VideóVállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona Az Erdély TV videója Keresés a honlapon: |
PrózaAnyu azt mondta, hogy egy egyetemista ne válogasson! Különösen akkor ne, ha egyetlen Rothschildot sem tudhat a családjában, sőt telitalálatos lottószelvényt sem töltött ki senki a környezetében az elmúlt húsz évben. Akkor meg különösen hallgasson, ha az apja olyan pancser, hogy négyszáz forinttal többet keres, mint a kollégiumi felvételi határ, de negyvenezerrel kevesebbet, mint egy tisztességes albérlet díja. Két fiatal író beszélgetett. Az egyik egyetemet végzett, a másiknak csak érettségije volt. Az ELTE-t végzett így szól a barátjához: -Komolyan mondom, a Dosztojevszkij nem agyalt ennyit! Robi vállat vont. Dezső ugyanis tudta, hogy barátja neurotikus személyiség és az agya akárcsak a szeizmográf – úgy működik. Kint az arborétumban heverésztek s szájukban fűszálat forgattak. Robi csupán hivatalnokként kereste a kenyerét, s éppen hogy éldegélt apjával. -Éppen ezért vagyok jobb író mint te! – mondta Robi Dezső kiköpte a fűszálat a szájából s fejét forgatta és csóválta, mint aki abszolút nem ért egyet valamiben. Megébredt. A félhomályban hangok kavarogtak. Régen hallott, elfelejtett hangok. Ritmusba zárt betűhalmazok. Hintaként libbenő mondatok. Ez ébresztette fel. Valahonnan fény derengett, a körvonalak kivehetetlenek. Olyan hosszú volt az álom. Elveszett minden realitás. Körülnézett. A sorok közt, senki nem járt. A könyvekből óvatosan szivárgott elő a tintaszag. Régmúlt gépek nyomtatta emlékezet. Porszemek táncoltak a fényben, szikrázva felragyogtak, majd újra belesimultak a szürkeségbe. Kinyújtózott. Elgémberedett tagjai megfeszültek a bőr alatt. Porvihar. Valaki felmorran valahol. Mély hang. Zizzen egy lap. Újra csend. Piciny, halk beszéd szüremlik, suttogás. Fülelni kezd. Szomjazva próbálja elkapni a szavakat. Közelebb. Kicsit közelebb. Körülnéz. Talán segíthetne valaki. Talán jön valaki. GYÓGYTÚRA AZ EKRONON (IV. megmutatkozás)
Az ezopszükhiáternél (huszonharmadik regényrészleg)
Egy bombanő libben a pszichiátriai váróterembe. Izgő-mozgó, fel-le táncikáló, világoskék farmerét majd szétfeszítő, formás farpofái mágnesként vonzzák a férfiú tekinteteket. Máris rohanna Kizil Gitsibedi doktor doktori ajtaja felé, hogy kopogtatna finom ujjaival. A nő szőke hajú, napszemüveges s a mögött ritka kékszemű, rajta jókora melleit kidomborodni engedő, ,telt-izmos karjain feszülő, hosszú ujjú, rózsaszín blúz. Bal vállán táska ityeg, riszálása következtében (az előbb említett farpofák tánczene szava), jobbra-balra illeg-billeg, ez beindítja a feszes, nagy mellek hullámzásának láncreakcióját. Bal karja gyönyörű, de látszólag mereven csüng áramvonalas teste mellett. Ráförmed egy kövér asszonyság, hogy várja ki a sorát. Ő nem szól semmit. Büszkén megindul kopogtatni jobb kézzel. A néni elkapná bal karját, de mielőtt megtörténne, félretéve büszkeségét szinte remegő hangon panaszolja, hogy bal karja egyáltalán nem mozog, kétségbe van esve, fél, hogy belső energiazavarai vannak, hátha megmenthetik még. A néni hajthatatlan. Ekkor el kezd a bal válla erősen rángatózni, ő kénytelen csillapítgatni jobb kacsójával. Május Nepál, Himalája, Shishapangma
Ne játsszon az idejével: üsse agyon! Időt agyonütni csak hegyen lehet, ezért megy néha hegynek az ember, megmássza a valaki, a valaki, és nem más. A hegyek tűrik. A Himalája rengeteg méterű kő, csúcsai felütik fejüket az Istenek lakásába. Alulról hívogató magasság, felülről a magasság mélységgé válik, lépések habzsolják, lakoma a szemnek. Ez a fagyi nem veszélytelen édesség. A tetején már minden pontja magas. A Shishapangma havas homloka mögött gondolatok. A kegyetlen, jeges csoda sok szerencsétlent kívánt már meg, s tett halálosan magáévá. Élet és halál, fent és lent, pokol és mennyország – itt már mindegy, oly. Az éjszakába harapó jeges szél haragos istenek leheleteként üdvözli az arra cicvákoló vándort. A beláthatatlan hegyek közt csalóka az időjárás, egy meteorológiai szerencsejáték, rövid ujjúban idejönni gyopárság. Idefent bátran lehet fázni, és aki fázik: él. Ha nem vigyázol, fagypont alá zuhan a hőmérséklet, a hegy lába, térde, s dereka egész nap szigorú. Ha belegabalyodsz a hepehupába, könnyen úttévesztővé, áldozattá válsz, mert a hepehupa itten túl sok, mindenfelé hoppá és szurdok. A szél összehordja a hetet hóval, s önműködő felhőkkel hetvenkedik. Idefent könnyen holtan találhatja magát, aki rövid ujjúzik, ha pofákat vág a jeges szél. Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette. A Marci bisztró törzsközönsége nem tudta, mit jelent az, hogy Mother I’d Like to Fuck. Mint ahogy azt sem tudta, miért kell egyik napról a másikra bezárni a Marcit. Ráadásul az utóbbi nem tudás rendkívüli módon zavarta is a törzset. Ennél jobban már csak maga a bezárás ténye zavarta őket. Persze eleve azt sem tudták, hogy lehetett egy talpig becsületes franzstadti kocsmának ilyen nevet adni. A Marci még csak-csak, merthogy a Márton utca sarkán nyitották, de hogy bisztró... No pláne, hogy egy szűk négyzetkilométeren belül ott sorakoztak tucatjával a tisztességes söröző, borozó, italbolt, vendéglő nevűek, a Sárfehéritől a Bácskain át a Paracelsusig. (Utóbbit kínos odafigyeléssel paracelziusznak ejtve.) Baljóslatú név volt a bisztró, érezte ezt minden kicsit is elkötelezett alkoholista. De bíztak a gondviselésben, az elfogadható arányban vizezett termelői borban és a kerületi tanácsban. Egyszer Kismarcsi ugrándozva jött haza az iskolából. – Anyuci, anyuci! Köttessük be az HBO-t! – Na, ez meg hogy jutott most eszedbe? – Már mindenkinek van a suliban! – Kinek mindenkinek? – Pál Katáéknak, meg Fodor Juciéknak, meg... – Na látod, nem mindenkinek, különben nem álltál volna neki így sorolni. Ugye tudod, mennyire utálom az ilyen zsarolós, már mindenkinek van szöveget? Gyula bácsi idegesen kortyolgatta a reggeli teáját. – Erzsi! Volt már itt a postás, Erzsi? – kiáltozta. – Még nem láttam, apjuk! Mi ez a nagy ordítozás? – hangzott a kevésbé sem halk válasz. – Legfeljebb kedd! Kedden már mindig itt szokott lenni, ma meg csütörtök van! – folytatta Gyula bácsi az üvöltözést. A szellemvasúti élmények után Jocóéknál vacsoráztunk. Elmeséltem Frannak, hogy Jocó anyja csinálja a legjobb cukkini rakottast (ezt egy kis mutogatással, mert a gasztronómiai angolom még a hétköznapinál is gyengébb), és hogy ma az lesz, mert Jocónak is az a kedvence. Úgy láttam, mintha örülne, hogy nem nálunk eszünk. Megígértem, hogy segítek, sőt: még meséltem is esténként, és a mese szárnyain átröppentem velük a hófödte hegyeken. Robinson, Gulliver, Decebal[1]... Akadt téma bőséggel, csak be kellett kopogni meseország kapuján. Egyébként a konyhában csakugyan melegebb volt... két fokkal. Melegebb, de egyszerűbb, mondhatnám primitív. Zsúpfedeles tető, padló, szekrény nuku, a priccsen szalma zizegett. Hogy miért nem fagytam meg, rejtély, és arra sem igen emlékszem, hogy a fészkes fenébe nem döbbentem rá, hol vagyok. Ott fáztam, reszkettem pár méterre az erdőtől, ismétlem: erdőtől, és egyszer sem jutott eszembe, mit tegyek, hogy nálam is duruzsoljon a tűz a kályhában. „… aki azt hinné, hogy a nagy emberekkel az új kedvezések elfeledtetik a régi sérelmeket, téved. Tévedett tehát a herceg a választásban, s ez végső romlásának oka.” (Nicolo Machiavelli: A fejedelem)
Magamra maradtam… A tábor a völgyben terült el, közvetlenül a hegy lábánál. A sátrak között őrtüzek világítottak, az strázsák elnyújtott kiáltásait szétszórta a szél. A herceg már két napja állomásozott Romagna déli részén, de senki sem tudta, mire vár. Rómából reggel érkezett a követ a hírrel, hogy a pápai hadak elindultak, de úgy tűnt, mintha a herceg figyelemre sem méltatná. A víz áttetszően tiszta volt, és vakítóan verte a mólón gubbasztó pecsenye barnára sült horgászok képébe az augusztusi napsugarakat. Nem voltak sokan, inkább csak az a néhány messziről jött üdülővendég, akik hazatérve szerették volna elkápráztatni a barátaikat széttárt karokkal mutatva, mekkora halat fogtak a Balatonon. Nem a faluvégi, vagy városszéli bányatavon, ahova mindig csak a felét telepítik annak, amit a faliújságra kiír a horgászegyesület elnöke, hanem azon az igazi, nagy vízen, Közép – Európa legnagyobb állóvizén, a Ba – la – to – non. Igen, ott, ahol az a híres – nevezetes balatoni fogas lakik. Mert az aztán az igazi hal, minden süllők királya, minden horgász legmerészebb álma, a fogas. Mike minden pénteken fociedzett pajkos társaival. A fiú ma is megrendezésre került. Szeretett a labda után rohanni, mert egyszerre csak egy dologra kellett koncentrálnia. A mai meccs végén ő győzött, ezért az öltözőbe izzadva-viháncolva érkezett sporttársaival, akik elismerőn veregették vállba. Nagyon irigyelték képességeit, izmos mellkasát, popsiját. Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu’ profesor[1], ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon[2]. 1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain. Gazosítás
A szittya magyar földön sok gaz terem. Mivel élen járunk, és a gaz termelésben világviszonylatban is az első tíz nemzet között vagyunk (!), nem véletlen, hogy nemesítésükkel, és osztályozásukkal is az elsők között foglalkoztunk. Szaporításukra a környező államokban is láthatunk példát. Élen járó országok, ahol sikerrel alkalmazzák a gazosítást (zárójelben gazul is szerepelnek az országok nevei): Ausztria (Osztrákba), Németország(Németbe), Svájc(Óóóó), stb. Végül is, ez volt az első alkalom, hogy abból profitáltam, hogy anyám rühellte a származását. A Setzer nagyi ugyanis sváb. Hilde Setzer. Hilda, de a szomszédok Hildének hívják. Anyám anyja, sváb faluban, sváb kendővel a fején és sokszor svábul beszél. Főleg a papival beszélt svábul. Groszfati gyújtóst hasogat, menjetek hátra, köszönjetek neki. Anyám nem volt hajlandó ilyen szavakat kiejteni. Apukának hívta a fatiját, anyukának a nagyit. Most is így hívja, meg néha mamának. A groszfatit meg sehogy, mert már régen meghalt. Az emberek… arról vitatkoztak egymással, vajon hova lett a rómaiak gazdagsága. … Akik megérik az időt, amikor Iustinianos eltávozik az életből( ha ember), vagy elhagyja az élők világát (mint a démonok fejedelme), azok majd tudni fogják az igazságot…” (Prokopios: Titkos történet)
A hír lassanként elterjedt a Városban. Egyelőre még csak suttogtak róla; a thermákban a gőz vitte szét, a piacokon kofák adták tovább; a kocsmákban katonák, őrök egy-egy elejtett szavából sejtették – de bizonyosságot még nem szereztek róla. Azt valahogy azonnal tudja az ember, hogy nem a szomszéd, vagy a postás kopog. Pontosan megválasztva a ritmust, az erőt, hogy a gyomrod remeg bele. És nem csak a tiéd. A rendőröknek gondolom, külön kopogás-órájuk van a rendőrisiben! Másképp honnan is tudhatnák? Megáll az ajtóban, felveszi a megfelelő tartást, igazít az arcán, felemeli a karját, kivárja a megfelelő pillanatot, amikor már lehúztad a vécét, de még nincs fönt a gatyád, amikor a szomszéd elzárta a csapot, és odakint az összes közlekedési lámpa pirosra vált, aztán egy kis belső mosollyal, ad a fának! Dumm, dumm, dumm! Ötös! Nem lehet nem meghallani. Nem lehet nem venni róla tudomást. Nem lehet nem odaállni a kukucskálók elé. Határ Győző 100 éves Szabad vers a világosság hercegének
Jönnek a lélegző szemantika-hüllők. Az ész és az ásványok a tomus lapjai alól. Éjszaka teremti meg a szellem a léptékváltás kereteit. Mondatok Golghelóghi szájából. Bűbáj, az epatírozás (meghökkentés) nélküli erudíció. Kialakulás elképesztés és kalkuláció nélkül. A kontúr eloldása a félelemtől. az igazságot nem annyira megtaláljuk, mint inkább magunk hozzuk létre. Az ott levő valóság a kifejezésen innen fekszik és önmagában (magára utaltan) tovahalad. De a gondolkodás/mód megállítja és felfalja az intuíciót. Szint nem is emberi mű nagy ritkán egy könyv. Isten maga diktálja. Miképpen akarunk valamiről valamit megtudni? |