Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Évszakok

 

Hol vannak már azok a gyönyörű ékszerek, a békebeli, aranyozott porcelánok? – sóhajtott fel a férfi egykedvűen, miközben vastag ujjai között pörgette az elé gondosan kirakott arany ékszereket. – Válság van, aranyoskám, nincs most értéke az ilyesminek.

A pult másik oldalán sápadt arcú fiatalasszony várakozott magára kényszerített nyugalommal. Jobbján aprócska kisfiú kapaszkodott fekete kabátjába.

– Mégis, mennyit tudna értük adni? – szólalt meg halkan a nő. Ez a pár nyaklánc és gyűrű lehet az utolsó szalmaszál, ha ezeket nem tudja pénzzé tenni, akkor hideg lakásba kell a kicsi Marcit hazavinni. A szolgáltató mai napig adott haladékot. A hátralék a kamatokkal tetemes összeg, és most, így, egyedül a gyerekkel…

A férfi turkált még egy kicsit a kiterített ékszerek között. Fitymálgatva forgatta egyiket-másikat, majd visszatolta a fekete ruhás nő oldalára.

– Ezek nem kellenek! Nem tudok velük mit kezdeni. Még törtaranyban sem… – a nő egyre feszültebben nézte, ahogy a férfi tettetett közönnyel a lámpa alá tartott egy nyakéket.

– Ezt megveszem – szólt újra, aztán a nő elé tolt egy nevetségesen kicsi összeget.

 

Tavasz volt. Állt a tükör előtt. Nagyanyja a fehér virágokat igazgatta a hajában. Szépen feltűzött kontya volt, sötét hajában jól mutattak a hófehér mirtuszok. Ketten voltak a szobában.

– Olyan szép vagy Kincsem! – sóhajtott fel az idős nő meghatottan. – Örülök, hogy ezt is megérhettem. Most már nyugodtan halok meg.

– Nagyi! Miért beszélsz butaságokat?

– Tudod, milyen szentimentális bolond vagyok, csak örülök a boldogságodnak.

– Szerinted eljönnek? – váltott hirtelen témát a lány, és nyugtalanul kinézett az ablakon.

– Én nem reménykednék a helyedben, drágám! Ha jönni akarnának, már jelezniük kellett volna, de még a telefont sem vették fel.

– Mint eddig mindig, közbejött valami fontosabb – fordult el az ablaktól a lány. – Ha rólam van szó, mindig közbe jön valami, nem igaz? Így volt ez mindig.

– Ne szomorkodj, kislányom! Igaz is, van itt neked valami!

– Már annyi mindent kaptam tőled, Nagyi! Egy élet kevés lesz meghálálni.

– Az, hogy vagy nekem, mindennél többet jelent öreg fejemnek. Szeretlek kislányom, és tudnod kell, hogy nagyanyádra mindig számíthatsz, bármit hoz is az élet – ezzel odalépett a szekrényhez, és a dunnahuzatok mögül kivett egy bársonydobozkát.

– Ülj ide a tükör elé! – szólította fel az unokáját. – Ezt a nyakéket nagyanyámtól kaptam az esküvőm napján. Mától a tiéd! Ha majd unokád születik, az esküvőjén add át neki – ezzel a lány nyakába akasztott egy mirtusz formájú arany nyakéket.

– Nagyi! Ez gyönyörű! – borult a nagyanyja vállára sírva a lány.

– Butuskám! Nem szabad sírni az esküvő napján – törölte le óvatosan a lány könnyeit –, elég, ha én pityergek. Gyere, ne várjon az a fiú olyan sokáig!

 

A következő nyáron már a gyereket várták. Boldog izgalommal, kettesben. A kánikula megviselte mindkettőjüket. Egyiket a kora, másikat az állapota miatt. Ültek a besötétített lakásban, ahol állt a levegő és beszélgettek. Néha még azt sem. Elmerültek a gondolataikban, hallgatták a rádiót, és jeges teát iszogattak.

– Ha Csabi hazajön hétvégén, kifestetem vele a gyerekszobát. Ugye már lehet?

– Miért ne lehetne? Régen megvettétek már a festéket!

– Te mondtad Nagyi, hogy nem szabad annyival előbb berendezni, mert nem hoz szerencsét. Egyébként meg kezdesz babonás lenni – mosolygott a nő, és megsimogatta domborodó pocakját. – Remélem, Csabi itthon lesz, amikor elkezdődik! Talán a következő hónapban ide osztják be. Békés messze van, ha itt akar lenni a fia születésénél.

– Valamit valamiért! A pénz jól jön, nem igaz? Na, megyek, felteszek egy kávét. Kérsz te is? Jaj, mindig elfelejtem, hogy már csak teázol!

A kismama behunyta a szemét, gondolatai elidőztek az ország másik felén dolgozó férjénél. Minél közelebb jött az idő, annál kétségbeesettebben várta haza minden hétvégén.

Elbóbiskolt pár másodpercre. Az esés hangjára eszmélt, meg a nyöszörgésre a konyha irányából. Azonnal tudta, hogy nagy a baj.

 

– Te most csak a babával törődj, a nagymamát bízd az orvosokra – próbálta megnyugtatni a férfi, – a babának most nagyobb szüksége van rád! Láttad milyen picike? Mint egy kis macska

– Meddig maradsz? Vissza kell menned? – simogatta meg az apró kezeket az asszony. – Felhívtad őket? Mit mondtak? Idejönnek? – folytatta a kérdések sorát.

– Nem vették fel a telefont. Küldtem táviratot, de nem jeleztek.

– Értem. Sem a kicsi születése, sem a nagyi állapota nem érdekli őket – sóhajtott a nő, aztán a mellére vette a kisfiút.

A férfi elérzékenyülve nézte őket, ez a pillanat annyira meghitt volt, nem mondta el, hogy a békési munkahelyre véglegesítették.

 

Egy év is eltelt úgy, hogy szinte észre sem vette. Napok jöttek, hónapok mentek, évszakok változtak monoton egyhangúságban. Tette a dolgát. Etette a gyereket, aztán a nagyanyját, tisztába tette a kicsit, folytatta a naggyal. Főzött, mosott, vasalt, tornáztatott. Mindent egyedül. Fojtogatta az aprócska lakás. Mindig csak a négy fal. Soha, sehova nem tudott elmenni. Nem olvasott, nem tévézett. Nem beszélgetett senkivel. Néha azt vette észre, hogy válaszolgat saját magának. Őszre már úgy érezte, megőrül.

– Keresnünk kellene egy otthont a mamának – kezdte egyik hétvégén a férje –, egyedül nem bírod. Rossz rád nézni! Én is ritkábban tudok jönni. Takarékoskodni kell, a gyógyszerek, az utazás, a szállás egyre drágábbak.

– Nem kérj tőlem ilyet! A nagyi mellettem volt, amikor anyáék itt hagytak. Egyedül nevelt fel, soha egy fillért gyerektartást nem kapott. Tartozom neki annyival, hogy most én gondoskodom róla!

– És Marci? Rá nem gondolsz? Nem jutsz le vele a játszótérre, nem viszed gyerekek közé.

– Akkor sem tudom megtenni. Sajnálom. Ki tudja, meddig lehet közöttünk?

– Éppen ez az! Lehet, hogy egy hónap, de az is lehet, hogy tíz év! Olyan vagy, mintha öregasszony lennél! Amikor végre hazajövök, nem egy kifacsart citromot szeretnék ölelni!

– Kérlek, Csabi! Ne most! Olyan ritkán találkozunk, legalább ilyenkor ne veszekedjünk! – sóhajtott az asszony és odabújt a párja mellé.

– Nem jelentkeztek? – váltott témát a férfi.

– Nem. Visszajött a levél, hogy a címzett ismeretlen.

 

Télen aztán felvette a gyászruhát. Várható halál volt, mégis váratlanul érte. Nem készült fel rá. Mindig elodázta a kérdést, voltak fontosabb dolgok is. Állt magányosan, száraz szemmel a koporsó mellett, csak belül zokogott.

Szerény temetés volt. Néhány szomszéd, pár barát és a pap. A férje nem tudott hazajönni, nem volt biztonságos a közlekedés a hó miatt.

– Teri néni, jöjjenek fel egy kis uzsonnára – hívta meg a szomszédasszonyt a torra.

– Jól van, kedves, de csak néhány percre, nem akarok alkalmatlankodni.

A nappaliban terített meg. Hideg sültek, bor, ahogy azt a nagyi szokta ilyen alkalmakkor.

– Anyukáék nem jöttek el, Zsuzsikám? – nézett körül az üres lakásban a néni.

– Biztos az út… – válaszolta könnyeit nyelve. – nem tanácsos ilyen időben útnak indulni.

– Mégis csak az anyja volt szegény megboldogult Klárika, itt lenne a helye magácska mellett.

– Köszönöm, Teri néni, hogy eljött! Ha nem haragszik, lepihennék – állt fel hirtelen, hogy ajtót nyisson a kíváncsiskodó szomszédasszonynak.

– Semmi köze hozzá! – mondta csak úgy, magának, miután betette az ajtót. – Semmi köze!

 

– Ezt nem teheted meg velünk, Csabi! – szólt bele türelmetlenül a telefonba. – Ha kirúgtak, gyere haza! Két lakást fizetni őrültség! Ne szajkózd nekem, hogy türelem! Azt hiszem éppen elég türelmes voltam eddig mindenkihez! Gyere haza, érted? Szükségem van rád!

Szinte már zsibbadt a feszültségtől. A férfi már két hónapja nem jött haza, pénzt sem küldött, a számlák meg egyre magasabb kupacban gyűltek a komód tetején.

– Mi az, hogy nem tudsz hazajönni? Hol a kocsi? – egy darabig hallgatta a vonal túlsó végéről jövő mentegetőzést, majd dühösen belekiabált a telefonba. - Elegem van a kifogásaidból! Oldd meg valahogy! Nem érdekel, hogyan! – ezzel kinyomta a telefont.

Még el sem párolgott a dühe, amikor csengettek. Az ajtó előtt rosszul öltözött, idő előtt megöregedett pár állt. A nő ócska reklámszatyrot szorongatott a kezében, szájában cigaretta. A férfi, mint aki már most unja az egészet, a lépcsőház ablakait vette szemügyre. Ismerősek, mégis idegenek voltak.

– Szóval kinyúlt az öreglány? – lépett a lakásba a nő, meg sem várva a hívó szót – Szép lakás. Hány szoba van?

– Marcika! Menj szépen a szobádba! – szólt a gyerekre a Zsuzsa, aztán amikor a gyerek elment, visszafordult a vendégéhez – Mi közöd hozzá?

– Na, álljunk csak meg, kisasszony! Ez a lakás anyádat illeti, ő az örökös, nem igaz? Úgyhogy itt mi kérdezünk, világos? – vigyorgott borszagúan a férfi, és elterült a kanapén. – Hozz egy sört, megszomjaztam.

– Nem tartok ilyesmit!

– Akkor menj le a boltba, addig vigyázunk a kölködre!

– Szánalmasak vagytok! Hol voltatok, amikor tenni kellett volna érte valamit? Most idejöttök, mint a dögkeselyűk és követelitek a jussotokat? A nagyinak volt végrendelete, majd az ügyvéd megmondja, ki mit örököl. Addig innen egy kanál nem sok, annyit sem visztek el! Most pedig menjetek! Látni sem bírlak benneteket!

– Na, na, na! Majd meglátjuk, ki nevet a végén! Túl nagyra nőtt a nagysága szája. Az öreglány jól elkapatta. Azért csak nézzél szét Rózsi, nehogy kipakolja a lakást, kitelik tőle!

– Az ékszerei hol vannak? Az a … hogy is mondjam lánc, amit itt, a szekrényben tartogatott – túrt a szekrénybe a nő. Erre már Zsuzsa is méregbe gurult.

– Azonnal menjetek el! Ki innen! – nyitotta ki a bejárati ajtót.

– Kizavarsz a saját lakásomból, te szemét! – köpte szemközt az anyja. – Na, várj csak, fogsz te még sírva könyörögni, de akkor a kisujjamat sem mozdítom feléd, te hálátlan perszóna! – ezzel átkozódva kiviharzott a lakásból.

 

Sokáig ült a konyhában, maga elé meredve. Eszébe jutott a férje. Itt lenne a helye. Mellette. Haza kell jönnie mindenképpen! Tárcsázta a számot. Géphang válaszolt. „ a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, kérjük, ismételje meg a hívását később!”

Órákig próbálkozott, az eredmény mindig ugyanaz volt. Semmi. Lefektette a gyereket. Megágyazott magának, de nem tudott lefeküdni. Jött, ment a szobában. Percenkét próbálta hívni a férje mobilját. Leült a tévé elé, de nem tudott a műsorra figyelni. Elszunnyadt. A telefon csörgése ébresztette. Csabi! Csak ő lehet.

– Miért kapcsoltad ki a telefonodat? – szól bele köszönés helyett. – Micsoda? Baleset? A férjem? Jól van? – egyre sápadtabb lett.

– Értem – a vonal másik végén valamit még mondtak az azonosításról, de azt már nem hallotta. A mobil hangosan koppant a parkettán. Aztán csend lett.

  
  

Megjelent: 2015-09-20 16:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.