Keresés a honlapon:

Szeifert Natália: Szabad-e bámészkodni?

 

Legalább félórája keringek a boltban, öt darab, gyanúsan fényes héjú étkezési paprikával a kosaramban. Vissza-visszatérek a zöldségespulthoz, nem merek nagyon eltávolodni, mert tudom, hogy akartam még itt valahol valamit, csak nem jut eszembe, hogy mit. De ha az üzlet belseje felé indulok, elveszek, végleg elfelejtem. Tudom, olvastam erről, úgy vannak kialakítva, hogy csak rohangáljunk, mint a kísérleti patkányok a labirintusban, közben összevásároljunk mindenféle okosan elhelyezett terméket, aztán otthon meg nem értjük, hogyan felejthettük el a papírzsepit.

Most éppen nem érek rá azon gondolkodni, mit is akartam még, mert azon gondolkodom, meddig húzza. Hetek vagy hónapok. Mennyit adok neki? Így magamban, mennyit tippelek. Alig tudott fellépni a villamos harmadik lépcsőfokára. A mi kerületünkbe nem jutott még el az akadálymentesítés. Dekompenzált szívelégtelenségre gyanakszom különben, cor pulmonale, így ránézésre. Vajon látom-e még ezen a vonalon?

Nincs értelme gondolkodnom felőle, ha nem látom többé, ami elég valószínű, úgysem fogom tudni, miért. Nem is ismerem, semmit sem tudok róla.

Semmit, eltekintve attól a halántékára ülő irdatlan izzadságcsepptől, amiben az egész villamosbelső meggörbült, a szeme alatti kis szeplőktől, a lekopott szőke hajfestékétől (alatta alig őszül még), a kilencvenes évekből megmaradt melegítőjétől, amit láthatóan gondosan kezel, az utasításoknak megfelelően tisztít, néha még ki is vasal, a puhatalpú cipőjétől, amibe alig fér bele a lába, az ujjába mélyedő karikagyűrűtől, a bőre petyhüdt tónusától, a hangja mély remegésétől, a férjétől, aki támogatta felfelé, két megálló után pedig elé sietett, a járdán állva szinte ráncigálta lefelé, olyan odaadó, ügyetlen igyekezettel, hogy majdnem az én szívem szakadt meg, pedig annak semmi baja, persze mit tudom én. Szóval ezektől eltekintve, semmit nem tudok róla, ahogy azt sem fogom tudni, meddig tartott ki, és ha tudnám is, mi lenne? Vállon veregetném magam, hogy milyen jól megsaccoltam?

 

Napi rutin. A bácsi a túloldali járdán, amelyik húzza a lábát, agyvérzésen van túl, úgy két hónapja történhetett. Van még akár három-négy éve is a következőig, ami majd elviszi. A néni, aki velem szemben ült a metrón, Basedow-kóros, kezelik, még hosszú évekig ezen a szinten megtartják. A vesebeteg lánynak húsz év plusz a túlélési ideje, ha rendszeresen látogatja a műveseállomást. Nem történt ma semmi különös, mondom magamnak, mégsem megy ki a fejemből az a nő a villamosról, talán öt év lehet köztünk, talán annyi se. Három hónap, két év, mennyi van hátra. Igazán nem tudom.

 

Nagyjából a tizedik kört teszem a csábító kupacokba halmozott paradicsomok, fehér retkek, mézédesnek ígért, isten tudja honnan importált szőlőfürtök körül, amikor majdnem belém ütközik egy srác. Olyan tempóban érkezik, mint aki élet-halál dolgában jár, nyomában egy hasonló, valamivel idősebb fiúval, hogy akkor most a starkingot kiteheti-e ide. A valamivel idősebb azt mondja, hogy igen, ide, és meg is mutatja, pontosan hova. Ugyanoda.

Ütődötten nézem a sietséget, a  ruganyos lépteket, amivel elhúznak mellettem, jobb, ha odébbállok. Veszek öt zsemlét, mindig páratlant, nem tudom miért, de zavarnak a páros számok. Így aztán egy mindig megszárad. Jó, tehát a zsemle megvan, tovább keringhetek. Lassan az egész tánccá válik. A guruló bevásárlókosár könnyedén követ, hol oldalra, hol magam elé gördítem, óriás nyolcasokat írunk le a fényes padlón, hátralépek, sasszé, kikerülök egy fickót, megkerülők egy kösztümös nőt, aztán visszafordulok, tudom, hogy akartam még valamit, kezdjük elölről.

 

Amikor a villamos utolsó lépcsőjéről lelépett, beakadt a lába, egy pillanatig azt hittem, hogy elindulunk, hogy a villamosvezető egyszerűen nem látja, nem veszi észre, és most azonnal meghal itt nekünk a nő, itt, ebben a megállóban, pedig lenne neki még pár hónapja, talán egy éve, talán még annál is kicsit több.

Nem bámultam különben, nem vagyok bámulós, a részletek csak úgy beégnek, miközben nézek valami mást. Úgy tűnik, mást nézek, mellé nézek a lényegnek. Akkor persze egészen odafordultam, felpattantam, hogy segítsek, ha kell, ha esetleg tényleg rázárul az ajtó, de szerencsére nem kellett, semmit sem kellett tennem, hosszú berregés, mindenki türelmes, mindenki látja, mi van. Csak én látom, mi van.

Tegnap este a vak lányt se bámultam ugyanitt, pedig ő egész úton engem bámult. Persze nem. Egy másodpercig belenéztem a világtalan tekintetébe és elszégyelltem magam. Nem való bámulni senkit. Az embert erre már egészen kicsi korában megtanítják, Ne bámuld a Debil Ferikét, annál hülyébb lesz!, Ne bámuld a Ferdefejű Esztikét, nem tehet az arról, hogy ilyen borzalmasan néz ki, attól még ő is ember!, Olyat pláne ne bámulj, aki nem tud visszabámulni! Ne bámuld a például a vakot.

És mintha csak direkt ezért csinálná, ezért az egyetlen, véletlen belenézésért, le nem veszi rólam a szemét nyolc megállón keresztül. Az egyiket legalábbis. Hogyan lehetséges ez? A vele szemben ülő nő többször is ránéz, aztán rám, követi a vak lány tekintetének nem létező vonalát a szemétől az arcomig, mintha közben azt kérdezné, hogy ez valami vicc-e. Tudta, hogy nem az, én is tudtam, egyedül a vak lány nem tudott az egészről. Késő volt, fáradtan ültünk, nem szólt senki egy árva szót sem, mára én is majdnem elfelejtettem. Eltekintve a lány gyér, zsíros hajától, csontos ujjaitól, bal keze gyűrűs ujján meglilult körmétől, a fehér botja diószínű nyelétől, a nyúlfogaitól, a mozdulatától, ahogy kétpercenként végigsimított a combján, szóval ezektől eltekintve szinte teljesen elfelejtettem.

 

A biztonsági őr rám tapadt, nem vettem észre mikor, de már az ötödik sort kezdem úgy a boltban, hogy befordul mögöttem. Gondolja, ha lopni akarnék, ennyire feltűnően csinálnám? Persze, miért ne gondolhatná. Lehetek abszolút kezdő, aki most jutott el arra a pontra. Megállok, bevárom.

Segíthetek?, kérdezi. Mondanám, hogy igen, legyen szíves, ürítse ki a fejemet, aztán segítsen végiggondolni, mi kellhet nekem otthon ma este meg honap reggel, ja, és nézesse meg a vércukrát.

Köszönöm, csak bámészkodok, mondom.

Azt szabad, mondja, nevetgélni próbál, én is próbálok.

 

Nem akarok további feltűnést, összekapkodok dolgokat, egy zacskó tészta,  két kis csoki, aztán irány a pénztár. Otthon jut csak eszembe a hús, amiért indultam.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-03-07 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.