Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Albérleteim IV.

 

Egy ilyen malőr nem maradhatott titokban az egyetemen. Hála a fiúknak, akik telekürtölték vele nem csak az egyetemet, de a kollégiumot is, és bizony, amiről két ember tud, azt már tudja mindenki. Nem beszélve a sok irigy csoporttársról, akik eddig is fura szemmel néztek Szonjára, de attól a naptól már rám is ujjal mutogattak, és összesúgtak a hátam mögött. A lányok már csak ilyenek. Nem úgy a fiúk! Ők aztán nem rejtették véka alá a mondandójukat, ami a szívükön az a szájukon. Sorra szólítottak le a menzán, a folyosón, az utcán, vagy ahol éppen találkoztunk. Vihogva, heccelődve ajánlatokat tettek.

- Mit szólnál egy hajnali randihoz? – így az egyik. – Nincs ugyan emeletes ágyam, de azért szívesen látlak ma éjszaka a szobámban! – kiáltott utánam egy másik csoporttársam.

Szerettem volna elbújni, átiratkozni egy másik város, másik egyetemére, akárhová, csak el innen. Jó lett volna kimagyarázni a helyzetet, de az eszem tudta, hogy többet ártanék vele, mint amennyi haszna lenne. Egyszer talán ennek is vége lesz, gondoltam bánatosan, és lázas albérletkeresésbe fogtam ismét.

Teljesen kétségbe estem, amikor már második este kellett a tornaterem öltözőjében aludnom rettegve attól, hogy felfedeznek. Éppen egy tornaszőnyeget nyűttem ki a szertárból, amikor eszembe jutott a kórházi ágyraktár. Nyáron a klinika sebészetén dolgoztam, mint segédnővér. Anyám úgy gondolta, nem fog ártani egy kis kórházi gyakorlat, no és némi kis zsebpénzt is kereshetek vele. Kész haszon. A főnővér, nagyon kedves és fiatal nő, néhányszor megengedte, hogy az ágyraktárban aludjak. Cserébe én készenlétben álltam, ha laborba kellett sietni, vagy valami halaszthatatlan ügyet elintézni és nem volt kéznél beteghordó. Na, ennyit most is vállalhatok, gondoltam, és besiettem hozzá a kórházba.

- Hát, nem tudom – mondta sajnálkozva – most nem dolgozol itt, nehéz lenne kimagyarázni.

- Csak egy hét, maximum kettő – kérleltem – addigra csak sikerül valami albérletet találnom.

- Tudod, hogy ez nem megoldás! Bármikor kaphatok egy ellenőrzést, akkor repülünk mind a ketten. Sajnálom.

- Azért köszi! – sóhajtottam egy hatalmasat, szerintem még a hatodikon is hallották – Ha mégis meggondolnád magad, szólj, a tornaszertárban megtalálsz.

Lassan mozdultam. Ez volt az utolsó reményem, hogy még ha csak ideiglenesen is, fedél legyen a fejem felett, de ezzel most az is odalett. Lógó orral indultan kifelé. Alig értem azonban a csapóajtóhoz, a nevemet hallottam a nővérpult felől.

- Na, ide figyelj, Kislány! Egy ismerősöm felügyelőt keres a nagymama mellé ott lakással. Nem vészes a dolog, néni idős, kicsit feledékeny, felügyeletre szorul. Néha vannak fura dolgai, de ellátja magát, és napközben rá-rá néznek az unokái. Érdekel a dolog? Nincs is olyan messze, alig öt perc busszal az egyetem.

 

 

Lidi néni

 

 

Naná, hogy érdekelt. A megadott idő előtt egy órával ott toporogtam a négyszintes épület előtt. Szemrevaló környék. A lépcsőházzal szemben játszótér, a sarkon egy nagyobb bolt, a másik irányban iskola. Néhány méternyire a buszmegálló. Hogy nekem milyen mázlim van!

Egy fiatal, szimpatikus pár mutatta meg a lakóhelyemet. Patyolat tiszta, két szobás lakás. Alig néhány bútor, azok is vadonatújnak tűntek. Nem lesz itt semmi baj!

- És a néni? Mikor ismerhetem meg? – zavartan összenéztek, mintha valami kínos kérdést tettem volna fel, de aztán a férfi találta fel magát elsőként, így ő válaszolt:

- Óh, a mama még kórházban van. Tudja volt egy kis balesete. – jelentőségteljesen a feleségére nézett - A napokban hazaadják, így kész szerencse, hogy magára találtunk.

Ha kórházban, akkor kórházban, jobb is, hogy lesz néhány napom akklimatizálódni.

Még aznap beköltöztem. Kicsit zavaró volt az átható fertőtlenítőszag, ami a lakás minden egyes szegletéből igyekezett az orromba furakodni. Domestos szaga volt az ágyneműnek, a szőnyegpadlónak, hypo illatúak voltak a csempék, a falak. Ami furcsa volt, hogy vadonatújnak látszott minden berendezés. Szinte steril. Soha nem használt. Az ember azt hinné, hogy egy idős néninek idősek a bútorai, ős öreg edényekben főzi a levesét, és ódon tányérokból, ezeréves kanalakkal eszi az ebédjét. De itt semmi sem volt régi. Még csak egy csorba csészét sem találtam sehol.

Nem sokáig foglalkozhattam ezekkel a dolgokkal, mert néhány nap múlva megérkezett Ő, Lidi néni, teljes életnagyságban.

- Hát, Te ki vagy? – szegezte nekem a kérdést köszönés helyett.

- Én vagyok az új lakója, biztos mondta az unokája!

- Nem mondanak azok nekem semmit, - nézett szemrehányó tekintettel a fiatal nőre - csak elviszik a dolgaimat. Azokat a szép csipketerítőket, meg a kenyeremet is, a gyönyörű zacskóimat. Ne bízzon meg bennük, Aranyoskám! – hajolt közel hozzán, hogy a fülembe súgja - Azt mondják, bolond vagyok. Pedig nem vagyok ám bolond, csak kicsit fájnak a lábaim. Magának is szoktak fájni a lábai?

- Nem, nekem nem szoktak – feleltem mosolyogva, miközben egy bögre kávét a kezébe nyomtam üdvözlésül.

Fehérhajú, aprócska termetű, vékonyka asszony volt. A szemében mosoly bujkált, arcára az idő vésett barázdákat. Nem látszott betegnek. Ennek tulajdonképpen örültem, botor fejjel azt hittem, hogy így kevesebb gondom lesz vele.

Néhány napig nyugalom is volt. Néha beszélgettünk, máskor csak hallgattunk nagyokat. Bejártam órákra, tettem a dolgom, aztán siettem haza Lidi nénihez. Soha nem lehetett tudni, mire megyek haza. Volt, hogy teljesen normálisan viselkedett. Éjszakába nyúlóan mesélt a lánykoráról, szerelmeiről, az elfuserált házasságáról. Máskor meg nem volt két összefüggő mondata, csak mondta a magáét a lopásokról, amiket az unokái követtek el. Siratott valami üvegeket, cipőket, újságokat, amik eltűntek, amíg őt bezárták.

- Csókolom, Lidi néni, megjöttem! – köszöntöttem egy este, amikor hazaértem egy hosszúra nyúlt nap után.

- Ki maga? Ne jöjjön közelebb, mert rendőrt hívok!

- Én vagyok, Lidi néni, nem ismer meg?

- Ezt akárki mondhatja. Múltkor is maga volt itt, amikor eltűnt a harisnyám. Biztos maga vitte el. Csakis maga lehetett, mostanában folyton itt ólálkodik körülöttem. Ne is tagadja!

- Hogy lenne jó nekem a Lidi néni harisnyája? Biztos elvitték az unokái kimosni.

- Nekem nincs unokám. Csak a Jutkám.

- Éppen a Jutka volt itt tegnap. Jöjjön, fürödjön meg, aztán eszünk valami vacsorát. Főzzek teát?

- Csak ne nagyon édeskedjen itt nekem! Adja vissza a harisnyámat, aztán menjen Isten hírével. Ha a férjem itt lenne, nem mernék ezt csinálni velem.

- A néni férje már vagy tíz éve meghalt, tegnap mesélte, nem emlékszik?

- Dehogy halt meg az én Jánosom! Csak elment dolgozni. Ne találja itt magát, ha hazajön! Nem szerei az idegeneket!

Másnap elmeséltem a történteket az unokának. Furán nézett rám. Mintha azt mondta volna a szeme, hogy megbolondultam, pedig az a beszélgetés csak előfutára volt a további történéseknek.

Napokig nem volt semmi probléma. Aztán valami belebújt a Lidi nénibe, mert fura dolgok kezdtek történni körülötte. Első nekifutásra nem is nagyon tulajdonítottam jelentőséget neki, csak amolyan öreges furcsaságnak gondoltam – a nagymamámnak is voltak hasonló dolgai annak idején, hajaj, mennyit tudnék ilyet mesélni! – de ami következett a legdurvább rémálmaimat is felülmúlta.

- Lidi néni! Nem tetszik tudni, hogy mi ez a valami az ágyam alatt? – húztam elő a kétes tisztaságú csomagot. Egy seszínű, szakadozott reklám szatyorból újságpapírba csomagolt kanalak, két csorba bögre, és egy lyukas lábas nézett velem farkasszemet néhány agyonszáradt kenyérdarab társaságában.

- Jaj, ne szóljon nekik! Mert akkor megint elvisznek és bezárnak. Csak egy pár napig hadd maradjon itt, aztán elviszem. Tudja meglepetés a Kisjutkámnak.

- Jó, nem szólok. De kössünk egyezséget! Megígéri, hogy ma este szépen nézi a tévét, míg én tanulok. Semmi beszélgetés, semmi nyomkodd meg a lábam. Én meg hallgatok a csomagról.

- Mindig tudtam, hogy aranyból van a szíved! – csillant fel Lidi néni szeme.

Úgy is volt aznap este. Mint a kisgyerekek, ha valamit nagyon szeretnének. Szépen megágyazott magának, megfürdött, és nézte a tévét. Úgy éjfélre járhatott az idő, amikor zajra ébredtem. Kiesett a kezemből a könyv, amiből buzgón tanulnom kellett volna. Lidi néni szobája felől hallottam neszezést. Valakivel beszélgetett. Végigfutott a hátamon a hideg. Csak nem betörő lepte meg szegényt? Képes még azzal is szóba elegyedni, aztán sohasem szabadulunk meg tőle. Nem kapcsoltam villanyt, csak a beszűrődő közvilágítás adott némi támpontot, merre is induljak. A szoba közepén ült, ölében egy henger alakú kispárna. Az ölében fogta, babusgatta, mint egy kisbabát. Ahogy közelebb értem, indulatosan rámpisszent:

- Csöndesebben, még felébreszti az én kisbabámat! Éppen sikerült elaltatnom szegénykémet!

Menjen inkább, melegítsen egy kis tejet neki, mert éhes, nekem meg elapadt a tejem. Ebben a szegényes világban nem is lehet rajta csodálkozni. Na, menjen, mozduljon már!

- De, Lidi néni! – kezdtem volna, amikor földhöz vágta a kispárnát.

- Elegem van már az örökös óbégatásodból! Haggyá alunni, érted? Azt mondták meghaltál tüdőgyulladásba. A saját kezemmel vittelek ki a temetőbe, akkor mit keresel itt – kiálltotta magán kívül – aztán csak összegömbölyödött, mint egy csecsemő, és úgy is maradt, zokogva, szipogva. Hiába szólongattam, vigasztaltam, csak sírt és átkozódott hajnalig, amikor végre elnyomta az álom.

Bevallom, halálosan megijedtem. Reggel első dolgom volt hívni Jutkát, aki oda is sietett, de amikor látta, hogy a néni alszik, megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Amíg alszik, nincs semmi baj – mondta mosolyogva – már azt hittem újra elkezdődött.

- Valamiről tudnom kellene? – tudakoltam, de ő csak mosolygott és azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, majd később beugrik és hoz gyógyszert. Biztosan nem szedte a mama, attól lett egy kicsit nyomott a hangulata.

Ez egy kicsit nyomott hangulat? Pszichológiából annyit azért már tanultunk, hogy ez az egész helyzet nem normális. Jó, jó, lehetnek az öregek egy kicsit zavartak, mondhatnak butaságokat, de nem zokognak fél éjszaka egy kispárnát szorongatva. Talán egy hétig tartott a nyomott hangulat, a sírás, az éjszakai képzelgések.

Éppen fellélegeztem egy kicsit, amikor egy délután arra mentem haza, hogy Lidi néni eltűnt a lakásból. Nem aggódtam különösebben, máskor is előfordult már, hogy lement a boltba, vagy csak sétálni a környékre. Soha nem maradt el sokáig. Egy óra múlva kezdtem furcsállni a helyzetet, de még nyugtattam magam, lehet, hogy eljött érte az unokája és elmentek orvoshoz. Közben beesteledett. A néni sehol. Hívtam az unokáját, nem tudott róla. Egyre csak azt mondogatta a telefonba, hogy elkezdődött, de a kérdésre, hogy mi kezdődött el, csak kitérő választ adott. Na, mindegy, a siránkozással nem sokra megyünk, most cselekedni kell! Magamra kaptam a kabátomat és beleindultam az éjszakába, hogy a nénit előkerítsem a föld alól is. Nem egyszerű dolog egy ekkora városban. Egyre elkeseredettebben jártam végig a boltokat, nyitottam be a kocsmákba, állítottam meg idegen embereket, a néni után érdeklődve, potyára. Sehol nem találtam. Aztán megláttam. A buszmegállóban állt, valami rozoga babakocsira támaszkodva, körülötte álmélkodó emberek. Amint kicsit közelebb értem, azt is meghallottam, mivel kápráztatja el a hallgatóságát:

- Látják, kukáznom kell, hogy valami kis ennivalóhoz jussak. Koldulni mégsem mehetek, nem igaz? Van, hogy nem enged be, és a lépcsőházban kell aludnom. Aztán meg teletöm gyógyszerekkel, napokig fel sem tudok kelni. Fürödni is csak havonta egyszer enged. Az ember meg ne öregedjen, mert kilökik a saját lakásából, mint a kutyát a hidegre – csak mondta, mondta megállás nélkül, szem nem maradt szárazon. Volt, aki már mozdult is, hogy rendőrt hívjon, vagy legalábbis a gyámügyi hivatalt. Mások a zsebükbe nyúltak, hogy némi aprót nyomjanak Lidi néni markába. Csak én nem mozdultam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Fedjem fel kilétemet, egyszerűen fogjam fülön ezt az „ártatlan” vénasszonyt, vagy menjek haza nélküle, és még a kulcsot is dobjam el, nehogy bejöhessen? Legalább megtudja, milyen is a lépcsőházban éjszakázni valójában. Aztán csak előrefurakodtam. Megálltam vele szemközt, a szemébe néztem, és csak ennyit mondtam:

- Szegény néni! Igazán nagyon sajnálom! Itt lakom a közelben, ha gondolja, jöjjön fel, főzök egy teát. Aztán keresünk valami ennivalót is, akár le is fürödhet, ha már a hozzátartozói úgysem engedik. El is alhat nálam. Mit szól?

Nem szólt semmit. Elindult előttem a rozzant babakocsijával. Otthon aztán, mint egy angyal, úgy viselkedett. Megfürdött, teát főzött, aztán, mielőtt ágyba bújt volna csak ennyit mondott:

- Nem kellene ezt a Kisjutkának…

- Nem fogom – nyugtattam meg. Tényleg kettőnk között maradt. Újabb két hét telt el nyugalomban. Vagyis csak látszólagos nyugalomban. Mire az egyetemről hazaértem, Lidi néni mindig otthon volt, de, hogy közben merre csavargott, azt nem tudtam meg soha. Az viszont biztos, hogy csavargott. Annak átható jelei voltak szerte a lakásban. Egyre gyűltek a csorba tányérok, az újságpapírok, megsárgult rongyok, fél pár kesztyűk, molyrágta nagykabátok előbb a fürdőszobában, aztán a konyhaszekrényben, az ágy alatt, a szekrények aljában. Még mindig nem szóltam Jutkának, de egy nap betelt a pohár. Az még csak hagyján, hogy fürdés előtt ki kellett pakolnom a kádból a koszlott holmijait, még azt is elnéztem, hogy evés előtt fertőtleníteni kellett az egész konyhát, ha nem akartam valami mérgezést összeszedni, de az már minden képzeletemet felülmúlta, hogy az én gyönyörű, tiszta szobám patyolat asztalára egy egész rekesznyi romlott disznótoros lakomát terített, nem törődve a tankönyveimmel és a jegyzeteimmel. Akkor érkezett el a pillanat, hogy felhívtam az unokáját.

- Istenem, hát újra? – sírta bele a telefonba, de ekkor már nem hagytam lerázni magam. Követeltem, hogy mondja el az igazságot.

- Hát, jó, egy fél óra múlva ott leszek! – tette le a telefont. Szerintem időt akart nyerni, hogy felkészülhessen a nagy beszélgetésre. Lidi néni egy szappanopera ezerötszáz valahányadik részét nézte elmerülten a tévében, amikor az unokája megérkezett. Nem jött ki üdvözölni, nehogy a sorozat egyetlen percéről is lemaradjon. Főztem egy erős kávét, leültünk a konyhába, és Jutka mesélni kezdett.

- Tudod, a mama beteg. Pszichiátriai – kezdte vontatottan, mint aki nem nagyon tudja, hogy is kezdje el, vagy mennyit mondhat, amivel még megőrizhet valamit abból a rettenetes titokból – Mániás-depressziós. Ez gyógyszerekkel nagyon jól kezelhető. De párosulva egy demenciával, csuda dolgokat produkálhat. Valljuk be azt is, hogy a mama pocsék gyógyszerszedő, ki-ki maradt egy-egy pirula. Olyankor bekapcsolt. Belesüllyedt egy depressziós szakba. Ismered. De a rosszabb a mániás szak. Olyankor megy. Mennie kell. És gyűjtöget. A jobbik eset, ha felszed a földről ezt-azt, de sajnos itt nem áll meg. Amikor el-eltűnik, akkor járja a környéket és kukázik. Vérre menő harcot képes vívni egy szelet kenyérért. Mintha szüksége lenne rá! – elővett egy papír zsebkendőt, azt gyűrögette, zavarban volt. Lassan kavarta a kéváját, nézte az örvénylő tejszínt a tetején.

- Míg anyu élt, kordában tartotta. Munka mellett nem lehetett folyton ideszaladgálni. Volt, hogy sokáig nem jöttünk, Mindenkinek meg volt a saját élete, ritkán jutott idő a mamára. Azt hittük, minden rendben, de talán anyám halála, vagy nem is tudom … Szóval, mire észbe kaptunk, már telehordta szeméttel a lakást. Halmokban állt az újságpapír, rongy rongy hátán, kiszuperált tévék, rozzant székek, romlott húsok, zsizsikes bab, molyos kabátok, amit el tudsz képzelni mindent idehordott. Folyosókat vájt a szemétben, hogy egyáltalán közlekedni tudjon. A szomszédok feljelentették. A búz már elviselhetetlen volt a szomszédoknál. Kiszállt az ÁNTSZ, a gyámügy, mindenki. Szörnyű volt – fakadt sírva – Hatóságilag elrendelték a takarítást, küldtek egy takarító brigádot. Ki kellett dobni mindent. A szőnyegeket, a bútorokat, függönyöket, edényeket, ruhákat, semmi sem maradt, mire a takarítók levonultak. A mamát bevitték a pszichiátriára. Csak úgy engedték ki, ha állandó felügyelet alatt tartjuk. Mondd meg, ebben a világban, ezt hogy csináljuk? Dolgozni kell, nem kettő, hanem három helyen, kölcsön van a kocsin, a lakáson.

Kicsit pityergett még, aztán, mint aki fontos elhatározásra jutott, megszólalt:

- Találtunk neki helyet egy speciális szociális otthonban. Tartják, míg nem szólunk. Azt hittem, működni fog, de nem. Holnap beszélek az igazgatónővel.

Nem akartam rákérdezni, mert tulajdonképpen tudtam, hogy akkor nekem mennem kell. Szomorú valóság, alig, hogy megmelegszem egy helyen, történnie kell valami szörnyűségnek. Nem egyszerű a diákélet.

  
  

Megjelent: 2015-03-14 17:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.