Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Nagy Imre: Vitéz

 

Nagy, csodálkozó szemeivel fölfelé nézett, és erőteljesen nyáladzott. Nem volt mindig ilyen szelíd a tekintete. Néha kifejezetten ijesztővé vált. Szinte gyilkossá. Ha az ösztön elszabadult. Ilyenkor fékezhetetlen volt, tébolyultként rohangált, minden ízében reszketett, földöntúli hangokat préselt ki magából, ősi dühök feszítették ízületeit – viszont, érdekes mód, nem nyáladzott. Különben is, a nyúlós, rossz szagú nedv sokkal inkább akkor bugyogott szája mindkét sarkából, amikor elmerengett. Igaz, ez viszonylag gyakran előfordult elő . Ami egy vadászvizslánál, valljuk be, tipikusnak éppen nem nevezhető. Annál inkább tipikus volt persze az a gyilkos téboly, amely mindig hatalmába kerítette, ha a közeli erdőkben Kisgazdával bóklászva egy-egy elsuhanó mókus vagy pézsmaféle után vetette magát. De ezt a hajszát is valahogy másként élte meg, mint a vele egykorú, tehát már meglehetősen sokat élt, sokat tapasztalt, egyfajta szakmai önérzettel, a mesterségbeli tudás fensőbbségével rendelkező vadászkutyák. Azok profik voltak, a szó legnemesebb értelmében. Számukra a tébolyult tekintet, a remegő inak mind csak álcát jelentettek. Mint a hivatásos mesterlövészen a bozótruha: alatta jéghideg szív, tűéles szem és acélbiztos kéz. Azok a kopók úgy vették üldözőbe a vetésben iszkoló nyulat, csaptak le az ütemet tévesztett túzokra, mintha pár perccel korábban, munkakezdés előtt, még unottan blokkoltak volna a légszeszgyártó üzem bejáratánál lévő, idegesítően kattogó óránál, majd rutinból biccentettek volna egyet a már reggel kicsit spicces portásnak, aki ételhordója alsó és felső emelete között, a lebbencsleves és a rántott hús szorításában, egy lapos palackban saját főzésű, kerítésszaggatót is tárol, mintegy fölkészülve bármely eshetőségre. Azok a kutyák az üzemi dicsőségfalra is felkerültek volna hó elején, mint az elmúlt hónap legjobb dolgozói, akik a normát jócskán túlteljesítették, s bár mindenki irigyen fúrja őket, ők nem karrierizmusból, nem a főnök felé való nyalásból, de nem is a maguk örömére teljesítenek ilyen jól, hanem pusztán profizmusból. Ez a dolguk, ehhez értenek, ezért kapják a bérüket.

Nem, ő nem volt profi. Hol ösztönből, hol élvezetből vetette magát a préda után, s utolérve néha meg sem gyilkolta áldozatát. Néha. Parancsra viszont sosem gyilkolt. Azaz egyszer majdnem.

Tündérgazda még egészen kicsi volt. Nem lehetett nagyobb, mint az a menyét, amelyiknek ő akkoriban már többször utánavetette magát, legfőképp azért, mert az a hosszú farkú olyan orrfacsaróan büdös volt, hogy már csak kíváncsiságból is érdemes lett volna a nyaki csigolyájába roppantani, hátha abból kiderül, hogyan lehet isten teremtményének ilyen förtelmes kipárolgása. Tündérgazda viszont jószagú volt. Ez idő tájt még új szag volt ez a ház körül. Egészen más mint a többiek. Nagygazdának, Gazdaasszonynak és Kisgazdának mind-mind más szaga volt, de ugyanakkor mégis egyforma. Ő azt ugyan nem tudhatta, hogy ezeket a szagokat külön-külön naftalinnak, egyiptomi dohánynak, szilvóriumnak, brillantinnak hívják, csak azt tudta, hogy jól megkülönböztetők, és szerethetők. És mindegyiket összeköti, felülírja a család szaga. Tündérgazdának nem volt ilyen közös szaga. Ekkor még azt hitte, tán azért nincs ilyen neki, mert még túlságosan új itt, valahonnan máshonnan jött, s ha ide tartozik is, nem ez az ő igazi közege. De nem is gondolkodott ezen sokat. Holott éppenséggel gondolkodhatott is volna. Felkészült, elmélyült, hivatásuk legjobb koponyáinak tartott – és ami mindezeknél is fontosabb: empátiával rendelkező – etológusok ugyanis, vagy száz esztendővel később, kimutatták, hogy egy intelligens kutya szellemi kapacitása nagyjából egy hároméves gyermekéének felel meg. Sőt odáig is elmentek, hogy vélhetően nincs is olyan messze (tán csak néhány százezer év, ami az evolúció szempontjából smafu), hogy e derék négylábúak egyszerűbb emberi szavakat ki is mondjanak. (Föltéve és megengedve, hogy lesz még akkor kivel diskurálniuk.) A tudósok mindezt, többek között, arra alapozták, hogy a kutya az egyetlen nem emberi lény, amelyik szemkontaktust keres a gazdájával, azaz tudatosan fürkészi a lehetőséget a tanulásra. Ilyet még az emberszabású majmok sem csinálnak. Holott egyikük-másikuk meglehetős jártasságot mutat az absztrakt művészetek, az elvont megfigyelések világában. Az önkifejezésnek nem csupán azt a módját ismerve, amikor banánért kunyerálva kalimpálnak a rács belső olaláról, s ha nem kapnak, akkor sértődötten – bár nem indokolatlanul – kiköpnek a vasrudak között a vasárnapi ünneplő ruhákra. Hanem azt a válfaját is, amikor ecsettel, színes festékkel önmagukon vagy társuk vöröslő hátsóján kívül a gondozótól kapott fehér kartonlapon is képesek foltokat hagyni, őrült gondolatokat ébresztve a szemlélőben. Vagy amikor például öt színes kis labda közül képesek kiválasztani - csak az állatokra jellemző, flegmatikus fölénnyel - mindig pont a két egyforma pirosat, amennyiben a zajos publikum és a derék idomár így akarja, kiváltképp, ha utóbbi mindezt aszalt déli gyümölcsökkel is honorálja.

Ő mindezektől eltekintve sem gondolkodott Tündérgazda jelenlétén. Pusztán csak örült neki. Ott feküdt a jómódot messziről sugalló szalmatetős, tornácos ház oszlopának árnyékában, szagolta a kis lény illatát, hallgatta a fonott kosárból kiszűrődő szuszogást. Még a féltékenység sem merült föl benne, holott korábban egyedül neki volt fonott kosara az egész házban. Nyáron a verandán, télen az ajtó túloldalán, a küszöb alatt behúzó hideg és az ebédlőből kihömpölygő meleg határán birtokolhatta vesszős és párnás otthonát. E két helyről érezhette, és éreztette, hogy ugyan a teremtő és a tenyésztők jóvoltából magában hordozott szülői gének szokatlan szelídséggel áldották meg, itt azért ő a csúcs a gazdák alatti hierarchiában. Szelíd volt és bátor. Pedig egykoron, lógó fülű, apró kis plüsslényként, még félt a hatalmas őskert távoli zugaitól, a sötétben vészjóslóan suhógó húszméteres fenyőktől, a mérnöki akkurátummal szerkesztett kis bolgárkertészet mögött húzódó gyümölcsfáktól vagy a kerítés szükségét sosem érző birtok határában félelmetesen dohogó cséplőgépek rettenetétől. Aztán csakhamar, vásott kamaszként, már úgykezelte mindezt, mint friss fölső tagozatos a - szerinte örökre alsósnak maradó - negyedikeseket. Bátor lett. Nem tudni, hogy ez is genetika volt-e, vagy csak ráragadt a családról. (Emlékezzünk majd az évszázad multáni etológusi megállapításokra a kutyák ember felőli fogékonyságáról!) Akárhogy is, de bátorsága megkérdőjelezhetetlen volt. Egészen szeptember 3-áig.

Azon a szeptember 3-án az utca szemben lévő portájáról kisiető gondatlan cseléd után nyitva maradt kapu kis híján tragédiát okozott. Pontosabban nem is a kapu, hanem a rajta kiszökő rém. Egy rottweiler. A mészároskutya. Hiába terjesztik e faj tenyésztői, hogy a középkorban kizárólag buta borjúk, egykedvű marhák és olykor-olykor bőszült bikák kordában tartására apportírozták ezt a kutyát, az igazság az, hogy vagy valamely tenyésztőnek vagy a teremtésnek más szándéka is volt. A mészároskutya ugyanis páros és páratlan újjú patásokat, redős és gumós zápfogúakat, fajtársat és nemzetségidegent tökéletes demokráciával hajlandó egyformán ízekre marcangolni. Ha gonosz. Vagy ha azzá teszik. Az utca túloldalán lévő gonosz volt. Vagy azzá tették. Az eset lényegét tekintve mindegy: a nyitva maradt kapun kicsapva olyan örjöngő dühvel vetette magát a saját otthona előtt sziesztázó fiatal vadászvizslára, hogy csak pillanatok kérdése volt a gyilkosság megtörténte. A gondviselés azonban két dolgot is az élet folytatására rendelt. Az egyik Kisgazda volt. A másik egy kétcsövű vadászpuska. Utóbbi Kisgazda kezében csőre töltve. Tán egy ezredmásodperc, és eldördült az első lövés. A nagykamasz fiú a levegőbe lőtt, abban bízva, hogy ez elég lesz a támadó elijesztéséhez. Oktalan bizakodás volt. A rottweiler maradt, agyarai a végső, csigolyaroppantó csapásra indultak. A fiú az eszével tudta, hogy most sírnia kellene, vizslájának pillanatai vannak hátra, a szíve azonban esküszegő baka módjára megtagadta ezt a parancsot, s önmagát előléptetve cselekvést vezényelt. Ennek nyomán előbb a puska tus csattant a mészároskutya homlokán, majd oldala döngött rettenetesen a fegyver gazdájának rúgásától. Háromszor egymás után. A gyilkolni készülő elengedte kiszemelt áldozatát. A forró vértől szinte füstölgő szemeit kigúvasztva tekintetét a kamasz tekintetébe fúrta. (Lám, újabb bizonyíték az etológusoknak a szemkontaktust illető igazára.) Két egyforma tekintet találkozott. Majdnem egyforma. A négylábúé gyöngébb volt. Bár Kisgazda vállához emelte a fegyvert a dög homlokát célozva, lőnie végül nem kellett. A támadó hörögve, morogva saját kapuja mögé kotródott. Mégis eldörrent a második lövés. A levegőbe. Csak másodszándékkal riasztva el végleg a rottweilert, elsődlegesen inkább a gazdájának szólt, az esetleges jövőt, s annak lehetséges következményeit felvázolva.

Sosem tudott mindezért elég hálás lenni Kisgazdának. De innentől, ettől a szeptember 3-ától fogva retteget a mészároskutyától.

Évekkel később az aprócska, szuszogó Tündérgazdát hallgatva azonban erre sem gondolt. Ezt a gondtalanságot és a gondolattalanságot robbantotta valami hirtelen atomjaira. Egy hang, egy szag és... És a félelem! Sosem derült ki, hogy miféle újabb mulasztás nyomán történhetett meg: a mészároskutya ismét kiszökött, s indult a revánsra, az évekkel korábban félbehagyott mű befejezésére, a gyilkolásra. A tornácra érve azonban megzavarodott. Azok a híres, évszázados marhavágóhídi ösztönök felmondták a szolgálatot. Vért kívánó lelke utasítására már rontott volna a dermedt vizslára, de egy még erősebb ösztön, talán pont az a valaha kificamodott gén, másra irányította a figyelmét: a szuszogó fonott kosárra. A még kisebbre, a még védtelenebbre. Bent a háziak nem is a gyilkos, hörgő csaholást hallották meg először, hanem a berohanó cseléd sikítását. A legfiatalabb volt a leggyorsabb: Kisgazda a puskába szinte ugyanazzal a mozdulattal töltött, mint amelyikkel a falból szögestől tépte ki a felakasztott mordályt. És rettegett. Rettegett, hogy mire kiér, késő. A többit már a vállához emelt fegyver célzógömbjén keresztül látta: egy pillanat és itt a vég. A rottweiler torkán nem jött ki hang , csak habos vér bugyogott fel, nyakát hiába próbálta kiszabadítani a halálos harapásból. – Öld meg! – parancsolt Kisgazda a kosárban még mindig csak szuszogó húgát vakmerően védelmező kutyájára, miközben maga is gyilkolni készülve elindította mutatóujját a jéghideg, de most tűzforrónak érzett ravaszon. Nem tudta megtenni... Képtelen volt ölni. Képtelen volt megölni egy lényt, ha mégoly gyűlölt, megvetett, undorító volt is. Nem tud lelőni egy kutyát. Egy nyomorult, rohadt dögöt sem. Bamm, a levegőbe! A dörrenéstől saját kutyája mintha megkönnyebbült volna - hát mégsem kell ölnöm -, és egy pillanatra elengedte a mészárost. Az pedig az életösztöntől hajtva elmenekült, egyszer s mindenkorra.

Többé nem kellett parancsra ölnie. Tündérgazda mellett jóformán el is felejtette, mi az. Sok büdös pézsma, ideges mókus menekült meg így az elkövetkezendő esztendőkben. Az elkövetkezendő izgató, boldogító esztendőkben! Boldogítóak voltak, pedig mind ugyanarról szóltak: Tündérgazdáról.

A kis szuszogóból, kis topogó, majd kis csivitelő lett. Később az első számú gazda. A kutya persze nem tudhatta, hogy a személy állandósága mellett a formák állandó változása az idő múlását jelenti. (A kutya és az idő fogalma – nos, ez azért adhat még munkát az etológusoknak újabb száz évre...) Nem tudta, csak élvezte a nyár, az ősz, a tél, a tavasz forgó szeretetperiódusait. Üldözni Tündérgazdát a tűző nap elől menekülve a gyümölcsös árnyas fái között. Megugatni, csak a miheztartás végett, a puttonyos embereket, akik az alázat és a tiszta szeretet alkimista elegyével kínálták hátukról a szőlőt Tündérgazdának. Hason, körmön, állon csúszni Tündérgazda lábai között a hideg és síkos mezőn, ahol máskor fröcskölni és prüszkölni lehet, s ahol most minden gazda fémcipőkön sikladozik. A boldogság maga! Akkora boldogság, hogy ettől elbódulva még azt sem fogta föl, ha rosszat cselekedett. Pedig ezt a kutyák pontosan szokták tudni, etológusok nélkül is. Kutyaszerelemmel szívében ugrott tündérgazdája ölébe a síkos mezőn, úgy ahogy máskor is szokott. S mivel ezért később sem bántották (egyébként se bántották soha, csak korholták), hát persze, hogy nem foghatta föl: miatta kellett a rajongott lénynek gipszelt lábbal ágyban feküdnie a téli szünidő végéig. De ő mellette lehetett, és ez is boldogság volt. Mint ahogy boldogság volt az újra langyos, friss illatoktól elbódulva, szomszéd kutyalányok farának zsongító szaglását abbahagyva, a hazaérkező Tündért délutánonként csaholva fogadni. Vagy máskor, megint a nagy melegek idején, ugyancsak vele kimerülni a végtelen fröcskölődésben, és aztán beúszni a mozdulatlan víz közepére, Nagygazda lebegő hasára felkapaszkodni, kifeküdni, míg az szivarozva, az újságja mögül lopva figyeli, hogy a falu népe idén is megcsodálja-e a már nyugdíjas, de még mindig változatlan tekintélyű elöljárójuk lebegő vízimutatványát. Ez volt a boldogság örök és tudattalan körforgása.

S most nagy, csodálkozó szemeivel csak néz fölfelé, és erőteljesen nyáladzik. Közben Kisgazdával lassan bandukolnak az ezerszer végigbandukolt ösvényen. Ilyenkor van idő mindkettőjüknek emlékezni. Kisgazda választotta ki őt. Erre nem emlékezhetett, hiszen még csak hatórás volt, beszűkült szemű, csapzott és egérméretű. Hat testvére közül választatott ki. Az életre. – Ezt a vakarcsot ne altassák el! – mondta Kisgazda az idegennek. Majd még annyit súgott a lógó kis fülekbe: – Téged nem fog soha senki elaltatni.

Arról viszont igenis voltak emlékképei, amikor dicsérték, hogy nem piszkított a szőnyegre. Meg arról is, hogy Tündérgazda akárhányszor dugta az éles fogak között szinte torkáig szájába a kezét mindannyiszor karcolás nélkül húzhatta ki; hogy a fénylő cipőket, a puha papucsokat, a család- és pasztaszagú csizmákat, szőnyegszéleket, párnarojtokat sosem próbálta marcangolni – a háziak legnagyobb megrökönyödésére, és legalább ugyanakkora örömére. Meg arról is, hogy minden kezdeti szigor ellenére annyit azért sikerült összehízelegnie, hogy felkucoroghasson a díványra, ha azt az ő külön takarójával terítették le. Enélkül ez meg sem fordult a fejében. Miként a papucs- és bojtmarcangolás vagy a szőnyegre piszkítás sem. Talán tényleg a gének.

Messze a ház mögött járnak már, bent a Feketesűrűben, ahogy a helyiek nevezik. Lassan bandukolnak. Mostanában így szoktak. Lassan, lassan, lassan. Nem szólnak egymáshoz. Ilyen meghitt, komoly partneri hangulatban még néhány százezer évvel később, már a beszédkészség kölcsönös birtokában se szólnának. Kisgazda vállán, mint mindig, most is ott a puska. Sose használja, hiszen nem tud ölni. De az erdőjáráshoz ez dukál. Megállnak. Leülnek. Vitéz le is heveredik, egész szorosan a csizmás lábakhoz. Ahogy a szeretet diktálja. Ahogy a rajongó szeretet diktálja. Majd otthon ugyanígy tesz Tündérgazdával. Most egyelőre itt a csizmákkal. Ahogy a bizalom diktálja. Ahogy a föltétlen, mindenek fölött álló bizalom diktálja.

A fák közül riadtan fölreppenő ostoba seregélyek csapatát már nem látja. De a dörrenést még hallja.

A lány sosem kérdezte meg a bátyjától, hova temette. A báty sosem mondta el. Senkinek. Az injekciót ajánló állatorvossal nem beszélt többet. Ha látta, előre köszönt neki.

Ketten, a húgával imádták egymást. A négy testvér közül ők álltak egymáshoz a legközelebb. Sokáig éltek. A lány húsz évvel tovább. A bátyját haló porában is szerette. Sosem bocsátott meg neki.

  
  
 

Nagy Imre (1964) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.