Próza

Barátok. Számomra mindig sokat jelentett, hogy olyan emberrel barátkozzam, aki hozzám hasonlóan gondolkozik, tanácsot ad, meghallgat, és akinek én is adhatok tanácsot. Legelső petrozsényi pajtásomat Ghiţănak, pontosabban Ţabrea Gheorghenak nevezték. Ott lakott a szomszédban két házzal messzebbre. Termetre, korban és még sok másban is passzoltunk. Szeme, haja barna, csupán a bőre volt sötétebb az enyémnél. Nyáron mindketten mezítláb jártunk, kopaszra nyírt fejjel, gyakran ing nélkül is, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy ő suszter fia és román, én meg egy magyar református lelkész fia vagyok. Tulajdonképpen tőle tanultam meg románul, aminek később igen jó hasznát vettem, mert a románok sok mindent elnéznek egy magyarnak, egyet kivéve: ha törve beszél románul. Ettől egyből megsértődtek, isten tudja, miért. Szomszédok lévén, gyakran voltunk együtt, bejártuk a várost, hegyeket, barlangokat, mindent. Tudtuk, melyik jegyszedő enged be jegy nélkül a futballmeccsekre, moziba, hol lehet fürödni, mikor jár a kisvasút, merthogy akkoriban ilyen is létezett. Ezzel szállították elsősorban a bányászokat a petrillai és lónyai szénbányákba.

Mindent utált. A metróban a nyakába harapó szelet, a hátán végigcsorgó izzadtságot, a talpa alatt csobbanó, hatalmas pocsolyákat, a magukra hagyott bérházak omló vakolatát, az épületbe merevített szobrok torzóit, a nők kihívó tekintetét, az aktatáska merev fülét a tenyerében. Utálta az arcát a tükörben, a sistergő borosták hangját, ahogyan legyilkolta őket a borotva, a reggeli kávé illatát, a nők alakját a zuhanyzó üvege mögött. A rászakadt szabadság megrontotta az ízeket, a hangokat. Másképpen sercegett a bakeliten a tű, a ruhái bolyhosodni kezdtek a szekrényben, a levelek más postaládákba bújtak. A szexet is utálta. A lábakat, a mell gömbölyű ívét, a bőrredőkbe bújt asszonyillatot.

Kavicshegyek, síkságok, kukoricahalmok, utak, üres földek, távoli tanyák mögött... Az iskola, a táj legvégén, egy kastélyban volt, a kastély halljában plakát fehérlett, a feliratot: MI EMBERT NEVELÜNK, kézzel mázolták a papírra. Az apák terepjárókkal érkeztek, álltak a csarnokban a fiaikkal, hallgattak, az iskola vezetője mosolytalan szemmel nézte őket. Uraim, fordult az apák felé az igazgató, ebben az iskolában nincs internet, a telefont elvesszük a fiúktól, nincs tévé, füves cigaretta, innen nem lehet twitterezni. (Itt mégis felnevetett, az apák is vele nevettek, twitter, wow, micsoda szó!) Nálunk hajnali kelés van, itt sport, fegyelem van, értik? MI ITT EMBERT nevelünk! Kemény embert! Aki tudja, mit akar elérni az életben! Mint önök! Az apák mosolyogtak, aztán visszaültek terepjáróikba, szétszéledtek a kicsike országban. Este már a házaikban, a bőrkanapén töltöttek, ittak, magyarázták a feleségüknek, mennyire elegük van abból, hogy a gyerek délig alszik, válogat az ételben, hogy hiányzik a gimnáziumból. Igen, ők kamaszként vasárnap is dolgoztak, külföldi utakról csak álmodoztak, drága ruhát nem tudtak venni, a családjukért, a cégükért dolgoztak, tettek meg mindent, igaz? És most? Ha a vállalatot át kell venni, mi lesz? Egy ilyen lusta fiú tönkreteszi. Ezért dolgoztam? Ezért? Kérdezték az apák, itták a sört, a whiskyt, bekapcsolták a tévét, a sportcsatornát, tenisz ment, két nő verte a labdát, aztán egymást püfölték a játékosok, valahol Kaliforniában…

Ki vette már észre, hogy az egyik kereszteződésnél újságot osztogató hajléktalan egy fát tanítgat olvasni?

Amikor a jelzőlámpa sárgára vált, hogy pillanatokkal később szabadjára engedje az autókat, a kopott ruhás férfi a haját turkálva fellép a járdaszigetre, ahol a fa áll, odabotorkál az ágak alá, és egy fekete kartonból kivágott betűt kotor elő a zsebéből. Kiválaszt egy levelet, egy olyat, amelyikre rásüt a Nap, ráilleszti az írásjegyet, és halkan, mintegy magának, kimondja annak nevét, majd kissé megemeli a papírdarabot, de csak annyira, hogy annak árnyéka ne lógjon túl a falevél szélein, és újra elsuttogja a hangzót. Azután kiszemel egy másik levelet, előkeresi a következő betűt a zsebéből és megismétli az előbbi procedúrát.

Babaváró

Ma tudtam meg. Csak ma tudtam meg! A lényeg az, hogy úgy fest, gyerekünk lesz. Apuka leszek! Nyugalom. Csak semmi izgalom.

„Nyugodtság, műveltség.” -Mondaná higgadtan öreg barátom. Igaza van. Van még kilenc hónap felkészülni. Különben sem lehet az olyan nehéz!

Semmi különös, sokan átestek már ezen. Apa leszek! El sem hiszem!

A feleségem dolga lesz a nehezebb. Rám szinte semmi sem vár. Ha! Nyugodtan hátra dőlhetek, csak a páromat kell támogatni.

Iskola. Természetesen magyar iskolába írattak. Az első négy osztályt kitűnővel végeztem egy apácazárdából átalakított suliban. Szerettem tanulni, főként anyámnál, aki ugyanott tanított, ahol én birkóztam a betűkkel. Egy évig jártam nála, és, esküszöm, én voltam akkor a kisherceg. Miközben otthon meg sem mertem mukkanni, az osztályban, gyakran tanítás közben is, szabadon járhattam-kelhettem, anélkül, hogy anyám megrovott volna emiatt. Kereste is a kedvem mindenki. Később, ötödiktől kezdve, annál kevésbé, nemkülönben a tanárok, akik, isten tudja, mi okból, nem igen szívleltek.

Egy ilyen malőr nem maradhatott titokban az egyetemen. Hála a fiúknak, akik telekürtölték vele nem csak az egyetemet, de a kollégiumot is, és bizony, amiről két ember tud, azt már tudja mindenki. Nem beszélve a sok irigy csoporttársról, akik eddig is fura szemmel néztek Szonjára, de attól a naptól már rám is ujjal mutogattak, és összesúgtak a hátam mögött. A lányok már csak ilyenek. Nem úgy a fiúk! Ők aztán nem rejtették véka alá a mondandójukat, ami a szívükön az a szájukon. Sorra szólítottak le a menzán, a folyosón, az utcán, vagy ahol éppen találkoztunk. Vihogva, heccelődve ajánlatokat tettek.

- Mit szólnál egy hajnali randihoz? – így az egyik. – Nincs ugyan emeletes ágyam, de azért szívesen látlak ma éjszaka a szobámban! – kiáltott utánam egy másik csoporttársam.

rászoktam a cigire. kell a tűz, a füst, kell valami durva, egy darab valóság. kell valami, hogy most legyen!

kiülök a küszöbre, rágyújtok, leszívom, szépen, simán, ahogy kell, ahogy a kölkeimtől láttam. egyre jobban megy, már két hete gyakorlok. bámulok kifele az udvarra, a kiskölkök visonganak, nem az enyémek, azok már egy másik országban élnek, ezek itt a szomszédok kölkei, vadak, barnaszeműek, iszonyú jók fociban, most is az ócska labdát rúgják, én meg odaképzelem a tüzet, pont az udvar közepére, dobok rá, ők hagyják a focit, közelebb jönnek, egymás vállát lökdösik, némelyik felnevet, ahogy nagyobbra lobban a láng, elcsendesednek, leülnek a téglákra a sufni fala mellé, egész közel. tiszta varázslat! dobok még a tűzre, had égjen, amíg éghet, ennek parazsa úgyse lesz. kigyűlnek a lakók is egyenként,sámlira, hintaágyba, vagy csak a küszöbre ülnek, az emeletiek a korlátra könyökölnek, ők is rágyújtanak, nézik a tüzet, lassú, határozott mozdulataimat

ülök a számítógép előtt, olvasom a versed, felállok, megyek egy kört, a lakásban, mosógépet pakolok, be, megint megyek, jövök, ülök a monitor előtt, a versed előtt ülök, felállok, odébb megyek, le, a mosógéphez, kiteregetek, a kertbe, megint, jövök, olvasni a versed, ma még nem ettem, ebédet kell készítenem, felállok, elindulok, a konyhába, uborkasaláta, maradt, még vasárnapról, meg kell ennem, sültkrumplival, jó, a krumplit meghámozom, felszelem, közben eszembe jut, vissza kell mennem a tetőtérbe, fel kell mennem, a szobámba, ott felejtettem, a telefonom, a számítógép mellett, tegnap is fent felejtettem, két órával később vettem észre, hívtál, talán valami baj van, nem szoktál csak úgy, felhívni, talán most is hívtál,

A ház nagyon kicsi volt, szinte eltűnt a gyümölcsfák között. Madarak hangoskodtak a kertben, rigók és seregélyek. Az utolsó szem cseresznye is a zúzájukba vándorol. A kutya az árnyékban hever és alszik. Ettől aztán a házat is ellophatják, nemcsak a gyümölcsöt.

Z. még egy kicsit járatta a motorját, hadd vegye észre mindenki, hogy hazaérkezett.

A kutya se mozdult, és ez most így volt igaz, szó szerint.

Nincs itthon senki?

Hallott valaki Petrozsényról? Nem? Ott fekszik valahol a Déli-Kárpátok között a Keleti-Zsil mentén. Kis bányászváros 53.000 körüli lakossal, melynek csak 11% magyar, a többi román, kis mértékben cigány és egyéb származású. Ebben a füstös, komor városban töltöttem gyermekkorom legboldogabb s egyben legboldogtalanabb éveit. Kissé sablonosan fogalmazva, itt voltam először szerelmes, nyiladozott az eszem, és tanultam meg, hol a helyem a világban.

Szülők, nagyszülők, testvérek. A legtöbben tisztelik, szeretik egymást. De hogy a mi családunk is szerette, abban már csöppet sem vagyok bizonyos.

– Lefeküdni! Szarinkó, mars az ágyadba!

Legalább félórája keringek a boltban, öt darab, gyanúsan fényes héjú étkezési paprikával a kosaramban. Vissza-visszatérek a zöldségespulthoz, nem merek nagyon eltávolodni, mert tudom, hogy akartam még itt valahol valamit, csak nem jut eszembe, hogy mit. De ha az üzlet belseje felé indulok, elveszek, végleg elfelejtem. Tudom, olvastam erről, úgy vannak kialakítva, hogy csak rohangáljunk, mint a kísérleti patkányok a labirintusban, közben összevásároljunk mindenféle okosan elhelyezett terméket, aztán otthon meg nem értjük, hogyan felejthettük el a papírzsepit.

Most éppen nem érek rá azon gondolkodni, mit is akartam még, mert azon gondolkodom, meddig húzza. Hetek vagy hónapok. Mennyit adok neki? Így magamban, mennyit tippelek. Alig tudott fellépni a villamos harmadik lépcsőfokára. A mi kerületünkbe nem jutott még el az akadálymentesítés. Dekompenzált szívelégtelenségre gyanakszom különben, cor pulmonale, így ránézésre. Vajon látom-e még ezen a vonalon?

Nincs értelme gondolkodnom felőle, ha nem látom többé, ami elég valószínű, úgysem fogom tudni, miért. Nem is ismerem, semmit sem tudok róla.

Üvöltöttek a Liget farkasai. Vérben forgott a szemük, habzott a szájuk, szőrszálaik égnek álltak, félelmetesen vicsorogtak. Csabaspori azonban hajthatatlan volt. A farkasok körülvették. Ő továbbra is mozdulatlanul, sőt rendíthetetlenül állt a kohósalakkal kevert, döngölt fekete földön. Kinyújtott kézzel és rezzenéstelen arccal mutatott a kissé elmosódott fehér foltra. Tizenegyes!

Nyika, a Népligeti Farkasok kijevből honosított szovjet csere egyetemistája és egyben csapatkapitánya, előbb a társakat próbálta csitítani, majd a szelíd tekintetű, ám bismarcki akaratú játékvezetőt puhítani. Mindkettőt hiába. A Margithíd FC centere már letette a mészfoltra a labdát. A farkasok végül valamelyest lecsillapodtak. Kapusuk, nomen est omen, farkasszemet nézett a Margithíd ítéletvégrahajtójával. A többiek – ki-ki vérmérséklete szerint – vagy elfordították fejüket, vagy csöndesen fohászkodtak, vagy még csöndesebben káromolták Csabaspori legközvetlenebb fölmenőit. Utóbbit nem is csöndesen, inkább teljesen hangtalanul, a labdarúgóknak (ha amatőrökről van is szó) azzal a belső monológjával, amelyet egyforma átéléssel adnak elő a világ minden kis és nagy futballszínpadán, a Maracana betonteknőjétől az Főgép földes edzőpályájáig. Belső monológban anyáztak, mert egyrészt tartottak a játékvezetők híresen éles – még a Siketek FC Könyves Kálmán körúti házibajnokságán is tökéletesen működő – hallásától, másrészt meg egyszerűen tisztelték Csabasporit. Holott első ránézésre nem sok tisztelnivaló akadt rajta. Úgy festett, mint egy derék, a mozgalomban őszült és kopaszodott, madárcsontú pártaktivista, akinek mindennapjai az MHK (Munkára Harcra Kész)-kommunista szombat-brigádverseny marxista Bermuda-háromszögben mandínereztek az elmúlt harmincöt évben. (Még ha ez a sejtelmes bermudai dimenzió aligha egyeztethető is össze a dialektikus materializmussal). Csabaspori nemcsak úgy nézett ki, mint egy mozgalmár. Valójában is az volt. Az eszmébe vetett hitét megrendíteni semmi nem tudta. Fölülírni is csak egyvalami.

A nyitott ajtó előtt beszélgetünk Durcival. Mint szinte minden éjszaka, ma is fölébresztett hajnali négy órakor, mondván, hogy neki sürgősen ki kell mennie. Rendben van, jól nevelt cica, én meg jól nevelt gazdi vagyok, teljesítem az óhaját, még ha magamban gondolok is egyet, s mást erről a hajnali kivonulásról. Neki persze nem tetszik az ódzkodásom, hiszen szerinte örülnöm kellene, hogy nem bent akar kimenni, és úgy néz az álmosságtól eltorzult ábrázatomba, mintha legalábbis megszidtam volna.

─ Na tessék, nyitva az ajtó, mehetsz ─ mondom neki két elharapott ásítás között.

Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.

Pillangós, furcsán lebegős érzés. Mesélték. Mások. Persze az teljesen más, mint amikor. Mint most. Biztosan emlékszel. Beszélgettünk erről. Az elomló édes kajszibarack közben. Hevertünk a kockás takarón. Mi ketten és a könyv. Viccesen felugró, papírokból szétcsusszanó képek. Lelkesen mutogattad a részeket. Engem az érdekelt, hogyan szerezted azt a tenyérnyi, mély sebet, a térdeden. Rákérdeztem. Zavartan nyúltál oda. Megérintetted. Habogtál. Egyetlen szót tudtam kihámozni. Kerékpár. Soha nem tanultál meg biciklizni. Nem hordtál többé rövidnadrágot. A heg. Örök mementó. Nem vagy tökéletes.

A mai napon komoly esemény rázza meg a vén iskola sokat látott falait. Vizsga. Mégpedig komoly igazi vizsga.

Tanári pillantást szórók már az asztalnál, (Tanári pillantás nem összetévesztendő a hétköznapi pillantással. Jellemzője a szúrós tekintet, és a ráncos homlok.) a padokban ijedt tekintetű diákok, (Manapság egyre ritkább az ilyen.), a folyosón már korareggel óta strázsál az ügyeletes tanár.

Ádám az író utóbbi időben alig, szinte semmit nem nézett a tévében. Lívia a neje ezt megsokallta. Szerkesztőségben dolgozott s a szürke vagy fekete dobozt figyelembe se vette. Lívia a szokásos romantikus filmeket mindig megnézte. Hogy Ádám mennyire utálta őket! De ő meg azt hogy ez az író még az irodalmi műsorokat sem nézi.

Egyszer mikor hazajött a munkából, s nekiült írni, felesége arra kérte, hagyja most az írást.

-De ezzel készen kell lennem!

- Kérlek, nézz egy kis tv-t!

Ádám belátta úgynevezett hibáját s mert felesége annyira noszogatta, hát elkezdett tv-t nézni. Beültek mind a ketten a fotelbe s egy állatokról szóló dokumentumfilmet néztek. Egy kis ideig élvezte is. Megjött a kedve. Felesége egy ropi csomagot tett elébe. Jókat nevetett.

Csontig hatoló, nyirkos délután volt, s az autóbusz bepárásodott ablakán keresztül még fenyegetőbbnek látszott az előttünk felbukkanó temető, oldalában a fogházzal, szögesdrótokkal tűzdelt kopár falaival. Akkoriban szándékosan messze állt meg az autóbusz, hogy hosszan kelljen gyalogolnia annak, aki ide látogatna. Én is csak többszöri nógatásra szántam rá magam, hogy elkísérjem unokahúgomat erre a hátborzongató kirándulásra.

Már sötétedésre hajlott a délután, amikor a rövidnyelű kerti szerszámokkal a temető oldalkapujához érkeztünk. Megszeppenve forgattam a fejemet, de egyetlen eligazító feliratot sem sikerült felfedeznem. Zsuzsa ismerte a járást, noha alig lehetett látni, ösvényen lépdelünk vagy épp egy sírhalmon taposunk, ő határozottan vezetett a hátsó fal irányába, egy, a bokrok között elvadultan tekeredő orgonafácskához.

A kávéház ablakán át homályos fényben emberek ülnek kerek asztaloknál. Hajlított fatámlás székükre akasztva kabátjuk a földig ér. Karomba tartva Ramónát, súlya húzza a vállam. Nyakamon lóg. Fényes szemével bámul a benti fények melegébe. A városi rendelőbe az önkormányzati mikrobusz hozott. De sokan voltak és a sofőr nem tudta kivárni. A Volán busz vissza csak késő délután indul.

Benn a cukrászda melegében a tea a csészében amit a hosszú feketekötényes felszolgáló a fiúsan rövidrevágott hajú zöldruhás hölgy elé helyezett az utcafelőli asztalra szürkés-fehéren gőzölög, bepárásítva az ablaküveget.

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető –, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.