Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Dunai Andrea: Ne játsszunk halált

 

„oly egy voltam veled, hogy más mellett didergek”
(Éluard)

I.

Nem vette észre, mikor fészkelte be magát a fejébe, de már tudta. Egy férfi sem zárta szelíd szavakba. Minden szakítás után vett egy kalapot. Egy híján megszámolhatatlan. Mégis folyton kísérletet tett arra, hogy összeadja azt a fekete karimájút a türkiz tollassal vagy a bíborszalagossal... velük volt egyedül. Legalább egy meleg fia lenne, akit úgy szeretne, mint ahogy a sziklákat szeretik nyaldosni az északi tengerek. A férfi sokáig nem jelentkezett, olybá tűnt, mint a vénába szúrt elúszó jövő. Majd a telefon hosszan, élesen csengett. Annyira bántotta a fülét, hogy arra gondolt, bár abban a korban élne, amikor még nem találták fel - bosszantotta, hogy még mindig van mit feltalálni, ahelyett, hogy a hirtelen adódó helyzeteinkben magunkat találnánk fel ennyire eredményesen, ugyanis abból nem állunk túl jól. Ott volt a vonalban. Annyira váratlanul, mint amikor valaki elmegy kirándulni, és egy lyukat talál a kedvenc tava helyén. "- Maradj vonalban... - kérte. "- Most ott állunk az álmaink szélén, te szétnézel, én le". "- Nem. Te nem ismerheted ezt. Az enyémet nem. – válaszolta. - Talán még akkor sem, ha mostantól beavatlak.” Minden összetört szív egy beavatás. De néha a legfontosabb kérdésekről döntünk úgy, hogy nem tesszük fel. "- Alaposan tönkretettük, tudod? - Mit tettünk tönkre? - Az egyedüllétünk." Szürkére váltak, szoborrá hagyottan neki feszülve a lehetetlennek. Elvásott, színes mozivásznakon már alig történtek. Még találtak pár kifogást, csoszogtak egymáson a használt mondatok. Még meg-megdobbantak egymás után. Hiába látták a távolban a fehér vitorlát, ha kiáltanának sem kötne ki értük hínaras partokon. A szívritmus sem zavar nagyon. Üres befőttes üveg vár egy boncasztalon. Vagy oda kell menni, ahol nem lehet kötelet kapni. Vagy elmúlik ez is, és keresnek ketten két kötelet.

 

II.

Ez a kelet lassan felkel, az a nyugat sem nyugodt. A közé szorult égtájakról a Bábos is hazudott. Lóhalálában indulok. Vészterhességem kihordom. Csak a fák szeretnek ennyire mohón ezen az örökké éhes bolygón. Détől kaptam egy iránytűt és kiderült, magunkon kívül is egyformán tájékozódunk. Bár tenyerünkben még a sápadt nap fürdet tétova simogatást. Újra fest a megint minden lehetünk. A rendet ma is feketének képzeljük el. Mindannyian nyitott ajtók vagyunk. Hát, nincsenek titkok? Még Judit is benyithatott a hetediken, így Bartók Kékszakállúját is úgy, mint csalódottságomat abban, mikor orosz versenyt nyertem nyolcadikban, és azt hittem, a Lenin Mauzóleum lesz a jutalmam. Fáradtan. Miközben te egy világot mentettél meg. Pedig Párizs is megér egy Pestet. Tudod, a hazaút itt macskaköves. Nem szabadott volna hagynunk, hogy a szellemünk és a lábaink egyszerre kalandozzanak el. Azt hiszem, a lelkünk legmélyebb zugában eltemetett medvemorgást hallottuk feltörni. De nem tudtunk semmit, csak azt, hogy a végén valakinek mindig fájni fog. Már csak a szél fúj, távoli fenyőerdők nőttek ereimben. Érzem, mily sok idő, míg az ember szíve gyógyul. És e bánatos kórban ritka a szerelem, mint a halászlé illat a lakótelepen. Néha akarjuk, hogy a dolgok ne érjenek véget, de hiába. Hagyjuk a rohanást, jól áll nekünk a lassúság. S ha majd felérjük szívvel az Egészet, többé már ne. Ne játsszunk halált.

  
  
 

Dunai Andrea (Szekszárd, 1970)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztőségi titkára, a Rendezvények rovat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.