VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Döme Barbara: Az új arc
A tökéletlenség harmóniáját bámulom: mocskos ablaküveg, letépett plakát, tökéletes hátteret biztosítanak egy készülő archoz. Ül, sminkel, narancsszínű rúzst tesz a szájára. A metró utasai bámulják. Narancsillatot hallucinálok. A nő apró mozdulatokkal viszi fel arcára a púdert. A nyitott tégely az ülésen hever, egy erősebb fékezésnél leeshet és darabokra törhet.
Anyám élete nagyanyám halála után esett szét végleg. Skizofréniája ezután átvette az irányítást az elméje felett. Fiatalasszonyként egyszer narancsot kívánt. Azt mondta, addig megyünk, amíg pult alól nem tud szerezni. Jártuk a boltokat, én egyre fáradtabb lettem, ő egyre lelkesebb. Csillogott a szeme, feltüzelte a kihívás, hogy a hetvenes évek elején déligyümölcsöt szerezzen. Narancsot végül a piacon kaptunk az egyik ismerős kofától. Barna papírzacskóba tett két éretlen példányt a fél kiló csiperkegomba alá. Anyán még ekkor sem mosolygott, pedig azt mondta, boldog. Hazafelé az egyik üzlet kirakatában meglátott egy merész szabású selyemruhát. Nehéz volt eldönteni, hogy az élénk narancsszínével vagy mély dekoltázsával provokál-e jobban. Hatévesen is káprázatosnak találtam. Anyám sokáig nézte. Homlokáról fokozatosan tűntek el a ráncok, zöld szeme élénken ragyogott, majd végre kacagott, úgy, ahogy előtte már jó ideje nem hallottam. Beleszeretett a merész holmiba, megvette, pedig tudta, nem hordhatja. Nem illett hozzá az ilyesmi. Mindig szürkét és barnát viselt, főként garbós nyakkal, még nyáron is. Hazamentünk, a ruhát vállfára tette, és kiakasztotta a szekrényajtóra. Megbabonázva bámulta, amíg megpucolta az éretlen narancsokat. Szerettem volna, ha felveszi azt a gyönyörű holmit, de nem mertem megkérni rá. Megettük a savanyú gyümölcsöt, anyám fekete zacskót húzott vadonatúj szerzeményére, majd eldugta a szekrénybe a bundája mögé. Nem mondta, hogy senkinek nem beszélhetek róla, mégis úgy éreztem, ez az a titok, amelyet, ha mások előtt kifecsegek, elveszíthetem anyám szeretetét. Lefekvés után sokszor elképzeltem, ahogy a narancs ruhában táncol, a selyem hullámzik körülötte. Anyám mindig is gyönyörű asszony volt.
A nő két megállónyi púderezés után arcpirosítót vesz elő a táskájából. Feltűnően nagy ecsetet márt bele, aztán az arccsontja körüli részt kezdi festeni. A pír is narancsszínű, akár a rúzs, amit az imént magára tett. Miután befejezi ezt a műveletet, kiigazítja a rúzsát, újabb réteget ken a szájára. Az ajka élni kezd, mosolyra húzódik.
Anyám ritkán volt vidám, egy idő után olyan érzésem volt, csak a narancsruha hatására képes mosolyogni. Elővette, amikor elveszítette az állását, miután apám megcsalta és elhagyta, amikor feladva a körúti lakásunkat Juci néni társbérletébe költöztünk. A szépséges holmit ilyenkor újra és újra kiakasztotta a szekrényajtóra, leült vele szemben és hosszasan nézte. Úgy képzeltem, a selyemhez imádkozik, mint valami pogány bálványhoz. A végén mindig mosolygott, még dudorászott is. Felnőttként sokszor gondolkodtam azon, vajon titokban felvette-e valaha a ruhát, vagy tényleg csak egyszer, azon a napon viselte? Tizennyolc voltam, amikor nagyanyám meghalt. Rákos volt. Anyám teljesen összetört. Előtte is voltak furcsa dolgai, de a tragédia hatására végképp eltűnt a védelmező gát a valóság és a képzelt világa között. A ravatalnál álltunk, vártuk, hogy anyám megérkezzen, nélküle nem akartuk elkezdeni a szertartást. Január volt, éreztem, ahogy a talpamon keresztül a csontjaimba hatol a dermesztő hideg. Mindenki sírt, én bámultam a nyitott koporsóból előbukkanó arcot. Sokkal ráncosabb volt, mint ahogyan emlékeztem rá. Végre nyugodtnak tűnt, és boldognak. Egyszer csak kinyílt a ravatalozó ajtaja, ott állt anyám. Ilyen gyönyörűnek még soha nem láttam. Megbabonázott, narancsillatot éreztem, olyan volt, mintha felemelne és lebegnék. Anyám, akár egy ott felejtett ragyogó borostyánkő a fekete sárban, úgy tündöklött narancs selyemruhájában a gyászolók között. Száját is narancsra festette, a szemhéján lévő csillogó zöld festék kiemelte a szemét. Tűsarkújának kopogása egy-egy visszavonhatatlan szöget vert saját koporsójába, ahogy nagyanyám ravatala felé lépkedett. – Nem fázol? – kérdeztem, amikor mellém ért, és ráterítettem hosszú fekete kabátomat.
A metrón lévő zaj alább hagy a Nyugatinál, sokan leszállnak. A nő becsukja a púderes doboz tetejét, beteszi a táskájába. A kis tükörben újra szemügyre veszi magát, aztán újabb adag rúzst tesz a szájára. Észreveszi, hogy bámulom. Rám néz és megkérdezi: – Szerinted, nem túl kurvás?
Megjelent: 2015-11-11 17:00:00
|
