Próza

Perlei Béla a fotelben ült, lábait átvetette a fotel karfáján. Mialatt felesége a vacsorát készítette elő a konyhában, ő az újságot olvasta. Helyesebben szólva a hirdetéseket böngészte. A hírek sohasem érdekelték igazán, legfeljebb a tőzsdei rovatot nézte még át figyelmesebben. Egy kicsit talán szomorúan is, mert ilyenkor mindig eszébe juttottak a United Works részvényei. Larry Allen két évvel ezelőtt igyekezett felhívni a figyelmét a cég előtt álló nagy jövőre. Amerikában alig van még egy olyan vállalat, amelyiknek ilyen jó a vezetője. Fiatal és rámenős, hozzáértő és taktikus. Akkor kellett volna venni a részvényekből. Megalapozta volna a jövőjét. Akkoriban még volt háromezer dollárjuk a bankban, s legalább a feléért vehetett volna majdnem kétszáz részvényt. De nem vett. A részvénytőzsdét mindig is afféle szerencsejátéknak tartotta, ahol az ember többnyire veszít, s ahonnan csak nagyon kevesen távoznak nyereséggel. Larry Allen a kevesek közé tartozott. Nemcsak beszélt, de ő maga vásárolt is ötszáz darab United Works részvényt. És igaza lett. Több mint tizenötezer dollárt keresett alig egy év alatt.

/részlet Abdul „Kovács” Farakh naplójából/

December 24.

Hallom, hogy 10 centis hótakaró borítja a kabuli mecset tetejét. Szomorú vagyok. Nem a rendkívüli klímaváltozás miatt, azt már megszoktam, mert egye fene, legyen fehér dicső Afganisztánunk, a gyerekek imádják a havazást. Engem az európaiak elégedetlensége zavar. Már 200 éve, hogy Európa az Iszlám Állam zászlaja alatt egyesült, a maradék keresztények mégis mozgolódnak, zúgolódnak, semmi nem elég nekik, pedig kaptak a forró budapesti decemberre légkondis sátor-templomokat, hordozhatót, kerületenként egyet. Ott karácsonyozhatnak. Mit akarnak még? Újabb fejvesztést? Esküszöm, ezek szeretnek a tévében szerepelni. Már annyi a kivégzés, hogy szinte csak az tölti ki a Déli Müezzin teljes adásidejét! A próféta szakállára mondom: nem értem. A hamburgi, a párizsi, a bécsi és a genfi keresztény-sejtek csendben ünnepelnek, béke van, nyugi van, de a magyar keresztények képtelenek erre.

Egy letűnt korszakról írni nem mindig hálás feladat. Az embereket inkább a jelen érdekli, És igazuk van. Hogy ezek után miért idézem fel mégis a Ceauşescu-korszakot? Talán egy régi adósság törlesztéseképpen. Mindenesetre megragadom az alkalmat, és megpróbálom felvázolni menekülésem történetét.

HURKOT VETNEK

Helyszín Nagyvárad a ’80-as évek körül. Itt, helyesebben, Várad környékén dolgoztam magyar- és romántanárként. Húsz-negyven kilométerre a lakásomtól, vagyis viszonylag messze és mindig másutt keringtem-forogtam az akkor divatos rotációs elv törvényei szerint.

Hogy mi a rotációs elv? A néhai diktátor egyik találmánya, melynek értelmében időszakonként mindnyájunkat áthelyezett, megingáztatott, vagy átképezett. A tanárt tanítóvá, a tanítónőt takarítónővé, szövőmunkássá... így lett belőlem is tanító, idegenvezető, gebines, aminek persze sem a tanulók, sem én nem sok hasznát láttuk. Eltekintve a tanfelügyelőségtől, aki, kihasználva a munkanélküliségben rejlő lehetőségeket, minden katedrát áruba bocsátott. A nők természetben fizettek, a férfiak pénzben, elsősorban a szuplinitorok (ideiglenesen helyettesítő tanárok), akik, noha ugyanolyan diplomájuk volt, mint bármely „befutott” pedagógusnak, az oktatók legkiszolgáltatottabb rétegét alkották. És alkotják ma is Romániában, főleg az, akinek se pénze, se protektora, ezzel szemben gerinces és magyar.

Kik ezek az emberek? Nem emlékezett arra, hogy társaságot vár. Igaz, mostanában egyre nehezebben emlékezik. A múltkor is... Mikor? A napok olyan egyformák. Talán valakinek a születésnapja… Igen, ez lehetséges, összejött a család, ünnepelni. Kiét? Az övét biztosan nem, neki ugyanis októberben van. Most pedig május. Hársfavirágzás. Szegény, megboldogult ura, mennyire szerette a hársvirág illatát! Esténként kiültek a kertbe a csillagos ég alá…

Itt hagyta egyedül. Idejét sem tudja, mióta él egymagában. Talán az egyedüllét miatt. Rokonok, akik úgy gondolták, megtörik az egybemosódó napok monotonitását.

Milyen figyelmesek! Körülötte állnak. A magas fiatalember. Valamit magyaráz. Mit mond? A ház már az övék? Miféle ház? Egy papírt lobogtat a kezében…

Ott állok a polc előtt és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

A monitor újra zsizsikes, a szemüveges, kissé verejtékszagú alak rákönyököl az asztalra, nem kér, inkább utasít, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, akkor elengednek, úgyis minden ellenem szól, nem úszhatom meg, de ugye, az enyhítő körülmények. Én mondom, hogy a felvételen nem látszik semmi a feltételezett lopásból, meg nálam sem találtak semmit, még táskám sincs, amiben rejtegethetném a holmit, csak egy bankkártya volt, és van a zsebemben, tehát nem írok alá, és engedjenek el, vagy hívjanak rendőrt, de akkor ügyvédet is, mert vegyék tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban. Némileg kifulladtam, így, egy szuszra kicsit hosszú volt, de érzem, hogy nyeregben vagyok, ezek csak kekeckednek.

Hol volt, hol nem volt, talán itt, vagy valahol másutt egy kislány, aki szeretett volna találkozni a betlehemi kis Jézussal. Kiszaladt az utcára, és keresni kezdte a betlehemi csillagot. Az majd engem is elvezet hozzá, - gondolta. Nézte, nézte a csillagokat, kutatta közülük a legfényesebbet. Bizony hiába, mert szinte minden csillag egyformán világított. Csüggedten visszafordult, amikor észrevette, hogy egy sokkal fényesebb csillag szaladt fel az égre. Megtorpant, és ujjongni kezdett. Megvan a csillagom, elindulok utána! Ám a csillag nem mozdult. Töprengett a kislány: - Ez meg hogy lehet?

Talán a Hold tette, talán a nedves hideg, nem tudta, csak ment sétálva és fütyörészett.

Lassan baktatott végig a gyalogjárón, amelyet egykor, a történelem előtti időkben apró, sárga gyöngykaviccsal hintettek be. Ezek a kavicsok azután lassanként a földbe nyomódtak, milliónyi talp tiporta már őket, nem voltak sárgák, valami piszkosszürke árnyalatúra változtak, alattuk megállt az olvadt latyak, trágyalé színű.

Kerülgette a pocsolyákat, lóbálta a táskáját, fütyörészett. Csak úgy, hang nélkül, magában, magának. Nézelődött. Nem mintha sok látnivaló akadt volna, igazság szerint a park kihalt volt, decemberben a hajléktalanok is elhúzódtak innen, nem tudni hová. Most nem alszik a padokon senki. Nem köd szitált, valami finom, ezüstös pára lebegett a fák közt, fénylő, nyirkos mázzal vonva be az üres padokat, a kandeláberek kopott fémtestét. Nyirkos volt az arca, a kabátja, a kalapja. A hideg bekúszott a ruhája alá, merev keze alig érezte a cigaretta parazsának melegét. Ha most valaki sípcsonton rúgná, olyan hangot adna, mint az összekoccanó kristálypoharak.

Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás női láb jelent meg a szűkülő résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofőr rokonságát pocskondiázó női fej tolakodott elő a lépcsőn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind rábólintottak.

─ A jó édes anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem, csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─ Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen!

Holnap karácsony és még egy csomó ajándék hiányzik. Sok mindent elkészítettünk házilag, ötlet is lenne még bőben, de már nincs rájuk idő. A nagy közös ünneplésre eljön a rokonság apraja-nagyja, mintegy ötven-hatvan ember, mindenkinek kell, hogy jusson valami meglepetés. Igaz, Jézus megszületését a közös igeolvasással, énekléssel is bensőségesen meg tudnánk ünnepelni, de egymás megajándékozásának tradíciója már hozzátartozik a karácsonyhoz, többször próbáltuk egyszerűsíteni, de az örömszerzés igénye mindig visszavarázsolja a fa alá egymás iránti szeretetünk tárgyiasított relikviáit.

A nagypiacon sürögtek-forogtak az emberek. Családostul, kislánnyal, maszatos szájú kisfiúval, és voltak bottal járó öregasszonyok is, vagy olyanok, akik csak magányosan nézelődtek.

Egy negyven év körüli, kicsit borostás arcú férfi épp paradicsomot lop, amikor a kofa észreveszi.

- Na de Uram!

A férfi visszateszi a paradicsomot.

- Elnézést, nem akartam.

I.

Budatrehányban egy férfi a helyi ruhaboltban símaszkot vásárolt, fizetés után felvette azt, pisztolyt rántott, és eltulajdonította az aznapi bevételt. A rendőrség ismeretlen elkövető ellen indított eljárást, személyleírás nem készült.

A nő futott. A fák két oldalról intettek neki, de a köszönésüket már nem hallotta, mert egy ütemes, de természetközeli instrumentális zene foglalta le hallójáratait. Még nem tudta, hogy fülhallgatója zsinórjáról kezd lekopni a műanyagborítás, és holnapra, vagy talán már a futás végére használhatatlan lesz. Dezodortól fehér, frissen borotvált hónaljából felfakadt az első pára, és el is nyelődött új izzadságelvezető felsője hajszálcsöveiben.

Minden rendben. Jól tettem, mást nem is tehettem volna, és különben is ő kezdte, jött felém a

Jött felém. Csak védekeztem, nem volt más választásom, majd ezt fogom mondani, ha kérdezik. Mert ez is történt. De most már vége. Lefekszem. Nem, előbb kezet mosok. Milyen finom illatú ez a szappan. Most jó. Behunyom a szemem, így ni. Nem megy, inkább beveszek valamit. Gyengét, utálom a gyógyszereket, Sedatif PC pont jó lesz, mellékhatás enyhe fejfájás, émelygés, kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Aznap jutott eszébe először. Rögtön el is felejtette, de az a pillanat hosszú volt. Egy lehetőség a mindenség megértésére. Megint elvesztegetve. Mit várhatunk. Emberfejű. Járt tehát tovább a lába, ahogy szokott. Vette a levegőt, nyelte a nyálat. Semmi különös.

A fák gyökerezését kellett figyelni, gyökereznek-e, vagy mit csinálnak. Kemény volt a föld, a magot kivetette. Ha a mag mégis gyökeret vert, figyelni kellett, meddig folytatja, mikor hagyja abba. A magok ugyanis a nehéz földben megunták a küzdést és nem gyökereztek tovább. Ha igen, még mindig megvolt az esélye, hogy valamikor abbahagyják. S ha a gyökerük szépen meg is erősödött, még az sem volt biztosíték arra, ki is hajtanak, felszínre törnek, levelet, lombot kerekítenek, gyümölcstermő fává magasodnak. Kétirányú küzdelem a keményben, a kemény ellenében. A legtöbb mag el sem kezdte vagy feladta idő közben. Ha egy-két fa született, hetekig ünnepeltek. A gyökerezéssel nem lehetett mit kezdeni, vagy gyökerezett, vagy nem. Figyelni lehetett, mit csinál, ha csinál valamit, örülni, ha nem csinál semmit, bánkódni. A magokhoz beszélés mindenfelé elterjedt szokás volt, és úgy tűnt, használ is valamicskét. Azok a magok, melyekhez szóltak egy-két szót, nagyobb valószínűséggel hajtottak ki, mint azok, amelyek sohasem hallottak semmiféle biztatást. Állították azok az emberek, akik beszéltek a magokhoz. Akik nem beszéltek a magokhoz, azok egyébként sem nagyon mondtak semmit. Nem is szabad annyit beszélni, a puszta létezés fáradság, egy olyan körforgásban, amelyből nem vezet ki út.

Jancsi és Juliska elindultak az erdőbe gombát szedegetni, hogy az édesanyjuknak legyen mit főznie ebédre. Az erdő azonban nagyon sűrű volt és sötét, ezért a gondos anyuka jól megrakta a kosárkájukat kenyérmorzsával, meg mindenféle apró maggal, hogy mentükben hullajtsanak el néhány szemet, hogy jöttükben rátaláljanak a haza vezető helyes útra. Amint mentek, mendegéltek, és szorgalmasan hullajtgattak, lépésről lépésre sűrűbb lett az erdő, és a sötétség is nőttön nőtt. Mondhatni, hogy fától fáig ért.

─ Te, Jancsika ─ mondta Juliska a bátyjának elcsukló hangon ─ én már alig látom a fáktól az erdőt. Azt javaslom én neked, hogy szabaduljunk meg ezektől a maradék magoktól, szedjük tele a kosárkánkat laska gombával, mert az sokkal szaporább, mint a csiperke, aztán húzzunk haza a jó édesanyánkhoz, mielőtt ránk szakad az este.

Évtizedeken át tartó kiképzés, hosszú menetelés a labirintusszerű kazamatákon keresztül, fáradtan, megtörten, de megérkezett a lovag ragyogó páncélban. A tropemester laboratóriuma, töménytelen mennyiségű különböző flebotinumokkal, macguffinokkal és quest itemekkel volt tele.

Az ajtón túl csattanás. Még egy. Sikítozás. Nem bírom hallgatni. Öblös férfihang. Azt üvölti, erről is te tehetsz! Felhangosítom a tévét. Mit tehetnék? Ezt a műsort már ismerem. Szinte szóról szóra. Most nemsokára újabb pofon jön. De azt már a kislányuk kapja.

Tíz éve hallom, hogy ölik egymást. A férfi már a beköltözésükkor erőszakosnak tűnt. Először csak őt vettem észre, a felesége elbújt a hatalmas hája mögött. A bútorokat a nő vitte föl az emeletre, az egész lépcsőházban hallatszott, ahogy a dühödt férj sört követelt.

Annabella elvörösödött. Érezte, ahogy vére alattomosan felfele kúszik kitágult ereiben, fülei szinte lángra kapnak, s ettől még dühösebb lett, amitől pedig még pirosabb. Azok röhögve elvonultak. Keze remegett, de minél inkább igyekezett elfojtani, úgy többi tagja is rázkódni kezdett. Tehetetlenségében hol kínzóit, hol saját magát átkozta.

Annabella meghúzta magát, akár egy kullancs. A padló repedéseiben közlekedett, s gyűlöletet szívott magába. Talált egy elhagyatott zugot a könyvtárban, az etimológiai szótárak és a Jókai díszkötéses kiadványok árnyékában. Itt biztonságban érezte magát, de ismét rátaláltak. Egy csepp utoljára még megkapaszkodott szempilláiban, mielőtt a szakadékba vetette volna magát.

Fest. Ahányszor kezébe kerül a pamacs, övé a világ. Színt visz az éjbe. Ő húzza meg szegényes negyedében a százszínű lampionok fénycsíkját. A halhatatlan csendet csak a sercegő ecsetvonásai teszik valóssá: egy-egy jajsikoly, ahogy forog a kés az áldozat fillérekkel teli erszényében, az éhenpusztult lelke kisuhan az elernyedő testből. Minden csak tőle függ, a felelősség. Utolsó mozdulatával fehér habfelhőt és véres sugarakat pacsmagol az égre, majd elalszik.

Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, akinek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csináltak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.

S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpönyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a háború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.