert akkor enni is kellett. Ők főztek, ne tudd meg. Itt, a Dankó utcában, a melegedőn ölnének érte. Szakácsot, ha ilyet merne csinálni ebédre. Hát nem kaptak volna Michelin-csillagot érte a Ceausescu-érában sem, pedig akkor jóban voltak a franciákkal. És még a szekus történeteik is marha unalmasak voltak. Hát így volt ez a mi házi bozgorjainkkal.

 

- Van egy papír zsebkendőd? Kösz. Allergia vagy mi a frász. Pedig mióta kint élek az utcán, olyan az immunrendszerem, mint a Maginot-vonal, csak megkerülni lehet, áttörni nem. Szerintem az ebolát is simán kihordanám lábon. Lényeg a lényeg, mint ha ma lenne, úgy emlékszem: eljött ezerkilencszáznyolcvanhat június tizenkettedike. Első meccsünk a vébén. Előtte pár héttel megvertük itthon, a Stadionban a brazilokat három-nullra. Akkor most nem jelenthetnek akkora gondot a szovjetek. Akkoriban már rég nem mentek az ilyen szövegek, hogy bármi van, nekünk be kell feküdni ellenük. Két évvel korábban például az ifik ellenük nyertek Európa-bajnokságot Moszkvában. Hát akkor meg miről beszélünk, nem? Ráadásul már Gorbacsov volt a góré, egyébként is lazulgattak a dolgok, még ha én személy szerint kamunak is tartottam az egész peresztrojkát glaznosztyostól, mindenestül. Aztán ott volt a szovjet keretben a Rácz Laci is. Észak-kelet bozgor. Mentek a dumák persze, hogy ellenünk nem fogja pakolni magát. Az ember hitt az ilyen ökörségekben, még ha tudta is, hogy elmebaj. Szóval, a tévében: kapcsoljuk Irapuatót. Otthon a szokásos koreográfia, semmit sem változott hatvanhat óta. Nyár, napsütés, redőny le, nők a szobából kitiltva – kajafelszolgálás után, persze – tévé, mint az oltár a szentélyben. A különbség csak annyi volt, hogy nem bilin ültem, a készülék pedig már nemcsak nagyképernyős volt, hanem színes is. Color Sztár. Talán hallottad, ezek olyan robbanósok voltak. Még nektek is volt? Nem mondod... Nem, a mienk se robbant. Csak a piros szín csúszott szét rajta pár hét után. Csapatok a pályán, a mieinken piros mez, fehér, nadrág zöld sportszár, a klasszikus szerelés, ez jó jel. Nálunk a kapuban Disztl, a mezőnyben Kiprich, Détári, Esterházy... A ruszkiknál Rácz Laczi a kezdőben, ez is jó, így mi tizenketten vagyunk. Himnusz. A vébémeccseken otthon mindig mi is felálltunk. A többin nem, de a világbajnokságon igen. Épp hogy visszahuppantam a fotelbe, amikor megszólalt a hang. Közvetlen közelről. Még ma is ugyanúgy hallom... Mintha nem is mögülem, hanem belőlem szólt volna: Na ki van iiitt?... Ahogy mondod, a Tiborék, a bozgorok, megjöttek. Tudod mi volt ez? Szentségtörés! A középkorban ennél kevesebbért égettek. Nem, nem hiszem, hogy direkt, analfabéták voltak a focihoz, gőzük se volt róla, hogy világbajnokság van. Bár a fene tudja, most, hogy így mondod, lehet, hogy mégis direkt jöttek? Valami bosszú egy korábbi óvatlan megjegyzésért a kajájukról? Mindegy is... Mire a spori fújta a kezdő sípszót, Tibor már a vállamon verdesett. Igen, úgy éreztem, olyan közel ült. És verdesett, mert olyan madárszerű, törékeny pali volt, nagy, nyughatatlan csőrrel. Elszabadult a pokol. Irapuatóban és a Balázs Béla utcában is. Tibor beszélni kezdett. Aztán röhögni, vinnyogni, fetrengeni. Annyira tetszett neki, amit látott. A focisok, ahogy ő mondta. Meg „Na ezektől kifaszolunk” – ilyeneket mondott. Önbeteljesítő végzetes kijelentések. Disztl már a második percben maga mögé nyúlt. Két perccel később jött a második. Alejnyikov lőtte a Kígyó térről. Ekkor néztünk utoljára egymásra a faterral. Aztán már csak magunk elé. Még bő negyed óra és egy jogos tizenegyes: null három. Barátom, tudtuk, hogy ez még messze nem a vége. Tibor tapsikolt, kuncogott, gurgulázott – egyszerűen élvezte. Úgy savazta a mienket, mintha a KGB ügynöke lenne. Nyolcvan perc alatt örökre tönkrevágta a magyar labdarúgást, egymaga a Balázs Béla utcában, a harmadik emelet háromban. És mi nem tettünk semmit ellene. Nem is titkot mesélek most neked, inkább gyónok. Mea culpa, mea maxima culpa. Le kellett volna ütnünk, meg kellett volna ölnünk, legalább gúzsba kötnünk és a száját felpeckelnünk... De mi hagytuk. Tényleg igaz, ez egy bűnös nemzet, ha ilyen fiai vannak, mint mi. Még hátra volt öt perc, amikor Tibor szólt a feleségének, hogy akkor ők most mennek. Föl se álltunk a fotelből. Tibor helyett – cinkosként – a magyar futballt gyilkoltuk meg. Árulók lettünk. Gerébek, Hegedüsök. Gyöngék voltunk, amikor pedig tenni kellett. Hazavágtunk nyolcvan év magyar futballtörténelmet. Te azt hiszed, hülyéskedek. Fenét, ez komoly! Szociofenegyerek!... Hm, hogy Tiborral mi lett? Nem mindegy? Te csak szurkolj nyugodtan tovább a Manchesternek. És a tré magyar foci miatt ránk haragudj, ne ezekre, a mai szerencsétlenekre.

 

- Megihatom, amit meghagytál? Egészségedre...

  
  
 

Nagy Imre (1964) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.