VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Farkas Molnár Péter: Vadgesztenye forgács
(Történelmi fikció)
– Magát nem hítták? A bárd megemelkedik, lecsap, aztán újra és újra, még vagy háromszor. Akkor a mester leengedi a nehéz, borotvaéles szerszámot és komoran néz a műhely falának támaszkodó férfira. Nem szól semmit, baljával végigsimít a hófehér, nyers illatú fagerendán. Újra megemeli a bárdot és lesújt, oldalvást. Erő van a mozdulatban, mégis hajszálvékony forgács válik le a félkész gerendáról. – A segédjét se? Valamelyiket? A fiatal, széles vállú, nagyfejű segéd kezében megáll a vonókés. Szúrósan néz a kérdezőre, de ha a mestere nem szólt, hát hallgat ő is. Csattan a bárd, surrog a vonókés, vékony forgácsok tekerednek a levegőben és hullnak hangtalanul a műhely padlójára. A mester néha megáll, szusszan, kezével a hatméteres vadgesztenye gerendát simítja, de a szeme a segédjén. A bárd végzi a munka durváját, a vonókés adja a fényes simaságot. A férfi ellöki magát a műhely falától. Szemébe húzza zsíros, fekete posztókalapját és áll, járatja a szemét jobbra, balra. – Harag ne legyen. Csak azér’ kérdem, mer’ vagy három műhelyben is jártak. – És? – A férfi megvonja a vállát. – Csak a cigányok közül mentek, valami hatan. A segéd ismét szúrósan néz, talán a férfira, talán a háta mögé, valahová, csak úgy. Bólint, köp egyet és dolgozik tovább. Több szó azután nem esik. A férfi megböki a kalapja karimáját, aki akarja, veheti éppen köszönésnek is. Szó nélkül kifordul a műhelyből, az udvarról behallatszik a kutya hörgő ugatása. Mester és segédje némán dolgoznak tovább. Sürgeti őket az idő, az utolsó gerendán dolgoznak, délre ígérte magát a fuvaros.
A hat, párosával egymás mellé fogott ló prüszköl, a fejüket dobálják, csörög a lószerszám. Az irgalmatlan hosszú furikot próbálja a fuvaros a műhely udvarára juttatni. A kapu nagy, hely van bőven, de a lovak nem értik, miért kell hátrafele lépkedni, rendre elvétik a járást. A fuvaros káromkodik, az emberei némán meresztik fekete szemüket. Szekérnyiszorgás, káromkodás, paták dübögése, ló szag. Végül, ha nehezen is, de sikerül a mutatvány. – Verte vóna meg az a magosságos isten, ahány vadgesztenyefa csak van a világon! A fuvaros a homlokát, tenyerét törölgeti, nagy benne az indulat, hát káromkodik közben. – Ne káromolja a teremtőt! – szól rá a mester. – A Talabér hiba nélkül elvitte a tízmétereseket. Ez itt hosszúságban csak épp’ hogy több, mint a fele. A fuvaros lehiggad. – Ne haragítson, van elég bajom anélkül is. Úgy beszélt velem a pallér, mintha a hátsójából rángatott volna elő. Int az embereknek: – Kezdhetitek! Azok megköpik a markukat, nyögnek és sóhajtoznak, pedig még be se léptek a műhelybe. Fekete szemük villog. – Hát tik? – mordul rájuk a segéd. – Hogyhogy nem ott vagytok? Fejével bök valamerre, túl a házakon. Alacsony, széle-hossza egy ember válik ki a csoportból, megáll a segéd előtt. Füstös arca ragyaverte, a bajsza hosszú, zsíros. A haja is hosszú loboncokban lóg, néha belekap a hideg szél. Megmarkolja a hasán a nadrágot és ránt rajta egyet. A hangja magas, rekedtesen sipoló. – Közöttünk es van szar ember. De akik a tennap odamentek, máma má nincsenek ott. Máma má, közülünk nem ment oda egy se. Hallgat, figyel, vár. A mester ráförmed a kompániára: – Mozduljunk, ne lopjátok a napot! Ferenc! – mordul a segédjére – eriggy velök, oda legyen az eszed, nehogy baj essék! Lábak dobognak, azután nyögések, szuszogás. Erőlködve cipelik a cigányok a hatalmas, hosszú gerendát. A mester a fuvaroshoz fordul. – Mongya meg az ácsoknak, hogy reggel időben ott leszek. A fuvaros beáll a lovak mellé, kezébe veszi az ostort, csak aztán mondja: – Meglesz. Megemeli a kalapját és rámordul a lovakra. A furik nyikorogva meglódul, lassan kanyarodik a sáros utcára. Mögötte a cigányok lépdelnek. Nem szólnak semmit, csak a szemük villan szénfeketén a haragtól. A mester meg a segéd állnak a kapuban, néznek az elvonulók után. Elered az apró szemű, sűrű eső, a fel-feltámadó szél az arcukba csapja. Dél sincs még, de lámpát lehetne gyújtani, akkora az őszi homály. A mester a szőlőre gondol, meg arra, mekkora lesz a kár, mennyi bor terem majd az idén. – Verte vóna meg az isten az egész szakramentomot – morogja, inkább csak úgy magának. Szó nélkül megfordul és megy a műhelybe. A segéd még ott áll a kapuban, bár nem a fuvaros után néz, a földet bámulja a lába előtt. A mester a sarokban kucorgó vézna, kócos inasra mordul. – Ott a seprő, kotorj. Szórd a kályhába a forgácsot, fűccsél! A legényke felkapja a vesszőseprűt és nagy igyekezettel veri a port a padlóról. Sziszegve surran a vesszőköteg, gyűlik a vékony forgács, egyre növekvő kupacba.
Ponyvás szekér gurul a hepehupás, rosszul kövezett úton, a kerekek zörögnek istentelenül. A bakon öreg, görnyedt ember ül, fekete posztókabátja gallérját magasra felhajtotta. Mellette a lánya, kendőbe burkolózva, összehúzódva, mint felborzolt tollú apró, fekete madár az ágon. Ha szembe kapja őket a szél, közelebb kucorodik az apjához. Az egyik lóról lassan oldalra csúszik a durva, szürke pokróc. Az öreg szusszan egyet és halkan rámordul a lányára. – Nem látsz? Ugorj, mielőtt lehull, s összesározódik! A szekér megáll, surran a szoknya, koppannak a cipők. Az öreg néz a lány után és morog: – Vigyázz, meg ne bicsakolj! – A pokróc a helyére igazítódik, a lány felkapaszkodik az öreg mellé. A lovak kapkodják, rázzák a fejüket, fújtatnak. Vaskos combjukon, a bőr alatt meg-megremegnek az inak. Az öreg néz, nyugtalanul. – Ezeket mi lelte? A lány a füzes felé bámul, a szája elkerekedik, szürke szeme kidülled. – Jesszusom – suttogja halkan és remegő kezével mutat valahová, a fák közé. Apja odafordul és kis híján kiejti kezéből az ostort. A lány kezébe nyomja a kantárt és lekászálódik a bakról. Amikor a lánya is mozdul, ráförmed: – Kushadj, a keservit! Átugrik az árkon, lába megcsúszik a vizes füvön. Kimeredt szemmel, pislogás nélkül bámulja a faágon himbálódzó két, sötét alakot. Közelebb óvakodik, és bámul felfelé, a két felakasztott cigányra. Ahogy lép csosszanva, a lába elakad valamiben, csaknem orra esik. Maga elé néz és megdermed. Ázott condrás férfi fekszik a sárban halálos görcsbe gömbölyödve, kezét a gyomra tájékára szorítva. Szeme üveges, száját csorbafogú vicsorba rántotta a halál.
Nyögve húzzák, emelik a hatalmas gerendát, végül a vállukra emelik. Igyekeznek egyszerre lépni, a súly meggörnyeszti, szinte a fölbe nyomja őket. Cipelik a nehéz terhet, még tíz méter, még hét, már csak öt… Végre megállnak, nyögnek, remeg a lábuk. Kötelek tekerednek le a frissen rakott, vörös téglafal mellé, valahonnan a magasból. Az ácsok a gerendára hurkolják, a pallér hol káromkodik, hol parancsokat oszt ordítva. A gerenda eleje meglódul, felemelkedik, aztán a másik vége is. A cigányok, megszabadulva a súlytól, félreugranak. Elhúzódnak a faltól, igen szaporán, mert bár kicsi az esélye, de mi van, ha mégis? Ha az a nagy, vaskos faoszlop visszazuhan, agyonveri valamennyiüket. Szuszogva másznak felfelé a csúszós, huzatos falépcsőn, a vakolatlan falakból árad a nyirkos, hideg mészillat. Felérnek, a félig kész tetőszerkezet alatt megállnak. Megjön a pallér is, hajtja, noszogatja az embereket. Nem lehetett számítani rá, hogy ilyen istentelen idővel köszön be az október, a tetőnek állni kell minél előbb, muszáj lesz cserepezni is, a vakolást megette a fene, ha ilyen marad az ősz. Csattognak a szekercék, a cigányok tátott szájjal bámulják a vastagabb, vékonyabb gerendákon egyensúlyozó ácsokat. Fűrész sistereg, hullik a fűrészpor, pislognak, a szemüket dörgölik. – Eriggyetek az útból, láb alatt vagytok, a rosseb egye ki a vaksi szemeteket! Ragyaverte képű, hosszú bajszos, hosszú hajú cigány ordít magas, sipító, rekedtes hangon a többiekre, azok félrehúzódnak. Leóvatoskodnak a csúszós falépcsőn és várnak a fuvarosra, a bérükre. Három ács dolgozik egy fehér gerendán, összehangolt, pontosan kiszámított mozdulatokkal csapnak le a szekercék, épp ahová kell. Megvan a rendje ennek is, egyszerre dolgoznak, mégse tartják fel egymást, senki a másik keze alá nem nyúl. Hullik a habfehér, vékony, meg vastagabb forgács. A sipító hangú cigány a pallérhoz megy, megemeli a kalapját. – Abból a forgácsból nem lehetne, tekintetes úr? A pallér nézi a hegynyi forgácsot és megrántja a vállát. – Fűtenél? – kérdezi végül. A cigány már vigyorog, érzi, hogy nyert ügye van. – Jó forgács ez, jó kemíny - sipogja. – A pallér megint vállat von: – Miattam akár az egészet elhordhatod, rosseb egye a fajtátokat. A cigánynak arcára fagy a vigyor, topog tanácstalanul. Nem érti a pallér haragját. Aztán hirtelen megért mindent, de nem szól. Mit mondhatna? Hátat fordít és megy a furikhoz a ponyváért meg a zsákokért. Siet, kapkod, mert ki tudja? Még meggondolja magát ez a nagyhangú, keménytenyerű ember, és akkor oda a sok jó fűtenivaló. Leteríti a ponyvát, megjönnek a többiek is, lapáttal, seprűvel, deszkával – léccel kotorják a forgácsot. Nagy halom emelkedik a ponyván, ketten tömik, gyömöszölik a zsákot. Aztán a másodikat, harmadikat is. Fellobban bennük a szerzés öröme, még és még, minél többet! Szinte tapossák a forgácsot, a zsák végül kemény, mintha földdel tömték volna meg. A sipoló hangú cigány felvesz egy marékkal a vékony, szinte áttetsző, fehér szalagocskákból. Nézi, morzsolja, végül a zsebébe gyűri. A pallér undorodva elfordul. „Ott evett vón’ meg benneteket a fene, az anyátok hasába! A bitókból is vittetek forgácsot, biztosan. Ámbár az csak nyers fenyő, de nem mindegy az nektek?”
– Szólt valaki hatósági személynek? Halk hangú a kérdés, néma fejrázás rá a felelet. Félrehúzódva ül a két koros férfi az ivó szegletében. Kezüket a poháron tartják. – Csak azér’ kérdem, mer’ hármat tanált, azt mondja. Három mást meg a füzesen túl tanáltak még a reggel, azt beszélik. Agyonszurkálták, meg agyonverték őket. Úgy mondják… – Nem szóltam, mer’ mér is szóltam vóna.
Vonalban állnak a fegyveresek, lóháton mind, fehér köpenyükbe belekap néha a friss, reggeli szél. Vonalban lépkednek a kiterelt férfiak, fejük lehajtva, szemüket a földre meresztik. Az egyik megáll, lehajol, felvesz valamit. Csörren a kengyel, ahogy a fiatal őrmester leugrik a lováról. – Mit talált? A férfi szó nélkül mutatja a kést. Ormótlan szerszám, a nyele durván faragott, pengéje foltos, vakrozsdás. – Mutassa! – nyújtja tenyerét az őrmester. Forgatja a kést, megnézi alaposan. A nyelén fekete ragacs. Vér. – Csak cigányok használnak ilyenfélét. A mi fajtánk ilyet nem venne a kezébe – mondja a kést találó férfi. Az őrmester bólint, nézi a kést, forgatja a kezében, aztán int: – Tovább! A vonalban állók megindulnak újra, szemüket a földre sütik. Esik a sűrű, apró szemű eső. A lovak nyugtalanok, a katonák dühösek. Itt ácsorognak reggel óta, mert ez a parancs. A bitóácsoláshoz rendelt cigányok nem jöttek ki a sáncra. Mindet itt találták meg a füzesben, kettőt felkötve, a többit leszúrva, agyonütve. Ülnek hát a nyeregben, köpenybe burkolózva és ügyelik a keresésre kihajtott embereket. Majdnem sötétedik, mire végeznek. Az embereket szélnek eresztik és hosszú sorban ügetve vonulnak be az aradi táborba.
A szárnyéknak csak három oldala van, meg lombos vesszőkből és hitvány szalmazsúpból összerótt teteje. Körben fák állnak, azok védik úgy ahogy, a széltől. Két tűz is ég, füstölög a szárnyék előtt, körülötte ülnek a cigányok. Néha felerősödik, felzajlik a beszélgetés, valamelyik asszony csörömpöl valami edénnyel. Üveget adnak körbe a rokonok, akik nem tartoznak a családhoz, égő szemmel nézik. A nyirkos hideget nem érzik, megszokták. Mesze még a tél, nem gondolnak vele. A fehérbe öltözött lovasok úgy ügetnek elő a semmiből, mint a kísértetek. Körülveszik a szárnyékot, néma csend lesz hirtelen, csak a fegyverek meg a lószerszám csörrenése hallatszik. A fiatal őrmester leugrik a nyeregből és előremegy a tüzek gyenge fényébe. Magasra emeli a füzesben talált kést. A tűz körül ülőket nézi, azok kifejezéstelen arccal bámulnak rá. – Mit tudtok erről? Kié ez a kés? – kiált a katona, száraz, kommandírozáshoz edződött hangját felkapja a meg-meglebbenő szél. A cigányok néznek rá és hallgatnak. A tiszt vár egy darabig, nő benne az indulat, nem mozdul senki. Ujjával rábök az egyik tűz mellett kuporgóra: – Te! Gyere csak ide! – Fiatal fiú áll fel lassan és az őrmesterhez megy. Pillantása riadtan cikázik, de az arca kifejezéstelen, csak a szája remeg. – Utoljára kérdezem, kié ez a kés? A fiú meredt szemmel bámulja a kést a katona kezében és rázza a fejét. – Itt maradj! – csattan a parancs, az őrmester a lovához megy, a nyereg mellől előhúzza a rövidcsövű pisztolyt. Jéghidegen csattan a hátrafeszített kakas. – Mondjátok, vagy nem mondjátok? Néma csend a válasz, amit hirtelen millió darabra robbant a lövés dörrenése. A fiatal cigány megpördül és elvágódik. A cigányok döbbenten bámulják a halottat. Hirtelen ketten is felugranak, aztán még ketten, és belerohannak a sötét estébe. Akkor aztán talpra ugrik mindenki, fülsiketítő az ordítozás, a jajgatás. Négy lovas ugrat a menekülők után, a többi fegyvert szegez az őrjöngő, ordító, sikoltozó cigányokra. Lövések száraz roppanása hallatszik, valahonnan a sötétből. Erre aztán elül a zaj, mindenki a fülét hegyezi. Kisvártatva visszaérkeznek a lovasok. – Egyet meglőttünk, a többi megugrott. Az őrmester lóra száll, üget a jelentést tevő után. Megállnak és meresztik a szemüket. Homályos, fekete folt csak a halott, hason fekszik, szétvetett lábakkal, karokkal. Mellette a sáros füvön szétszóródva, valami fehér, szinte világít a sötétben. Az őrmester int, a katona leszáll a lováról és a halotthoz megy. Lehajol, a keze tapogat. Felegyenesedik és tanácstalanul bámul a parancsnokára. – Faforgács – kiáltja. – Semmi egyéb, csak egy marék forgács. Teletömve forgáccsal a zsebe is. Az őrmester a fejét csóválja értetlenül. Bizonyára valami cigány babona.
Megjelent: 2015-10-10 16:00:00
|
