Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Jahoda Sándor: Kollekció

 

A Belvárosi pláza a szokásos, hétköznap-késődélutáni arcát mutatta. A vad műfényben-műcsillogásban ide-oda nyüzsgő ember-masszára, a magasból (hogy pontosan honnan, az rejtély) hangos és monoton gép-zene zuhogott alá – mintegy élénkség-fokozásképp. Zajlott hát az élet, híztak-dagadoztak a márkajeles nejlonzacskók. Ebben a szilaj hömpölygésben kezdeményezett beszélgetést, egyik a másikkal.

– „Megbocsásson, hogy megszólítom kegyedet, de…”

– „Tegeződjünk, szerintem, itt úgyis mindenki mindenkivel tegeződik.”

– „Ó, persze, bocsáss meg…”

– „Ha még egyszer bocsánatot kérsz, bizonyisten, soha nem bocsátok meg.”

– „Jó, igazad van. De engem csak néhány perce állítottak ki, ide, a kirakatba, és gondoltam…”

– „Te új vagy?”

– „Ahogy vesszük. Tegnap szállítottak ide, és reggel már ki is lettem állítva. Gyorsan megy ez. Tegnap még a raktárban – ma meg már itt, melletted.”

– „Hanyas vagy?”

– „Az A/27-es.”

– „Én meg az A/2-es vagyok, „régi motoros”. Olyan sok csiri-csálé kollekciót aggattak már rám, hogy, minden szerénység nélkül állíthatom: aki csak rám néz, az magát a legújabb Trendet láthatja rajtam. Minden időben.”

– „Nem semmi. Tapasztalhattál már ezt-azt.”

– „Mit tagadjam… de várj! te is mindjárt tapasztalhatsz. Közelítenek…”

– „Kik?”

– „Csitt! Figyelj.”

A ruházati bolt kirakata elé ekkor, egy 5-6 fős, 18-19 év körül lány-csapat érkezett, önfeledten kacarászva, fecserészve.

– Odasüssetek, csajok! – szólt az egyik, ujjal mutogatva a merev pózba dermedt „férfi”-ra – Ez tegnap még itt sem volt, mindjárt megpukkadok! Hahaha!

– Hihihi! – nevettek vele a társnői.

Majd, miután kellően kikacagták magukat, egy másik lány fintorogva megjegyezte:

– Ha az én pasim ilyeneket venne fel, hát én nem is tudom…

– Figyuuuusz! Ha a te pasid nem venne fel ilyeneket, totál lúzer lenne, és akkor jobb, ha dobod is.

– Lehet benne valami…– vidámodott fel az imént még fintorgó hölgyemény – Na, csajszik! Most megyünk rögtön a mekibe, ahogy megdumcsiztuk, vagy igen?

De az egyik még így szólt a mellette állóhoz:

– Mi még maradunk egy picit.

És maradtak.

A többiek meg egymásba karolva, kacaj-gyöngyöket szórva szerteszét, ellejtettek.  A másik még odaszólt az elhaladóknak:

– Mindjárt megyünk mi is!

– Oksika! – szóltak azok vissza, kórusban, és derűsen, lendületesen mentek tovább.

– Nézd ezt a „pasit”… vagy mit – mondta az egyik ottmaradó a másiknak –, ha nekem ilyen pasim lenne, hát én nem is tudom…

– Nem rossz, nem rossz, tényleg.

– Csakhogy, nincs. Már két hónapja, mióta elhagyott… Nem kellek senkinek! Nem vagyok elég jó…

– Ugyan! Jól nézel ki, tök okos vagy, érzékeny, meg minden, majd csak találsz valakit, de nyitottnak kell lenni, lényeg, hogy ne depizz.

– Köszönöm. De most nézd meg, milyen jó alakja van! Nagyon dögös… Ha egyszer, egyszer egy…

– Képzeld, ha ezt hallaná…

– Tetszene neki.

– Azt hiszem, te is tetszenél…

– Hülye vagy!

– Gyere már! Lehet, hogy éppen ma találkozol a Nagy Ő-vel!

– Jó. Menjünk a többiek után – szólt még a facér leány, és elmenőben még hátrakukkantott a kirakatbéli „pasira”.

Amint ezek a szép lányok eltűntek a távolban, újra megszólt az egyik:

– „Láttad ezt?”

– „Láttam. Ez egy, ez egy… hogy is mondjam, minősíthetetlen viselkedés volt. És hallottad mit mondott? Hát ez így megy itt?”

– „Nap, mint nap. De meg lehet szokni. Illetve: meg kell szokni. Mese nincs.”

– „Mellesleg, majdnem mindegyiken ugyanolyan ruha volt, mint Rajtad. De én úgy látom, a Te alkatodat nézve, hogy… nos, Hozzád jobban passzol. Mármint, a hajad színe is…”

– „Köszi, ez jól esett, de… természetesen rajtam paróka van. És neked nyilván az ilyen nők tetszenek, mint az, aki úgy nézett rád.”

– „Nincs okod féltékenykedni, és hidd el, nekem fel sem tűnt, hogy parókát hordasz…”

– „Csak udvarolni akarsz, te, te ’kujon’! Amúgy meg, azt gondolom, hogy egy magamfajta próba-bábú is lehet csinos…”

– „Az nem kifejezés! De mondd: miért hiszik azt az emberek, hogy nekünk nem lehetnek érzéseink? Úgy bánnak velünk, tisztára úgy, mintha…”

– „Ne dühöngj. Próbálj az ő fejükkel gondolkodni. Te mit csinálnál az ő helyükben? Erre gondolj elsősorban. „

– „De akkor is: szerinted nem vérlázító ez a bánásmód? És még csak tiltakozni sem tudsz ellene, nemhogy perre menni. Hát milyen világ ez?”

– „Ilyen. De te nagyon ’zöldfülű ’ vagy. És ezt nem sértő szándékkal mondom. Nemrég gyártottak, ugye?”

– „Izé… néhány napja. Ám, amit itt, bent, a raktárban tapasztaltam tegnap, ahogy bántak velem, ahogy ide-oda dobáltak, mint valami élettelen holmit, meg, ahogy élcelődtek rajtam, öltöztetés közben, az, meg kell, hogy mondjam…”

– „Az semmi. Nekem, mikor én is a raktárban voltam, még régebben, a melleimet fogdosták, meg a fenekemet simogatták, és olyan, de olyan trágár hangnemben szól…”

– „Ez embertelen! Azt hiszem, nekünk nagyon össze kell tartanunk, hisz rájuk úgysem számíthatunk.”

– „Egyetértek veled… de pszt! Jönnek…”

  
  
 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.