Próza

Mondjuk azt, hogy D. Nevezzük így.

185 cm magas. 56 éves. Negyvennégyes cipőt hord (szürkét soha és semmiképp), reggelire hét napból ötször pirítóst eszik lekvárral (na jó, kesernyés dzsemmel), egy héten egyszer szalonnás rántottát. Napközben semmi, este azonban két helyen, kétszer vacsorázik. Az egyiken muszáj, a másikat viszont ki nem hagyná. Rövid idő alatt hízik öt kilót. Ezen elgondolkozik. Azóta otthon este nem eszik.

Anyja, K. és apja, L. eleinte példás együttműködésben nevelték őt. A szülők három évig voltak boldogok. Milyen szomorú, hogy éppen erre a három évre nem emlékszik, gondolta D., nem emlékszik, hisz nem emlékezhet, onnan még nincs emlékezete. K. és L. a három év leteltével udvarias viszonyra cserélte be a szenvedélyes szerelmet, melyben D. fogant. A külön töltött órák szaporodtak, de példás, tapintatos együttműködéssel kezelték halmazaik közös metszetének egyre soványodó jelenét.

Tódor nagyon sietett, mint mindig. Ilyenkor minden összeesküszik az ember ellen: a lámpa akkor lesz piros, amikor nem kellene, a gyerek az orrunk előtt szerencsétlenkedik a motorjával, elcsúszunk a jégen, vagy meg akarnak téríteni a jehovások. Tódor sikeresen vette az akadályokat, és az aluljáróban ügyesen kerülgette a kukacos zöldséget kínáló norvégokat. Egészen a mozgólépcsőig azt gondolta, hogy kivételesen nem fog elkésni, amikor egy nénike keresztülhúzta minden számítását.

A mindenható pártbizottság

Emléktöredékek újságírói pályámról

Az újságírás mindig csábító hivatás volt az irodalommal kacérkodó ifjak számára, hiszen olyan nagy nevek hívogattak e pálya felé, mint például Ady Endre, Móricz Zsigmond, vagy Karinthy Frigyes. Igen ám, de akinek a káderlapján az állt, hogy EGYÉB származású, jó esetben csak a középiskoláig juthatott el az ötvenes években. Az egyetemi vagy főiskolai felvételi vizsga után megkapta a „hely hiány miatt” című elutasító levelet. Ezt magyarázni se kellett, s fellebbezni se lehetett ellene. Mivel apám a saját műhelyében dolgozó asztalos mester volt, és se az ipari, se a mezőgazdasági szövetkezetbe nem volt hajlandó belépni, nekem is ez jutott osztályrészemül 1960-ban. Így lettem segédmunkás a szigethalmi Pestvidéki Gépgyárban. Nagy előrelépés volt ez a ranglétrán, hiszen osztályellenségből saját jogon munkás lettem.

Egy kiugró szikla tetején ült.

Közel, s távol ez volt a legmagasabb pont, de ő nem volt feltűnő, mert terepszínű öltözéke miatt húsz lépésről egy bokornak nézte volna bárki.

Feltéve, hogy a bokor gyengén füstöl.

Dániel − mert így hívják – dohányzott, és látszólag teljesen elbűvölte a fenséges látvány. Bár a tegnapi eső miatt kissé párás volt a levegő, ami alaposan korlátozta a belátható távolságot, mégis ő úgy nézett, mint aki nagyon messzire néz...

Olyan, mintha az egész életemet egy autóban töltöttem volna. Első emlékem, hogy egy napszemüveges, borostás férfi néz hátra az óriás karika mögül, amit ide-oda tekerget a nagy szőrös kezével, közben pedig bámul rám, és azt kérdezi, hogy na, mi van kisöreg. Mi lenne, gondoltam. Persze nem mondtam semmit. Egy idő után visszafordult, és fütyülni kezdett. Nem hangosan. Csak a dallamot. Az előttem lévő ülésből pedig nemsokára meghallottam Anyát. Énekelt. Az azonban nem ének volt. Az egy csobogás volt. Olyan, mint amikor Misi, a bátyám issza a colát. Pezsgő, és csobogó. Ez volt Anya. Amikor énekelt. Ha pedig nem énekelt, akkor recsegett. Ütemesen, kattogva. Áradt belőle a szó. Olyan volt, mint a diódaráló.

Voltak bizonyos jelek.

Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.

Nálam is voltak jelek.

Mondhatni, jókedvűen ébredt. Sok minden járt a fejében. Álmodozott munkalehetőségről. Ám érezte, hogy feleslegesen. Miután megmosakodott, szerény volt a reggelije. Egy vajas-turistás szalámi, kenyérrel. Majd a bukszájába nézett. Annyi pénze sem volt, hogy két doboz cigarettát vegyen. Nem tudta, mitevő legyen. Pár szál maradt csupán neki. Azt gondolta Aladár: nem maradt más hátra, valakitől kölcsönt kér. Tudta is, kihez kell folyamodnia. Egy háztömbbel odébb lakott egy barátja, vagyis ismerőse s elhatározta, hogy egy ötezrest kér tőle. Felöltözött szerényen aztán kiállt a háza elé s várta, hogy Imre megjelenjen. Mindig a kutyáját szokta sétáltatni. Hamarosan jött is. Megpillantotta barátját.

Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.

A Liget szélén, az őszülő fák előterében, a rozsdás vashalom vacog a hajnali hidegben, összehúzódik, szégyelli magát.

Két barátnő anamnézise

Erős vágyat érzett és akaratát ki is akarta fejezni: kívánt, óhajtott, szeretett volna, alig várta, és nagyon akart, kért és szinte követelt. Ugyanakkor könyörgött és esedezett. Mindent egyszerre szeretett volna és halogatás nélkül, azon nyomban. Várni is meg reflektálni is. Ez Adél volt. A hisztéria szobra. A filozófia tündérkéje. 

Helga az elhatározását szerette volna végrehajtani. Rendelkezni és rögtön dönteni. Határozni. Ha úgy tetszik, parancsolni, elrendelni, meghagyni és azonnal intézkedni. Sőt kényszeríteni, kötelezni, odahatni és megcsináltatni haladék nélkül. De a másik tegye meg helyette, ha lehet az első jelzésértékű gesztust. Hogy történjen meg, aminek kell. Ő érte el hamarabb a célt. Mert gondolkodás nélkül félt, ösztönlényként lépte meg, amit Adél halogatott. Ő az intuícióban és az inspiráció erejében bízott.

Tele van repedésekkel az asztal, beleseprem a családi titkokat. Letakarom vadonatúj, hófehér abrosszal. Hajtások törik meg a tökéletességet. Végig futnak az elejétől a végéig, néha ki is térnek.

Családi ezüst vagy IKEA? Egyik sok, a másik kevés. Lábammal, idegesen kopogom a kérdést a parkettán. Szalag és műanyag, az eredeti fa rég kikopott, megsüllyedt, kidobtuk. A mostani modern és olcsó, de jól néz ki. Még ereket és göcsörtöket is nyomott rá a nagy gép a gyárban.

Mikor én voltam a tévé, folyton beszélnem kellett. Pedig nem akartam, hogy be se álljon a szám, csak a délutáni alváskor annyit, de annyit kellett csendben lenni, és nekem annyi, de annyi minden jutott az eszembe, hogy egyszer csak tévé lettem. De, tényleg! Egészen igazi.

- Már megint kezded?

- Ezt tőlem kérdezed?

- Miért, látsz itt rajtam kívül valakit?

- Hanyadszor sütöd már ezt el?

- Hányszor szeretnéd?

- Azt hiszed, te talán viccesebb vagy?

- Mi ez most, egy humorolimpia?

- Neked mindenről csak a sport jut eszedbe?

- Most azért, mert tegnap megnéztem azt a rohadt meccset?

- Amelyik miatt nem láttam az Izzó vágyakat?

- Abban játszik az a nyálas majom azzal az ostoba – szerinted igéző – tekintetével?

- Na nézzenek oda, most már egy celebre is féltékeny vagy?

- Miért lennék féltékeny egy kutyafajtára?

- Te, és jó ilyen beszűkültnek lenni?

Van feleséged, huszonhat éves, kicsi, törékeny, pengeajkú. Kislányos a melle. Négy éve a feleséged, az egyetemen ismerted meg, te földrajztanárnak, ő vegyésznek készült. Te lusta hallgató vagy, ő magol, te iszol a többiekkel, ő vár rád az asztal végén, részegen hazacipel, ágyba tesz, reggel adja az aszpirint. Majd felhívja az apádat, megint ittál, meséli, valami tenni kéne veled. Ez így nem jó, elzüllesz. Apád jön, valamit mond, végül nevettek. Lediplomáztok, nászút Görögországba, indigókék tenger, szálloda, fintorgó pincérek, ősszel apád körbetelefonál, madzagot rángat, segít, bekerülsz egy minisztériumba. Ülsz egy sötét irodában. Lusta, trehány, kényelmes vagy, az ország hídjaival, folyóival, gátjaival kell foglalkoznod, de nem érdekel, csak billegsz az irodai széken, interneten nézelődsz, így telik el négy év.

(részlet a LOVAGKÓR – Játék nemekkel és igenekkel című kötetből)

Magába zár mindent és mindenkit. Bermuda-háromszög. Elnyeli, amit belédobsz, információ belőle ki nem jön. Nyugodtan mondd el neki bármely titkodat, jó helyen van nála. Sosem fog kiadni, szétmesélni. Meghallgat, és benne tényleg megbízhatsz, jó, ha tudod. Nem fogod visszahallani a történeteidet. Nem érdeklik annyira az emberek, te sem érdekled, ne félj. Ez sokak számára bátorító. Dobálják bele a titkokat, a titkaikat, és ő szépen valamennyit elnyeli. Esetleg csatos lakktáskába zárja, behajigálja a szekrény mögé, rátolja a bútorokat, rajta alszik, betámasztja velük az ablakot. Néha visszaváltja, vagy ha mégsem, (szelektív) hulladékgyűjtőbe teszi, esetleg elégeti az összeset.

Amikor húszévesen belépsz egy bárba, még odafigyelsz, mit beszélnek rólad a másik asztalnál, 30 évesen már nem érdekel, 40 évesen pedig már te beszéled ki azt a 20 éves kis taknyot, aki épp belépett. Nézed, hogy néznek-e. Ha sztár vagy, a tekintetek kora sosem ér véget, a sztárság unalmatlanná tesz, és ha ügyes vagy, még a halálod után sem kopsz ki. Amíg életben vagy, bárhova is teszed be a lábad, le nem vakarod magadról a kíváncsi szemeket. Persze, nem biztos, hogy ugyanazért bámulnak majd 50 évesen, mint 20 évesen. Wanda már 10 éve 20 éves, sokat tesz is érte, számtalan uborka végezte az arcán pakolásként, mert Amerika harmadik legnépszerűbb énekesnője egyszerűen nem lehet 30, nem idősödhet kiábrándítóra, egy férfiálom és nőideál nem fakulhat ki. Wanda – polgári nevén Claire Porter – már csak heti egyszer vállal éjszakai műszakot, amikor koncertezni, vagy egy milliárdos apuka hülye gyerekének partiján kell fellépnie, mert a perui life coach-a szerint az öregedés kitolható, ha időben lefekszik. Pályája elején, amikor még jobban bírta a piát, az éjszakázást, a hirtelen keletkezett hírnévtől megrészegülve egymás után csinálta a hülyeségeket, bőséges szafttal itatva át a pletykalapokat. Egy jól megfogalmazott karrier alatt minden nap csupa hűha.

(Történelmi fikció)

– Magát nem hítták?

A bárd megemelkedik, lecsap, aztán újra és újra, még vagy háromszor. Akkor a mester leengedi a nehéz, borotvaéles szerszámot és komoran néz a műhely falának támaszkodó férfira. Nem szól semmit, baljával végigsimít a hófehér, nyers illatú fagerendán. Újra megemeli a bárdot és lesújt, oldalvást. Erő van a mozdulatban, mégis hajszálvékony forgács válik le a félkész gerendáról.

– A segédjét se? Valamelyiket?

A fiatal, széles vállú, nagyfejű segéd kezében megáll a vonókés. Szúrósan néz a kérdezőre, de ha a mestere nem szólt, hát hallgat ő is. Csattan a bárd, surrog a vonókés, vékony forgácsok tekerednek a levegőben és hullnak hangtalanul a műhely padlójára. A mester néha megáll, szusszan, kezével a hatméteres vadgesztenye gerendát simítja, de a szeme a segédjén. A bárd végzi a munka durváját, a vonókés adja a fényes simaságot.

A férfi ellöki magát a műhely falától. Szemébe húzza zsíros, fekete posztókalapját és áll, járatja a szemét jobbra, balra.

Ritkán lát olyat az ember, hogy két ennyire különböző karakterfigura sétáljon egymás mellett. Zsolt, a leendő menedzser, barna öltönyben és mályvaszínű ingben, milliméter pontosan belőtt séróval, mellette pedig Péter, aki fekete-fehér inget viselt, szakadt sportcipőt, és tarisznyaszerű táskát vitt a vállán. Egyébként a Zsilip becenévre hallgatott. Igaz ezt összenőtt szemöldökéről kapta, de nem bánta, sőt, tetszett neki. És amíg az emberek erről kérdezősködtek, addig is legalább vele foglalkoztak.

Vannak olyan helyzetek, mint mondjuk egy vagy több nehéz vizsga, amik össze tudják hozni a különféle embereket. Zsoltnak nem volt erőssége az elméleti matematika, de amikor a Turing-gépeket taglalták, végképp felállt a szőr a hátán. Elvégre, miért bizonyítják be, hogy lehet olyan automatát készíteni, ami megold egy matematikai feladatot, ha soha senki nem fogja megépíteni? Nem volt mohó, csak annyit kért, hogy Péter egy kicsit húzódjon balra, hogy rálásson a papírjára. És nem is volt az a fajta ember, aki csak kihasználná a másikat. Szerette volna viszonozni a kedvességet.

Két férfi készülődik az öltözőben. Mindketten kijöttek a zuhanyzóból, és már a hajukat is megszárították. Az idősebb egy tiszta munkásruhát vesz elő, és lassan, komótosan öltözni kezd. Néha vet egy pillantást a fiatalabbra, aki leült a padra, és nem mozdul, csak bámul maga elé. Az idősebb beszélgetést kezdeményez, hogy felvidítsa a fiatalembert, akinek láthatólag nincs jókedve.

– Neked mi a jeled?

– Milyen jelem?

– Hát, az, amit a szekrényedre ragasztottak.

Hétfőn az utolsó pillanatban értem be az órára.

Nem késtem el. A terem tele. Már csak egy szabad hely volt. Körül sem néztem, csak gyorsan leültem. Mellé. Fel sem tűnt. Csak az, hogy mindig mosolyog. Meg hogy helyes a profilja. Szép a keze. Szeplős az arca. Valahogy mindig a látószögembe került. Mindenhol ott volt.

Az egész ház azt gondolja, hogy a Julika néni egy habókos vénasszony, nem kell vele foglalkozni. Csak ül kinn a gangon egész nap, horgolja a kis csipketerítőit, vagy sepregeti a folyosót. Ha szólnak hozzá, beszél, ha nem, hát hallgat. Most figyeljetek ide, aranyoskáim! Csak gondoljatok magatokban azt, amit akartok, én akkor is többet tudok erről a házról, mind ti együttvéve!

Na, gyere te szék! Így, szépen kiülök a gangra. Kiülök, mert nem akarok lemaradni semmiről, indul az élet odakinn! Hova is tettem a gombolyagomat? Ugye nem vitted el, te átkozott macska! Ne dörzsölőzködj itt nekem, ott a reggelid, idd meg, aztán menjünk, mert ébred a ház! Csak macskával ne kezdjen az ember! Gond, gond, gond. Csak ez van veled, te ördögfióka! Látod, már megint a parkettára locsoltad a tejet!