Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Jelek

 

Voltak bizonyos jelek.

Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.

Nálam is voltak jelek.

Az első úgy tavasz tájékán jött, amikor szép sorban kipakoltam a téli ruhákat, hogy helyet csináljak a könnyebb, nyári daraboknak. Aztán, ha már elővettem a szoknyákat és rövidnadrágokat, - Egy életem, egy halálom, én ezt bizony felpróbálom! – csatakiáltással egymás után bújtam bele az ominózus ruhákba. Csakhogy! Valami történhetett velük a hosszú téli napokon, mert bizony egytől egyig összementek. Valószínű, a melegvíz, vagy az új mosószer, vagy a téli hideg nem tett nekik jót, mert valahogy egyik sem akart úgy állni, ahogy kellett volna. Némelyiket csak iszonyú levegőmegtartóztatás árán tudtam összegombolni. Sallallallalé! – Megyek vásárolni! – szóltam életem párjának, aki csak egy halk miértet tudott kinyögni, de készen voltam a válasszal rögvest - összementek a ruháim! – szóltam vissza az ajtóból és még örültem is, hogy végre új ruhatáram lesz, nem kell azokat az unalmas farmerszoknyákat hordanom.

Igen a jelek.

Talán hamarabb felfigyelek rájuk, ha nem utolsónak megyek minden este fürdeni, amikor már teljesen párás a tükör, hogy véletlenül se láthassam magam benne, vagy, ha reggel nem törődök férjek gyöngyével és villanyt kapcsolok öltözködés közben. De nem tettem. Így visszagondolva, kár volt.

Az is gyanút kellett volna keltsen, hogy egyetemista nagyfiam, elsőszülött drágaságom, amikor a hóna alá húzott, hogy egy cuppanós puszival fejezze ki ragaszkodását, rendre így szólított meg: - Na, gyere kis Buddhám! – Én meg még dagadtam is a büszkeségtől, és magamban azon örvendeztem, hogy – lám, lám, felnőtt az én drágaságom, végre elismeri, hogy okos és bölcs asszony az anyja, telve szeretettel, és ennek az észrevételnek kellő képpen hangot is ad.

Ha ezekre nem is, de Éva néni áhítatos figyelmére már mindenképpen gyanút kellett volna fognom. Szinte naponta találkoztunk, és naponta végigmért azzal a nézéssel, amivel csak a Szűzanyát szokták az asszonyok a kápolnában, mielőtt térdet hajtanak az oltár előtt. A tekintete megállapodott a hasamon, elmosolyodott, és továbbsietett. Egy nap aztán bátortalanul megszólított. – Tudom, hogy még nem akarja mondani senkinek, de megkérdezhetem, mikorra várja? – Azt hittem rosszul hallok, nem is nagyon értettem a kérdést azonnal, majd zavart magyarázkodásba fogtam holmi összegyűrődött pólóról, meg kardigánról. Magamban meg csak azt gondoltam, hogy kérek a habókos kis öregasszonynak időpontot a szemészetre.

Itt talán már erősebben kellett volna koncentrálnom, de szaladtak a napok, folytak a hetek, nem volt idő ilyen csipp-csupp üggyel foglalkozni. Egy nyár végi napon történt, hogy látogatóba mentünk öcsémuramékhoz. Nagy lelkesen mutogattuk a nyaralás alatt készült képeket, különös tekintettel a tengerre, a naplementére, a fehér homokra, amikor öcsémuram váratlanul megszólalt. – Aktivisták is jöttek? – Értetlenségemet látva még hozzátette – a Greenpeace-től. Láttam ott, az előző képen egy partra vetődött bálnát!

Naná, hogy én voltam azon a képen, bronzbarnán, cuki kis fürdőruhámban napozva. Hát tehetek én róla, hogy ilyen hálátlan géneket örököltem? Na, meg ugye a kor is szépen eljárt felettem, már a nagyobb gyerekek is néniznek, és csókolommal köszönnek a házban. Különben meg kit érdekel egy csipkelődő öccs véleménye? Tudja is ő, milyen egy kövér nő! Messze vagyok én még attól, gondoltam magamban, kicsit dúlva - fúlva, de hogy mennyire nem volt igazam, az a következő hétvégén derült ki.

Anyámékhoz mentünk a hegyre. A kutyák messziről ugattak, apám a pincéből jött éppen, a konyhában hangzavar.

- Vendég van a háznál, - súgta apám félúton - itt vannak Mari nénédék.

Mari néném amolyan szókimondó fajta, az egész család féli a véleményét, és vigyázza minden szavát, nehogy a néni elefántot csináljon a bolhából. Kis gombóckával a torkomban siettem a házba, hogy mielőbb túl legyek a találkozás procedúráján, amikor Mari néném csípőre tette a kezét. Ez a mozdulat semmi jót nem ígért, hát még a fogadj Isten!

- Azt a nemjóját! De jól nézel ki! – kiáltott fel a néni, ami az ő olvasatában annyit tesz, hogy „a fenébe lányom, de meghíztál, mióta nem találkoztunk!”

Akkor, ott, a konyha hűvösében, Mari néném ölelő karjai között fejtettem meg a jeleket és fogadtam meg szentül, kisdobosbecsszóra, hogy holnaptól szigorú fogyókúrába fogok.

Azóta várom a holnapot.

  
  

Megjelent: 2015-10-25 17:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.