Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Oberczián Géza: Hármaskör

 

Végtelennek tűnő, átlátszatlan, fekete tér, tán az űr mélysége, vagy inkább mikor benézünk egy izgalomtól kitágult pupillán.

 

Látszólagos volt a süket mozdulatlanság: alig észlelhető zümmögés, susogás visszhangzott, míg egyre-másra csillogón fel-felvillanva, mint távoli égitestek, sötét árnyak keltek életre, táncoltak láthatatlanul.

- Játsszunk, játsszunk! Ki van velem? – csilingelt az egyik. Magas, fémes hangja vidáman villogott éles fényével. - Játsszunk hármaskört!

- Már megint? - susogott egy bariton. Kellemes, lágy zengés, meleg, nap-sárga, csalódott.

- Az mi, az mi? – semleges zümmögés, hidegen kéklett fel szenvtelenül.

- De buta vagy, ez játék. Ha legalább hárman állunk bárhol a térben, egy kör mindig összeköt minket – volt kioktatás is a víg csilingelésben, hosszan rezgett a térben.

- A történet, amit eljátszunk, így lesz teljes, kerek egész. Bezárul és rólunk szól – susogta a másik –, de most én leszek a jó! – Tette hozzá.

- Én meg a rossz! – csattant élesen a derűs. -Hihihi.

- Én mindkettőtöket szeretni foglak – szólt a semleges halk zümmögés.

A gondolat megfogalmazódott, a kéz megmozdult.

 

A férfi a helyiség közepén állt, nehéz kabátjából párolgott az esővíz a meghitt melegben. Alatta kis tócsa gyűlt. Lenézett rá, bizonytalanul mozdította meg az egyik lábát, a víz gyűrűzni kezdett. Körülpillantott, tekintete érdeklődő, vagy inkább csodálkozó volt. Feszültségét leplezendő kezével megsimította pár napos borostáját, benedvesítette a szája szélét, mintha mondani akarna valamit. Pásztázta a bútorokat, sarkokat, végül szeme megállt a nőn, aki vele szemben állt a szoba mélyében, karba tett kézzel, bizonytalanul.

- Átrendezted – szólt a férfi. Meleg baritonja végigrezgett a nappalin. Nem volt ez se kérdés, se kijelentés, csak elhangzott, utalva valami távolira, ami valaha volt, mint egy megállapítás, hangsúlytalanul.

- Így jobban tetszik – a nő hangja falsul, fémesen csengett, mint a pályamunkás kalapácsütése nyomán a sérült vasúti tengely.

- Nekem a régi otthonosabb volt – mondta a férfi. – Mindig oda képzeltem magam vissza, ha eszembe jutott.

- Mi így szeretjük! – csattant fel a nő, majd, amikor észrevette, mit is mondott, sebtében hozzátette. – A gyerekkel.

- Persze – tompán puffant a szó –, a gyerekkel. És hogy vagytok?

- Jól. Megvagyunk – a válasz semleges, tartózkodó volt–, megnőtt. Óvodában van.

- Meg se ismerném – a férfi tekintete szürke –, nem küldtél róla képet.

- Nem. Nem engedted.

- Te is alig hasonlítasz arra, akire emlékszem. Más lettél… Más a hajad.

A nő akaratlanul is megérintette melírozott frizuráját, egy tincset a szeme elől a füle mögé simított.

- Tetszik? – kérdezte. A régi kacérság megcsillant szemében. Ez volt az első jel, melyet a férfi felismert benne, minden egyéb csak fáradt, tétova utánzásnak hatott.

- Jobb, amire emlékszem – a férfi elkezdte levetni a kabátját, letette volna valahova, azonban a szék nem volt ott, ahol számított rá, arrább kellett volna lépnie, de nem akarta széthordani a vizet a piszkos cipőjével, csak állt. A nő nézte, majd észbe kapott, elvette a kabátot, kivitte a fogasra, és behozott egy pár papucsot.

- Ne aggódj a koszért, majd feltörlöm – erőltetett vidámság kondult magas hangjában, természetellenes volt a hangsúly is. A férfi tudta, hogy a nő utálja a rendetlenséget. Leült a fehér bőrkanapéra. Eszébe jutott, mikor vették. Arról beszéltek, mekkorákat fognak majd szeretkezni rajta, ki is akarta próbálni még ott a bútorboltban, de ifjú felesége nem állt kötélnek. Végül talán csak egyszer használták erre, mielőtt minden megváltozott.

- Gyere ide! – nyújtotta a kezét a nő felé. – Ülj mellém, gyere!

A nő inkább kiszaladt, és egy felmosóval tért vissza. Széles mozdulatokkal dolgozott, nem nézett rá, csinos alakjának mozgása, melle ütemes remegése felkeltette a férfiban a vágyat. Felpattant, elkapta hátulról, maga felé fordította, szájával kereste a száját, de a nő ellökte és hátrább ugrott a felmosó fát védekezőn tartva maga elé.

- Hagyjál! – mondta. – Nem is fürödtél – tette hozzá magyarázatként.

- Régen ez nem zavart – morogta a férfi. – Mi az, leprás lettem?

- Börtönben voltál két évig! – kiáltotta a nő élesen, szinte sikítva. – Mégis mit akarsz, mit tegyek, mit vársz ennyi idő után?

- Hálát. Szerelmet – mondta a férfi.

- Hazajössz bejelentés nélkül, váratlanul, jóval hamarabb, és máris ott folytassuk, ahol abbahagytuk?

- Tehetek én róla? Kiengedtek. Jó voltam, harmadoltak…

Jóképű férfiarc jelent meg az ajtóban, mosolygott.

- Szia, megjöttem! – kiáltotta, hangja opálos volt, jellegtelen, úgy beszélt, mint aki megfázott, szeme kékesen fénylett. Lassan állt össze neki, mit is lát – József! – szakadt ki belőle a felismerés. A döbbenet átrendezte vidám arcát, de hamar magára talált – barátom! – odaszaladt, megölelte a jövevényt hosszan, erősen, férfiasan, majd eltartotta magától, nézte – te vagy az, tényleg te! – kiáltotta, majd feleszmélt lelkesedéséből. – Ágnes?

A nő, akit Ágnesnek nevezett, leesett vállal állt, aztán kihúzta magát: - Na, Tomi, mit szólsz, ki van itt? – hangja alig remegett, de csengése megint csak egy pályaudvarra emlékeztetett, fénye kihunyt – ez ám a meglepetés, igaz?

József, aki börtönből szabadult, gondolkodón nézett egyikről a másikra: - Tamás, te mit csinálsz itt? Később át akartam menni hozzád.

- Mióta egyedül hagytál, Tomi sokszor átjön, néha ő hozza haza a gyereket, játszik is vele, igazán jó barát, segít, hogy olyan legyen ez, mint egy igazi család – Ágnes hadarva mondta mindezt, egy szuszra, színtelenül, ami rá igazán nem volt jellemző. Közben a hajával babrált, a földet nézte, nagy nehezen emelte csak fel tekintetét, akkor sem a férjére nézett, hanem Tamástól várt megerősítést. Tamás kényszeredetten bólogatott.

- „Egyedül hagytál!” Nagyszerű! – József zengő baritonja indulattól kiszáradt szájából recsegőn tört elő (nem lehetne felismerni, ha nem látnánk beszélni), kezével pedig heves mozdulatot tett, indulatosan beleütött a levegőbe, higgadtsága szertefoszlott, mint a szoba meghittsége, amikor hárman lettek benne. – Egyedül én emlékszem még tisztán, mi is történt valójában?

- József, József, barátom, mindannyian tudjuk, milyen áldozatot hoztál, hidd el, nem volt nap, hogy ne emlegettük volna, tényleg, igazán úgy van, ahogy …hálával… – Tamás belezavarodott a mondanivalójába. Elhallgatott, szemmel láthatóan ideges volt, aprókat topogott a frissen feltörölt parkettán, míg Ágnes mellé nem ért.

József elfordult, pár lépéssel a kandallóhoz sétált, rákönyökölt a párkányára, háttal a többieknek, arra gondolt, mekkorákat nevettek, míg elkészült, filmjeleneteket soroltak Ágnessel, amelyekben a kandalló előtt, oroszlánbundán… Nézte magát a fölötte lévő drága, antik velencei tükörben: borotválkoznom kéne, gondolta, újra megsimította borostás állát. Felvett egy bekeretezett fényképet, Ágnes és … Tamás – konstatálta döbbenten – a kertben, a japán kertben, amit a gyereknek csináltatott, amikor megszületett. Sokba került, rengetegbe, nem számított. Körülnézett a szobában újra, tüzetesen, aprólékosan, kereste a saját tárgyait, de nem voltak sehol. Ismeretlen dolgokat talált: férfiruhákat kivasalva egy halomban, egy olvasószemüveget, amelyre nekik nem volt szükségük.

- Ti együtt éltek itt, ugye? – kérdezte halk, selymes baritonján, indulat nélkül suhant a hang bánatvörösen.

- Két év, József, két év, de hatnak indult, kilátástalan hosszú idő… mit vártál tőlünk? Igen, együtt vagyunk, Tomi itt lakik – Ágnes hangjába visszatért a csilingelés, most magabiztosnak hangzott, először, mióta József belépett. – Megszakítottál velünk minden kapcsolatot. Nem írhattunk, nem látogathattunk, semmit nem tudtunk rólad. Eltűntél az életünkből. Mit gondolsz, mit tehettünk, hát elkezdtünk egy újat – hangzavar támadt a fejekben a kimondott szavak nyomán.

- Te taszítottál el minket, József, lásd be! Börtönbe mentél hosszú időre, mi meg itt maradtunk… – Tamás semleges hangja éles volt, szétmetszette a maradék kötelékeket.

- A bűnös nem én vagyok, ezzel tisztában vagyunk mindannyian. Sem a balesetben, sem a megcsalásban. Nem én követtem el cserbenhagyásos gázolást a zebrán, nem miattam halt meg az öregasszony – itt Ágnes és Tamás összenéztek egy pillanatra – , ha emlékeztek, magamra vállaltam, hogy mentsem a gyermekem anyját. Mégis hogy nőtt volna fel a kicsi, ha őt elítélik, hiszen még szopott?! – József megnyalta a szája szélét, kiszáradt az indulattól, de folytatta. – Igen, nagyon nehéz lett volna látni a feleségemet és a gyerekemet, és folyton rájuk gondolni odabent, kiirtottam hát magamból mindent, ami hozzájuk kötött. Eltemettem az emlékeket, és nem akartam tudni róluk. Azért én értük voltam ott, hogy megóvjam a családomat!

- Mondtam én is, barátom, hogy mi mindig rólad… a legnagyobb tisztelettel… és szegény Marika néni…

- Hagyd, Tomi, tudja ő, csak meg akarja nehezíteni – villant Ágnes szava, ahogy közbevágott sebtében, elhallgattatva a férfit; ekkor tekintetek kapcsolódtak egymásba, nap-sárga és hideg kék, éles és meleg, kék és éles, mintegy megbeszélték, mi következzék: ne hazudjatok, vége, mondta a nap-sárga; mentsük, amit még lehet, szólt a hideg kék; ne add fel, így az éles.

- Szóval te ismerted az áldozatot? Marika néni?! A tárgyaláson végig ismeretlenként beszéltünk róla. özv. Jákob Béláné, nyolcvankét éves, minden lében kanál, nem sokan szerették, ez kiderült róla. De még élhetne ma is, ha Ágnes el nem üti egy este fékezés nélkül, és ott nem hagyja a saját vérében fekve az úttesten. Én részeg voltam, veled ittunk, Tamás, a névnapod volt, ültem az anyósülésen és röhögtem hazáig. Fel sem fogtam, mi történt, csak másnap, amikor jött a rendőrség. Maradnunk kellett volna, mulatni tovább, én még nem is akartam hazamenni, jó volt a buli, de Ágnes nyafogott, hogy már nagyon lealjasodtunk.

- Az öregasszony a szomszédunk volt. Gyerekkoromban párszor vigyázott rám, amikor a szüleim elmentek otthonról, de semmi több. A tárgyaláson én nem tanúskodtam, ott se voltam, amikor az történt, ezért nem tudhattad, hogy ismertem őt – majd gyorsan hozzátette – , de nem is lényeges!

- Nem mindegy, hogy ki volt? Egy ócska pletykás vénasszony volt! Mindenbe beleártotta magát, kavarta a szart, ennyi. Nem kár érte, megérdemelte, úgy kell neki, minek fecsegett összevissza! – türelmét vesztve Ágnes görcsösen toppantott, arca eltorzult, csak a szeme éles villogása maradt a régi.

- Fecsegett? Mégis, miről fecsegett? Sosem hallottam róla, azt sem tudtam, hogy a világon van, te pedig a fecsegéséről beszélsz? Mit mondott? – a kérdés hosszan lebegett a szobában, körbefogta a bent lévőket, hármaskörbe, a természet legtökéletesebb vonalával összekötözte őket kibogozhatatlanul, ők pedig zavartan nézelődtek a nappaliban, mindent szemügyre vettek, csak egymást kerülték: az egyik nem akart választ, a másik nem akart válaszolni, a harmadik félt, hogy mi lesz a válasz; inkább tárgyak kerültek a látóterükbe, a dús berendezés a hatalmas szobában. Mindez azonban most nem érdekelte, apróságok kötötték le a figyelmét. Egy kis ékszerdoboz, ő vette még, mikor megismerte Ágnest, karkötő volt benne, egy ottfelejtett körömvágó olló a kisasztalon, újságok, magazinok, egy-két elszórt könyv, Agatha Christie és Coelho, egy fényképezőgép, kávéscsésze, benne kiskanál, az ezüst készletből, amelyet együtt választottak a Harrodsnál Londonban, fotók, keretben a falon. A gyerekről egy sorozat, játszótéren, kertben, fal előtt, anyával, kutyával, Tamással… Tamással…

A kislány arca kerek volt, szemei élénk kékek, haja szőke, mosolya kis gödröcskét varázsolt a szája két oldalára. Részben és egészben olyan volt, mint Tamás. A hasonlóság tagadhatatlan.

- A te lányod, ugye? Nem az enyém? – kérdezte József, egy újabb kérdés, amelyre nem akarta hallani a választ, de elkerülhetetlen volt a szembesülés. – Már azelőtt együtt voltatok, hogy mi összeházasodtunk – állapította meg.

- Kétségtelenül – tompa, de határozott beleegyezés volt ez. Tamás felszegte a fejét, dacosan, mint egy gyerek, akit rajtakaptak. Ágnes leült a kanapéra, felhúzta a lábait, átfogta a karjaival, bezárkózott.

- Szóval hozzámentél a gazdag sráchoz a szeretőd gyerekével? – a kérdés a nő feje körül keringett, egy sajátos glória, nap-sárga. Körbevette, visszhangzott a fejében. Nem szabadult. Befogta a fülét, szorította erősen.

József felállt, kifelé indult, felvette a cipőjét, a kabátját, még visszaszólt az előszobából – Mit mondott az öregasszony?

- Hogy mindent tud és megmondja neked – hideg kék válasz, szenvtelen. – Véletlenül adódott az alkalom, pont ott ment át a kocsi előtt. Meg kellett tenni, nem volt más megoldás.

 

- Még, még – csilingelt a fényes hang – ez jó, hihihi, tovább!

- Nincs tovább, a hármaskör bezárult – susogta a bariton – ezért hármaskör.

- Mindegyik ilyen szomorú? – zümmögte a semleges kék.

- Vannak vidámak is – susogta a nap-sárga bariton – csak tőlünk függ, milyen lesz. Senki sem tehet róla.

A fények kihunytak, egyik a másik után. Lassult a sötét árnyak láthatatlan tánca, süketté lett a mozdulatlanság, végtelennek tűnt az átlátszatlan fekete tér.

 

Ha kitekintünk a szűkülő pupillán, látjuk, amint az író leteszi a tollat és hátradől.

  
  

Megjelent: 2015-11-29 17:00:00

 

Oberczián Géza (Budapest, 1961)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.