Keresés a honlapon:

Kiss Gergő: Határvonal

 

Város és (a vele összenőtt) vidék határvonala a század végén több dolog határát is jelentette. Nemcsak centrum és periféria, elismertség és középszerűség, elit és köznép határát, de az időszámításét is: a város a nyári időszámítást pár évtizede már elhagyta, a vidék megtartotta. Így tavasztól őszig a külső területeken élők egy órával korábban keltek és feküdtek. A határ egy sűrűn kitáblázott választóvonal volt, mindenki tudhatta, merre húzódik, mely tereptárgyak alkotják.

 

Azt a márciusi osztálytalálkozót, amin részt vettem, a határ közelébe szervezték: vidéki részre, de a város közelébe. Én a várost sokkal jobban szerettem, az otthonomnak tekintettem. A vidéket és a vidékieket nem szíveltem. Öltözködésem, beszédstílusommal, egész lényemmel igyekeztem kifejezni, hogy hova kötődöm. De tiszteletben tartottam a többség kívánságát, hogy a találkozó helyszíne a határvonal mellett, külső részen legyen. Osztálytársaim származása vegyes volt; nem mindenki a kiváltságos centrum gyermekeként jött a világra.

A találkozó nagyon jól telt. A számomra oly sokat jelentő városi társaimmal remekül éreztük magunkat. Annyira feloldódtam köztük, mint még talán soha. Látható volt, hogy belenyúlunk az éjszakába. Éjfél közeledtével aztán szükségessé vált, hogy az összejövetel valahol máshol, a városon belül folytatódjon, a külső szórakozóhelyek ugyanis korábban zártak. Olyan jól mulattunk, természetes volt, hogy velük tartok. Számítottak is rám.

Az átvonulás azzal járt, hogy vidéki társaink lemorzsolódtak. Ez történetesen épp az óraátállítás éjszakája volt. Az időszámításban ilyenkor megjelenő eltérés miatt a vidékiek éjfél és 1 óra között nem tartózkodhatnak a határvonalon belül. Az a mindenkibe beépített implantátum ugyanis, amely az oxigént közvetlenül a véráramba juttatja, a pontos időhöz igazítja a működését, és ha egy vidéki lélek a kritikus órában nem a saját területén tartózkodik, arra az órára – a vezérlés megzavarodása miatt – oxigén nélkül marad. Ez az egyik első dolog, amit az iskolában mélyen a vidékiek fejébe sulykolnak.

A helyzet úgymond színvallásra késztetett mindenkit, akiről nem volt eleve ismert a származása. Bár a többséget megjelenése, stílusa amúgy is elárulta, ezen a ponton tényleg senki sem tagadhatta le, hogy honnan való. Ha ebben a helyzetben valakinek sürgős búcsúzhatnékja támadt, arról tudni lehetett: vidékről jött, és most szégyenszemre ott is kell maradnia.

Mennyire nem akartam most közéjük tartozni! Lendületesen indultam el a társaság krémjével a határt képező római romok felé. Mint akit ez a kérdés egyáltalán nem érint, a tétovázásnak a legkisebb jelét sem adtam. Olyan szépen alakult velük az este, köztük a közeledésem az egyik lányhoz. Megtorpanásom mindent elrontana. Ilyen közel még sosem éreztem magam hozzájuk.

Sorban intettünk búcsút a vidéki osztálytársaknak, kit hol, melyik sarkon szólított el az úticélja. Én egyre csak gyalogoltam tovább elithez tartozó haverjaimmal. Látszólag határozottan, de valójában meggyőződés nélkül, szívemben növekvő kétellyel. Házról házra gyűlt bennem a rossz érzés. Halogattam a döntést, amit mások már felvállaltak. Szégyenkezéssel vegyes irigykedéssel gondoltam azokra, akik hazatérhetnek otthonaik biztonságába. Még nem késő, még visszafordulhatok – gondoltam többször is. A romoktól húsz méterre, az utolsó elágazási lehetőségen is túlhaladva már folyt rólam a víz. Bennfentes, összekacsintó mosollyal fordultak egymás felé a körülöttem lépkedők: lám, csak „mi” maradtunk. Örültek egymásnak és (nem tudván az igazságot) nekem is. Mosolyukat kínos kényszeredettséggel viszonoztam, próbálva palástolni a problémámat, fürödni a szeretetükben, amíg még lehet.

 

Már csak méterek választottak el az átlépéstől, amelyet ha megteszek és késő lesz, nekem végem. De csak sodródtam tovább, a lábaim vittek előre, és képtelen voltam felfedni titkomat. Minden, vonakodással eltöltött másodperccel vállalhatatlanabbnak tűnt az ötlet, hogy előrukkoljak vele. Eddig miért nem tettem?! Most már tényleg nevetség tárgya lennék...

Ekkor valami rendkívüli dolog történt. Magam sem tudom honnan, de az utolsó pillanatban sikerült erőt merítenem hozzá, hogy kimondjam: nem tartozom közéjük, nem tartozom a városiakhoz, és nem léphetek át velük a határvonalon belülre! És ami a legcsodálatosabb, hogy a fogadtatás sokkal kedvezőbb volt, mint amire számítottam. Nem nevettek ki, épp ellenkezőleg. Letettek arról, hogy továbbmenjenek, fontosabb volt az, hogy együtt maradjunk. Kerestünk egy barátságosabb részt az amúgy sem hideg éjszakában, ahol még órákat töltöttünk együtt inspiráló beszélgetéssel. Egészen belefeledkeztünk. Ez volt életem legszebb éjszakája, amelyre a lánnyal elcsattant, sokat ígérő hajnali búcsúcsók helyezte fel a koronát. Még most is érzem az ajkaimon...

 

[Automatikus naplófájl vége. A tulajdonos halálának időpontja: 2095. március 30. 00:06:59, városi idő. A halál oka: oxigénhiány.]

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-09-19 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.