Próza

A kedvenc kávézómban ülünk Zolival, és csendben kevergetjük a feketét. Gyakran van így, az alapelvünk az, hogy ha éppen nincs mit mondanunk egymásnak, akkor nem szólalunk meg. Csend ez, de egyáltalán nem kínos.

– Hagyd már abba! – szól rám.

Felkapom a fejem.

– Mit?

– A fütyülést.

– Már megint csináltam? Észre sem vettem.

Zoli felszisszen, előveszi a telefonját, valamit pötyög rajta. Nekem, kívülállónak úgy tűnik, mintha csak simogatná a készüléket.

– Marci, hogy állsz az új könyvvel?

– Jó formán bele sem kezdtem még.

– Ne csináld! Hétvégén kellene bemutatnod a kiadónak az első fejezetet.

Zoli az eszem. Egy olyan szétszórt embernek, mint én, jó, ha van egy ilyen lelkes, reálszakos barátja. Egyszer felhívott emlékeztetni, hogy aznap van az én születésnapom. Kibéreltek egy éttermet estére, meghívták majdnem az összes barátomat, nagyon ciki lett volna, ha nem bukkanok fel.

Van egy erdőrész, a 245-ös út melletti föld után, ott át lehet menni a határon. A patak itt keskeny, bozótos húzódik a fák mögött, takar, alig fér el az autó, de mégis. Ott jönnek át, ott mennek vissza. Abba a másik országba. Tudod, hogy ketten jönnek, az egyik figyel, ő vezet, a másik tudja, hogyan kell feltörni a kocsit, ő viszi el az autót. A megyei út mellett több kocsma van, büdös, rothadt helyek, van motel, a Tomi Motel. Hétvégén zene szól, az emberek isznak, dartot dobálnak, a falon megy a tévé, üvöltöznek. Van kupleráj is, a Love-City, a kocsik a ház mögött, a tisztáson parkolnak, és ők… A sötétben jönnek, az egyikük ért az elektronikához, a zárakhoz, betöri az ablakot, viszik a kocsit.

Ki a franc szeretne bele egy srácba, aki a szüleivel lakik és azt se tudja megmondani, mi akar lenni? Nehéz elképzelni. Mégis, ha a Szirákiról fantáziáltam, ez az apróság nem zavart. Arra gondoltam, majd csinálok valamit, amiből lesz pénzem. Vagy ha semmi nem jön össze, elhúzok külföldre, a Rattler azt mondta, Londonban mosogatással többet lehet keresni, mint amennyit itthon egy orvos kap. Nem mintha nagyon szeretnék mosogatni. Jó pénzért a szart is elmeregetné az ember, szokta mondani apám. Anyám ilyenkor fintorogott és úgy beszélt, mintha minden rendben lenne, apámat biztosan nem küldhetnék el a rohadék munkahelyéről. A tapasztalat meg a tudás. Az biztos, hogy számít. Jah, mondta erre mindig apám, aztán furcsán röhögött. Régebben nem röhögött így, csak azóta, hogy szóba került az elbocsátás. Ezek után le szokott menni a garázsba. Bütykölni a verdát.

Pilinszky Jánost nézem és hallgatom egy archív felvételen. Különös, hogy az egyik legdrámaibb versével is meg tud nyugtatni. Az Apokrifet mondja, és én a szavai mögött a hatalmas tengert hallom. Nem az igazi nagy óceánok zúgnak, hanem a gyermekkoromból a végtelennek hitt kukoricás, amit mifelénk tengerinek hívnak. Megtörik rajta a fény már délután. Millió kis hullám, beleszédülök ahogy nézem, míg haragoszölddé és fehérré nem folyik össze az egész.

Bádognovellák

A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz,

minden boldogtalan ember a maga módján az.*

I.

A lakatos ebédje

Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlen egyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg.

1.

– Művészúr, ébresztő! – rúg bele az ágyba röhögve a szolgálatvezető. – A gépészed merre kolbászol?

– Fogalmam sincsen! – azzal a Művészúr kiugrik az ágyból, amibe ruhástól feküdt be. Szolgálat alatt másképpen nem is érdemes. Egy pillanat, bakancs a lábon, másik pillanat: piros kabátba be! Elveszi a szolgálatvezetőtől a menetlevelet, majd kimegy a hálóból, és a szemközti fürdőszobában megmossa az arcát. Este nyolc óra van, sötétedik, egy órája kezdődött el a műszak, de a Művészúr, az ápoló, korábban ért be, leváltotta a társát, és amint átvette az mentőautót, és elkészítette a revíziót, máris bealudt, ahogyan azt az elmúlt hetekben minden szolgálatkor tette, ha volt rá lehetősége. Egy perc a kivonulási idő, és fél perc már eltelt.

– Szívem! – kiabál a folyosón, zeng az egész állomás.

– Menni kell? – dugja ki a fejét a Szívem becenévre hallgató gépkocsivezető a konyhából.

– Igen!

– Menetkész vagyok, elzárom a gázt! – mondja, és egy pillanat múlva tényleg menetkészen előreszalad, be a garázsba, a vacsorát otthagyva.

Otthon persze nem szóltam a dologról. Gondoltam, addig jó, amíg anyám nem sejt semmit, minek izgassam olyan csekélységekkel, hogy már megint albérletet keresek! Elég lesz magyarázkodni majd akkor, ha találok valami normális helyet. Talán kisebb lesz a csete-paté. Mert, hogy lesz, az bizonyos. Addig is jártam haza, mint eddig, talán kicsit gyakrabban, hétvégére ugyanis nem tudtak belopni a kollégiumba, ahol az időm nagy részét töltöttem. Katonáékhoz csak tiszta ruháért jártam, csakis akkor, amikor biztos voltam benne, hogy van otthon valaki a főtörzsőrmester elvtárson kívül is. Eszembe sem volt hadgyakorlatot játszani, bár, azért azt sejtettem, hogy nem a harcvonalba osztott volna be, hanem vagy szanitécnek, vagy a gulyáságyú mellé hadtáposnak, de azokhoz sem nagyon fűlt a fogam.

Ugrásra kész állapotban telnek a hetek, hónapok. Várok valamire. Néha úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném, hanem csak filmet néznék. A helyszín Budapest, a főszereplő egy lány. Az évek mennek, én maradok, mert várok valamire.

Mintha megállás nélkül utazgatnék, kirándulnék: csodálatosan idegen vagyok, annak ellenére, hogy a környéken már minden kisboltot, zegzugot ismerek. Gyökértelen életforma ez, az ember elfelejti mindazt, ami elől menekült, de a nem messze hömpölygő Duna mégsem a Léthe vize.

Ami elviselhetővé teszi ezt a hányódást, a Pestre szakadt régi barátok a középiskolai kollégiumból. Ritkán telik el úgy hét, hogy ne állna össze a hármas fogat, ami néha négyre, hatra is bővül. Biztonságos, otthonos, gondűző együtt lenni.

Ezzel is csak az én hátamon nő a púp – gondolta az asszony és hátra simította az arcába hullott hajtincset. – Majd ketten mennek háromfelé, a gyerek meg hol itt hányódik, hol ott. Leég a pofámról a bőr. Még hogy az én unokámat állami gondozásba adnák… No persze ezektől… Azt hiszik, elég megcsinálni, aztán majd magától felnő, mint a fű. Vagy a dudva – fordított egyet a gondolatán. – Lesz belőle munkanélküli szülők munkanélküli gyereke. Jó esetben fölfogadják valahová takarítani, mint a nagyanyját, vagy kukás legénynek, mint a nagyapját. Zöld üvegből issza majd a kannás bort és a kirakatban nézi hozzá a sonkát.

Liszka hintája

részlet

egy kék

Anyaja megfulladt. Könnyű az ég, mint a víz. A teste köré folyt és ő, akár egy véznára töpörödött bálna, kinyitotta a szemét. Eltévednek. Kisodorja őket egy vaskos hullám, egy elkódolt rezgés. Fekszenek. Mozdulatlan és súlyos teher a homok, akár a ravatali pokróc. Csak a szemük. Az marad nyitva. Kék. Nagyapa szerint a kék a legszebb szó. Azóta csak a tavaknál meri kimondani. Ott mindig csak ennyit mond, mintha a szemgödréből ásná a fényt.

- Patatata, maga hány éves?

– Úgy tudom, huszonkettő. Valahová bevésték a patkóm szegletébe is.

– Én csak tizennyolc, de már elegem van a sok semmiből. Képzelje, manapság egy közmondás motoszkál a fejemben.

– Na mondjad!

– „A lovakat belövik ugye?”

– Erről még nem hallottam. Mi az a belövés?

System: értelmezhetetlen adás

a ptkx 0 11 rendszer törmelékeiből 0.72,

megfejtés folyamatban

Part 1.

Titkos jegyzet, magam se tudom, miért

Az ő nyelvükön, az ő jelrendszerükben írok, amit tegnap óta más senki nem ismer, és nem is fog, hacsak nem tölt velük eónokat, ami a történtek ismeretében nem lehetséges. Ez annyit tesz, hogy ha megtalálod, nekiveselkedsz, megfejted valahogy írásom jelentését, szavakon túl, számodra értelmezhető értelem híján mit sem találsz.

Szomorú. S hogy annak érzem, hogy egyáltalán érzek… de csak sorban!

Néha nem volt kedvem felszállni a helyijáratos buszra, úgyhogy gyalog mentem haza a suliból. A legjobban azt szerettem és azt utáltam, amikor át kellett menni a Széchenyi úton. Ez kétszer két sáv, plusz a busz. Meg kell nyomni a zebránál a gombot, várni, hogy zöldre váltson a lámpa. Előfordult, hogy megfogta a kocsikat a kanyar fölötti lámpa, ami innen már pont nem látszik, ilynekor nem jött semmi, itt meg a gyalogosoknak még mindig piros volt. Vártam és figyeltem, hogy mikor lódulnak meg a többiek. Nem lehetett hosszan ellátni egyik irányba se, és mindig kicsit féltem, amikor elindultam, hogy valahonnan épp akkor jönnek ezerrel és pont belém rohannak. Nem tartják be a sebességhatárokat. Itt mindenki száguld, tudom. Anyám kicsi korom óta minden egyes alkalommal, amikor átkeltünk elmondta, hogy akkor sem lépünk le a pirosnál, ha úgy látjuk, hogy nem jön semmi. Azért én egy idő után mégis gyakran leléptem.

Könyvbemutatóra érkeztem egyedül. Leültem egy asztalhoz, és rendeltem egy teát. Szép csendesen gyűlt a társaság, amikor megérkezett három nő és kétségbeesett sápítozással megtörték a kávézó halk moraját. A „jaj hova üljünk le? Mert már nincs sehol hely!” felkiáltás arra késztetett, hogy jelezzem, én egyedül vagyok, és ha nem zavarja őket, leülhetnek hozzám. Nem zavarta őket.

Egy idő után ők engem annál inkább. Női csacsogás kellős közepébe csöppenhettem bele röpke húsz percre, oly módon, hogy őket aztán tényleg nem zavartam, mert mindent megtudtam róluk kényszerszemlélődésemben.

PSZICHIÁTER: Van, akinek betege van, van, aki betege valaminek...

BESS-MAX: Ezzel meg mi a fenét akar, doki?

P.: Már negyedórája mászkál fel-alá, a hamutál tele csikkekkel. Valahogy el kéne kezdenünk, nem gondolja?

B-M.: Joe Cocker is meghalt, egy fekete angyallal vedelik a whisky-t az égi bárban, és rekedtre hallgatják magukat... Ray Charles is nyomja Freddy Mercury-vel, hallja?

P.: Hangokat hall.

B-M.: Ugyan már! New Yorkban élünk, itt mindenki kimerült. Az a jó seggű ügyvédnő is összezavarodott, azt hiszi, hogy a macskája beszél hozzá. Rohadtul magányos mindenki, ez van, doki.

Selyem, cukor

Manna angyal története

A lakótelep esténként tele van csínytevő aprószentekkel, akik benépesítik a hallgatag alkonyokat, mint a zümmögő bogarak és amikor ricsajoznak, pontosan arra a pillanattorlódásra emlékeztetnek, amiről a nagyapám mesélt, amikor boldog gyermekkorát ecsetelte.

Azt a szőke, göndör kislányt az első emeleten például Mannának hívták, akiről mesélni akarok. Öt évesen már alig látszott rajta, hogy nyúlszájjal született, olyan jól sikerült babaként megműteni. Tündérkének becézték a lépcsőházban, mert valóban úgy nézett ki, mint egy virtuális freskóról levált angyalmatrica. A maga nemében szép volt. Különös lény a sok átlagos külsejű nebuló között, és rendkívül barátságos stílust sikerült fölvennie a beszédben..

Este kilenc óra. Révész Józsefné készülődni kezdett az esti műszakhoz.

– Megnézted a Zsuzsi házi feladatát, Jóska?

– Meg, meg. Még a délután.

– Légy szíves, menj reggel a piacra, és hozz egy kis tojást, tejfölt, káposztát! Esetleg főzhetnél valami ebédet, ha a mama nincs jól.

– Mit, Jóska? Abból ugyan nem eszek! – biggyesztette le a száját Katzné. – Sze még egy normális rántottát sem tud csinálni.

– Dehogynem! – szegült szembe nagyanyja véleményével Zsuzsa. – Apu mindent tud. Ha kell, főz, ha kell, gázt szerel, megjavítja a vízcsa­pot... – sorolta csillogó szemekkel.

Negyedik fejezet: a szerelem és én, avagy a kedvenc ügyfelem, Tamás, a gazdag ügyvéd

Mindig is tiszteltem az írókat, azokat az embereket, akik a semmiből képesek egy önálló történetet kanyarítani. A savanyú írókat is szeretem. Az embernek jogában áll savanyúnak lenni, de én csak azokat a savanyú embereket szeretem, akik nem divatból savanyúak, hogy mosolyt csikarjanak ki a nem savanyúakból, hanem valóban, lényükből jön a savanyúság. A valódi savanyúságot értékelem. Mert bizony, az élet nem habos. én aztán tudom. Ha most elkezdenék moralizálni, az olyan képmutató lenne, mintha Júdás trendi szakácskönyvet írna „Könnyen, gyorsan 30 ezüstből” címmel, úgyhogy nem fogok finomkodni. Ha a tömegben eltűnik az egyéniség, az nem mindig rossz. Szerettem volna eltűnni.

Nagy volt a feje, nagy rózsaszín gömb, vigyorral és pont szemekkel, alig orral, és fogta a kosár szélét, segített, segített apunak cipekedni, kapaszkodott erősen, és lépkedett szandálos lábaival, térdzoknis lábaival, szutykos lábaival, lépkedett előre, aztán, ha apu átvette a kosarat a másik kezébe, röpült egy félkört, és lépkedett hátra, vigyorral és pont szemekkel, alig orral, és gondolt anyura, a varró-anyura,

Hát a Buci aztán egy fura figura!

Tarkódon, egy Szeged környéki faluban áll a Sneci Csárda, ahová Aszfaltos Béla – vajmi kevés barátjának csak Buci – felszolgálónak jelentkezett egy hirdetés nyomán. A tulajdonos úgy érezte, az ölébe hullott a főnyeremény, hiszen Buci önéletrajzán ott állt feketén-fehéren, hogy több mint tizenöt étteremnél dolgozott már, vagyis sok vendéglátó egységet látott működni, és bizakodott abban, hogy tapasztalatait, tanácsait hasznosíthatja a hely felfuttatásában. Pedig ha leosztotta volna velük az addigi szolgálati idejét, rájöhetett volna, hogy a legtöbb helyen legfeljebb másfél hónapig lehetett alkalmazásban.